Tavaly Marienbadban…

::: Micsoda útjaim… 2, hetedik rész – Gádor Laci és Bodnár Gyuri emlékére


Ahogy ez nálam lenni szokott, kicsit körülményes módon jutottam egy újabb, semmi máshoz nem hasonlítható látványhoz, élményhez.

Eredetileg ez is egy festménnyel kezdődött. Méghozzá 1979-ben, amikor szerencsés körülmények között, nyitástól zárásig – délelőtt fél tíztől este hétig – a drezdai könyvtárban tanultam a művészettörténetet. A Sächsische Landesbibliothek könyvolvasótermében körülbelül 15 ezer kötetes kézikönyvtár található. Attól, hogy napokon át magam vettem le és tettem vissza a testes, régimódi művészettörténet könyveket, úgy éreztem, most már enyém a világ. (35 éves voltam. Befejeződött az analízis, és májusban beköltöztem a saját lakásomba több ezer könyvvel, köztük öt olyannal, amelyeket én írtam.) Drezdai tartózkodásom idején a Zwingerben, a Gemäldegalerie Alte Meisterben is eltöltöttem két hetet nyitástól zárásig, ahol meglepődve fedeztem fel Bernardo Bellotto (1720–1780) – Canaletto unokaöccse és egyben tanítványa – egy számomra ismeretlen német kisváros, Pirna piacteréről készült festményét (1753–1754, olaj, vászon, 134×238 cm). Egy velencei látképét régebbről meg is jegyeztem (láttam az Ermitázsban 1967-ben), de mit kereshetett egy olasz festő Pirnában? Aztán persze rövidesen megtaláltam, hogy Bellottót 1747-ben II. Ágost szász választófejedelem hívta Drezdába, így juthatott el a közeli, festői szépségű kisvárosba. A Gemäldegalerie-ben 11 festménye látható.

Bellotto: Pirna piacterének látképe (1753-1754)
Bellotto: Pirna piacterének látképe (1753-1754)

Furcsa kapcsolatom van a veduta-festészettel (veduta: látkép, látvány); nem esztétikai értelemben vonzanak ezek a képek, inkább úgy, mint a laterna magica, a dioráma vagy a camera obscura. Paul Brill (1554–1626) flandriai utcái, tengeri tájképei, Canaletto (1697–1768) velencei és római látképei, Francesco Guardi (1712–1793) velencei vedutái mintha emlékképek lennének: mintha jártam volna valaha bennük, s aprólékos realizmusuk, pontosságuk felidézett volna valami nagyon közelit a távoli múltból.

Különös és rejtélyes anyám még furcsább barátnőinek nemcsak Nagykanizsáról voltak réges-régi barna képeslapjai német és jiddis felirattal, hanem Pest-Budáról és Bécsről is őriztek sokszorosított feliratos rajzsorozatokat. Ezek miatt mentem el anyámmal ezekhez a dohos szagú öregasszonyokhoz. (Az egyikük hihetetlen méretű melltartókat és haskötőket készített – fejetlen próbababáit imádták volna a szürrealisták, én viszolyogtam tőlük –, a veduta rajzokon megjelenített városrészletek viszont annyira vonzottak, hogy vállaltam az általam boszorkányoknak vélt idős úrinők sötét szobasarkaiban a hosszú ücsörgést, a képzeletbeli utazást.)

Szóval, ott Drezdában eldöntöttem, hogy mihelyt tehetem, elmegyek Pirnába megnézni Bellotto piacterét. (Őt egyébként a németek Canalettónak hívták, a nála jelentősebb velencei festő nyomán.) Szent Ágoston – akiről Carpaccio festményének ürügyén nemrégiben írtam az Arnolfini Szalonban, azt írja: „A világ egy könyv, és aki nem utazik, az csak egyetlen lapját olvassa el.”

Bellotto nyomában

Basteibrücke, Pirna
Basteibrücke, Pirna

Elhatározásom után egy évtizeddel jutottam el Pirnába, amely az Elba és a Gottleuba összefolyásánál fekszik; folyami kikötő, Szász-Svájc egyik gyöngyszeme, gótikus és reneszánsz stílusú házakkal, s a Szent Henrik gótikus templommal, amely 1400 körül épült. Később még kétszer visszamentem, annak ellenére, hogy a városra rátelepszik a Sonnenstein vár, ahol 1940 és 1942 között náci halál-intézmény működött (eutanázia kísérletek). Főként az Elba torkolatnál lévő, mindössze 194 méter magas homokkő hegység, a Bastei (Bástya), illetve a 76,5 méter hosszú Basteibrückéről kitáruló panoráma vonzott oda. Lenyűgöző sziklaalakzatok: mesebeli formák, amelyeket az erózió formált, alakított igen változatosra, simára, s nem a manók, ahogy némely német mesében állítják. Én persze ezt is hajlamos vagyok elhinni, miért is ne? Szász-Svájc titokzatos erdői tele vannak manókkal, koboldokkal, törpékkel és sandmanokkal. (Ez utóbbiak az NDK-ban felnövő gyerkőcök mesekönyveiben is szerepeltek, s ma is kapható kis figurák. Egy – biztos, ami biztos – a kocsimban is van belőlük. Az észak-európai folklórban közismertek hosszú szakállukkal; magyarul álommanóknak szokták hívni őket.)

Keresztül-kasul bejártuk többször is a Basteit. Pirnában laktunk, egy elképesztő méretű fa árnyékolta békés panzióban, bőségesen ellátva az általam igen kedvelt fehér kolbászkákkal és fekete kenyérrel. Ezekkel eltelve egész nap jó tempóban bírtuk a gyaloglást.

Ostyák kék fémdobozban

Hazafelé javasoltam, álljunk meg az erdők övezte Karlovy Varyban (Karlsbad), mégis ez Európa első gyógyfürdője, 1508 óta működik, a XVIII. századtól már híres. Rengeteg „nagy” ember látogatta a XIX–XX. században, 1867-ben – és még kilencszer! – a mi Arany Jánosunk is (aki már 8–10 éves koromban az egyik kedvencem volt – nyelvi leleményei, nyugodtan hömpölygő sorai, a Toldi és a balladái miatt). Meg persze kíváncsi voltam rá a Nemzetközi Filmfesztivál helyszíneként is. Tetszettek a XIX. századi fürdőépületek, a forrásokat összekötő oszlopos fedett sétány, a kolonád. S leginkább az édes-omlós karlsbadi ostya, kék fémdobozban. Akkor épp régi vagy régies fémdobozokat gyűjtöttem, pedig már felnőttnek voltam mondható. Néhány ódon hangulatút ma is őrzök, főleg szecesszióst és szocreált, a többit – szokás szerint – elajándékoztam. A kék-fehér mintájú porcelánokat ugyancsak szépnek találtam (már egy sincs meg belőlük), és ízlett a gyógynövényekből készült Becherovka is; később ezt kiütötte a Jägermeister, a keserű ánizs; fahéjas illatát most is kedvelem, de már nyolc éve nem iszom.

Pár óra elég volt Karlsbadból, továbbindultunk Mariánské Lázné, azaz Marienbad felé. Igazából ma sem tudom, hogyan működött ez. Voltak városok, ahonnan fél nap, vagy akár néhány óra után továbbkívánkoztam – ilyen volt például Hannover, ahova pedig nagyon akaródzott menni, és Berlintől jó hosszú autóút vezet oda, vagy Brüsszel és Glasgow (előbbire négy-öt órát szántam mindössze, utóbbira még annyit sem) –, ám például Skócia legészakibb kisvárosába, Invernessbe muszáj volt szállást szereznünk, annyira megfogott a tengerpart és a történelmi emlékhely. A nyolcvanas években – ha tiszta volt – még szívesen aludtam Youth Hostelben, ez megkönnyítette csapongó utazásaimat.

Elhagyott családi albumok emlékei

Alain Resnais: Tavaly Marienbadban (jelenet a filmből)
Alain Resnais: Tavaly Marienbadban (jelenet a filmből)

Marienbad a filmről jutott eszembe. Nagyon közel állt hozzám Alain Resnais Tavaly Marienbadban (L’Année demiére á Marienbad) című sejtelmes, 1961-es filmje. A veduta képeket egy letűnt szemlélet, a XVIII–XIX. századi aprólékosság, pontosság, a realitás illúziója miatt kedveltem. Ezt a filmet meg azért, mert lebegett minden valóságos felett, kívül és távol a tényleges világtól, annak ellenére, hogy egy barokk luxuskastély, talán valami előkelő, elegáns gyógyszálló a színhely. Egy férfi és egy nő a parkban. Nem történik semmi, legalábbis nincs elmondható esemény. Múlt sincs, vagy ha igen, az kitalált, csupán képzelet és látszat, s úgymond a valóságos egybemosódik kontúrtalanul. A veduta képek is, ez a film is mintha valami réges-rég elhagyott, elfelejtett családi albumból kerültek volna elő.

Az apai paraszti családom nagyon is valóságos volt, földművesek, állattartók, két lábon járók, kézzelfoghatók. Becsültem, tiszteltem őket lassú, kitartó, rendezett munkavégzésükért, örökös tevékenykedésükért, pontosságukért, nehézkes kevésbeszédűségükért. Igyekeztem mintát venni tőlük. Akik eltérőek voltak, azoktól idegenkedtem. Az anyai családom alig néhány létező tagja nem tűnt számomra valóságosnak; volt bennük valami illékony, valami titok, hát még a hazugságok, elhallgatások szövevényéből olykor kifeslő legendárium. Auschwitz, Bergen-Belsen, munkaszolgálat, elegáns polgárok fényképei, ortodox rabbik, szerteágazó rokonsági háló. „Olyan vagy, mint az apád” – kódolva: bunkó paraszt vagy, makacs, önfejű. „Olyan vagy, mint Oszkár bácsi” – kódolva: okos, újságíró, tehetséges lapkiadó, talán tőle örökölted… Voltak helyek – például Amszterdam; Párizs, Marais negyed; Lübeck –, ahol azonnal előjöttek a nem-létező családi albumból az alig ismert s leginkább ismeretlen családtagjaim. Ez történt Marienbadban is. Anyám már nem élt, 1983-ban halt meg, de még volt egy kissé lökött unokanővérem – 14 évesen élte túl Auschwitzot –, aki azonnal azonosította Marienbadot: Oszkár bácsi és a pesti bérháztulajdonos Gyula bácsi, nagybátyáim, oda jártak gyógyíttatni köszvényességüket, sőt, a 13 gyereket szült, sok nyelven beszélő nagymamámnak is megígérték, hogy egyszer elviszik majd (öt legalább a nővérem még ismerhette).

Egybemosódó napok

Amikor megérkeztünk, már alkonyodott, a nyugati hegyek karéja mögé bukott a nap, irracionális lilákkal festve meg az ég szövedékét. Lelassítottam a kocsit, épp csak gurultunk. Szerencsére még két napra való pénzünk maradt, így azonnal szállást kerestünk. És tudtam, ide visszajövök majd hosszabb időre. A két idő, a két ottlét alatti látványok egybemosódnak, mint a Tavaly Marienbadban filmben. Sosem sikerült szétszálaznom a kétszeri ottlétet: mintha csak egy lett volna a három nap, majd a nyolc.

Hányszor írtam már eddig, hogy a leg… leg… leg. De hát tényleg sok leg-leg volt, s mind másért, másként. Talán Baudelaire-nek van igaza, akinek alapvető toposza az utazás, az utazás pedig maga a költészet. Talán az utazás csak kisebb részben zajlik a tényleges külső világban, s inkább a szubjektumban, az agyban, a lélekben történik meg.

Annyira megértem a 74 éves költőfejedelmet, Goethét, hogy Marienbadban beleszeretett egy 17 éves lányba, Ulrike Levetzowba. Ehhez a városhoz az epekedő és be nem teljesülő szerelem állapota illik legjobban. Azt írja a Marienbadi elégiában: „Én, istenek áldott kedvence nem rég, elvesztettem a Mindent s magamat” (Szabó Lőrinc fordítása). Chopin is itt szeretett bele 1836-ban egy fiatal lányba, Maria Wodzinskába s itt is a szülők avatkoztak közbe, akárcsak Goethénél.

Marienbad régi lapokon
Marienbad régi lapokon

Amúgy egy derék, rendezett városka, 15 kilométerre a német határtól, neobarokk, klasszicista és szecessziós épületekkel, 630 méterrel a tengerszint felett. Három oldalról hegyektől védett erdős, ligetes völgyben nyúlik el ápolt parkjaival, gyógyforrásaival. Már a XV. századból vannak írások, amelyek dicsérik sokféle betegségre hasznos gyógyvizeit. Magas szén-dioxid-tartalmú ásványvize a mai orvostudomány szerint is elsőrangú légzőszervi, mozgásszervi, idegrendszeri, bőr- és nőgyógyászati kórságokban, anyagcserezavarokban szenvedőknek (van ezeken kívül még valami?). Több mint száz gyógyforrásának (Kereszt, Rudolf, Erdei, Ferdinánd, Ambrose, Caroline, Mária és így tovább) vize 7–12 fokos, kiválóan alkalmasak ivókúrákra. Tiszta levegője is pompás gyógyír a városlakóknak. Ferdinánd császárt is itt kúrálták már, 1528-ban.

Marienbad eredetileg a teplái premonteri kolostorhoz tartozott. A kolostor orvosa, Dr. Joseph Nehr 1786-ban a Mária-forrás mellé egy kis fürdőhelyet építtetett, 1807-ben pedig gyógyházat, majd egy vendégházat, „Az arany gömbhöz” elnevezéssel. 1824-ben már 40 jelentős empire és klasszicista épület pompázott itt, és a Wenzel Shalnik kertész tervezte impozáns angolpark. A vonat 1872-ben indult meg Bécsből, Prágából és Karlsbadból. Felsorolhatatlan, ki mindenkit vonzott a hely, a táj, az ivókúra. Csak néhány név: Ibsen, Turgenyev, Mark Twain, Nietzsche, Kafka, Wagner, Liszt Ferenc, Mahler, Dvorak, Edison, Ferenc József. Goncsarov 1857-ben a „marienbadi csodának” nevezte ott töltött pár hetes pihentető kúráját. VII. Eduard angol király nyolcszor élvezte ott a luxust, a napi tízszeri étkezést, az első golfpályát és a szökőkutak csobogását. Azt írják, 1896 és 1900 között volt Marienbad fénykora. Talán az Osztrák–Magyar Monarchiáé is.

Ez mind a körítés, a díszlet, a homlokzat.

Beavató szertartás

Én aztán igazán mindig mindent másként csináltam már kisgyerek korom óta, mint mások, de itt azonnal vettem egy ivócsészét, beálltam a sorba és lassú tempóban iszogatva a kellemesen hűvös gyógyvizet, mentem, mendegéltem, mintha valaki irányítana, mintha valami titkos szertartás beavatásra váró jelöltjeként alkalmazkodnék a ki tudja honnan sugallt elvárásokhoz.

Párizsi barátaim – a bonyolultan rétegezett horoszkópokat hosszas számításokkal, elemzésekkel készítő borszakértő Jean-Claude, illetve az úgynevezett felnőttekben is ott rejtőzködő gyereket megszólító mesekönyvek illusztrátora, Ágnes – 1987-ben vittek el először Chartres-ba, ahol aznap, június 21-én, a nyári napforduló ünnepén, amikor a leghosszabb a nappal és a legrövidebb az éjszaka, az emberek térden csúszva járták be az 1194-ben épült gótikus katedrális kő padlózatán kialakított szakrális labirintust (ez 1205-ből származik). Lenyűgözve figyeltem a színes nyári ruhákban, lassú tempóban egymás után araszolgatók áhítatos arcát. Legtöbbjük még a szemét is lecsukta révületében. Mintha Marienbad forrásait is valami láthatatlan labirintus hálózta volna be. Csak a zenélő kutak éteri hangja hallatszott, s némi szipákolás, kortyolgatás. Mintha nem is testeket mozgatnának a lazán lépkedő lábak, mintha a vízzel töltekezés megszüntette volna az ember nagyon is anyagi valóságát. Ehhez a levegő állaga is hozzájárult: néhol erősebben, néhol alig-alig gomolygott a vízpára, volt, hogy csak pár méterre lehetett ellátni.

Marienbad
Marienbad

Mintha az oszlopos csarnokok, áttetsző üveggel fedett átjárók, de maguk a színes-kopottas épületek is (amelyek akkor még nem voltak felújítva) elveszítették volna plasztikusságukat, térbeliségüket. Egyszer csak elkezdtem könnyednek érezni magam (akkor is százkilós voltam), mintha nem lenne tömegem, kiterjedésem, csak két dimenzióban léteznék, vagy valami másik térben, létformában, ki tudja. (Semmi másban nem hiszek, csak a földi létben – meg persze abban, hogy más bolygókon is lehetnek a mienktől eltérő, de az adott bolygóhoz kötött életformák. Fontosnak tartom azonban, hogy az ember átélje az illúziókat – mindazokat az állapotokat, amelyek létrehozták és létrehozzák a műalkotásokat, regéket, mitológiákat, képzeletünk, fantáziánk pompás szüleményeit.)

Tébláboló angyalok

Mindig is szerettem az angyalokat. Tüdőasztmás kisöcsém ágya felett lógott egy színezett fekete-fehér fénykép: örvénylő víz feletti, bizonytalan állagú hídon feküdt egy kisfiú, kezét a víz felé nyújtva. Egy kislány állt mellette, s mögöttük védelmezőn egy nagy mosolygó angyal. Akkor láttam először angyalt (aztán kaptam az első imakönyvembe). Legjobban a Klee, Rubljov, Fra Angelico, Giotto festményein és Tilman Riemenschneider faszobrain látható angyalokat szeretem, talán leginkább Gábriel (Gábri-Él, Isten embere) arkangyalt, a hírvivőt, és a zenélő, boldog angyalokat (például a katalán románkori művészetben). Olyan volt az a labirintusszerűen tekergő marienbadi sétány, mintha a testes és cingár, öreg és fiatal botorkálók – hol toporgók, hol valamerre téblábolók, haladók; a különféle anyagú, méretű, díszítésű, feliratú csőrös lapos bögrékből hűvös gyógyforrásvizet kortyolgatók – átmenetileg angyallá lényegültek volna át, talán őrangyaluk alakját kölcsönözve. Állítólag mindenkinek van őrangyala. Én persze ebben sem hiszek – Ország Lili hitt –, ám egyszer egy baleset elkerülésekor mintha éreztem volna a jelenlétét, s talán az 1100 körül épült római bazilikában, a számomra egyik legkedvesebb San Clementében is, amikor váratlanul beáradt balról a fény és megvilágította az amúgy alig látható apszis mozaikfalán sorakozó fehér bárányokat, akik a 12 tanítványt és Jézust jelképezik.

Az az osztrák–magyar monarchiabeli díszlet – az 1889-ből való oszlopcsarnok, a kolonád, s a közelében álló zenélő szökőkút – tökéletes színpadkép volt e földtől távolodó, nem evilági állapothoz. Akárcsak a Tavaly Marienbadban című filmben a nem valóságos valóság, a megidézett parkok, csarnokok, házak a képzelet és a létező határán. Noha a hely maga egyáltalán nem volt szakrális – sőt! –, mégis újra és újra Chartres idéződött fel bennem, és Fra Angelico éteri és szürreális freskói Firenzében, a San Marco kolostor celláiban. Elsőre is, másnap is, harmadnap is, és akkor is, amikor 1991-ben nyolc napra újra visszamentem.

Labirintus, Chartres
Labirintus, Chartres

Egy másik utazás kapcsán már írtam: nem vagyok látomásos alkat, nem tudok képzelegni, se fantáziálni, de korlátlanul elő tudom hívni az agyamban tárolt képeket. Helyszínek, új élmények, új látványok könnyedén idéznek fel akárhány évvel előbbi képeket – festményeket, templombelsőket, városrészeket és ezerféle jellegű, színű, alakzatú tájat. A 13 méter külső átmérőjű – s benne 289 méter hosszúságú – chartres-i labirintus örökre összekapcsolódott bennem a marienbadi csarnokok sétányával. Nem csúsztam végig rajta térden, mint a bűnbánó vagy csak hinni akaró zarándokok, de többször is végigsétáltam, követve pontosan az utat, mint az egykori elmélkedő cisztercita szerzetesek.

Ahhoz képest, hogy mennyi-mennyi templomot – ókereszténytől a modernig – volt módom tüzetesen megismerni, meglehetősen kevésben éltem át azt, hogy a hívőknek spirituális, ezoterikus, szakrális, mitikus élményt nyújthattak. Ilyen volt például a már említett római San Clemente és a firenzei San Marco; a naumburgi dóm, amely XIII. század első felében épült; valamint Salisbury székesegyháza (1220–1258). Itthon a tákosi református templom (1766) és a vörös trachit kváderkövekből a XII. században épült karcsai templom; a csempeszkopácsi Szent Mihály templom, illetve a vizsolyi románkori templom, XV. századi falfestményeivel s az 1590-ben itt nyomtatott, Károli Gáspár fordította Bibliával. Mindezeket megelőzi Chartres, ahová egyszer azért mentünk el augusztus közepén a barátaimmal, mert a nyugati rózsaablak Szűz Máriát megjelenítő színes üvegein keresztül akkor hatol be úgy a napsugár, hogy fénye megvilágítja a labirintus közepének rózsáját. És ebben a körben említendő Marienbad is, amely – újra megerősítem – egyáltalán nem szakrális élmény volt, de valami mitikus, éteri, más dimenzióbeli, amelyet szintén nagyon nehéz megfogalmazni.

Időtlen idő

Goethe Marienbadban
Goethe Marienbadban

Marienbadban mintha csak távolból derengett volna a szűrt fény, vízgőz, pára, párolgás – valójában nem is tudom, mi az a ködszerű valami, ami lebegett és alaktalanul terjengett szemmagasság körül. A már idézett versben írja Goethe: „Mily frissen, tisztán, bájosan, csodásan leng most elő (…) egy páraszőtte szeráfi alak (…) De futó percig szabad csak csodálnod ködképét, mely a valóság helyett van!” Ez az egész olyan valószerűtlen volt, hogy voltak pillanatok, amikor azt éreztem, nem is létezem, csak álmodok. Ugyanakkor pontosan tudtam, a hosszú séták, lassú zötykölődések nagyon is funkcionálisak, mondhatni praktikusak: gyógyító ivókúrák.

Az ivókúrát kísérő – hol áttetsző, illékony, hol tejfehérré sűrűsödő – pára álomszerű, lírai, irracionális, akárcsak az idézett film színtere. Időn kívüliség, időtlen idő (van ilyen? előfordulhat, hogy jelen és múlt összetorlódik, de aztán nincs is valójában, vagy inkább örökös jelen?). Ábránd, játék, fikció. A marienbadi látvány – érzet, önmagam állapota – mindkétszer olyan volt, mintha benne lennék egy műalkotásban. Montázsban? Object-ben? Vagy egy performance egyik alkotó szereplőjeként?

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés
Készült 2013 decemberében, Budapesten

Comments

  1. Láng Eszter says:

    Ez volt az ajándékom, fenti írás S. Nagy Katától, Az Arnolfini Archívumtól (s magamtól is magamnak, miután már túl voltam a holnapra készített lencsefőzeléken), a 2013-as év utolsó éjszakáján, hogy jól teljenek az utolsó órák, mielőtt átlépek az új esztendőbe… Köszönet érte! Boldog új évet, sok jó alkotást erőben, egészségben, örömökben bővelkedve!

  2. Deutsch Tiborné says:

    Drága Katám! Újév napjára tartogattam ezt a csemegét. Így most mondhatom: valóban jól kezdődik ez az év. Nagyon kellemes érzés töltött el olvasás közben. Szinte ott voltam én is. Nem akartam hinni, hogy a végére jutottam. Annyira akartam volna tovább olvasni a sorokat. Így nem tehettem mást, mint elkezdtem újból és újból az olvasást.

  3. Kocsi Sarolta says:

    Öröm volt olvasni. Mintha magam is része lehetnék ennek az álomutazásnak.

Hozzászólás a(z) Láng Eszter bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük