::: Képekről No12 – Gábos Jóskának
Halála évében, 1669-ben festett önarcképeinek egyike. 63 éves.
Két kezét mellkasa alatt összekulcsolva, kissé hajlottan, de lényegében egyenes tartással jobbra fordul (az európai hagyományok szerint ez azt jelenti, hogy a jövő irányába), hátat fordít a múltnak, de nem néz a jövőbe sem. Feje annyira visszafordul, hogy az egész arc látszik, még a bal arcfél hangsúlytalan kontúrvonala is. Erősen előrenéz, egyszerre van jelen és távol: kifelé tekint s befelé figyel. Valami történik benne, túl a gondolkodáson, mert szokatlanul sokféle mimika, elmozdulás látszik az arc mindegyik részén. A homlokon, az orr körül, a szem környékén a ráncok, a bőrredők az életkor, az életesemény, a külső és a belső történések lenyomatai. Néhol az öregedés hozadékai: a bibircsókok, a bőr meglazulása, az izmok felpuhulása (a fekete-fehér reprodukciókon ezek különösen szembetűnőek).
A lágyabb részek még inkább kiemelik a rendkívül erőteljes orr és az akaratosan előreugró áll elszántságát, keménységét. Ezt az embert nem törte meg, nem gyöngítette el az idő, sorsának fordulatai, a rázúdult csapások. Szeme fénye – a fiatalkori önarcképekhez képest – némileg megkopott, de közel sem annyira, mint ami életkorából következhetne. Valamiféle árnyék a huszonéves szemekben is van, némi szomorúság, meditatív figyelem. Élénk, okos szem ez, nincs benne fásultság, legfeljebb némi fáradtság. A világban, környezetében, a valóságban nagyon is jelen lévő szem, mely ugyanakkor tükrözi a belső útkeresés pokoljárásait, a kételyeket, az egyre több megválaszolhatatlan kérdés terhét. Tekintete azé az emberé, akire folyamatosan ránehezedik a hic et nunc (itt és most) terhe, a külső és belső történések súlya. A szem alatti árkok, zacskók sem csak a korral járó tünetek, hanem a lét esetlenségein, esendőségein, ellentmondásain való töprengések, gyötrődések hozadékai.
Ez a tekintet – a bánat, a feloldhatatlan szomorúság mellett is – életteli, erőteljes. A test már gyengül, az arc imitt-amott petyhüdt, a bőr alatti hús már nem feszes, de a szellem tere még tágas, a gondolkodás képessége még hibátlan, az érdeklődés a külvilág és önmaga iránt még nem szűkült be. Méltóságteljesen viseli a fájdalmakat. Kendőzetlenül mutatja meg a fizikai és a lelki fájdalmakat, túlzások nélkül, tárgyszerűen, az „ez van”, „elfogadom” egyszerű nyugalmával.
A jelenlét erejével
Olvastam olyan értelmezést, amely szerint az összekulcsolt kéz utalna a befelé fordulásra, a világtól elzárkózásra. Nem így látom. Bal kézfejével erőteljesen fogja át jobb kezét, a vastag hüvelykujjra némi fény esik, színesebb, mint a kezeken a többi rész. Olyan, mint valami önálló élőlény, ahogy ráfeszül a tömzsi kézfejre. A jobb kar és a kézfejek alul zárják a kompozíciót és a testet is, a mindennapok realitásának tudomásulvételét jelezve, dinamikusan, a jelenlét erejével.
Méretre kicsit kisebb vászon az ugyancsak 1669-ben készült Önarckép (olaj, vászon; 63,5×57,8 cm; Mauritshuis, Hága), amelyen a szem ugyancsak nyitott, rendkívül értelmes, az eltelt évtizedek ellenére is aktív, kíváncsi, tettre kész, energikus munkabírásról tanúskodó, akárcsak az elemzésre választott alkotáson. Ezen egy kissé még tágasabb is, a sötét pupillák nagyobbnak hatnak. (Valószínű, hogy ez a hágai a legutolsó önportré, a londoni pedig az utolsó előtti.) Szemlélésükben elmerülve eszébe sem jut a nézőnek, hogy egy olyan ember tekintetébe kapaszkodik, aki 1699. október 4-én már halott. Azaz néhány héttel vagy hónappal az utolsó önarcképek megfestése után. Nincs jelen a közelgő halál ezeken az őszinte, önmagával cseppet sem kíméletes portrékon. A halál egyetlen Rembrandt-önarcképen kísért: az 1668–1669-ben készült (mérvadó múzeumi katalógusokban, könyvekben, weblapokon ez a kettős dátum szerepel) önarcképen, amely olykor nemcsak Önarcképként neveződik meg, hanem így: Önarckép Zeuxisként (olaj, vászon; 82,5×65 cm; Wallraf-Richartz Museum, Köln). Ez egyike a kettőből Rembrandt balra forduló, azaz a jövőnek hátat fordító önarcképeinek. Zeuxis, a Kr. e. V. századi legnagyobb görög festő, a fény és árnyékhatások mestere, a realizmus, az élethű ábrázolás olyan tökélyre fejlesztője, hogy festett gyümölcsei – a legenda szerint – még a madarakat is becsapták, valódinak vélték őket. Rembrandt szokatlanul expresszív képén nemcsak a nevetés (vicsorgás?), hanem a szem és a felhúzott szemöldök, az összeráncolt homlok is a halál jelenlétét sugallja.
Tragikus fordulatok
Rembrandt 36 éves Saskia halálakor, boldog házasságuk mindössze nyolc évig tartott. Három gyerekük halála után a végre életben maradt Titus 1668-ban hal meg, egy évvel apja halála előtt. Rembrandt életének hű segítőtársa, a nála 22 évvel fiatalabb Hendrickje 1663-ban hal meg, egyedül hagyva az egyre magányosabb festőt. És ezek csak a tragikus fordulatok. Épp csak említjük a pereskedéseket, az anyagi csődöt, műgyűjteménye kényszerű felszámolását, kisebb házba, műterembe költözését, a gazdag megrendelők nagy részének elmaradását… Szóval kijutott neki sok minden abból, amit a sors, a többi ember, a körülmények terhelhetnek rá élete során bárkire, a gyors felívelésű pálya, siker, jólét csúcsáról eltérülve, másféle emberi tapasztalatok megélésekor.
Huszonegy éves korától már neki vannak tanítványai, műhelyében az évek során mintegy 150 festő tanul, dolgozik. Húsz éven át szinte minden holland festő az ő tanítványa. 23 éves kori önarcképén (1629.; Germanisches Nationalmuseum, Nürnberg) magabiztos, rátarti, kihívó, a legteljesebb mértéken tisztában van a saját képességeivel, korlátlan lehetőségeivel. Ezen a mellképen hasonló a testtartás iránya és a fej visszafordulása, a tekintetek egyszerre kifelé és befelé figyelése, mint a negyven évvel későbbi önarcképen. Ám micsoda különbség a bőr állagában, a hajszínben, a megélt élmények lenyomataiban az arcon. A karakter lényege azonban azonos, az elszántság és az erő, az akaraterő. A méltóság. Az egyéniség kutatója. A 63 éves is tele energiákkal, a kifejezés, megjelenítés képességének tárházával. És festői útkereséssel annak tanúbizonyságaként, hogy Rembrandt nem a halálra készült, hanem 63 évesen is mesterségének lehetőségeit tágította. Mindenekelőtt a festésmód változatosságát és a fényhatásokat kutatva.
Az a fény, amely a nagyon fiatalkori önarcképen is ott világít a homlokon, a jobb szem alatt a még ránctalan arcon, a fehér és szinte tapintható ingnyakon, még kifejezőbb, összetettebb, mesteribb az öregkorin. Itt már érzékenyen uralja, tudatosan irányítja a fény-árnyék játékokat.
Nagyon fiataton, 1632-ben festi A meditáló filozófust (Louvre, Párizs), 1631. körül az Olvasó filozófust (Nationalmuseum, Stockholm). A sötét belső térbe kívülről áramlik a fény, mondhatni, mindkét festménynek a fény az igazi témája. Persze hogy az univerzum, a világmindenség jelenlétét érzem a képeken. Holott Rembrandt világlátásának, festészethez való viszonyának ismeretében az lenne pontosabb: a festő a fény természetét kutatja. Az ötvenes évei utáni önarcképeken, különösen a most bemutatott utolsók egyikén, az arcon megjelenő fények annak bizonyítékai, hogy Rembrandt mindenki másnál többet tud a fényhatásokról.
Elmélyült gondolkodó
Mindez nem függetleníthető attól, hogy a XVII. század annak a tudományos világszemléletnek a százada, amelyet az amszterdami lencsecsiszoló Leeuwenhoek, a Hollandiában élő Descartes és a holland zsidók által kiátkozott Spinoza alapoznak meg. Rembrandt művelt, olvasott, intellektuálisan igényes, elmélyült gondolkodó, aki, mielőtt a festői tanulmányok mellett döntött volna, a leideni egyetemen tanult filozófiát, előtte meg latinul. Számos jelentős gondolkodó kortársával, zsidó entellektüellel, vezető értelmiségivel, bibliamagyarázóval volt élénk kapcsolata, sokakról portrét is festett (A filozófus, 1650 k.; National Gallery of Art, Washington; A rabbi, 1664–1665.; Uffizi, Firenze).
Az a fény, amellyel Rembrandt az emberi arcokat, egyéniségeket, az általa szubjektíven, szuverén módon újraértelmezett ó- és újszövetségi történeteket, személyeket megjeleníti, s amelyeket természetesen az önmaga életútját, szellemi, lelki alakulását végigkövető önarcképein is alkalmaz önmaga jellemzésének eszközéül, nem metafizikus fény, nem misztikus, nem idealizált, hanem nagyon is anyagi természetű, e világi, kézzel fogható, tapintható. Ezért érzékeljük nagyon is emberi lényeknek bibliai szereplőit, ezért festheti önmagát Szent Pálnak, ezért tartoznak szervesen az utolsó, fénnyel teli önarcképek is az életmű bibliai és történeti témájú művei közé. Nincs különbség a különféle műfajok ábrázolásmódja között, de még a festmények és a rajzok, rézkarcok között sem.
Feszültség a felületen
Nézzük meg a vizsgált önarckép részleteit kinagyítva is. A kép nemcsak vizuális élményt kelt, hanem első látásra taktilis élményt is, amely egyre fokozódik, minél tovább szemléljük a ránk néző arcot. Szinte domborműhatást keltenek a felhordott rétegek. Több helyen vastag, másutt vékony, áttetsző a festék, épphogy odakenve; hol széles, híg ecsetvonások, hol festőkéssel és ujjal felvitt festékcsomók. Finom, apró ecsetvonások váltakoznak nagy ívű ecsetmozgatással, könnyedén elkent festékfoltok nehézkesen egymásra halmozott festékréteggel. Mindez feszültséget teremt a felületen. Főleg az arcot formálta sűrű festékréteggel (a hátteret vékonyan és lendületes mozdulatokkal), tapintható a hús-vér anyag, a pórusok, a látható felszín mögött a csontozat. És persze szinte érezzük a bőr enyhe melegét, a lélegzés nyugodt ritmusát, az arcfelület – képfelület – mögötti áramlásokat. S mindezek által azt, amit keresünk egy másik arcban: a jellem, a tulajdonságok, a velünk való hasonlóságok és másságok, a szokatlanságok. Valószínűleg a rendkívüli módon megdolgozott felület teszi lehetővé, hogy belépjünk az emberi lélek láthatatlan mélységeibe. Azokba a pszichológiai dimenziókba, amelyekre sokan utalnak a Rembrandtról írók.
Rembrandt a felületkezeléssel, textúrával lelassítja a képnézés folyamatát. Beleakadunk a festékcsomókba, a fényfoltokba, azokba a mélyedésekbe, vájatokba, amelyeket az idő múlása hoz létre az anyagban, így az emberi arcokon is, hasonlóan a föld és a fák kérgéhez, felszínéhez. Erózió, szükségszerű kopások, pusztulások. Ha a számítógép képernyőjén vagy papíron, könyvben kinagyítjuk a részleteket (különösen a szemek alattit, az erőteljes orrot és környékét), megtévesztően élőnek tűnnek, tapinthatónak. Nagyon is olyannak, amilyennek az ujjaink hegyében és a szemünkben őrizzük azok arcának, arcredőinek, hámsejtjeinek, pórusainak, domborulatainak, homorulatainak senki máséval össze nem téveszthető emlékét, akikhez oly közel kerülhettünk, hogy a látvány, a nézés és a tapintás során minden kis részletet elraktározhattunk arról, aki ő. Kívül és belül. Ezek a vastag festékrétegek, s ahogyan Rembrandt felvitte őket a felületre, épp érzékelhető anyagszerűségekkel, materiális mivoltukkal megnyitják az utat az emberi lélek rétegeihez. Bepillanthatunk a láthatatlanba. Áthatolhatunk az áthatolhatatlanba.
Gőgösből elfogadó
Textúra és faktúra. Mesterségbeli kérdések. A mesterség, a tudás biztonsága (Rembrandt apja molnár, anyja pék lánya, volt hol elsajátítania a mesterség, a megbízhatóság, a pontosság, a szakmaiság jelentőségét). A protestáns felekezetek közül valószínűleg a puritán mennonitákhoz kötődött. Feltételezések szerint egy ilyen szellemi közösségben találkozhatott Spinozával. Nincs rá bizonyíték, de én elhiszem. Nem elsősorban azért, mert 1639-től 1656-ig nem messze laktak egymástól a Jodenbreestraatban. És még csak nem is azért, mert Rembrandt már 1641-ben lenyűgöző, meggyőző kettős portrét festett Cornelis Claeszoon Anslo mennonita prédikátos és a felesége, Anna címen (Gemäldegalerie, Berlin), majd 1657-ben portrét egy mennonita lelkész okos tekintetű, nagyon figyelő feleségéről (Catrina Hooghsaet; Penrhyn Castle, Wales). Hanem azért, mert a fiatalkori önarcképek tanúsága szerinti gőgös, rátarti, erőszakos, birtoklási vággyal teli, feltörekvő, vidéki, nagy tehetségű, ragyogó képességekkel megáldott s emiatt igen fensőbbséges fiatalemberből öregkorára puritán, elfogadó ember lett.
Rembrandt sok mindenben szembefordult környezetével, a holland festői hagyományokkal, eltávolodott korábbi szerepeitől is. Ám festésmódjának tapintható anyagelvűsége, az alaposan megdolgozott felületek, színeinek józan harmóniája, a mesterség és a munka mindenek feletti tisztelete nagyon is összecseng a lencsecsiszoló filozófus, Spinoza írásaiból ismert gondolatokkal. Racionalizmusával, intuitivitásával, avval, amit az emberről, erről a véges létezőről, a teste és lelke közötti összefüggésekről ír, továbbá a XVII. század legjava tudósainak, közíróinak az alakuló protestantizmus valamely ágához kötődő elkötelezettségével. A korabeli holland szellem szokatlanul és figyelemre méltóan toleráns volt (bizonyítják sokan sokféle szakmában). Az utolsó önarcképek erről is szólnak: egy emberről, aki szokatlanul és figyelemre méltóan toleránssá vált.
Feltérképezett arcok
Nem idealizálja magát, sem jobbnak, sem szebbnek, sem vonzóbbnak nem akarja mutatni külsejét. Ahogy másokét sem. Rembrandt arca nem szép abban az értelemben, ahogy a XVI. századi olasz reneszánsz festészet nyomán a festészetben meghonosodik a szépen festett szép arcok megjelenítésének szokása. Inkább köznapi, egyszerű, se nem vonzó, se nem szép, se nem feltűnő, mint a legtöbb ember arca, bármelyikünké. Rembrandt, aki nagyon sok festői hagyománnyal szakított – többek között a saját, 40–50 éves koráig tartó szemléletmódjával is –, kései önarcképeiben, akárcsak kései zseniális, mindenki másétól különböző műveiben (A zsidó menyasszony, 1665.; Rijksmuseum, Amszterdam; Simon a templomban, 1666–1669., Nationalmuseum, Stockholm; A tékozló fiú megtérése, 1669., Ermitázs, Szentpétervár) az emberi arcot nem a szépség, az esztétikum, a megszépítendő valóság, bárminemű idealizálás felől közelíti meg. Jellemez, feltérképezi az arckifejezéseket, a személy jellegzetes vonásait, a beállítással, testtartással, kiegészítőkkel (ruházat, fejfedő, esetleg tárgyak) is a karakter lényegét mutatja meg.
Nagyon nehéz szavakban megfogalmazni, mi az, amiben Rembrandt kései önarcképei, emberarcai mások, mint a mégoly tehetséges kortárs németalföldi portréfestőké. Mondjuk ki: az egész portréfestészet történetéből kiemelkedik, kiválik másságával. Persze hogy nem tudom megfogalmazni, hiszen épp ez az: Rembrandt mindazt elmondja, láttatja képi eszközeivel az emberről – önmagáról is –, ami szavakkal lehetetlen. Különleges képességeinek egyike ez: az arc mögé látott és láttatott. Ez a nagyon is földi lény, kissé köpcös, tenyeres-talpas, nehézkes anyagból összegyúrt, nagy ívű életpályát megjárt, igazán németalföldi és XVII. századi, nagy munkabírású polgár, igényes kézműves, mindent tudó, furfangos mester egyben kutató, rendkívüli érzékenységű pszichológus. Akárcsak az általa teremtett okos, izgága és segítőkész angyalok (Máté és az angyal, 1637., Louvre, Párizs; Tóbiás elhagyja a szent családot, 1637., Louvre, Párizs; Jákob küzdelme az angyallal, 1659.), látja és láttatja az emberi lélek tekervényes útjait, a jellem felfejthetetlen, bonyolult szövedékeit. Mindazt, amiből és amitől egy ember az, aki: individuum, egyszeri és megismételhetetlen.
Emberismeret
Amszterdamban élt, működött, festett. Egy olyan kultúrában, ahol a holland polgár számára a festmény lakberendezési tárgy, bútordarab. Ahol egy átlagos festő (például Van Mierevelt) műtermében ötezer képmás készült, ugyanabból több példány. Amszterdam kikötőváros, bankközpont, a polgári kapitalizmus első centruma. Protestáns kisegyházak, 20 ezer izraelita. Az államvallásstátusz 1651-től a kálvinista egyházé. Ez a közeg, környezet. Cornelius Witson négyezer gulden hitelt nyújtott Rembrandtnak. A festő leveleinek fő témája a pénz, a festmények ára. Egyrészt ez is ő.
Másrészt az az emberismeret, önismeret, lélektani jártasság, amihez fogható nincs a művészettörténetben. Ahhoz fogható sincs, ahogy az emberi lény ellentmondásait, bugyrait, szerepjátékait, jó és rossz adottságait, építő és pusztító képességet, kicsinységét és nagyságát meg tudta mutatni portréiban, csoportképeiben, történeti és bibliai tárgyú festményeiben, rajzaiban. Önmaga változásaiban.
Minden magyarázat segíthet – a miliőtől, élete eseményein át a képteremtő technikákig – művei megértésében. Kapcsolatok, olvasmányok… – szinte felsorolhatatlanul. Számos mozzanat, külső ok, esemény befolyásolhatja, válhat fontossá a művek létrejöttében s persze a művek értelmezésében is. A lényeg azonban magukban a művekben van. Rembrandtnál talán épp az önarcképekben.
S. Nagy Katalin
Irodalom
- Arpino, Giovanni–Lecaldano, Paolo: Rembrandt. Corvina, Budapest, 1988.
- Bockemühl, Michael: Rembrandt. Ford.: Boris János, Taschen/Vince, Budapest, 2001.
- Proust, Marcel: Rembrandt. Ford.: Lackfi János, Enigma, 26-27. szám, Budapest, 2000-2001.
- Schama, Simon: Rembrandt’s Eyes. Penguin Books, London, 1991.
- Schwart, Gary: Rembrandt, his Life, his Paintings. Penguin Group, Viking Press, New York, 1985.
Ennél jobban nem is tudnánk közelhajolni.
Megint nagyon megajándékoztál minket, Kata!
„Egyenes tartással jobbra fordulva” várjuk a jövőbeli elemzéseket.
Hú, ez nagyon-nagyon telibe talált. Pontosan ezt a gazdag belső világot, vívódást, világlátást éreztem a festményekben, ami most megfogalmazásra került. Az esendő, de mégis méltóságteljes embert, a szenvedéseket és az elfogadásukat, a teljességet. És mindezt megfogalmaztad, összeraktad, helyretetted bennünk. Köszönjük!
té