Vasárnapi Kör

::: Volt egy-két este… Második rész – tanítványaimnak a Közgázról, 1981–89

---

Persze nem az a Vasárnapi Kör, amelyet a XX. század elején működtettek Budapesten olyan igényes gondolkodók, akik közül később többen is kénytelenek voltak a bornírt, szűklátókörű tudomány- és kultúrpolitika elől tágabb horizontú, a szabad szellemet becsülő országokba menekülni – Antal Frigyes, Hauser Arnold, Balázs Béla, Mannheim Károly, Lukács György, Lesznai Anna, Tolnay Károly például, vagy a művészek közül Bartók Béla, Ferenczy Béni, Nemes-Lampért József –, esetleg vidéki parókiára visszavonulni, mint Fülep Lajos. Ugyanakkor a mi Vasárnapi Körünk névadása cseppet sem véletlen. Szakdolgozatomat a magyar művészetszociológia kezdeteiből írtam 1973-ban, volt is szerződésem a Corvina Kiadóval kétkötetes könyvre: az első az átdolgozott, kiegészített szakdolgozat lett volna, a második pedig szöveggyűjtemény a tízes évekből, a fent említett szerzőktől. A könyv azonban Körner Éva és Litván György erőteljes támogatása ellenére sem jelenthetett meg, máig nem tudom, miért.

Közgazdász tanítványaimtól indult az igény a végzésüket követően, 1983 körül: jó volna valamilyen formában folytatni a beszélgetéseket, véleménycseréket. Hosszú évek albérletei után, 1979 májusától, egy közösen megépített nyolclakásos társasház legfelső lakása lett az enyém, tán 63–65 négyzetméter; erkély, napfény (déli fekvés), s körbejárható, mert a konyhát is kinyittattam. Ez lett a helyszíne 1984 szeptembere és 1989 júniusa között két-három hetente, vasárnap 5 órától 11-ig a Vasárnapi Körnek (tea, ásványvíz, zsíros és vajas kenyér, zöldségek, gyümölcsök, pogácsa).

Korszakot reprezentáló névsor

Beszélgetőpartnereink névsora lenyűgöző, nagyszerű – nem is tudom, milyen jelzőket használjak. A korszakot reprezentáló. Nemes Nagy Ágnes kétszer is felolvasott verseiből, Nádas Péter háromszor is ott volt. A többieknél már nem jelzem, hogy hányszor, de többségük kétszer-háromszor is: Székely Magda, Beney Zsuzsa, Takács Zsuzsa költők; Bálint Endre, Kováts Albert, Váli Dezső, Karátson Gábor festők; Vörösváry Ákos műgyűjtő; Bódy Gábor, Lányi András filmesek; Szepes Mária író; Czeglédy Ilona és Zsolnay László régészek; Litván György és Hanák Péter történészek. Műtermekben is jártunk (Anna Margit, Bálint Endre, Vajda Júlia, Gedő Ilka, Papp Oszkár, Németh Géza, Deim Pál, Váli Dezső), de ez utóbbinak nem vasárnap este, hanem szombat délelőtt volt az időpontja. Az évek során egyetlenegyszer fordult elő, hogy egy leendő politikus, akkor még építész, nem jött el, hiába vártuk. (Sosem bocsátottam meg neki! Hiszen még elnézést sem kért.) Mindenki más azonban pontosan érkezett, szívesen maradt, és újra meg újra visszajött. És még tovább: Balassa Péter, Lengyel Balázs, Radnóti Sándor esztéták; Tamás Gáspár Miklós, Szabó Miklós, Kőszeg Ferenc, Donáth Ferenc, Kenedi János leendő ellenzéki politikusok; Mérei Ferenc, Gerő Zsuzsa, Virág Teréz, Erős Ferenc, Gádorné Donáth Blanka pszichológusok; Ferge Zsuzsa, Losonczi Ágnes, H. Sas Judit, Cseh-Szombathy László, Heller Mária, Somlai Péter, Kovács András, Angelusz Róbert, a Kapitány házaspár szociológusok; és egészen biztos, hogy kifelejtettem többeket is a névsorból. A harmadik évben valakinek eszébe jutott, hogy kellene egy „emlékkönyv”. Gyorsan előkaptam egy vastag kockás füzetet – elég otromba –, s ebbe írtak, akik erre rávehetők voltak: Nemes Nagy, Beney, Nádas, Balassa, Somlai, Ferge, Losonczi, Székács István – és nem sorolom tovább.

Nyilvánvaló, hogy mindenki számára – bármelyik korosztályhoz tartozott és bármelyik szakmában tevékenykedett is – szokatlan élmény volt az együttlét a lelkesen, okosan kérdező és türelmesen hallgató huszonévesekkel. Igyekeztem háttérben maradni. Nem tudom, szerencsés-e kiemelni néhányat a volt tanítványaim közül, annál is inkább, mert harminc év távlatából – az első Vasárnapi Kör ifjai közül ma már többen nagypapák, nagymamák – nyilván torzít az emlékezetem. Szóval mégis: Banyár Magdolna, Beck László, Darits Ágnes, Berecz Katalin, Rosner Imre, Szőllősi Dezső, Mészáros Ágnes, Szelei Sándor, Gréczi Zoltán, Huszák Adrienn, Sós Ágnes, Komlósi Péter, Medgyes Edina és persze sokan mások – sajnos nem emlékszem mindenki nevére. (Bocsánat, de azóta három évtized telt el.)

Mindenről szó esett

A meghívott előadók névsorából az is kiderül, mennyire tágra nyitottuk a kaput az irodalmon, kortárs képzőművészeten, esztétikán át a pszichológiáig, pszichoanalízisig, szociológiáig, politológiáig, XX. századi történelemig. Mindenről szó esett, ami a nyolcvanas évek közepén érdekelte a közgazdászegyetemet éppen befejezetteket. Felsorolásszerűen: a terjedni kezdő számítógépek (Commodore 64, Apple Macintosh), a nagymarosi vízlépcső (tüntetés 1988-ban), a reklámok (Fabulon a bőre őre), a lakótelepi életmód, a társadalmi tabuk (drog, antiszemitizmus, szegénység), a divat (megjelent a generációs viselkedéskultúra), az esztétikai pluralizmus felerősödése, az alternatív művészet, az underground, az új szenzibilitás, a kortárs kiállítások, a kaposvári színház előadásai. Nádas Péter Emlékiratok könyve (1986, többször is beszéltünk róla); Balassa Péter Észjárások és formák (1985) és A látvány és a szavak (1987); Nemes Nagy Ágnes A Föld emlékei című könyve (1986, ebből olvasott fel kétszer is); a gazdasági reformtörekvések, az alternatív rockkultúra, a Csillagok háborúja és a Terminátor; Mészáros Márta filmjei, a Napló gyermekeimnek (1984) és Napló szerelmeimnek (1987) – na jó, itt abbahagyom.

Elolvastuk a könyveket (a felsoroltak mellett például Asimovot is), megnéztük a filmeket és a kiállításokat, voltak, akik elmentek a monori találkozóra (1985. június), sokan reménykedtek Gorbacsovban (1986), együtt hallgattuk Cseh Tamást (Utóirat, 1987).

Szociológusi indíttatás

Én 1981 és 1990 között a Közgázon, az ELTE-n és az Iparművészeti Főiskolán tanítottam művészet- és kultúraszociológiát és vizuális kommunikációt. 1983-tól szociológus kandidátusként. Kutatásaim témája a lakókörnyezet, az építészet társadalmi hatása, az építészeti kultúra, a divat mint a társadalmi viselkedés egyik szabályozója, az ipari formatervezés és a vizuális tömegkommunikációs eszközök. Publikációim 1980 és 1987 között szociológiai témájúak, mint ahogyan hazai és nemzetközi konferenciákon tartott előadásaim is 1976 és 1989 között. Ezeket azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert az Arnolfini Szalon esszéportál olvasói elsősorban művészettörténészként, műelemző esszék írójaként ismerhetnek. Ám a nyolcvanas években kizárólag szociológus kutató, szociológiatanár voltam, és csak a nyolcvanas évek végén fordultam vissza – csaknem egy évtizedes kihagyás után – a művészettörténethez. (Miközben szociológus kollégáim – barátaim is – egyre jobban belesodródtak a politikába, az újonnan alapított pártok irányításába, majd többen is az aktuális hatalomba.)

Nyilvánvaló, hogy az én akkori szociológus mivoltom is meghatározta a Vasárnapi Kör témaválasztásait, az előadónak meghívottak körét. Néhány műterembe azért ellátogattunk, de mindössze két művészettörténészt hívtam meg: Dávid Katalint az egyházi művészetről és Beke Lászlót az avantgárdról beszélgetni (az emlékkönyvbe írottak szerint ők is jól érezték magukat a hallgatókkal). Az irodalom más. Mindig is habzsoltam a szépirodalmat ötéves korom óta. Egyébként is a nyolcvanas években fontos regények jelentek meg, például Krasznahorkai László Sátántangója 1985-ben, Lengyel Péter Macskakője 1988-ban, 1986-ban pedig az Emlékiratok könyve. Utóbbit már az első olvasáskor is a magyar regényirodalom legjelentősebb regényének tartottam, és ma, többszöri újraolvasás után is ez a véleményem. Valószínűleg miattam olvasták el volt tanítványaim terjedelme ellenére is, annyira lelkesen érveltem mellette. És ezért hívtuk meg többször is Nádas Pétert, akit én még 1967-ből, a HVDSZ-es (Helyiipari és Városgazdasági Dolgozók Szakszervezete) könyvtáros koromból ismertem: be-bejött egy kis csevegésre a Hegedűs Gyula utcai könyvtárba. Ő akkor a Pest Megyei Hírlap munkatársa volt, és már megjelentek kisregényei (A biblia, 1967 – amelyet különös dedikációval kaptam tőle). Később meghívták az Újpesti Körbe is, amelyet a Vasárnapi Kör mintájára Harcos Andrea, miskolci tanítványom szervezett, lakótelepi lakásában. Nádas beszédstílusa, közhelymentes gondolkodása, frissessége, szokatlan megfogalmazásai, nyitottsága, tabumentessége mindenkit elbűvölt, lenyűgözött. Kölcsönös volt a szerelem: őt is lenyűgözték az élénk szellemű huszonévesek. Az elfedésekkel, elhallgatásokkal, hazugságokkal teli nyolcvanas évek közepén Nádas szavakkal, mimikával, testtartásával fejezte ki: beszélni kell – mindenről kell beszélni, kimondani, vállalni, megbeszélni. Meggyőződésem, hogy azért maradt meghatározó élmény a hallgatók számára Nemes Nagy Ágnes, Nádas Péter, Balassa Péter és Székács István, mert olyan etikai magatartást, számukra ismeretlen értékrendet (leegyszerűsítve: európai polgárit) közvetítettek, olyan független, nyílt gondolkodásmódot, amelyet nélkülük talán sosem ismertek volna meg.

Vehemens viták

Általában tízen-tizenöten voltunk, olykor többen; négyen-öten a kanapén, a többiek a földön, csak a meghívottnak jutott rendes, kényelmes ülőhely, meg nekem. Egy-két órát hallgattuk a vendéget, hol áhítattal, hol izgágán, belekotyogva, aztán 15–20 perc tea- és rágcsálás-szünet után sorjáztak a kérdések. Többnyire vehemens vita következett. Negyvenes éveimben jártam, a meghívottak egy része az én korosztályom, a többség idősebb. Volt tanítványaim a hatvanas évek elején, közepén születtek, akkor huszonévesek, pályakezdők (többségük nem közgazdász lett, hanem szociológus, könyvtáros, egyetemi oktató, vállalkozó).

Utóbb sokszor kérdezték tőlem, nem voltak-e besúgók, feljelentők közöttük. Csoda tudja, nyilván igen. Mérei tanár úrtól tanultuk a hetvenes évek elején: „Ugyan, kicsikéim, mit számít. Ahol tíz ember együtt van, abból legalább egy jelentgető. Na és?” Így viszonyultunk ehhez, s gondolom a többiek is (ez nem volt téma akkor sem, és ma sem érdekel).

Az egyetemi kultúraszeminárium (kultúraszociológiát és tömegkommunikációt tanítottam a Közgázon) folytatódott tágabb keretben, sokféle nézőpont, szemlélet és több szakmai nyelv, gondolkodásmód megismerésével. Megtanultam másoknak is teret hagyni, toleránsabban, kevésbé hevesen vitatkozni, mint a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején a rákosligeti művelődési házban tartott kiállítások megnyitása utáni vitákban, és a Tóth Tibor festőművész tanár, a gyulai művésztelep vezetőjének rákoshegyi házában szombat estéken a tanítványok jelenlétében folytatott intenzív beszélgetésekben.

Folytatási kísérletek

A Vasárnapi Kör 1989 után egy volt tanítványom, Darits Ágnes újpesti lakásán folytatódott, aztán abbamaradt (valószínűleg miattam, mert 1989-től szinte egyszerre kezdtem dolgozni az Ország Lili- és a Farkas István-monográfiák előkészítésén, és nem tellett több a figyelmemből). Hiányát mutatta, hogy később ketten is belekezdtek valami hasonlóba, de a kilencvenes években szinte mindenkinek újra kellett kezdenie egzisztenciája építését. Amikor a miskolci szociológushallgatóimnak (1991–1996) meséltem a Vasárnapi Körről, egyikük, Harcos Andrea, aki 1997-ben átvette tőlem a művészetszociológia tárgy oktatását – mint már írtam – újpesti lakótelepi lakásán próbálkozott a folytatással. Nádas Péter, Beney Zsuzsa, Balassa Péter, Somlai Péter, Virág Teréz, Losonczi Ágnes, Thury Levente, Gerlóczy Sári, Radnóti Sándor (nem emlékszem mindenkire) oda is elment. Persze én is jelen voltam, és műtermekbe is elvittem őket: Szenes Zsuzsához, Németh Gézához, Váli Dezsőhöz, Anna Margithoz, Gerlóczy Sárihoz, Jorgos Tzorzougluhoz. És dr. Székács István pszichoanalitikushoz is, aki lenyűgözte őket is széles műveltségével, humorával, rendkívüli intellektusával, fiatalos, gyors, élénk gondolkodásmódjával (természetesen „kötelező olvasmány” lett a Replikában megjelenő interjú, amelyet Hadas Miklós készített vele 1994-ben). Majd Rosner Imre – aki a nyolcvanas években volt tanítványom a Közgázon, és aktív résztvevője a Vasárnapi Körnek – próbálkozott Ráday utcai lakásában az újraindítással. A volt közgázosok mellett a miskolci szociológusok is jártak oda, sőt volt építészhallgatóim is. Néhány alkalom után valahogy elhalt: egyre többüknek születtek gyermekei, nőttek a munkaterhek, ám a nosztalgia megmaradt.

A Vasárnapi Kör frissen végzett közgazdász tagjai ma vállalkozók, bankárok, menedzserek, egyetemi oktatók, közvélemény-kutatók, szerkesztők, könyvtárosok, filmesek és mások, 45–55 év közöttiek, családosak, akik büszkén és nosztalgikusan mesélik egyetemista gyerekeiknek, miben lehettek szereplők. A rendszerváltás előtt többen tudományos pályán indultak el, ám a kilencvenes évek elején a Kultúrakutatót is megszüntették a Népművelési Intézetben, és a Tömegkommunikációs Kutató Központot is. Így azok is kényszerpályára kerültek, akikből jeles társadalomtudósok lehettek volna. A kohézió azonban erős volt, a kapcsolati hálók máig működnek.

Test, lélek, tudattalan

Már akkor is sajnáltam, hogy az ismeretségi köröm behatárolta a beszélgetésekre meghívottak körét. Például akkor még egyáltalán nem ismertem természettudósokat, mérnököket is alig (ezt sikerült bepótolnom a BME-n tanszékvezetésem három ciklusa során). S mindössze egyetlen orvost, dr. Schnell Endrét (akiről véletlenül derült ki, hogy ő a körzeti orvosom): ő a pszichoszomatikus betegségekről tartott az éjszakába hosszan belenyúló előadást, s vezetett vitát test és lélek összefüggéseiről. Dr. Székács István is orvos volt, sőt biokémikus, ám velünk a pszichoanalízisről, a tudattalan szerepéről beszélgetett (1932 és 1938 között Róheim Géza, a pszichoanalitikus etnológia megteremtője volt a kiképző analitikusa; A kultúra eredete és szerepe című könyve erősen hatott a kultúráról és civilizációról való gondolkodásomra). Székács egy másik alkalommal a kreativitás analitikus elemzésével foglalkozott, és terápiás gyakorlatából is ismertetett példákat. Az ő szemlélete természettudományos alapú volt, máig sajnálom, hogy nem hívtam meg más hasonló szemléletet képviselő tudóst. Arra azonban kifejezetten büszke vagyok – igen: nagyon is büszke –, hogy tanítványaim megismerhettek, meghallgathattak, kérdéseket tehettek fel egy olyan embernek (1907-ben született), aki annak a budapesti művelt, nyelveket tudó, világlátott zsidó polgárságnak, értelmiségnek volt jellegzetes és kiemelkedő képviselője, amelyet 1943–44-ben elpusztítottak, ha nem menekült el időben Amerikába, mint sok vezető európai tudós, maga Róheim Géza is 1938-ban. E generáció egésze egyszerűen eltűnt Kelet-Európából a nácizmus, majd a sztálinizmus következtében. Székácsnak sikerült túlélnie a munkaszolgálatot, majd Rákosi börtönét, a zsidó orvosoknak előkészített pert, mert Sztálin 1953-ban meghalt.

Az előadóink közül Donáth Ferenc 1986-ban, Hanák Péter 1997-ben halt meg, Nemes Nagy Ágnes, Anna Margit 1991-ben – legalább velük még találkozhattak. (Erre sem figyeltem eléggé, 40–45 éves voltam, életerős, energikus, bizakodó, valahogy nem érzékeltem, hogy ők már abban az életkorban vannak, amikor közeledik az elmúlás.)

Egzotikumok

Két egzotikus vendégünk is volt. A Párizsban élő grafikus barátnőm, Molnár Ágnes férje, eredetileg délvidéki francia arisztokrata, Jean-Claude Polti az asztrológiai hagyományok és a modern filozófia összefüggéseit tárta fel számunkra franciául. Ágnes, aki itthon végzett Képzőművészetit, azután ment Párizsba, szinkrontolmácsolt, ám hárman is értették a nyelvet és segítettek neki (az egyik kedvencemnek a sok közül, Huszák Adriennek francia férje lett, két fiukkal Nizza környékén élnek, tanító néni lett belőle – menő menedzsernek indult). A másik különös, egzotikus vendégünk egy indiai jógamester volt, akinek magyar gyerekpszichológus felesége – az ő kedvéért költözött ide Indiából – tolmácsolt. Felváltva beszélt angolul és hindi nyelven. Bejegyzése az emlékkönyvbe is hindi és angol nyelvű. Ha jól olvasom a nevét: Jayant Cod. (Később a Nyolcak nevű csoportommal pár hétig jártunk hozzá jógázni: a csoportból egy pár az első gyermekét várta, és az indiai szerint a terhesség utolsó heteiben a jogázás segíti a szülést. Akkor egyértelműen kiderült, hogy számomra a jóga megközelíthetetlen, de az az együttes élmény a csoporttal nagyon is jót tett nekünk.)

Műtermek titkai

Külön történet a Vasárnapi Körön belül a műterem-látogatásoké. Egy-egy műterembe nyolc-tíz volt tanítványom jött el. Legaktívabbak e téren a „Nyolcaknak” elnevezett szakszeminárium hallgatói voltak, akiket négy intenzív éven keresztül tanítottam. Még Pécsre, a Zsolnay-gyárba és Hódmezővásárhelyre, az Alföldi Porcelángyárba is elvittem őket, dolgoztak velem egy mosonmagyaróvári kutatásomban, végül prágai városnézéssel zártuk együttléteinket. (Ők voltak a négy-őt tanítási kísérleti csoportom egyike.) Jártunk Anna Margitnál, Bak Imrénél, Deim Pálnál, Kováts Albertnél, Váli Dezsőnél, Németh Gézánál, Jorgosz Tzorzouglunál, Gerlóczy Sárinál – és biztos, hogy másoknál is. Mint már írtam, 1976 és 1987 között szinte egyáltalán nem foglalkoztam képzőművészettel (az 1980-ban megjelent Chagall-könyvet még korábban írtam), empirikus szociológus, kutató voltam. Maradtak azonban baráti kapcsolataim képzőművészekkel még a hatvanas évek végéről, az 1970–72-ben készült képzőművészeti interjúk idejéből.

A végzett közgazdászok nagyon is igényelték a műterem-látogatásokat, szívesen vettek részt bennük. (Amikor 2009-ben, 65. életévemet betöltve, felhagytam a tanszékvezetéssel, néhányszor elvittem műtermekbe művészettörténetet és/vagy művészeti kommunikációt hallgató tanítványaimat. A műterem, a művészek munkahelye, sokakat vonzott. Ugyanazt mondták, mint a Vasárnapi Kör tagjai 20–25 évvel korábban: rejtélyes, titokzatos hely, kedvelik a festékszagot, kíváncsiak a művész megjelenésére, magyarázataira, a helyszínre, ahol a művek létrejönnek.)

Bejegyzések a kockás füzetben

Sok mindenről és mindenkiről kellene még írnom, akik jól érezték magukat velünk, és akikkel mi is nagyon jól éreztük magunkat. Ferge Zsuzsa például azt írta a kockás füzetbe: „Jó lenne mindenről többet veszekedni – hátha akkor nem csak mi látnánk egy kicsit világosabban. Gratulálok az egész társaságnak – és így tovább. 1986. március 9.” Litván György pedig: „Úgy tíz év múlva én szeretném kérdezni a jelenlévőket életükről és tapasztalataikról és véleményükről. Addig is köszönöm a meghívást. 1987. március 1.” A pocsék küllemű kockás füzetbeli bejegyzésekből többet is idézek, de legelsőnek Nádas Péter 1986. december 31-én, vidéki otthonából, Gombaszegről írt leveléből egy részlet: „…feledhetetlenül megmaradt bennem a veletek folytatott beszélgetés. Akkor nem mondhattam el, bár igazán szemérmetlenre sikeredtem, de most elmondom, hogy szépek és jók voltatok. Isten adja, hogy maradjatok.”

Amikor megjött ez a levél, zavarban voltam. Most nézem a megsárgult papírlapon az egyenletes sorokat, Nádas esztétikus írásképét, nyugodt folyó-folyondár sorait, és igen, sírás szorongat. Valóban nagyon szépek és jók voltak ezek a huszonéves fiúk és lányok. Nádas levele is megerősítette döntésemet: 1987. február 1-jétől főállású tanár lettem 15 év tudományos kutatói pályát váltva az egyetemi közeggel, annak reményében, hogy minden félévben lesz két-három olyan hallgató, aki meghallja, amit mondok – és akkor megéri.

Somlai Péter azt írta 1986. október 6-án: „Ma este egy nagyon okos asztaltársaság tagjaként kommunikálhattam S. Nagy Katalinnal és tanítványaival a családi kommunikációról, és úgy éreztem, mintha egy nagy? kis? családba csöppentem volna.” „Az életed főműve, ahogy tanítványaiddal…” írta egy évvel korábban, 1985. szeptemberében. Ezt nem gondolom. De azt igen, hogy számomra, és tudom, hogy legalább 10–15 volt tanítványom számára meghatározók voltak, intellektuálisan is, érzelmileg is, és példákat, mintákat, kötődéseket illetően is az 1984 szeptembere és 1989 júniusa közötti találkozások, beszélgetések. A kockás füzet bejegyzése szerint a meghívottak nagy részének maradandó élményt nyújtottak az ottlétek, a velünk folytatott párbeszéd lehetősége.

1997-ben négy évre Széchenyi Professzori Ösztöndíjat kaptam – az elsők között. Mivel sosem voltam semmilyen politikai alakzat tagja, sőt köztudott volt családi indíttatású idegenkedésem a politikától, nagyon is meglepődtem, hogy mégis rám esett a választás. A díjátadók egyike kézfogás közben meglepően hangosan közölte: „Vasárnapi Kör – ha semmi mást nem csináltál volna, csak ezt, akkor is megérdemelnéd.” Sem akkor, sem miközben csináltuk, fel sem merült bennem, hogy valami figyelemre méltót, jelentékenyet, többek számára meghatározót hozunk létre. Más munkák, események közben sem – például a Nagykanizsa Főiskola megteremtése, OTDK Társadalomtudományi Szekció és hasonlók. Tettem a dolgom – ezt vállaltam, nekem természetes, magától értetődő volt, csak mostanában kezdtem átélni a megtörténtek, létrehozottak hatását, következményeit, fontosságát.

Igaz emberek között

És végül még egy idézet a kiváló irodalmár, esszéista Balassa Pétertől: „A Sztalker, a szoba közelében azt mondja az írónak és a tudósnak, hogy a felnőttek az erősek és merevek világát képviselik a gyerekek világával szemben, mely a gyengéké, de rugalmasoké. – Úgy éreztem ma este, hogy gyengék: rugalmasak, igaz emberek között lehettem. Szeretettel és köszönettel gondolok rátok 87. február 1-én.” Tanítványaim tudták, hogy Balassa Péter nagyon közel áll hozzám, s hogy mindketten kitüntetetten kedveljük Nádas Péter regényeit és Andrej Tarkovszkij filmjeit, ezért mindent elolvastak Balassától, Nádastól, és megnéztek Tarkovszkijtól – később is. (Drága Péter, nagyon hiányzol. Már 12 éve. 2003 óta. Teljes az életem, igaz, de már régóta nincsenek olyan beszélgetőtársaim, mint például Te. A távozóban, utolsó versében írja Nemes Nagy Ágnes, akit mindketten szerettünk, tiszteltünk: „a maszk nem takarta már, hogy visszanézett.” Ő meg teelőtted ment el 12 évvel.)

Előadók a repülő egyetemről

A nyolcvanas évek a magánlakásokon tartott előadás-sorozatok, a „Repülő egyetem”, az ellenzéki csoportosulások ideje. A mi Vasárnapi Körünk vendégei, előadói közül többen is aktív szereplői voltak. Főként a politológusok, a szociológusok és a történészek. Mint például Szabó Miklós, akit gimnáziumi éveim alatt ismertem meg, mert nagyszerű orosztanárunk, egyben drámakörünk vezetője, Előd Nóra férje volt. Amikor a hatvanas évek végén életem legjobb, legfontosabb munkahelyén, a Világirodalmi Lexikon Szerkesztőségében dolgoztam, sokat jártam az Országgyűlési Könyvtárba, ahol gyakran beszélgettünk Szabó Miklóssal: engem akkor vonzott a környékbeli, a horvát, szlovén, osztrák irodalom, s hogy megtanuljam a nyelvüket. (Ez is nyilván Gyékényes hatása. Az apai nagyanyám – Aracsi Katalin – elég régi katolikus magyar családból származott, de az apai nagyapámék vegyesen katolikusok és evangélikusok, horvátok, svábok és magyarok.) Szabó Miklós nagyon is támogatta ez irányú terveimet, mint majd később Tánczos Gábor a szociológiát, de a kortárs képzőművészet vonzása akkor erősebbnek bizonyult. Szabó Miklós egy 1956-os viccet írt be a kockás füzetbe: „Mit akarunk? Szocializmust, a hozzá vezető út nélkül.”

A nyolcvanas évek közállapota, közhangulata kedvezett az olyan csoportosulásoknak, szabad véleménynyilvánításoknak, vitaesteknek, mint amilyenné a Vasárnapi Kört mi is formáltuk. Itt most nem bocsátkozom elemzésekbe arról, milyen volt a nyolcvanas évek a keleti blokk országai közül legsikeresebbnek vélt Magyarországon (gulyáskommunizmus, hiánygazdálkodás, áremelések – és rockkorszak, divat, reklámok, videokészülékek), de az biztos: volt valami remény, bizakodás, önbecsülés a huszonévesekben, sőt bennünk, egyetemi oktatókban, a negyvenes-ötvenes generációban is. A Vasárnapi Körre meghívott szociológusok közül leginkább Ferge Zsuzsa tárgyszerű, frappáns, ironikus, elképesztően pontos ismeretekkel rendelkező elemzései szóltak a nyolcvanas évek társadalmáról, problémáiról, a szegénységről, az iskolák szerepéről, a lakótelepi életformáról. (Nagyon kedveltem az előadásmódját, vitastílusát. Ő volt 1974-ben a doktori témavezetőm.)

A Vasárnapi Kör hallgatói – volt tanítványaim – közül nagyon kevesen jártak az ellenzéki repülőegyetemekre, ők a rendszerváltás után főként közvélemény-kutató intézetekben helyezkedtek el. Talán négy-öten voltak, akiket kifejezetten érdekelt a politika, az aktuális hazai események, s talán ugyanennyien, akiket egyáltalán nem. Ám szívesen vették a beszélgetést, vitát a meghívottakkal. Ez úgy zajlott, hogy én javasoltam, kiket hívjunk meg, és közösen döntöttünk. (Főleg a hangadók. Volt hat-hét olyan tanítványom, akik szinte mindig jelen voltak a programokon. Ők vásárolták a közösen összedobott pénzből az enni- és innivalót, és jöttek egy órával a kezdés előtt kenyeret szelni, kenni, zöldségeket vagdosni. Leginkább velük maradt személyes kapcsolatom. Évente egyszer-kétszer, többször találkozunk, e-mailezünk, ki hogy igényli.) Többen olvasták a Beszélőt, amelynek 1981 és 1989 között 27 száma jelent meg (én a munkahelyemen, a Tömegkommunikációs Kutató Központban jutottam hozzá).

Befogadó jelenlét

Donáth Ferencet másodikként hívtuk meg 1984 szeptemberében (elsőként Nemes Nagy Ágnest). Őt is a Világirodalmi Lexikon Szerkesztőségéből ismertem, még 1969-ből; Haraszti Sándorhoz járt be, aki ott dolgozott. (1945 és 1948 között a Szabadság című napilap főszerkesztője volt. 1956. november 4-én a Nagy Imre-csoporttal internálták Romániába, 1958 augusztusában hat év börtönre ítélték.) Haraszti Sándor többször meghívott vacsorára a lakására, ott ismertem meg többeket a későbbi Beszélő szerkesztői közül. (Nagyon kedveltük egymást, ahogy a Szigligetről szóló írásomban emlegetett emlékkönyvembe írta: „A nagy hülye kamasznak, akit a szívembe zártam” 1971. január 22.) Donáth Feri bácsi a megoldandó agrárkérdésekről beszélt (1989-ben ugyanerről Juhász Pál agrárszociológus is). A demokratikus ellenzéki mozgalom nagy tekintélyű egyénisége volt, a cseh Charta’77 melletti szolidaritási nyilatkozat aláírója, a korszakos Bibó-emlékkönyv (1980) szamizdat megjelentetésének egyik katalizátora, a rendszerváltozást előkészítő 1985-ös monori találkozó fő szervezője, ahová végül is nem mentem el, pedig akkor még többen is hívtak. Nem keltett bennem bizalmat a névsor. Az 1956. novemberi utcai élményeim következtében minden politikai rendezvény kételyeket, szorongásokat keltett bennem. A Bibó-emlékkönyv szerzői és a monori találkozó résztvevői közül Donáth Ferencen kívül is többen tartottak előadásokat, vezettek beszélgetéseket a Vasárnapi Körben: Mérei Ferenc, Litván György, Tamás Gáspár Miklós, Radnóti Sándor, Kovács András, Csalog Zsolt, Endreffy Zoltán, Kenedi János, Vezér Erzsébet. Remélem, nem felejtettem ki senkit az illusztris, okos, élénk szellemű, ellenzéki beállítottságú vendégeink közül, akiket egytől egyig lenyűgözött a fiatal közgazdászok nyitott, értelmes vitára kész, figyelmes, befogadó jelenléte. Egyébként meggyőződésem, hogy ha Donáth Ferenc nem hal meg 1986 nyarán, másként – egyensúlyosabban – zajlik a rendszerváltozás. Őt követte előadóként Kenedi János, a nyolcvanas évek szellemiségét meghatározó Bibó-emlékkönyv (1980) társszerkesztője.

Amikor 1984 őszén, 21 nap után feldúltan, összezavarodva hazajöttem Észak-Koreából egy váratlan turistaútról, amelyet Váli Dezső festőművész kezdeményezett, órákig beszéltem rémes élményeimről Donáth Ferencnek, Kenedi Jánosnak, Kőszeg Ferencnek és természetesen volt tanítványaimnak is (nekik diavetítéssel kísérve). Legalább három-négy, többórás diavetítést tartottam, hogy oldjam a megélteket. Akkor majdnem elcsábultam. Donáth Feri bácsi határozottan érvelt, próbált rábeszélni, írjam meg tapasztalataimat, álnéven közzéteszi a Beszélőben. Féltem. Gyáva voltam. Féltem az észak-koreaiaktól az ott látottak, tapasztaltak alapján! Egyetlen dolgot most megírok: előzetes programon kívül hirtelen elvittek bennünket egy kristálycsiszoló üzembe. Ugyanis még azt is tudták rólam, hogy eredetileg ez a szakmám! (Honnan? Hogyan? Hiszen tudományos főmunkatárs voltam, már szociológus kandidátus.) A gyár elképesztő volt: XIX. század eleji technikával dolgoztak. Aztán a tolmácsok rábeszéltek, hogy üljek le az egyik munkásnő helyére, és csiszoljak meg egy poharat. Sikerült, ma is megvan.

Talán szociáldemokrata polgármester apám személyes tragédiája Nagykanizsán (Recsken), talán az 1956. november elején a budapesti utcákon látott kiégett házak és halottak iszonyata is visszatartott, hogy bármiről írjak, aminek köze van a politikához. Az a döntés – hogy tudniillik mégsem akartam írni a Beszélőbe – végképp elidegenített a politikától. És sajnos, néhány elkötelezett ellenzéki barátomtól, akik aktív politikusok lettek, és évekig haragudtak rám. Dezertáltál, mondta egyikük. Cserbenhagytál bennünket, mondta másikuk. Tökéletesen alkalmatlan lettem volna, mint ahogy az évek során sokukról derült ki ugyanez. A Farkas István- és Ország Lili-könyv megírása kapóra jött 1989-ben: az íróasztalomhoz ragasztottak. (A már legális Beszélőbe írtam néhányszor, például a telkibányai lakáskutatásról.) Ám arra 1985-ben, 1986-ban és 1987-ben is figyeltem, hogy volt tanítványaim találkozzanak azokkal a fiatal kutatókkal, akikből később politikusok lettek (Tamás Gáspár Miklós, Havas Gábor, Kovács András, Demszky Gábor, Eörsi János, Szilágyi Sándor és így tovább). Már írtam, de itt most hangsúlyozom: nem tudom, volt-e beépített ember a jelenlévők vagy a meghívottak között, de nem is érdekelt. Sem engem, sem mást a hatóságok nem zaklattak a Vasárnapi Kör miatt. Nyilván mi csak egy kis csapat voltunk, érdektelenek azokhoz a jelentős számú érdeklődőt vonzó repülő egyetemi előadásokhoz képest, amelyekből egyre több volt Budapesten, sőt vidéken is (például Csengey Déneséké Keszthelyen – egyszer meghívott, a szigligeti alkotóházban mutatott be egymásnak bennünket Balassa Péter).

Szép volt, igaz volt

Egyébként most, hogy újra meg újra elolvasom a megkopott kockás füzetben az előadók bejegyzéseit és a névsort, megállapítom, hogy ma mindössze két embert nem hívnék meg közülük a lakásomba, nem szeretném, ha belépnének a magánszférámba. Az egyik eladta magát a politikai hatalomnak, magas kulturális pozíciót tölt be (tehetséges, kreatív ember volt, de nem eléggé, és mindig bizonytalan, sértődött). A másik a barátom volt, nagyon is közeli 1970 és 1998 között, aztán lazult a kapcsolatunk, és két éve végleg elzárkóztam. (Az én etikai értékrendem szerint ő félrelépett, elárulta ifjúságunk ideáljait. Fájdalmas, de nem tehettem mást.) Azért ez nagyon jó arány a rendszerváltozás után 25 évvel. Viszont viszonylag sokan nem élnek már, és nemcsak az idősebbek, mint Nemes Nagy Ágnes, Anna Margit, Donáth Ferenc, Litván György. Arra viszont csak homályosan emlékszem, miért nem hívtam meg azokat, akiket nem hívtam, pedig megtehettem volna. Kétségtelen, nem voltam elfogadó típus, sokakkal szemben voltak emberi, szakmai fenntartásaim. Másokat nem ismertem személyesen, és nem kerestem összekapcsoló szálakat. (Ha most belegondolok, kik azok, akiket sajnálok, leginkább írók – például Esterházy Péter, Spiró György, Komoróczy Géza, Konrád György. Ez utóbbit nem is értem, személyesen is ismertem, többször beszélgettünk, és mindig is közel állt hozzám a gondolkodásmódja, írásmódja is, ráadásul kifejezetten vonzónak tartottam.)

Ahhoz, hogy előkészítsem, megírjam az Ország Lili- és a Farkas István-monográfiákat, majd a nagydoktori disszertációmat, a nyolcvanas évek végén életformát, életmódot kellett váltanom. Egyrészt sokat mentem Szigligetre az alkotóházba dolgozni (lásd erről az előző esszét az Arnolfini Szalonban), másrészt sokat utaztam Párizsba, Rómába, Kecskemétre és egyszer-egyszer Londonba, Firenzébe, Berlinbe, Pécsre, Bajára, Győrbe is a Farkas-ouvre-katalógus készítése miatt. Az óráimat keddre és csütörtökre sűrítettem, a többi napon hajnaltól ültem az íróasztalomnál, este pedig azokat a műgyűjtőket látogattam végig, akiknél Ország Lili- és Farkas István-festményeket, -grafikákat láthattam. Minden figyelmemet, energiámat, időmet igénybe vette az 1993-ban megjelenő Ország Lili-monográfia és az 1994-ben megjelenő Farkas István-nagymonográfia előkészítése és megírása. (Sajnos elég nagy árat fizettem értük: fontos kapcsolataim szűntek meg, mert nem volt időm, szabad kapacitásom karbantartani őket.) Nem tudtam tovább vállalni a Vasárnapi Kört, még ha – mint írtam – volt is rá igény a tanítványaim részéről. De talán a rendszerváltozás korai éveinek izgalmai amúgy is elsodorták volna.

Hogy is fejezzem be? Ahogy a népmesék zárulnak olykor: „Szép volt, jó volt, igaz se volt.” De! Nagyon is igaz volt.

S. Nagy Katalin

---

Exkluzív elsőközlés
Készült 2015. május–júniusban, Budapesten