Schaár Erzsébet magánya

::: Műtermek V.


„Valahol rettenetes csönd van. Effele gravitálunk.” (Pilinszky)

1970. január 27-én írta be az Emlékkönyvbe: „S. Nagy Katalinnak sok szeretettel és megbecsüléssel a fontos munkájáért”, és beleragasztott egy saját maga által készített fekete-fehér fotót műterme egy részletéről. Kilenc kisplasztikája sűrűn egymás mellett, a falon egy nagy szoborterv és jobbra a fényes fehér tükörben egy előregörnyedten ülő súlyos, sötét árnyékfigura. És megmagyarázhatatlan, állandósult magány és csönd. Akkor már csaknem egy éve találkoztam vele Ország Lilinél a tenyérnyi Fiáth János utcai lakásban. Ezt már megírtam a Voltak nekemben (Arnolfini Paperbook, 27. kötet, 2011). Megrendítő és szívszorongató volt, ahogy ez a két ember ült hallgatagon az egyetlen széles, alacsony fekhely szélén, egymástól távol, cigarettáztak, és nem szóltak egy szót sem. A hátamon felállt a szőr, kirázott a hideg. Mintha furcsa áramkisülések cikáztak volna közöttük. Egyszer csak felállt: „megint jót beszélgettünk, Lilika” – és elviharzott. Ez kétszer vagy háromszor megismétlődött. – Várd meg, míg ő hív meg a műtermébe – javasolta Ország Lili.

Aztán Körner Éva – akitől azokban az években igyekeztem mindent megtanulni a modern művészettörténetről, amit csak lehetett – elvitt magával az úgynevezett „szerda estékre” a Városmajor utcai műteremlakásba, ahol férjével, Vilt Tibor szobrásszal és a filmesnek készülő fiával élt, és ahol rendszeresen összegyűltek barátaik (például Ország Lili, Berczeller Rudolf, a velem egyidős Gulyás Gyula szobrász, Pilinszky János, Mészöly Miklós, és még sokan mások). Nehezen szoktam meg a házaspár között zajló vitákat, azt, ahogy Vilt Tibor (1905–1983) ugratta Schaár Erzsébetet. Két nagyon eltérő alkatú, szellemiségű, stílusú ember, akik fiatalon, 1935-ben házasodtak össze. Amennyire csodáltam, majd megszerettem az asszonyt és munkásságát, annyira nem kedveltem a férfit (azután a Farkas István-nagymonográfia írásakor Farkas Rómában élő fia, Charlie sokat emlegette őt mint szobrász tanárát. Ráadásul kiderült, hogy a zsidóüldözés alatt és a kommunista uralom éveiben is azon kevesek egyike volt, aki nyilvánosan kitartott Farkas István mellett, és a családját is támogatta. Ő nyitotta meg Farkas István kiállítását Székesfehérváron az István Király Múzeumban – de azon még nem voltam ott. Nagyon sokat tanultam azokon a szerda estéken. Abszurd, különös, jó hangulatú, okos vitákkal bonyolított beszélgetések voltak.

Schaár Erzsébet és Vilt Tibor
Schaár Erzsébet és Vilt Tibor

Egyszer egy olyan eseménynek lehettem tanúja, amit sem akkor, sem azóta nem értek, egyelőre nincs rá magyarázat. Schaár Erzsébet egész este szokatlanul szomorú volt, hallgatag, magába roskadt, még Vilt Tibor froclizásaira sem reagált. Egyszer csak felállt egy pszichiáter orvos barátjuk, hogy túl késő van, indulnia kellene vissza a munkahelyére (elfelejtettem a hely nevét, valahol Szombathely közelében egy ismert utógondozó). Schaár Erzsébet nyugtalanul próbálta megakadályozni, hogy kocsiba üljön, és rábeszélni, hogy menjen inkább vonattal. A férfi eltávozása után dermedten ült, mígnem körülbelül két óra múlva telefonon keresték. Meghalt, közölte tárgyilagosan. A férfi naptárában csak az ő neve volt azonosítható. Ez a kicsi, szubtilis, hatvanéves, öregedő asszony előre megérezte a bekövetkező tragédiát. Azóta sem találok magyarázatot, csak azt, hogy a különleges képességű művészeknek van valami olyan fokú, jellegű érzékenységük, ami által felfogják az emberi agyból érkező üzeneteket (például a pszichiáter kimerültségét, rossz idegállapotát, önsorsrontó gondolatait). Akkor értettem meg valahogy azt is, miért használja a kellemetlen tapintású, romlandó anyagot, a hungarocellt, amely érintéskor idegesítő hangot is ad ki magából, és miért készít fej- és kéz gipszöntvényeket. Ettől kezdve számomra terei és falai a halálról is szóltak, és felfogtam végre, miért értik meg egymást szavak nélkül is Ország Lilivel. Kettejük falai, ablakai, ajtói, tükrei miatt kezdtem a mindezekről fellelhető kultúra- és művészettörténeti irodalmat olvasni.

Másoknak is voltak megmagyarázhatatlan, különös élményeik Schaár Erzsébettel. Kernács Gabriella írta a Beszélőben (1995. 6. évf., 4. szám), amikor 1969–70-ben az Ismerkedés a szobrászattal című tévés filmsorozathoz készítettek férjével, B. Farkas Tamással interjút a városmajori házban, és Schaár Erzsébet emlékeit idézte meg Farkas Istvánról: „Gyönyörű, elegáns ember volt. Mindörökre úgy marad meg bennem, ahogy utoljára láttam. Valamiféle vendégség lehetett, hogy hol, arra nem emlékszem. De arra igen, ahogy Farkas Pista megjelenik egy lépcső tetején. Szőke, kék szemű, nagyon egyenesen áll hófehér szmokingban, amelyen gyöngyház gombok vannak. Mielőtt elindult lefelé, egy pillanatig áll, elnéz valahová, ez jellemző volt rá, mindig »másutt« volt…” És ekkor Kernács Gabriella szerint Farkas ugyanígy megjelent, mintha Schaár Erzsébet idézte volna meg. Aztán 1969. április 27-én Vilt Tibor megnyitó szövege alatt is megjelent Székesfehérváron a múzeumban: „magas, kék szemű, szőke-ősz hajú, bajuszú ember, fehér szmokingban áll egy lépcső tetején.” (Amikor 1989-ben Szigligeten nekikezdtem a Farkas István-monográfiának, gyakran megidéződött bennem a Tavaly Marienbadban és Schaár Erzsi műterme Farkas szorongató figuráinak és üres, szuggesztív tereinek tanulmányozása során, de ez nem látomás volt, csak hasonlóságok.).

Semmibe vezető kapuk

Schaár Erzsébet fotója az Emlékkönyvben
Schaár Erzsébet fotója az Emlékkönyvben

Aztán elmentem hozzá interjút csinálni: még Anna Margiténál is hosszabbra sikerült. Okosan, nyíltan beszélt, minden kertelés nélkül, közben egyre ismerősebb lett nyitott, barázdált arca, tasakos szeme alja, tágas tekintete, erős karja, határozott arca, bozontos szemöldöke. Mintha közeli rokonom lett volna, vagy a kanizsai tanító nénim. Talán mert jóval magasabb és testesebb voltam nála, védőreflexek indultak el bennem, valamitől féltettem őt, holott rendkívüli erejét is éreztem. A Rorschach-tesztet nem vállalta, de végre meghívott csak úgy a műtermébe. Mint már írtam, egy maga készítette fekete-fehér fotót ragasztott az Emlékkönyvbe a műteremben sorakozó szobrokról, és szótlanul a kezembe nyomott két szoborvázlat-rajzot. Az egyik alapján készült szoborral 1990-ben találkoztam a Vasilescu-gyűjteményben, amikor az Ország Lili-monográfián kezdtem dolgozni, és hetekig rendszeresen jártam az Attila úti lakásba. Egy rücskös felületű, tömör, vastag kapu, amelynek súlyos keretei közül kilép egy szikár, hosszú ruhás, arctalan lény. Mintha Ország Lili próbált volna eltávolodni a saját, semmibe vezető kapui egyikéből. Sartre-ral szólva: a „léten kívülre helyezett lét” (vagy nemlét?). A másik rajzon egy fej az ötvenes évekből. Ezek alapján készült szoborportréiról mondta Ferenczy Béni, hogy „ezek a képmások az örök lét jegyében készültek, jelenlétük egy másik, egy magasabb rendű lényre utal”.

Én addig nem igazán tudtam mit kezdeni a szobrokkal. Pedig Tóth Tibor már 1968 októberében elvitt Borics Pál (1908–1969) szobrászhoz, aki egy 1962-ből való, parasztasszonyról készült rajzot ragasztott az Emlékkönyvbe. Majd 1968 decemberében Kunvári Lilla (1897–1984) egy nonfiguratív szobrához készült vázlatrajzot. Pauer Gyula pedig a bal oldalra egy róla frissen készült fotót (szakállas, erőteljes, nagyra nyitott szemmel, fénnyel telített műtermében készült kiváló portré), a jobb oldalra pedig Szarvas című szobrának tussal készült vázlatát. A beírás: „Minden szárnyalás, küzdelem, szabadság.” Akkor már halott barátom, Dombrovszky István Tuta szobrász műtermén kívül csak Pauer Gyula (1941–2012) szobrai kötötték le a figyelmem, keltettek bennem érdeklődést. Valami egészen más volt, mint amiket más műtermekben láttam, és amik többsége láttán azt kérdeztem magamtól: minek? Pauer hiteles volt számomra, meggyőző, és közel kerültünk egymáshoz. Sokat tanultam tőle a plasztikáról, az anyagokról, a formák kialakításáról. Közel laktunk egymáshoz: ő a pestlőrinci lakótelepen (ott volt a „műterme”: egy mosókonyha), én a Kistext melletti utcában, Kispest és Lőrinc határán, egy családi ház padlásterében. A pestimrei művelődési házban dolgoztam (neki, Bálint Endrének és másoknak is rendeztem ott kiállítást). Munkába menet és jövet gyakran bementem hozzá, hogy nyomon kövessem munkái alakulását, és hogy megváltsuk a világot. Kívülállók, szegények, az avantgárd mellett elkötelezettek voltunk és magabiztosak, hittünk a jövőnkben. Az egyik első, fémnek ható, festett gipsz nonfiguratív szobrát ajándékozta nekem. Nélküle nem lettem volna felkészülve Schaár Erzsébet (1908–1975) szokatlan szobrainak befogadására.

Bent és kint

Schaár Erzsébet: Lány ajtóban, 1969
Schaár Erzsébet: Lány ajtóban, 1969

Nagyon erősen hatottak rám kisplasztikái, beszéltek hozzám, és én egyre többet értettem belőlük. Akkoriban kezdtem olvasni egzisztencialista irodalmat, filozófiát és fordításokat, rezüméket készítettem Sartre folyóiratából, a Les Temps Modernes-ből a Valóság folyóiratnak. Különösen Maurice Merleau-Ponty hatott rám (az 1964-ben megjelent Le visible et l’invisible könyvét csak 2006-ban fordították le magyarra). Segített a Schaár Erzsébet-szobrok észlelésében, értelmezésében, göcsörtös felületeik és különös testiségük jelentéseinek magyarázataiban. Ők ketten valahogy összekapcsolódtak bennem. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy Schaár egzisztencialista szobrász. Szerettem az 1967-ben készült Ajtókat, az 1968-as Fal előtt és fal mögött két alumíniumfiguráját, nyitott és zárt ablakait, ajtóit. A bent és a kint távkapcsolatok (és a hozzájuk kapcsolódó filozófiai és pszichológiai problémafelvetések) ma is rendkívül izgalmasak számomra. Az ember nagyságúak közül a Lány ajtóban (1969) állt hozzám legközelebb, szorosan zárt szemével lét és nemlét határán, még itt, de már átlépni készülve a falat. Mindentől különböztek, amit addig szobor megnevezéssel ismertem.

Már Kanizsán, gyerekkoromban idegenkedtem a monumentális emlékműszobrászattól (felszabadulás, első világháború), a köztéri emlékművektől, mellszobroktól és a temetőben a síremlékszobroktól. Jóval később tudtam csak megfogalmazni, hogy érdektelenek, unalmasok, közhelyesek, maradiak voltak, és még csak különösebben nemzetinek sem éreztem őket. Nyilván az is befolyásolt, hogy ki nem állhattam anyám figurális porcelánszobrait (csak utóbb jöttem rá, hogy voltak közöttük herendiek, zsolnaiak, hollóháziak, de még jó minőségű XIX. századi németek is). Csak azt láttam, hogy táncosnők, rózsák, állatok, szerelmespárok, zsánerjelenetek, és igyekeztem minél többször lecikizni őket (a megfelelő mennyiségű nevelő szándékú pofonok és szegény anyám reménytelen sírása kíséretében). Ezek a szobrocskák a falon lógó, zömében giccs gobelinképeknél is jobban taszítottak, de azokat legalább anyám készítette a rengeteg konyhai falvédővel együtt. Sajnos, már nem tudok elnézést kérni, és elmondani, mennyire becsülöm kézműves tehetségét, amiből én semmit sem örököltem.

Mélységesen mély szomorúság

Rendkívül hatással volt rám ez az alacsony, filigrán, kortalan asszony, akiből mégis bonyolult energiák áradtak szerteszét. Éreztem kielégíthetetlen szeretetéhségét, mélységesen mély szomorúságát. Az arcát és a tekintetét kölcsönözte a szobrainak. Nyomon követhettem, ahogy alakul az Utca sorozat. Általa és benne tanultam meg a tér mibenlétének materiális és szellemi, elvont természetét. A tér „a világ képződménye, az emberi tudat maga építette börtöne” – írta Beney Zsuzsa Pilinszky versei kapcsán. Egyrészt. Másrészt a szabadság lehetősége. Belezárhatjuk magunkat vagy belezáródhatunk, de végtelen tágasra is nyithatjuk, messze-messze emberi korlátainkon túl.

Schaár Erzsébet: Fal előtt és fal mögött, 1968
Schaár Erzsébet: Fal előtt és fal mögött, 1968

És persze a magány. Egymás mögött sorakozó ajtók, és sehol senki. Székek különböző alakzatban, de nem ül rajtuk senki. Izolált, merev, mozdulatlan, kontaktusképtelen emberek merednek a semmibe. Magány és csönd. Majdnem elviselhetetlenül. A repetitív zenész, Steve Reich és a minimalista Philip Glass zenéje, Pilinszky Tanúk nélkülje: „Kirajzolódom végleg a világból, mint csupasz falnak állított fogoly.” Pilinszky Schaár Erzsébetnek ajánlotta Auschwitz című versét. (Nekem inkább az 1959-ben írt Ravensbrücki passió idézi meg Schaár Erzsébet alakját: „Kilép a többiek közül, megáll a kockacsendben… Félelmetesen maga van, a pórusait látni…”)

Schaár Erzsébet zsidó családban született Budafokon, apja közismert orvos volt. A Leányka utcai ház és kert eldózerolása a lakótelep miatt feldolgozhatatlan trauma maradt számára. A budafoki korszak után született művek is a két gyalázatos történelmi korszakban kiszolgáltatott létezés emlékművei és egyben az értelmetlenül elpusztított zsidóké is. Steve Reich zsidó származású amerikai, Philip Glass litván zsidó bevándorlók unokája, Ország Lili Ungvárról, pontosabban Kassáról menekült el az Auschwitzba tartó vagonból. Ezek életrajzi tények. A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején egyáltalán nem foglalkoztatott a zsidó „mentalitás”, szellemiség („spirituálisan homogén” zsidó szellemiség, ahogy Hitler politikai testamentumában halála előtt fogalmazta). Még nem tűnt fel, hogy a Nyolcak óta mennyi zsidó származású művész alakította a magyar avantgárdot, modernizmust. És csak 1996-ban, 52 évesen tettem fel a kérdést: Van-e magyar zsidó képzőművészet? című írásomban (Múlt és Jövő, 1996).

Csak ideig-óráig

Túl fiatal és éretlen voltam (25–30 éves) Schaár Erzsihez is, akárcsak Gedő Ilkához. Ugyanakkor túl intenzív, tele mozgással, akarattal, élettel, célokkal. A megmásíthatatlan magányt felfogni sem igazán bírtam, még nem tudtam, hogy ezt a mélységű bánatot, fájdalmat csak ideig-óráig oldja a szeretet, a szerelem, az Istenhez fohászkodás vagy a természet gyönyörűsége, de meg nem szünteti. Ennek a világérzékelésnek a drámája persze hogy megérintett érzelmileg és intellektuálisan is, de teljességében, sorsszerűségében talán csak ötvenéves koromban voltam képes megélni és talán közvetíteni is, amikor huszonéves miskolci tanítványaimnak Ország Lili–Pilinszky–Kurtág-szemináriumot tartottam: levetítettem a Schaár Erzsébet Utcájáról készült diákat, és már átélten, hitelesen tudtam végigvezetni őket benne.

Schaár Erzsébet: Utca (részlet)
Schaár Erzsébet: Utca (részlet)

1974-ben a székesfehérvári Csók István Múzeumban mutatták be a 24 méteres monumentális kompozíciót, az Utcát. Hungarocell, textil, kóc, tükörüveg, növény, életnagyságú szobrok. Ember és környezete az időtlenségben. Tér-idő elválaszthatatlansága. („Latrokként tér és idő keresztjére vagyunk verve mi, emberek.” Simon Weil.) Mindenki ott volt a megnyitón, aki fontos volt a korszerű kortárs képzőművészek, írók, teoretikusok közül. És mindenki, aki akkoriban számomra fontos volt.

Schaár Erzsébet: Utca (részlet)
Schaár Erzsébet: Utca (részlet)

Különös és megrázó élmény volt számomra 1975 nyarán a Nagyatádi Művelődési Házban általam rendezett Schaár Erzsébet és Vilt Tibor kisplasztikai kiállítás, amely a Nagyatádi Művésztelephez kapcsolódott. Azt reméltük, hogy a következő nyárra meghívjuk őt a művésztelepre. Mire nyár végén visszavittük kisplasztikáit a Városmajor utcai lakásba, már halott volt. Sokat nézegettem a munkáit, miközben kint a tágas térben folyt a munka, és készültek a nagyméretű faszobrok. Arra próbáltam választ keresni, mitől monumentálisabbak ezek a kicsi plasztikák, mint a kinti igen nagy helyet elfoglalók némelyike. A kintiek nem mindegyike értelmezte olyan folyamatosan a teret, mint ő, aki minden irányból kinyitotta a kompozíciót. Ezek a méretük szerint kicsi architektúrák a végtelenbe nyitottak, és mozgások illúzióját keltették. A tépett, szaggatott felületek, a szobrász keze nyoma érzelmeket, emlékeket kavart fel a nézőben, ezáltal még az üres terek is képesek voltak líraivá válni.

Megdöbbenve olvastam 2012-ben a nagyon fiatal – fele annyi idős, mint én – Bakos Gábor írását Schaár Erzsébet tereinek és Alain Resnais Tavaly Marienbadban című filmjének rokon térszemléletéről. A film és a szobrok is a hatvanas években készültek. Amikor rendszeresen jártam Schaár Erzsébethez 1969 és 1973 között, az volt a legkedvesebb filmem, és sokszor beszélgettünk is róla. Amikor 1975 szeptemberében visszavittük a szobrokat és utoljára néztem körül a műtermében, egyszer csak olyan volt, mintha Schaár és Resnais magányosan álldogáló és ülő, önmagukba zárt, kissé élettelen figurái átcsúsznának egymáson a szobrász nélküli, megdermedt műteremben. Csönd volt. Olyan „rettenetes csönd”, amiről Pilinszky ír hetvenes évek elejei verseiben, és amiről azóta sokan írtak Schaár Erzsébet mozdulatlan csöndbe burkolózó, elszigetelt szobrai kapcsán. Üres tekintettel meredtek rám az élő modellekről kiöntött szoborfejek, és végletes, végleges magány áradt a mozdulatlan gipszkópia kezekből. Azt hiszem, akkor és ott éltem át nem olvasmány, tudás, hanem valóságos élményként az elidegenedés, elidegenedettség egzisztenciális élményét. És bizonyossággá vált számomra, hogy a festők és szobrászok bűvköréből vissza kell térnem a hétköznapi realitásba, amelyben már kezdtem megkapaszkodni a doktorim megírása és az empirikus lakásvizsgálat, főleg a falusi és a városi munkáslakás-helyszínek megismerése által.

Schaár Erzsébet: Székek, 1972
Schaár Erzsébet: Székek, 1972

Sosem búcsúztam el tőle. Ahogyan három év múlva Ország Lilitől sem. Vannak halottaim, akiket sosem tudtam elengedni. Furcsa, megmagyarázhatatlan volt számomra, hogy miközben Gedő Ilkától menekülhetnékem volt, Schaár Erzsébet vonzott. Talán mert megfogható volt, egyszerre titokzatos, mitologikus, de gyakorlatias is, távoli és közeli, benne a köznapi létben is, materiális kötődésű is. A festő testetlen volt, légies, éteri, műterme sem e világi, a szobrász megjelenése és műterme a test és a benne megtestesült tudat kapcsolatáról szólt, még az üresség is létező, szinte kézzel fogható volt. A teremtéshez való viszonyukban volt valami elemi hasonlóság, amit érzékeltem ugyan, de akkor még nem tudtam megfogalmazni (Sartre-ot betéve tudtam, de Lévinasnak még a nevét sem hallottam. A Teljesség és végtelent csak 1991-ben olvastam. A litván–zsidó–francia gondolkodó hatására sok minden a helyére került bennem a budafoki zsidó Schaár Erzsébet, az ungvári zsidó Ország Lili és a budapesti zsidó Gedő Ilka és Bálint Endre kapcsán. Persze hogy a láthatatlan láthatóvá tétele volt a kiinduló víziójuk.)

 Azonos dimenzióban

Alig van szobrász, szobor, amihez közöm lenne. Néhány az archaikus kultúrából, néhány Krétáról, Ehnaton portréi, néhány gótikus faszobor, Donatello Bűnbánó Magdolnája. Giacomettitől és Schaár Erzsitől viszont nagyon sok. Akár festmények is lehetnének. Amikor a nyolcvanas évek közepe után visszamerészkedtem a képzőművészeti utakra, már egészen másként közelítettem, mint heveny tanulóéveim során a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején. Szakmává vált számomra (pláne mikor nekiálltam a Farkas István- és az Ország Lili-monográfiáknak). Most, a Schaár Erzsivel való találkozások kapcsán kellett rájönnöm, miért volt szükségszerű a szociológiai kutatások melletti elköteleződésem hosszú évtizedekre.

Rendkívüli, öntörvényű, súlyos, pokoljáró művészek vonzáskörébe kerültem 24-25 évesen. Mindegyiknek karizmatikus, domináns, karakteres a személyisége. Ráadásul ők azonos dimenzióban léteztek, a léthez magához, a nemléthez, a semmihez, a transzcendenshez, a végtelenhez nagyon is hasonló viszonyban. Magányos életművek, amelyeket át- meg átszőnek elválaszthatatlan kapilláriarendszerek. Ország Lili. Anna Margit. Bálint Endre. Gedő Ilka. Schaár Erzsébet. És Ámos Imre és Vajda Lajos az özvegyeik révén. Meg kellett találnom a saját identitásomat, ami persze nem volt leválasztható, függetleníthető a velük, általuk, műtermük, műveik által átéltektől. Soha nem kérdőjeleztem meg őket, de meg kellett tudnom, ki vagyok én nélkülük. Túlságosan belém épültek az évek során, le kellett válnom, megkeresnem „Mások arcát” (Lévinas) és leginkább a magamét.

A szociológia sosem fájt. Jó közeg volt számomra, jól éreztem benne magam másfél-két évtizedig, talán még tovább is. Max Weber, Bourdieu és Simmel ellensúlyozni tudta a műtermekben átélt irracionális, megfoghatatlan élményeket. A terepmunkák számomra a megkapaszkodást jelentették a realitásban.

Ma már biztonságosan és nyugodtan érzem magam abban a rendkívüli szellemi, emberi közegben, amelybe éretlenül és felkészületlenül belesodródtam 1968 körül. Ezért tudom végre megidézni őket.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés
Készült 2016. februárban és márciusban, Budapesten

Comments

  1. Sz. Ferincz Mária says:

    Bennem, mint laikus nézőben, szemlélőben, a következő kép állt össze Schaár Erzsébet munkáiról, munkásságáról: szerkesztés, mértani vagy majdnem mértani rend, tiszta, félreérthetetlen építkezés. Szokatlan formai és tartalmi asszociációk, de a látvány nála még hitvallásszerűen jelen van, ha feltételes módban is. A szigorú rend, a hűvös tisztaság ellenére, vagy tán épp azért, mégis valami igazat fog meg: a kapcsolatok sorvadását, a kiidegenedést.

  2. Barbara Wiechno says:

    Igen nagy öröm olvasni ezeket a szavakat az igazi budapesti Művészeti Szalon főhőseiről, a Városmajor utca, Nyugat szomszédságában lévő ház Nagy Mestereiről, ahol nagy szerencsém volt 1972 és 1975 között, Erzsi haláláig majdnem mindennapi vendégnek lennem. Lengyel művészek is megfordultak ebben a pesti Szalonban, a nemrégiben elhunyt Józef Szajna festő, szobrász, színházi rendező, Maja Komorowska színésznő (Az utca című Schaár Erzsébet-mű egyik központi figurája; itt is látható az egyik fotón), és több jeles lengyel író, rendező…
    Sok szeretettel üdv, Barbara Wiechno, a budapesti Lengyel Kultúra „néhai” munkatársa, majd 1997 és 2001 között a Lengyel Intézet igazgatója

Hozzászólás a(z) Sz. Ferincz Mária bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük