Szeredába most már nem megyek én sem

::: Karanténos történet


Elmenni. Maradni. Ott lenni. Itt lenni. Úton lenni. Helyzetek, bennük a vágy, a más keresése, vagy a sóvárgás a valamikori, az egykor volt után. Meg valami új után, amit még nem ismerek, s fel lehet fedezni, elcsodálkozni felette. Összevetni a régivel, kibontani a fedőlapokból, mint valami nem várt ajándékot vagy virágot.

Kérdezik, nem kívánkozom-e Amerikába. Vagy Afrikába, Kínába. De én leginkább olyan helyekre vágyom, ahol már voltam. Visszavágyom. Mindig csak oda, ahol tudom a nyelvet, legalább egy kicsit. Ahol családtagjaim, barátaim vannak. Franciaországba, Romániába, Lengyelországba például. Ahol művésztelepeken tölthetem az időt. Ahol ismerem a járást. Az utcákat, az épületeket, a környéket. Ahol a gyermekeim várnak az állomáson. Ezek nagyon kis vágyak! Ha akarom, megvalósíthatom bármelyiket. Csak beülök a kocsiba, fogom a tízóraimat, egy kis vizet vagy kólát, tábla csokoládét, a telefonomat, bankkártyámat, kevés ruhát, s már indulhatok is.

Azaz most éppen nem, a járvány miatt. Hát feltárcsáztam a számát, megkérdezni, hogy van. Utoljára karácsony előtt beszéltünk. Ha a jó istenkéd engedi, mondtam, jövőre meglátogatlak. Nálunk szolgált, tőlünk ment férjhez. A szomszéd fiúhoz, egy érettségizett villanyszerelőhöz. Mindenki irigyelte emiatt. Jó parti, gondolták. Hát a férjének jó is volt a gyönyörű, szorgalmas leány. Hogy neki az-e, nem tudom. Erről sohase beszéltünk. Élte az életet, vezette a háztartást, nevelte a gyerekeit, ellátta az állatokat, művelte a kertet, segítette a szüleit, a nyolc testvérét. Meg engem is.

Akkor kezdtem iskolába járni, copfos voltam. Otthon az volt az elv, aki nem tud fésülködni, ne viseljen hosszú hajat. Ezért felkelés után átszaladtam hozzájuk, befonta a két varkocsomat, piros szalagot kötött bele. Így ment ez, amíg meg nem tanultam magam is a hajfonást.

Csíkszereda, 1953 körül. Jobbra Anyukám, középütt én és a húgom, balra egy barátnő. Ott állhatna velünk Katica is.

Nyaranta a kertjükbe jártunk zöldalmát enni. Az udvarukon az üres disznópajtában babaszobát rendeztünk be, egy kiszuperált csipkedarabbal leterítettünk egy hokedlit, az volt az asztal. Babáztunk. Tologattuk a kisfiát az alacsony babakocsiban. Pont jó volt játéknak is. Ha jött Madéfalváról az apja, felültette az összes gyereket a szekérderékba, elszekerezhettünk az utcasarokig.

Cukros-zsíros kenyeret adott, ha megéheztünk, meg köménymagos teát. Mesélt. Tündéres, boszorkányos meséket. És a jó mindig győzött. Mert jótét helyébe jóért istenke megsegítette a hőst.

Meglátogattam sűrűn, amíg el nem költöztünk messzire. Nekem nem kellett Amerikába mennem, hogy a messzit megérezzem, ez is elég volt. De visszajártam, ha sokévente is. Amikor egy darabig nem mentem, telefonáltam. Elmondta a híreket. Meghalt a férje. Meghalt a veje. Meghalt a fia. A jó Isten nyugtassa, tette hozzá mindig. A lánya maradt, meg a három unokája.

Kedves-Kosztándi Katica szeredai udvarában; ezt a fotót 2008-ban készítettem róla.
Kedves-Kosztándi Katica szeredai udvarában; ezt a fotót 2008-ban készítettem róla.

Hívtam tegnapelőtt, hogy megkérdezzem, hogy vannak ezekben a karanténos időkben. Ezen a számon előfizető nem kapcsolható, hallatszott az automatából. Kikerestem a dunántúli öccsét a telefonkönyvből. Ott volt a temetésén. De egyébként már nem jár haza, messze van.

Szeredába most már nem megyek én sem. Minek? A világszép Katicánk a tündérek országába költözött. Vagy az angyalokéba, mindegy. Ott meséli a történeteit, ott főzi az áfonyalekvárt. Nyolcvanhat évet élt. Istenkéje, akiben mérhetetlen bizodalma volt, abban a messzi világban adja meg neki mindazt, amit remélt…

Láng Eszter


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2020. április 18-án, Budapesten

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük