Sellőkről

::: Lények #2


A sellők léte sokáig a delfinekkel kapcsolódott össze bennem, valamiért hozzájuk hasonlónak véltem ezeket a félig nő-, félig haltestű lényeket. Alig néhány éve tudom, hogy egyes tengerparti népek delfinasszonynak nevezik a sellőket, és halászaik, tengerészeik – akik természetesen látták is e különös és jóságos teremtményeket – így is mesélnek róluk. Főleg azokról a szép példányokról, amelyek beleszerettek az erőteljes férfiakba.

Delfinszerű lények számos indián történetben is szerepelnek. A peruiak szerint egy repülő csészealj landolt a Titicaca-tóban, és delfinszerű lények szálltak ki belőle, akik beszélni tudtak az emberekkel. Ez a kapcsolat az inka kultúra, birodalom létrejöttének kezdete. A félig haltestű, félig emberszerű égi teremtményeket számtalanszor megörökítették, alakjukat sziklákba vésték. Az Arvisurák is szólnak ember–hal kettős lényekről, földönkívüliekről, akik Kr. e. 5008-ban látogatták meg Úr városát. Egy babiloni mítosz meg is nevezi Óannészt és a vele partra úszó haltestű, halfarkú lányokat. Hasonló ábrázolásokat Egyiptomban és Afrika más népeinél is találtak barlangok falán. Kutatók sora állítja, hogy szinte mindenütt, a legkülönfélébb kultúrákban hittek a tüdővel lélegző, emberi felsőtestű, de halfarkú lényekben.

Tengeri teremtmény - Perugia, Kr. e. VII. század
Tengeri teremtmény – Perugia, Kr. e. VII. század

Számomra a legkedvesebb egy etruszk bronzszobor a Kr. e. VII. századból, Perugiából, a strozzacapponi nekropoliszból: tengeri teremtménynek nevezik. Két kezére támaszkodik elegáns fejtartással, háttal, amelyhez pikkelyekkel borított hosszú haltest, fegyverszerűnek ható farokrész kapcsolódik. Amilyen tartózkodó, szinte merev az emberi része, olyan hajlékony, mozgékony a halrész. Ráadásul az anyag, amelyből készítették (réz), különféle zöldekkel csillog, a zöld patina – réz-karbonát – megidézi a tenger hangulatát. Mintha malachitból lenne, amely színe és erezete miatt a kedvenc ásványom. Olyan ez az etruszk sellő, mintha ők is hittek volna abban, amiben a mai ezoterika hisz, hogy tudniillik a malachit segít a pszichoszomatikus problémák gyógyításában, mert feszültségoldó.

A negyvenes évek legvégén, ötvenes évek elején Perecsenypusztán és Őrtilosban az az unokabátyám, aki tárogatón, citerán is játszott, s telített hangon tanított bennünket énekelni, hosszan mesélt a sebes folyású Drávában élő sellőkről. A tiltott úszások közben sokat képzelegtem róluk, de látni már nem akartam őket, mert ötévesen túl voltam az első és egyben utolsó kísérleten, amikor az öregasszonyok kísérteties meséiben szereplő lúdvércet (lidércet) próbáltam közelről megismerni nagyapám hatalmas termetű kuvasza kíséretében, és rá kellett döbbennem, hogy a mocsárban égő tőzeg lángja táncol a szeles, csillagfényes éjszakában. Attól kezdve minden legendás lény érdekelt, de létezésükben nem hittem. Közel harmincévesen tudtam meg, hogy nemcsak őrtilosi rokonaim hitték, hogy a sellők a vizek lakói, hanem a középkori alkimisták is, hogy a sellők a vizek szellemei, akik a vizet mint alapelemet kormányozzák. Akárcsak a tüzet a szalamandrák (a tűz szellemei) és a levegőt a szélfidek (a levegő szellemei). Aztán Edinboroughban – valószínűen a skót whiskyzés hatására – derült ki, hogy nemcsak a közeli tenger, hanem a skót tavak és folyók is tele vannak szépséges, tökéletes arcvonású, hosszú hajú, kecses tartású, csábosan éneklő hableányokkal, akiknek pikkelyes halfarka van, és leginkább holdfénynél láthatók, hallhatók. Néztem a marcona külsejű skót férfiak vágyakozástól ellágyuló arcát, és érteni véltem, miért mesélnek évezredek óta ezekről az elérhetetlen, szép teremtményekről.

A gimnáziumi latinórákon annyi görög és római szörnnyel, mitológiai humanoid figurával ismerkedhettem meg, hogy sem a szirének, sem a sellők nem vonzottak többé. Megjegyeztem viszont, hogy Lukianosz II. századi görög író egy föníciai ábrázolás nyomán készült leírása szerint felsőrészük szép, titokzatos nő, deréktól lefelé pedig halfarkúak (elérhetetlen szerelem erős csáberővel). A latinórák emlékeként maradt meg bennem, hogy a vízi nimfák, sellők valójában a tengerből születő gyönyörű szerelemistennő, Aphrodité rokonai. Amikor először láttam Botticelli Vénusz születését, az első gondolatom is ez volt: íme, a Hableány. Plinius természettörténetében olvashattam: „nem a képzelet szülöttei: mert ahogy megrajzolják őket, olyanok valójában: pikkelyek fedik testüknek még azt a részét is, amely ember formájú” (Kr. u. I. század).

René Magritte: Fordított sellő (1934)
René Magritte: Fordított sellő (1934)

Aztán első görögországi utamon, 28 évesen, amikor megálltunk a busszal egy narancsliget mellett, hogy a frissen szedett gyümölcsből vásároljunk, én a tengerpartot bámultam szájtátva, pontosabban a kortárs görög művészek sziklákba faragott gyönyörű kettős lényeit, a fényben szinte ficánkoló, felül fiatal nő, alul haltestű lényeket. Arra, hogy ezek – akkor is, később is sokfelé látván hasonlókat – mekkora hatással voltak rám, akkor döbbentem rá, amikor René Magritte Fordított sellőjét (1934, olaj, vászon, Düsseldorf, Kunstsammlungen Nordrhein-Westfalen) láttam egy kiállításon, akinek hosszú lába, uszonyai vannak, női alteste, és a felsőteste, a feje formája hal. A sima sárga fövenyen fekszik, szinte végignyúlva a felületen az előtérben, mögötte a liláskék, mélykék ég, a végtelen horizont felé világosodó hullámzó tenger. Kopoltyúja még nedves, nemrég hagyhatta el élőhelyét. Irtózom a halak kifejezéstelen szemétől, az övétől is. Mozdulatlan a test, kontrasztként a kisebb vibrálásokkal és a nagy hullámzásokkal teli vízzel. Különös dráma. Ez nem a gyerekkori mesebeli vonzó lény, de nem is úgy abszurd, mint a XII. századi román templomokban a faragványokon a szirének mellett látható sellőalakos gyámkövek (például pécsi székesegyház kőtárában és Geronában, a San Pedro de Galligano-kolostor egyik oszlopfőjén – ez utóbbi pajzán alak látható George Duby A katedrálisok kora című kiváló népszerű könyvében is). De különbözik a szecessziós festészetben a titokzatos nő jelképeként szereplő sellőktől is. A keresztény templomok oszlopfőin tekergő halfarkú csábító asszonyok az ördög kísértő birodalmának tartozékai, bűnös érzésekre sarkallják a gyanútlanul bámészkodó férfiakat. Némelyikük olyan szépséges hableány, mint amilyen a Szentivánéji álomban szerepel.

Természetesen középkori illusztrációkon is megörökítik a hajók, hajósok és a sellők találkozását. Egyik kedvencemen, amely 1350 körül készült: a hullámzó zöld vízen négy hajóban ámultan figyelő fiatal férfiak nézik a ragyogó sellők csábító játékát. Meztelen felsőtestüknél is erotikusabb hatást keltenek kétfelé ágazó, élénk kék halfarkaik. Magritte fordított sellője rendelkezik azokkal a biológiai, testi adottságokkal, amelyek lehetővé teszik a szeretkezést, utódnemzést. A tengerészek vágyképeiben megjelenő sellők nem. (Egyébként Kolumbusz is látott sellőket hosszú utazása során az ismeretlen felé, és ezt rögzítette is naplójában. Hajóján természetesen a kor szokásainak megfelelően nők nem utaztak.) Az erdélyi fakazettás templomokban láthatók a népi képzelet szüleményeinek és népi iparosmestereknek köszönhetően kettős farkú sellők, ábrázolásuk szerint minden kétséget kizáróan alkalmasak a testi szerelemre. (A XX. század végi fantasykban megoldották a problémát: megjelentek a férfi sellők, igaz, a szláv mitológiában is előfordulnak öregember formájában.) Már a kelta legendákban összeházasodhatnak, emiatt elvesztették csodálatos, bűvös hangjukat. Ez a „hang” dolog eléggé problémás valami. Összekeveredik a szirének csábító, ellenállhatatlanul vonzó énekével: annak bizonyítékaként, hogy a mitológiai lényeket felruházhatják egymás tulajdonságaival. A sellőknek eredetileg nincs is ilyen képességük, ám a középkortól gyakran mégis így szólnak róluk a történetek. A madártestű, emberfejű szirénekről Kerényi Károly Görög mitológiájából tudhatunk meg minden lényegest. Ikonográfiai tanulmányok sokasága foglalkozik azzal, hogyan lesznek a szerelemre csábító szirénábrázolásokból sellők az ókorban síremlékeken, majd a középkorban kriptákban, altemplomok mozaikpadlózatán.

Vízi nimfák

Viktor Nyizovcev munkái
Viktor Nyizovcev munkái

Az általam ismert kortárs festők közül a Bajkál-tó partján született Viktor Nyizovcev (1965–) orosz festő legfőbb témája a sellő. Számos változatban festette meg a halban végződő, meztelen női testet vízben, vízparton, arányosnak, kövérnek, meseinek, giccsesnek, és mindig hosszú vörös hajjal. Ez utóbbira figyeltem fel először, mert a gyerekkori történetekre emlékezve bennem is vörös hajú vonzó fiatal nőként maradt meg (és valami fura módon összekapcsolódott Mária Magdolna figurájával, különösen 1978 óta, amikor Firenzében először láttam Donatello róla mintázott szobrát). A fantáziadús Nyizovcev sellőiben, nimfáiban jelen vannak a görög mitológia és a szláv folklór hatásai. A XIX. században, s még a XX. század elején is nagyon népszerű a madártestű és haltestű nőalakok ábrázolása, metszeteken, nyomatokon széles körben terjedtek, feltételezhető hatásuk Viktor Nyizovcev festményeinek szellemiségére, képi világára. A legismertebb és legnépszerűbb sellőfestmény valószínűleg Ilja Rjepin realista képe, melyre Tolsztoj Szadko (1871) című verse is hathatott (a festmény címe: Szadko a víz alatti királyságban). Meglátásom szerint színvilága is, a szereplők megformálása is befolyásolhatta Nyizovcevet, aki 2004 óta Washingtonban él családjával, ott festi sikeres szimbolikus képeit, meséit, bohócait, angyalait és sellőit, akik olykor nagyon is ember formájúak és emberi szokásaik vannak (például könyvet olvasnak, álmodoznak a tavirózsák között). Gyakran hasonlítanak a XIX. századi akadémikus festők virágkoszorúval övezett nimfáira (például: Frederik Leighton: Heszperiszek kertje, 1892 k.), olykor egy-egy impresszionista festményre (például Pierre-Auguste Renoir: Nimfa a pataknál, 1870 k.).

A sellők az ókori görögök szerint a vízi nimfák közé tartoznak, akárcsak a naiszok (másként najádok, a források, folyóvizek, kutak női testű gondozói – számos festő választotta őket témául, például Cranach, Manet, Waterhouse) vagy a néreiszek (a Földközi-tenger nimfái). Számosan vannak, róluk már Homérosznál és Ovidiusnál olvashatunk. Az I. és II. században szívesen ábrázolták őket római mozaikokon. Az ókori tudósok valódi lényeknek tekintették őket, így a sellőket is. Anaximandrosz görög filozófus szerint az emberiség a tengerben élő lényektől származik, így szerinte akár a sellőktől is. Állítólag a világhódító Nagy Sándor féltestvére, Thesszaloniké halála után sellővé vált, és az Égei-tengerben létezett tovább, figyelemmel követte a hajósok útját.

Hableány a sziklán

Visszatérve a félig hal-, félig embertestű sellőkhöz, szögezzük le újra és újra: nagyon sok nép mondavilágában megtalálhatók. És nemcsak Őrtilosban, Perecsenypusztán meséltek róluk szívesen és színesen az ötvenes években, hanem például angliai falvakban is máig a kútjaikban, kis tavaikban élő Mermaidekről („a tó lányai”, szépséges fiatal lányok), Mermanekről („sellőfiúk”) és Merewifekről („sellőasszonyokról”). Az óangol mitológiában a gyönyörű hableányok általában egy sziklán ülnek, kezükben fésűvel, és csodás hangjukkal csábítják a tengerészeket és a halászokat a víz mélyére, a halálba. Őket marcona, vad, csúnya és vonzó sellőférfiak védik, és vihart támasztanak, ha egy hajóról veszély fenyegeti a sellőlányokat. Az angol folklórban hol gonoszak, a rossz előjelei, hol segítőkészek, megmentik a tengerbe fúlókat. Már 1078-ban ábrázolták őket a durhami vár normann kápolnájának déli oszlopai feletti domborművön.

Természetesen az indiai, kínai, észak-amerikai mondavilágban is előfordulnak hasonló kettős lények. A kínaiaknál a sellők könnyeiből káprázatosan gyönyörű drágakövek lettek, a halászok ezért reménykedtek abban, hogy sellő akad a hálójukba. Közép-amerikai, brazil, afrikai mondákban és faragványokon is igen népszerűek. A tenger kiismerhetetlen, ma is sokan hajlamosak megtölteni azonosíthatatlan lényekkel, és jóformán nincs olyan év, hogy ne állítanák bizonyossággal, búvárok megtalálták a mitológiai őslényeket, vagy partra vetve a maradványaikat.

Középkori sellőábrázolások
Középkori sellőábrázolások

A klasszikus sellők előfutára Astratum akkád, majd asszír termékenységistennő, aki saját magát változtatta sellővé bánatában, mert akaratlanul megölte kedvesét. Számos alakváltozata ismert a Kr. e. I. évezredben (a Bibliában Asera). Kései változata az asszíroknál és a görögöknél Atargatisz, akit még pénzérméken is ábrázoltak. Népszerűvé a hellenizmus idején vált, ekkor már haltestű, sellőszerű alakban jelenítették meg, a magzatot, magzatvizet védelmezte (neve is erre utal). Szíria területén több, az ő tiszteletére épített templom került elő. A II. században Alexandriában élt Lukianosz több szobráról is elismerően ír. Lukianosz szerint a babiloni Szemiramisz építette templom szobrain az istennő „csupán derekáig ember, hiszen testének alsó része egy hal farkát formázza” (a De Dea Syria című feljegyzéséből). Az arab mesékben, legendákban is felbukkannak a sellők, de nem félig haltestű lények, hanem emberek, akik a víz alatt is képesek lélegezni (Az Ezeregyéjszaka meséi).

Többek szerint a sellő alakja, tulajdonságai nagy hatással voltak a Szűz Mária-történetek ikonográfiájára. (Az anyaistennők, termékenységistennők hasonlósága közismert, Rhea, Ízisz, Niké, Héra, Tükhé és így tovább). Előkerültek olyan domborművek is, ahol delfinekkel együtt ábrázolják őket.

Koppenhága kikötőjében

A kis hableány - Edvard Eriksen 1913-as alkotása
A kis hableány – Edvard Eriksen 1913-as alkotása

A XX. században a dán Andersen meséje tette rendkívül népszerűvé, ismertté a sellőket (A kis hableány, 1831). Az apja víz alatti királyságában élő kedves lény szomorú történetéről több rajzfilm (köztük Disney-feldolgozás) és balett is készült, számos változatban, igen sok nyelven jelent meg könyv alakban, fekete-fehér vagy színes illusztrációkkal. 1913 augusztusában avatták fel a róla készült szobrot Koppenhágában a kikötőben, amely a város egyik jelképévé vált. Talán nem bántó, ha leírom, nem igazán jelentős plasztika ez, ám én is órákig bámultam örömmel, és boldog voltam, hogy közelről is megismerhetem a boldogtalan szerelembe, megcsalattatásba belehaló, de örök lelket nyerő legfiatalabb testvért, aki elvágyódott onnan, ahová született. Koppenhága amúgy is a szívem csücske, ez a szobor is hozzájárult, hogy megértsem: a szimbolikus tartalmak ereje átüthet a nem teljesen tökéletesen kivitelezett műveken is. A kikötőben őrködő szobor-hableány közel sem olyan szép, mint amilyennek Andersen leírja („Arca olyan tiszta, mint a gyönge rózsaszirom”), de egy idő után az ember hajlamos belelátni az elképzelt földi létezés és a szerelem, a királyfi iránti eltökélt vágyakozást. Amióta megismertem a szobrot, és ennek következtében újra meg újra elolvastam a mesét, döbbentem rá, milyen meghatározó élmények voltak számomra 5-6 éves koromban a Drávában élő vízi tündérekről, titokzatos sellőkről szóló történetek, még kamaszkori romantikus szerelmi képzelgéseimbe is beleavatkoztak. (Amúgy kislányként is nagyon vonzónak találtam inas, vékony, de erős unokabátyámat, nem csak végeérhetetlen meséi és csodás hangszerei miatt, és meggyőződésem volt, hogy a Drávában élő sellőknek is tetszik).

Mitológiai témák ürügyén

Frederic Leighton: A halász és a szirén (1856-58)
Frederic Leighton: A halász és a szirén (1856-58)

Nagyon nem kedveltem a XVII. századi németalföldi festészet és az impresszionisták közötti képzőművészetet (néhány kivétellel persze: például Watteau, Goya, Gainsborough), egészen 2004-ig, amikor Ország Lili kiállítását rendezhettem Londonban, a Hyde Park közelében, a Leighton House Museum and Art Gallery furcsa közegében. Frederic Leighton (1830–1896) festő, szobrász, lovag, báró – ő képviselte 1900-ban a párizsi világkiállításon Nagy-Britanniát – házát a városra hagyta, nagyszabású gyűjteményeivel (izniki kerámiák, Arab csarnok) és festményeivel, rajzaival, szobraival együtt. Volt módom tanulmányozni az ízlésemtől távol eső akadémikus, konzervatív, némi preraffaelita hatást mutató mitológiai és történelmi tárgyú, nagyméretű munkáit. Leighton szívesen festett nimfákat, sellőket, sziréneket. Csak másolatban láthattam az Aktia, a tengerpart nimfája (1868) címűt (az eredeti Ottawában van, a Kanadai Nemzeti Galériában). Leighton nimfái, sellői erotikus fiatal nők, egészségesek, vidámak, meztelen testükön villódznak a fények és a víz visszaverődései. Nekem kicsit unalmasak, egyhangúnak tűnnek, de a látogatóknak biztosan nem, viszont segítettek megérteni, miért kedvelik olyan sokan ezt a fajta festői megjelenítési módot. Leighton honfitársa és kortársa, a preraffaellita Edward Burne-Jones (1833–1898) is szívesen festett mitológiai témák ürügyén meztelen női testeket, nimfákat is (Tengeri nimfa, 1881, ezt Oxfordban láttam, hosszú vörös haja táncol a levegőben, testének halrésze a hullámzó vízben, ahonnan kimagasodik felsőtestével), sellőket is (A tengeri sellő, 1881 – ezen egy vízbe fúltat ment meg a szép arcú, haltestű, vágyakozó lény). Nemrég még a Műértő is közölte Hans Makart A sellők és a tigris (1872) című nagyméretű festményének reprodukcióját egy bécsi aukciós ház árverése kapcsán. Dekoratív hatású, akadémikus kép, a festő a XIX. század végén kedvence volt a bécsi elitnek, számos mitológiai témájú művet készített hagyományos ábrázolásmódban. Sellői is nagyon valóságosnak tűnnek, egyáltalán nem képzeletbeli lényeknek.

Arnold Böcklin: Játszó Naiaszok (1886)
Arnold Böcklin: Játszó Naiaszok (1886)

Az általam ismert XIX. századi hasonló témájú képek közül talán a legmozgalmasabb Arnold Böckliné (1827–1901), ezé a különös szimbolista svájci festőé, akit számos szürrealista művész (például Max Ernst, Chirico) tekintett elődjének. Böcklin szakított az akadémizmussal, de a mitológiai témákkal nem. A Játszó Naiaszok (1886, Bázel, Kunstmuseum) című nagyméretű festményen a friss vizek nimfái kergetőznek, nevetgélnek a hullámok között. Szokatlan módon egy csecsemő sellő is látható a többiek között, halfarkát megemeli, bal kezében kis, tátott szájú halat szorongat. Női és férfi sellők együtt örvendeznek a közös játéknak, a haboknak, a fénynek. Minden mozgásban van, a csodálkozó csecsemőn és egy idősebb férfin kívül a további szereplők jókedvűek, élvezik a mozgást. Sellők, emberi felsővel, arccal és hosszú hal-alsórésszel, farokkal, úszókkal, uszonyokkal. Változatos testalakzatokkal, jellegzetes bőrrel, nyálkaréteggel. Kígyózó mozgásuk miatt feltehetően angolna típusok. Ezeket a félig hal, félig lány alakokat figyelve könnyen megérthető, miért lett a mediterrán népeknél a hal a termékenység és az élet bőségének – sok népnél pedig az örök életnek – a jelképe.

William Morris, Böcklin, Waterhouse, Burne-Jones, általában a preraffaeliták sellőinek hatására jelentős tárgykultusz is kialakult: hamutartókon, ékszereken, lámpákon, étkészleteken, mindenféle használati és dísztárgyon váltak közkedveltté. A szecesszióban még a tapétákra is felkerültek textilanyag-mintaként. Kettős megjelenítésben: egyrészt mint ártatlan, szelíd szépségek, másrészt mint kihívó, megrontó végzetasszonyok. A felsorolt művészek nemcsak mitológiai tárgyú festményeiken és nemcsak a sellőket, nimfákat, sziréneket, képzeletük teremtményeit festették különleges, ellentmondásos, egyszerre vonzó és torzító lényeknek, hanem a nőket, lányokat, asszonyokat általában. A XIX–XX. század fordulóján Csók Istvánt is foglalkoztatja az akkorra hangsúlyossá váló nőkérdés, a nőiakt-ábrázolás változásai, a démoni, fatális, szexuálisan túlfűtött asszony csakúgy, mint az érzékeny női lélek, a különféle női karakterek. Ebbe a világképbe szervesen illeszkednek a képzeletbeli lények is. A hosszú tengeri utakon a tengerészek vágyaikat vetítették bele a látni vélt csodaszép sellőkbe, nimfákba, a különféle tengeri nőkbe, a festők számára is ezért vonzó a hableányok romantikus megjelenítése. Nagyon sok hajós naplójában olvasható az elmúlt századokban rögzített feljegyzés hosszú hajú, halvány bőrű, delfinfarokban végződő alsótestű fiatal nőkről, így nem csoda, hogy a festők fantáziáját is fogva tartják a szinte minden nép meséjében, legendáriumában évezredek óta szereplő, vízhez kötődő félig nő-, félig haltestű lények.

Kontrasztok

A XX. századi képzőművészetben közel sem olyan gyakori ez a téma, mint az előző évszázadban. Magritte abszurd Fordított sellőjéről (1934) már esett szó. 2001-ben készült egy tévéfilm, A tengeri szörny, amelyben sellők is láthatók, és természetesen fantasy művekben is jelen vannak.

Marc Chagall illusztrációja, 1948
Marc Chagall illusztrációja, 1948

Chagall litográfiáin gyakran szerepelnek nimfák, szirének és sellők is. Egy arab meseillusztráción a halász hálójában fennakadt sellő megadóan emeli fel mindkét kezét. A kép vörös és kék kontrasztjára épül. Az erőteljes, ugyanakkor ábrándos férfi körül hatalmas égő vörös folt, kétségtelen, máris szerelemre gyulladt. Ezt kéztartása is erősíti. Az őt körülvevő vörös szárazföldön kívül csak a nagy tömegű, súlyos kék tenger, a sellőlány élettere, közege. A többszörös kontraszt a kompozíción belül – víz és szárazföld, nő és férfi, kék és vörös, nyitott tér és bezártság – egyértelműen igazolják, miért alakulhatott ki a kultúrák kezdetén a sellők létezésének hite, és miért tartja magát makacsul a bizonyítékok hiánya és a természettudósok elutasítása ellenére. Chagall könyvillusztrációi bennem felidézik a XVI–XVII. századi kalendáriumok, nyomtatványok, könyvek fametszetein szereplő (olykor két halfarkú) sellőket. Itthon, különösen a XVIII. században, a kolozsvári református nyomdák kedvelték kiadványaikban, de címlapokon is a sellőket. A könyvnyomtatás elterjedésével a tömegkiadványokban az asztrológiai ábrákon is jelen vannak a sellők, főleg a Vízöntő és a Szűz csillagképeken – ez utóbbi a Chagall halászhálóiban fennakadt, megközelíthetetlen sellő összezárt haltestéről idéződött fel bennem; Chagall kék sellőlányai nem a görög nimfákhoz, néreiszekhez kötődnek, sokkal inkább ahhoz, ahogy a keresztény mitológia magához szelídítette ezt a pogány szimbólumot is. Szakrális aurája lesz a profánnak. (2003-ban vásároltam Prágában egy akkor megjelent könyvet: Luboš Antoninét európai középkor végi könyvillusztrációkról, a lenyűgöző illusztrációk miatt: teli szörnyekkel, kettős lényekkel. Hasonlókat Hyeronimus Bosch révén ismertem.)

Chagall sellőlitográfiáin mindkét szereplő arcán megdöbbenés. A sellő kettős lény ugyan, de nem az emberi világhoz tartozik, esetleges kapcsolatuk tragikomikumot rejt magában. Amikor társaival van együtt a vízben (lásd XIX. századi akadémikus festmények) szinte mindig boldogok, jókedvűek, derűsek. Ha ember – rendszerint férfi – is jelen van, arcuk elborul, tekintetük elsötétül, árnyak, démoni kísértések körülöttük. Van valami kaotikus is Chagall munkáiban: nemcsak a szerelem, hanem a halál – jó és rossz – lehetősége is a találkozásban.

2000-ben jelent meg egy rendkívül sikeres könyv (a Collins & Brown kiadónál) egy David Delamare nevű festő-designer tengeri szörnyeiről, köztük sellőkről is. Az interneten is több száz igen színes műve látható izgő-mozgó, sokféle szerepben megfestett hableányairól. Nekem túl harsányak, populárisak, számomra legtöbbjük giccses az igényesnek tűnő kivitelezésük ellenére. 2011-ben sorozatot készített ugyanarról a nagy mellű sellőről, amint delfinen és egyéb tengeri lényeken lovagol, továbbá különféle színpadias enteriőrökben. A számos olajfestményen kívül nyomatok sokasága is megrendelhető tőle. Nyilvánvalóan kielégíti egy vásárlói réteg ma is meglévő, mitológiák, mesék iránti igényét.

John William Waterhouse: Sellő, 1901
John William Waterhouse: Sellő, 1901

Talán nem hangsúlyoztam eléggé, hogy a víz a sellők természetes közege, így mindig vízben vagy vízparton ábrázolják őket. Nagyon messzire vezetne, ha most még a vízről is írni kezdenék. A lényeg: a víz a világegyetem négy alapelemének egyike, a különböző mitológiákban minden létező kiinduló állapota (ősi jelentéseit Hamvas Béla összegzi a Scientia Sacrában). Minden dolgok kezdete (anyaöl – magzatvíz). Minden kultúrában hirdetik: víz nélkül nincs élet, az élet a víztől függ. A világvégéről szóló vízözönmítoszok szerint minden dolgok vége is, így a víz nemcsak a születés, a teremtés, hanem a halál hordozója is. A tengerek, tavak mélye számos kultúrában a halottak birodalma. A szerelem istennői (Istár, Aphrodité, Venus) is szoros kapcsolatban vannak a vízzel. Ennyi elég is, hogy értsük, mennyire jelentős, hogy a sellők félig haltestű, vízben élő lények.

Ihletők

Itt most abbahagyom. Természetesen a sellő az irodalomban is népszerű (Vörösmarty, Arany, Lermontov, Heine, Puskin, Yeats stb.). A mai kamaszokat megszólító kalandregényekben is! A Rajna kincsében, Wagner operájában három sellő játszik a Rajna mélyén. A német sellők közül Loreley a leghíresebb Heine költeménye révén. Számos zenészt is megérintett e különös lény (például Dvořák, Max Reger, Rimszkij-Korszakov).

Mivel ma is gyakran olvashatunk beszámolókat arról, hogy valamelyik távoli tengerparton sellőket láttak, és kamaszodó könyvfaló unokám fantasy történeteit olvasva egyre több sellővel találkozom, szeretném lezárásként leszögezni, hogy zoológusok és józan tengerészek szerint számos érdekes, bizarr, különös tengeri lény tűnhet a távolból akár sellőnek (például tengeri tehenek, bizonyos fókafajok, lamantinok – ez utóbbiakról többször is írtak lenyűgöző fényképek kíséretében a National Geographicban Kihalófélben lévő sellők: a lamantinok címmel.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés
Készült 2016 októberében, Budapesten

Comments

  1. Deutsch Tiborné says:

    Katám! Írásod rendkívüli, érdekfeszítő, csupa érdekes történetekkel átszőtt élményt adott.
    Nagyon tetszettek a kísérő képek.
    Köszönöm, hogy elküldted.

Hozzászólás a(z) Deutsch Tiborné bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük