::: Hartyányi Norbert fotókiállítása elé
Az első mindig mindenből nagyon fontos. Valamennyien emlékszünk, milyen volt az első nap az iskolában. Az első szerelem mindhalálig elkísér, mondja az egyik sláger, az első villamost is megénekelte a másik. És hát persze fontos, az alkotni vágyó, a világnak kitárulkozó ember számára nagyon fontos az első önálló kiállítás. Az első igazi megmérettetés, amikor már nem csak ő nézegeti – kritikusan ugyan, de egyáltalán nem elfogulatlanul – saját alkotásait, hanem mások is látják azokat. Csupa izgalom, feszültség, várakozás.
Bizonytalansággal keveredő elhatározottság, félszeg céltudatosság. Ezek, az első hallásra talán egymásnak ellentmondó jelzők voltak jellemzőek Hartyányi Norbertre az elmúlt napokban, amikor első fotókiállításának megnyitójára készült. Természetes ez, hiszen az ő számára nagy a tét. Az dől el, hogy a belső értékrend, a kialakuló saját látásmód és véleményformáló erő mennyire találkozik a külvilág elvárásaival. A befogadókkal.
Ráadásul Norbert nem könnyítette meg a saját dolgát. Olyan témát választott, a vonatot, amelynek komoly előzményei vannak a vizuális művészetekben. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy első mozgófilmjükkel a Lumiere-fívérek is már egy érkező vonat látványával ijesztgették a nézőtéren ülőket. És ha átugrunk jónéhány évtizedet, a magyar fotográfia közelmúltbéli történetében is tekintélyt parancsoló művek születtek. Biztosan vannak olyanok, akik emlékeznek Szalay Zoltán 1964-es Ingázók című képsorozatára, vagy Korniss Péter Vendégmunkás című albumának az utazást bemutató képeire. Felejthetetlen, korszakos alkotások.
És akkor jön ez a fiatal srác, a Norbert, és ő is ezt a témát választja. Vagy a téma választja őt. Hiszen az ötlet, hogy a vonatokon utazókat fényképezze, a Cegléd–Budapest viszonylaton született, ott ahol ő is sokat utazott, utazik. Persze ez önmagában nem lett volna elég, a képek elkészítéséhez kellett az az érzékenység, ami jellemzi az itt látható fotók készítőjét. Kellett a felismerés, hogy a vonatokon és környékükön készülő képek annál sokkal többről beszélnek, mint ami elsőre látszik.
Hogy ez nem egy kéjutazás. Hogy a vonaton, az utazással csak kényszerből töltik az időt. Hogy megszűnik a kommunikáció. Van, aki azonnal elalszik. Mert munkába megy, munkából jön, és hajnalban kelt, hogy elutazzon a munkahelyére és holt fáradt. Vagy egy hosszabb utazás, kirándulás fáradalmait piheni ki. Van, aki a könyvébe temetkezik, talán egy romantikus lányregény rózsaszín világába menekül. Csak innen, a vonatról el. Mások rögtön a mobiljukhoz kapnak, hogy azon keresztül kapaszkodjanak a külvilágba. Mert az élet az ott van, valahol kívül. Hiszen a vonaton még a szomszédunkhoz sem szólunk, még véletlenül sem ülünk egymás mellé, ha van rá lehetőség. Űrt hagyunk magunk körül. Más irányba is nézünk, itt sem vagyunk. A legjobb esetben is csak elrévedezve bámuljuk, de nem látjuk az elsuhanó tájat. Csak elképzelünk valamit a helyébe. Majd csak túl leszünk valahogy ezen a nyűgös utazáson.
Hartyányi Norbert utasai semmit nem visznek magukkal a vonaton. A külvilág ottmarad a megrongált peronokon, az összetört, agyonfirkált padokon, a várótermek koszos falai között. Ott még van egy kis élet, ott vannak vágyak, vannak remények. A vonaton töltött időt csak valahogy átvészelik az utazók.
Ezt a világot tárják fel nekünk Norbert képei. Külön figyelemre méltó, hogy a képek mondanivalójának megerősítéséhez, alátámasztásához nem alkalmaz semmilyen különleges fotográfiai trükköt. Egyszerűen csak jól komponál.
Nem döntögeti a horizontot, nem használ divatos szűrőket, effekteket. Ellenáll a csábításnak, nem teszi át az egészet fekete-fehérbe, ami ugye jól bevált eszköze a drámai feszültség fokozásának. Ezek a képek – az utolsó kivételével – hangsúlyozottan, határozottan színesek. Így mutatják meg legjobban a szürkeséget.
Azt hiszem, oldódhat a feszültség, elillanhat az izgalom, mint a vonatfütty, mert ami az első kiállításnál a legfontosabb: sikerült. Sínen vagyunk. Ez a kiállítás címe is.
Ajánlom figyelmükbe Norbert képeit, vegyenek részt vele együtt ezen a különös utazáson. De kérem, hogy a vágányok mellett vigyázzanak…
Szigeti Tamás