Szantorini: Théra – Akrotiri

::: Micsoda útjaim… 2, első rész – Irának és Ervinnek, az Arnolfiniknek


Már amikor Krétáról írtam a Micsoda útjaimban… (2011), tudtam, hogy mesélek még a 35 kilométer átmérőjű Szantorini-szigetről (Sztongülosz: kerek sziget), Théráról, Akrotiriről, mint a csodák helyszíneiről. Kétszer láthattam: 1983-ban (39 évesen) Athénból mentünk hajóval (körülbelül 200 kilométer), majd 1989-ben (45 évesen) Krétáról (mintegy 100 kilométer) hajóval, palackorrú, játékos, fütyülő delfinek kíséretében – mint ahogy egy Akrotiriből származó freskó frízen is látható Kr. e. 1500 körülről: kék hátú delfinek úszkálnak boldogan a hajók között. (A delfin a tengeristen, Poszeidón állata a ptolemaiosziak szerint.)

Többször megírtam, ha választhattam volna, Oxfordban élnék, tanítanék az egyetemen, ugyanazt, mint itthon, és minden évben Krétára utaznék nyaralni, beleértve Szantorinit is. A megunhatatlan látvány tisztasága és összetettsége, az Égei-tenger miatt (kedvenc tengerem: akár Aegeáról, az amazonok királynőjéről, akár a Minótauroszt legyőző Thészeusz apjáról, Aegeónról nevezték el, e két tragikus halál ellenére is a szívem csücske, hiszen partjain született meg a minószi és a mükénéi civilizáció; no és a demokrácia bölcsője), a mediterrán növényzet színpompája és a minószi kultúra, művészet maradványai – falfreskók, szobrok, vázák, ásatások – miatt. Már elöljáróban kiemelem: amikor a thírai (thérai, firai) ásatásokon a kövezett utakon meg-megállva az emeletes házak formáját, színes fa ajtó- és ablakkereteit csodáltam, az volt az élményem, hogy a Kr. e. XVII–XVI. századi Oxfordban járok. Nemcsak akkoriban (immár 3–4 ezer éve) sehol sem volt olyan magas szintű civilizáció és magasrendű kultúra, hanem talán a reneszánsz Firenzéig (XV. század) és a XVII. századi németalföldi városokig soha sehol e világon. Szantorinin (és Krétán) nem görögök laktak, nem egyetlen nép élt és alkotott, hanem többnyelvű Bábel volt (akárcsak a mai Oxford).

Szantorini a tenger felől
Szantorini a tenger felől

A számos európai és nem európai legenda, rege, mítosz, elbeszélés közül hozzám az Atlantiszról szóló áll legközelebb. Ez pedig szorosan összefonódik a Szantorini-szigettel. A hajó egyenletes ringása, a végtelen kék ég és még kékebb tenger, a delfinek hangja és ugrálása, a nap ragyogása olyan fizikai és lelkiállapotba hozott mindkét alkalommal, hogy órákon át elhittem, az Éden, a Paradicsomkert, az elveszett Aranykor, a sosem volt idilli ifjúság, örök Tavasz szigete felé hajózunk. Ráadásul mindkét hajót Kronosznak hívták („Időatya”, ő a legfiatalabb, a hetedik titán, az Olümposz előtti világrend uralkodója).

Théra; a feltárt város utcáin
Théra; a feltárt város utcáin

Platón (Kr. e. 427–347) szerint Poszeidón tengeristen emelte ki Atlantiszt az óceánból halandó asszonytól, Klétótól származó fiuknak, Atlasznak lakhelyül (márpedig Platónnál nagyobb tekintély azóta sincs). A Timaiosz és Kritiász című dialógusban írja le a fejlett civilizációval rendelkező elsüllyedt birodalmat. Platón a történetet Szolóntól vette át, aki Kr. e. 560-ban Egyiptomban hallotta: „… egy súlyos nap és éjjel… a tengerbe merülve eltűnt.” Azóta is utópiák, műalkotások, könyvek, tudományos viták, fantazmagóriák, filmek és remények témája az Atlantisz. Platón tanítványa, Arisztotelész (Kr. e. 384–322) is elutasította ugyan létezését, a platóni politikai utópia színhelyeként tételezte, ám mindig, újra és újra felfedezik (legutóbb 2013 tavaszán japán és brazil kutatók Rio de Janeirótól ezer kilométerre, az Atlanti-óceán fenekén). Unokáimnak, a most 10 éves Samunak és 8 éves Rolinak évek óta mesélem balatonvilágosi háromhetes nyaralásunk minden estéjén a híres Égi Vadász, Orion kalandjait, aki a mi történetünkben eredetileg Atlantiszban élt, és épp a Föld körül a Göncölszekérrel utazott, amikor Atlantisz váratlanul eltűnt, elsüllyedt az óceánban. Azóta is – legyőzve a tér és idő korlátait, a Földön mindenütt és a kozmoszban is – elszántan keresi, kutatja varázslatos, gyönyörű szülőhelyét.

Az elsüllyedt Atlantisz

Freskók (Akrotiri)
Freskók (Akrotiri)

Mind a két alkalommal, amikor megpillantottam a hajóról Szantorinit, a sziget ókori fővárosának földtani maradványait, a beszakadt föld rétegeit, s fenn, a 350 méter magasban fehéren s kéken világító mai görög települést, biztos voltam benne, hogy ez a sziget maga az elsüllyedt Atlantisz. A hajó a nyílt tengeren állt meg, és kisebb, könnyű hajóra átszállva lehetett a holdsarló alakú szárazföldre lépni. Kivártam az utolsó fordulót, hogy minél tovább figyelhessem a Kr. e. 1600–1500 közötti vulkanikus robbanás, a kükladikus sziget maradványait. A szárazföld nagy része abban a pillanatban eltűnt, más részei több száz kilométeres körzetben szétszóródtak, amikor a sziget alatt kitörni készülő láva tömege a hatalmas nyomás miatt kirobbant a sziget közepéből. Sokan holdbéli tájnak nevezik, nekem a Földön mint önálló élőlényen keletkezett sebhely; Gaia földanya istennő valami miatt látni engedi nekünk, milyen is alattunk az állandónak, szilárdnak vélt, remélt Föld: egymásra csúszott anyagai, azok felülete, színe, bonyolultsága, a megmaradt részletek.

A Szantorini vulkán gigantikus kalderájába három oldalról nyomult be a tenger vize. A geológiai kataklizma, vulkánkitörés, a tengerbe süllyedt nagyobb szigetrész következtében a megmaradt föld rétegei láthatók a meredek sziklafalban, falon. A mi vaskos, masszív, többtonnás hajónk kis játék papírhajócskának tűnt a kaldera méreteihez viszonyítva. Nem értek a geofizikához, geológiához, vulkanológiához, így nem tudom szakszerűen leírni a semmihez sem hasonlítható látványt. Az egymásra rétegződő anyagok állagát, súlyosságát, színeit. „Azért nem félünk, ha elváltoznék is a föld, ha hegyek omlanának is a tenger közepébe” (46. zsoltár). (Állítólag ez is és a 4. zsoltár egy sora is a virágzó krétai civilizáció, a minószi kultúra végét jelentő robbanásra utal: „zúghatnak, tajtékozhatnak hullámai; hegyek rendülhetnek meg háborgásaitól”.) Nekem félelmetes volna a látvány, ha a széttört hegytetőn nem vakítanának a hófehér házfalak, a templomok kék, vörös és fehér kupolái. Földrengés, szökőár, vulkáni hamueső, egy magasrendű civilizáció visszafordíthatatlan pusztulása – 3500 évvel ezelőtt. Aztán az ember szívósan újrateremti, belakja, a maga képére formálja a világot, tudomásul véve a körülményeket, és nem veszi tudomásul, hogy a mélyben működnek még mindig olyan erők, amelyek romba döntötték a késő bronzkori városokat, életformát.

Freskó (Akrotiri)
Freskó (Akrotiri)

Amikor már fenn voltam 350 méter magasan – egy lassú, de az én súlyomat is elviselő szamár hátán –, ez volt az első gondolatom: milyen nyugodtan áradó, zavartalan az élet, vajon rajtam kívül eszébe jut-e egyáltalán valakinek ennek a boldog égei-tengeri szigetnek és annak a másiknak, a szívem csücske Krétának a régvolt, a Kr. e. II. évezred közepén megtörtént katasztrófája? Az akkori krétaiak és théraiak ugyanolyan békésen és gyanútlanul élték pompás hétköznapjaikat, mint a maiak. Állítólag többségüket sikerült elmenekíteni, az ásatások során nem találtak csontvázakat. Az ókori népek a még fel nem robbant szigetet alakja miatt „A kereknek” (Sztrongilé) és „A legszebbnek” (Kalliszté) hívták. Számos legenda kapcsolódik a Kükládok, e fantasztikus sziget együttesének távoli és mai létezéséhez is (mai neve a velencei korból ered, hajósok Szent Irénnek – Santa Irene, Santa Irena – szentelték templomukat).

A születés misztériuma

Nem tudom, miért, de az a meggyőződésem, hogy nem véletlen: Thérát egy archeológusnő, a német Hiller von Gätringen fedezte fel, az 1895 és 1903 közötti ásatások során hozták felszínre a mitikus király, Thérasz városát. Mégis, a nő az, aki szül, kilenc hónapig védi, növeli, neveli a megszületendőt. Théra és Akrotiri számomra sokkal inkább a születés misztériumához kötődik, mint számos egyéb archaikus, ókori ásatási terület (még Betlehemnél, Jeruzsálemnél is inkább). Egyébként számosan feltételezik, hogy a Théra vulkán kitörése, a sziget felrobbanása és a vele járó természeti csapások nemcsak a minószi kultúra pusztulását okozták 3500–3600 évvel ezelőtt, hanem ez a katasztrófa indította el a Bibliában leírt tíz csapást és a zsidók exodusát Egyiptomból. Napokig sötétség, füst és porfelhő, hamueső, óriási szökőár, irtózatosan magas hullámok: pusztítás, pusztulás a Földközi-tenger szigetein, a partvidéken. Nemcsak Théra, sok más város is az enyészeté lett, Kréta is súlyosan megrongálódott.

Freskó (Akrotiri)
Freskó (Akrotiri)

A Krétával szembeni lankás part közelében, a sziget délnyugati szegletében, Akrotiriben (pontosabban Akrotiri mellett), Szpüridon Nikolaou Marinatosz (1901–1974) görög régész ásatásain bóklászva, tátott szájjal ámuldozva valóban életem legkülönösebb, leg… leg… leg… (eltekintek a jelzőktől, csak gyenge dadogás volna a valóságosan átéltekhez képest) élményeinek egyikében volt részem mind a kétszer. Marinatosz, ez a makacs, elszánt ember tíz méter vastagságú, megkövesedett vulkánikus horzsakő (tefra) alól ásta ki ezt a semmi máshoz nem hasonlítható „polgárvárost”, csatornázott, többszintes, színes házakat, a rendkívüli méretű és változatos geometrikus mintákkal díszített agyagkorsókat (pithoszok). Utcákat, tereket. Szívesen éltem volna az örök tavaszt, a tenger csodáit, a létezés egyszerű örömeit, természet és ember elválaszthatatlanságát mutató freskók között. (Viszonylag sok régészeti, ásatásokról szóló könyvet olvastam, talán Marinatosz fő műve, a Kréta és Mükéné című a kedvencem.)

A helyek, s bennük a tárgyak

Freskó (Akrotiri)
Freskó (Akrotiri)

Nagyon megváltoztam 45 éves koromra, mint ezt is leírtam már; 42–45 éves korom között végre felnőtté váltam, véget ért hosszúra nyúlt kamaszkorom, és ebben jelentős szerepe volt Krétának és Szantorininek. („Ahogyan a múltunkat sokféleképpen magyarázhatjuk, jelenünket számtalan módon megváltoztathatjuk, és különféle lehetséges jövők állnak előttünk”, Szókratész.) Általuk és velük lett történeti időélményem, megváltozott az életszemléletem, a látásmódom (más arányokban kezdtem észlelni a dolgokat, amelyek viszonylataiban valahogy kisebb lettem, a létezés más síkjáról – dimenziójából? – kezdtem figyelni önmagam). Akkor és ott véglegesedett, amit pedig gyerekkoromban a nagykanizsai szecessziós és eklektikus épületek legapróbb részleteit is megfigyelve és rögzítve, az őrtilosi, Dráva-parti változatos élővilágot és az örvénylő vizet átélve már tudtam: számomra a helyek és bennük a tárgyak a fontosak. Egy fa, egy folyó, egy hegy formája, egy ókori és középkori városmag, egy festmény egy múzeumban vagy műteremben. Az embereket és az érzelmeket illetően gyatra a felfogó- és az emlékezőképességem. A második Szantorini-utazást követő másfél-két évtizedben tudatosan választottam ki a felkeresendő helyszíneket. Az utazásaimat hihetetlen szerencsével erősítették az elvégzendő feladataim is. (Legtöbbet ebben is Farkas Istvánnak köszönhetek: Szigliget, Kecskemét, Párizs – sokszor –, London, Brüsszel, Berlin, Firenze és mindenekelőtt és -fölött legtöbbször Róma. És ráadásként Farkas fiával, Charlie-val az etruszk városok.)

Amiért létezni érdemes

Freskó (Akrotiri)
Freskó (Akrotiri)

A bronzkori város, Théra, a minószi Akrotiri és Kréta olyan fokú, minőségi civilizációval, kényelmes életfeltételekkel rendelkezett, mint kevés más kultúra. Lakói nemcsak kiváló hajóépítők és kereskedők voltak, hanem kitűnő építészek, fazekasok és freskókészítők is. Most itt nem részletezem, hiszen megtettük művészettörténeti tankönyvünkben és A lakáskultúra történetében (Balassi Kiadó, 2003). Azt azonban el kell mondanom, hogy csak Paul Klee festményei, akvarelljei nyűgöznek le annyira, akárhányszor, bármikor, mint Kréta és Théra művészete. (Van az itthoni számítógépemben egy mappa: Kedvenceim – és ebben a festmények, szobrok, épületek, melyek számomra a legszebbek, legérdekesebbek, legkiemelkedőbbek az elmúlt mintegy 30 ezer év műalkotásaiból. Közöttük a Krétáról és Akrotiriről származók vannak legtöbben.) Az élet örömeitől, bizakodásaitól ragyogó, színpompás freskók a házakban, tenger, vízinövények, liliomok, hajók, flottafelvonulás, vidám ruhák az utazókon, nevető delfinek, halak, folyók, fák, pompás virágok, kék majmok, vadmacskák, antilopok, bokszoló fiúk, táncosok, zenészek, hajósok – minden, amiért létezni érdemes. Istenek nincsenek. Hatalmasok sem! Van a liliomos herceg, a krétai kígyóistennők, akik épp olyanok, mint a többi köznapi ember.

Néhány kedvencemről lesz néhány szó. Amikor ott jártam, a tárgyak nagy részét még az athéni Nemzeti Régészeti Múzeumban és Krétán, Iraklionban (Heraklion Archaeological Museum) láthattam. 2006-ban „hazavitték” a freskók, agyagtárgyak, kézműves termékek, szobrok többségét (Museum of Prehistoric Thire, Wall-Paintings of Thera). Nem akarom halmozni a jelzőket, ezért elöljáróban: varázslatosak, varázsosak, páratlanul szépek, elevenek, valóságosak, szuggesztívek, ragyogók, üdék, békések, életvidámak, életigenlők.

Freskó (Akrotiri)
Freskó (Akrotiri)

A freskókból kiemelek párat: a tengeri hajókázás (és/vagy fregattverseny), a mindkét kezében kék-sárga halakat szállító fiú, két csókolózó fecske a levegőben liliomok fölött. Azt hiszem, leginkább talán a 7 méter hosszú és 40 centiméter magas frízt kedvelem. Valószínűleg a hajóhad parancsnokának házát díszítette (uramisten, mi minden díszíti a mai hajóskapitányok lakásának vagy kabinjainak falait?!). Lenyűgöznek a díszes hajók s rajtuk az egyenes tartású emberek vidám öltözékükben. (Az anyai nagyapám német zsidó családjában voltak hajósok, sőt hajóépítők is. Innen a bűvölet? Hajóimádatom, hajómániám – az egyiptomi Hufu hajójától – Kairói Múzeum – a vikingekig és máig több tucat kedvencem? Egyszer volt egy kielboatom a Vöcsökben a Rómain. Álmaimban leggyakrabban úszom a tengerben vagy a Dunában, hajózom Kréta felé vagy gyalogolok, megyek, megyek ismert és ismeretlen helyeken.) Ha valaha mernék vállalkozni e páratlan szépségű freskók elemzésére – nem fogok –, színskálájuk érzékenységén, magabiztos és hajlékony kontúrvonalaikon, ötletteli kompozícióikon, utolérhetetlen harmonikusságukon túl megpróbálnék mélyére ásni annak, ahogy az épületeket, növényeket, madarakat, állatokat, vizeket, a természetet és a ruhákat, ékszereket megjelenítették. Derűsen, megragadóan. Az életörömükről. Vitalitásukról. Figyelemre méltó világszemléletükről. Szabad alkotási módjukról (az akrotiriek még szabadabban alkottak, mint a krétaiak).

Otthonosság a világban

Váza (Akrotiri)
Váza (Akrotiri)

Nem vagyok járatos a kerámiában, agyagedényekben sem. (Persze az unokáimat évek óta kísérem etyeki barátaim kerámiaműhelyébe, és bámulom, ámulok, ahogy agyagoznak, és tárgyaik formálódnak – én erre is képtelen vagyok.) S persze számos múzeumban (Párizsban, Londonban, Berlinben, Rómában, Athénban és sorolhatnék még vagy háromtucatnyit) tanulmányoztam azokat, az archaikus kultúráktól a szecesszióig, ahogy egy stréber művészetimádónak és művészettörténet-oktatónak illik. Igen, az Akrotiriben és a Krétán előkerülteket, a minószi kultúra agyagedényeit kedvelem a lehetséges összes közül a legjobban. Mivel nem értek hozzá, merészen feltehetem a kérdést: tud egyáltalán bárki is többet a kézművesség terén, mint amit a szantoriniek és a krétaiak tudtak? Az a magától értetődő természetes kapcsolat, amely az ember és az agyag, a geometrikus és ornamentikus díszítések és tervezőik között volt, talán sehol másutt nem létezett – szerintem. Formájuk, nyakuk, szájperemük, s rajtuk a madarak, halak, vízhullámok, levelek, meander- és csigavonalak, és így tovább – nagyon sajnálom, hogy képtelen voltam megtanulni legalább másolni, utánozni az alakjukat és díszeiket. Itt is leírom, amit a freskóknál: életöröm, derű, bizalom, otthonosság a világban. Jó lehetett élni Szantorinin és Krétán. (Ahogy vannak legkedvesebb festményeim, vannak hozzám igen közel álló agyagkorsók is. A legkedvesebbet Kréta keleti részén, Palaikosztróban találták, az úgynevezett Poliposz vázát a késő minószi periódusból. Akár Akrotiriből is származhatna!)

Nem menekülnek

Egyébként persze fenn a maradék hegytetőn él, lüktet a fehér, kék, piros mai kisváros, amelyet alul körülölel a végtelennek tetsző tenger. S lakói tudják, hol élnek. Ötven éve is volt vulkánkitörés alattuk, 1926-ban ijesztően nagy. De maradnak. Nem menekülnek.

Szantorini
Szantorini

Többször is olvastam, milyen szenvedélyesen, meggyőzően bizonygatják sokan: Szantorini a világ legszebb szigete. Nem tudom. Nagyon kevés szigetet barangoltam be, alig egy tucatot, többségük görög. Lehet, hogy Szantorini a legszebb – talán Krétánál is szebb?! –, mindenesetre az általam ismertek közül a legkülönösebb, a legérdekesebb, a legrejtélyesebb a látvány egyedisége, összetettsége, rétegzettsége miatt. Ott az idő folytonos, és örökkévalósága átélhető. Meg az is, hogy történjék bármi, az ember nem adja fel, nem adhatja fel.

Nagyon sajnálom, hogy csak kétszer láthattam a csodának azt a sorozatát, amelyet Szantorini, Théra, Akrotiri, a régmúlt és a jelen kínál (legalább Krétán többször voltam). Már nem tudnék elsétálni Tirától (Thérától) Imerovigliig és Oiáig. Már nem tudnék órákig gyalogolni, bámészkodni a Marinatosz által nagyon is élővé tett ásatáson, Akrotiri kövezett útjain. A minósziak számára a természeti világot áthatotta a lélek, már nincs annyi erőm, hogy a szabad ég alatt még egyszer ezt átélhessem. Pedig szívesen vinnék valamelyik szent barlangba vagy hegycsúcson lévő szentélybe mediterrán virágcsokrot, égővörös gránátalmát, leandert, hibiszkuszt, murvafürtöt, tölcsérjázmint és bíborlila enciánt, tengerkék ólomvirágot (egek! hogy hiányoznak a mediterrán növények, látványok, illatuk és hozzá a tenger), hogy hálát adjak valamelyik Magna Maternak vagy házi istennőnek, hogy részese lehettem, magamban hordozhatom, amit azok a régi-régi igényes emberek maguknak környezetként megteremtettek. Talán úgy, mint az egyik freskón látható, vörös lepelbe öltözött nő, aki izzó faszénnel teli edényen készül áldozatot bemutatni.

Firenzébe és Amszterdamba elmentem elbúcsúzni. Szantorini már megközelíthetetlen számomra. A képek és az emlékképek segítenek felidézni az Édent. Vagy Atlantiszt?

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés
Készült 2013 nyarán

Comments

  1. Draskovich Edina says:

    Amikor Szantoriniről áthajóztunk egy közeli kis szigetre, vagyis inkább földdarabra, közben megmártóztunk a tenger alatti forrásoktól felmelegedett vízben, a kis szigeten pedig furcsa kénköves bűzt lehetett érezni. Szóval van ott valami átjáró egy másik világba. És egy elhaladó hajóról mintha Dante integetett volna…

  2. Képszabó says:

    Ugyan néha a cannabis is segít, de igazából az utazás és a művészet élvezete tud minket viszonylag tartósan abba az állapotba hozni, hogy a „létezés más síkjáról – dimenziójából? – kezdjük figyelni önmagunkat”.
    Nekem ez a legfontosabb mondat ebben az írásban.
    Örülök nagyon ennek az új sorozatnak!

  3. Meggyesi István says:

    Kedves Kata,
    igen, én mindezt – töprengtem egy darabig – „a görögnek” nevezem magamban, és megpróbálom a mindennapokra, az állandóságra, a szükséges tömörítéshez – bármikori kibonthatóságához – szabad, boldog személyes demokráciámnak nevezni.
    Sajnálom, hogy „A szigetek” oly messze vannak tőlünk…
    Tisztelettel: mi

  4. snk says:

    Köszönöm mindhármótoknak!
    A válaszom: évek óta kérdik órákon, miért kék Franz Marc édeni lova? most már tudom!
    Amiért kékek a majmok is 3-4 ezer éve Akrotiriben.
    SNK

  5. Sz. Ferincz Mária says:

    Szantorini félkörét sok-sok évvel ezelőtt sajnos csak repülőről láttam, miközben szállt a gépünk Kréta felé. Az iraklioni múzeumban őrzött csodák és a knósszoszi palota látványát azóta is emlékeim között őrzöm. Ha kinyitom az emlékezés kapuját és belépek Kréta szigetére az Ida-hegy áll elém, és megszólít: üdvözöllek hazai földön, már régóta vártunk haza! Kata, írásod hatására újra átéltem görögországi élményeimet, köszönöm!

Hozzászólás a(z) Sz. Ferincz Mária bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük