Rembrandt: A zsidó menyasszony

::: Képekről No1


A zsidó menyasszonyt (Izsák és Rebeka címen is ismert) Rembrandt valószínűleg 1666-ban, 60 éves korában, más adatok szerint 1668-ban festette (nevét 1825 körül, az amszterdami Vaillant-gyűjteményben kapta). A képen egy fiatal férfi és nő háromnegyedes alakja, a reneszánszban is harmonikus formája, statikussága miatt kedvelt háromszög-kompozícióba zártan, kissé balra tolva, így a háromszög csúcsa – a férfi fejfedője – aranymetszésben. Még pontosabban: gúlában, piramis formában. A festmény vízszintes alakja is a hétköznapi, itt, e földön történő eseményre utal. Ez azért fontos, mert az izzó arany színek szakrális töltetűek. A férfi egyértelműen a bal térfélen, a nő testének, ruhájának nagyobbik része a jobb oldalon. A függőleges osztás vonala épp a nő arcának szélénél, a vízszintes a férfi jobb kézfejénél húzódik (csak a hüvelykujja kerül a felső, jobb oldali részbe). Nyugodt, stabil, határozott kompozíció, nagyon is e világi, a háromszög-kompozíció ugyanakkor a házasság szentségére is utal. Vállaik görbületének íve is összetartozásukat hangsúlyozza.

A férfi arca erőteljes, mondhatni: férfias, kicsit melankolikus tekintete befelé figyel, enyhén a nő felé hajolva a felelősségteljes döntés terhével is tisztában van. A bájos, de különösebben nem szép fiatalasszony kissé kinéz a képből, miközben egyben arra is figyel, ami most történik vele. Visszafogott öröm mindkettőjük szájszegletében. Homlokukon a fény összetartozásuk és közös jövőjük jelölője. A kompozíció, a testtartás, a fények, a színek ragyogása azt a csodát mutatja, amely két ember kapcsolatának, sorsuk egybefonódásának terméke. A lehetséges család, az együtt töltött idő, a szeretet biztonsága.

Rembrandt: A zsidó menyasszony (1666 vagy 1668; olaj, vászon; 121,5x166,5 cm; Amszterdam, Rijksmuseum)
Rembrandt: A zsidó menyasszony (1666 vagy 1668; olaj, vászon; 121,5×166,5 cm; Amszterdam, Rijksmuseum)

 Egyensúly test és lélek között

Ez a festmény, miközben festésmódja, tökéletes kompozíciója, a megjelenítés és a szellemi, emberi tartalom minősége, magasrendűsége miatt átemelődött az időtlenségbe, az univerzálisba, nagyon is lokális kötődésű. Nem készülhetett volna máskor és máshol, mint a XVII. századi Németalföldön. Amszterdam a XVII. században a festők városa (mint a Mediciek Firenzéje a XV. században és Párizs a XIX. század utolsó harmadában). A minden álszemérmet nélkülöző holland házasság szilárd, a házastársak hűségesek egymáshoz. A korabeli holland szellem az erkölcs szigora ellenére is figyelemreméltóan toleráns. A festményen látható férfi olyan, amilyennek a korabeli és későbbi leírások és képek a kortárs férfiakat mutatják: magas, erőteljes, testes, megjelenése előnyös, bőre fehér, arcszíne élénk. „A női arc »valóságos«, primitíven, naivan és aggályosan valóságos, amint ezt nemegyszer látjuk Rembrandtnál” – állítja Szentkuthy Miklós (1935–36 naplólapok), „porcelán”-bőrnek nevezve a nőét. Az eljegyzés és az esküvő fontos polgári esemény. Ez a férfi és nő gazdag polgár, csak ők engedhették meg maguknak a nehéz kelmékből, arany- vagy ezüstszövésű anyagból szabott eljegyzési és menyegzői ruhát. A nő fülbevalói, gyűrűi, karperecei, fényes nyaklánca, a gyöngyök a szoknyáján is bőséges anyagiakról tanúskodnak. (Izsák feleségének kiválasztásakor, az egyik igazán elbűvölő ószövetségi leírásban, Ábrahám szolgája is ezüst és arany ékszereket, gazdagon díszített ruhákat ad Rebekának, Izsák leendő feleségének.) Rembrandt rendkívül érzékletesen, mondhatni már-már érzékien festi meg a díszeket, a gazdag ruházatot, a ruharedőket, különösen plasztikusan a férfi jobb karját fedő vastag, dús kelmét. Az anyagi, materiális kellékek aprólékos, részletező bemutatása egyáltalán nem vonja el a figyelmet az emocionális rétegekről, az arcokon tükröződő érzelmek mélységéről, az áhítatról. Rembrandt páratlan pszichológiai éleslátása egyensúlyt teremt test és lélek, anyag és szellem, földi és égi között. Így válik a festmény – ékszerek, ruhák, leomló göndör hajfürtök minden adott földi hívságával együtt – szakrális művé. És ne felejtsük! Izsák az alapító atya, az Istennel szövetséget kötő Ábrahám fia, aki örökli Isten ígéreteit.

Nagyon is földi ez a szerelem a festményen. A ragyogó, fénylő meleg színek miatt is. Annak ellenére is, hogy a ruhaujjak óarany izzása ókeresztény templomokból és bizánci ikonokból ismerős. Azok szakralitása, mélységesen mély hite köszön vissza. Az arany szín a legtöbb kultúrában a transzcendens szféra, a mennyei birodalom, a dicsőség és a halhatatlanság színe, dinamikus spirituális energiák hordozója. A fény, a napfény jelenvalósága, így magas minőség megtestesítője. Az életteli fiatal nő ruhájának intenzív vörös zuhataga maga az élet, a létezés (vér, szív, tűz) élénk színe s persze a szerelemé, a szereteté, az anyaságé is. A vastag, tapintható, nagyon is materiális festékmassza, melyet a festő festőkéssel, sőt az ujjaival hordott fel, e világi létünk hordozója. A két, vörösben, aranyban tündöklő személyt körülölelő barnák, sötétek is a realitásban, a mindennapokban tartják a jelenetet, s a fények, világosok, élénk, derűs színek kontrasztja ellenére nem engedik eltávolodni a vízszintesen megnyúló vászonra festett képet a köznapi emberi létből. Ráadásul a lazúros barnákon az alaktalan feketék beszövik a keret nélküli hátteret, önálló nonfiguratív felületet alakítanak, melyből erőteljesen, plasztikusan türemkedik elő a fő forma, a háromszög-kompozícióba zárt emberpár. Nemcsak a két ember érzékletesen festett kezének, arcának, gazdag ruházatának, hanem a háttérnek is olyan a textúrája, magának a felszínnek az anyagminősége, hogy a tapintás illúzióját közvetíti, nemcsak látjuk, hanem mintha tapintanánk, érintenénk is az élő (bőr) és élettelen anyagokat. Biblia, szentkép, igen, profán enteriőrben mi magunk mégis. S közben egyedülálló kolorisztikus teljesítmény, a színek élő szubsztanciája – ezt csak az öreg Rembrandt tudta.

Ehhez hasonló gesztus, érintés nagyon kevés látható a képzőművészet történetében.

Sok apró részletről lehetne még beszélni, de mindenekfölött a kezek! Az érintés. A férfi óvó mozdulattal, szelíden és magabiztosan öleli át bal karjával a nőt, akinek bal vállán csak az ujjait látjuk. A nő jegygyűrűs jobb keze maga elé emelve, a hasán, ahol majd e kapcsolat következményeként gyermekeiket hordozza. Testiségükben vannak jelen, hús-vér valóságukban. S a legfontosabb, mondhatni, a kép lényegét hordozó: a férfi jobb tenyere a nő mellkasán a szívénél, s a nő bal keze, ahogy a férfi kézfejét érinti. Ehhez hasonló gesztus, érintés nagyon kevés látható a képzőművészet történetében. Bizalom, nyugalom, együvé tartozás. Talán csak Jan van Eyck Arnolfini házaspárján (1434, tempera, fa, 82,2×60 centiméter, National Gallery, London) a férj és a feleség gyengéd, bensőséges, a korszakban szokatlanul intim érintése, kezük találkozása. Vagy talán Chagall Kék szerelmesek (1914, olaj, karton, 49×44 centiméter, magántulajdon) című képén, ahogy a fiatal nő törékeny keze érinti a kamaszos fiú meghatott arcát. Az érintés, mely létezésünk elviselhetőségének feltétele. A kezek a kapcsolatteremtés eszközei, ezen a Rembrandt-festményen kiemelt témák, magukhoz vonzzák a tekintetet. Nem kell különösebb empátia, beleérzés, sem intuíció, hogy a kép nézője a két ember kezének mozgását, nyitott tenyerük egymáshoz érintését, bensőséges gesztusokat, érzelmi állapotukat megfelelően értelmezze. (Sem művészeti kommunikáció, sem a nonverbális kommunikáció szakirodalma nem nyújt segítséget a képen látható kezek, kézmozgások értelmezéséhez. A buddhista mudrák, kéztartások bőséges irodalma sem adaptálható. Külön tanulmányt érdemelne a kifejező kezek elemzése az etruszkok házastársi sírszobraitól a Mona Lisán, Michelangelo Ádám teremtésén át Rodinig és tovább.)

 Átértelmezett bibliai történetek

A festmény egyik címváltozata megnevezi a szereplőket: Izsák és Rebeka (egyesek szerint Ábrahám és Sára). Ismerjük az ószövetségi történetet Mózes könyvéből (1Móz. 25,20–28). Izsák, a nomád héber pásztor, az idős Ábrahám ősatya és Sára egyetlen fia, akit Isten angyala ifjúkorában megmentett a feláldozástól (Jézus feláldozásának előképe), első látásra megszerette a szép Rebekát, Betuel arám vándorpásztor lányát. Ez a régi menyegzői elbeszélés Rembrandt festményének a háttere. A XVII. századi Amszterdamban a kálvinista prédikátorok serkentették a festőket az ószövetségi témák megjelenítésére, igény volt a bibliai témák aktualizálására, saját korukra, életükre vetítették az ott leírt történeteket, azonosultak a szereplőkkel. Rembrandt is mintegy 30 ótestamentumi témát festett, melyből a legkiemelkedőbbek egyike épp az Izsák feláldozása (1635). A harmincas évektől jómódú feleségével a város zsidó negyedében lakott, gyakran zsidó polgárok a modelljei (rabbiportrékat is festett, például 1642, 1664). Azért járta az amszterdami zsinagógákat, a Portugáliából áttelepült zsidók lakta utcákat, azért kereste a zsidók barátságát s festett portrékat is róluk, mert az Ószövetséghez akart közelebb kerülni, általuk is megismerni az ókori zsidóság korai történelmét, vallásukat. Minden bibliai (ószövetségi és újszövetségi) történetet átértelmezett, és úgy festett meg, mintha őelőtte soha senki sem ábrázolta volna Jeremiás prófétát (1630), Sámsont (1635), Zsuzsannát (1636, 1647), Esztert (1655, 1660), Józsefet (1656), Mózest (1659). És Izsákot és Rebekát sem (1666). Nem illusztrálta a Szentírást, rézkarcaiban sem, hanem újrateremtette. Eggyé komponálta a felületen a többféle élményt: azt, amit a Bibliából, a bibliai történetekből olvasott, és konkrét megfigyeléseit a XVII. századi holland polgári és amszterdami zsidó életformáról, emberekről, eseményekről. Benne váltak eggyé a többfelől jövő élmények, és ezt a festés során mások számára is láthatóvá tette.

Rembrandt egyik patrónusa Menasseh ben Israel (1604–1657), portugáliai szefárd zsidó író, tudós, diplomata, rabbi Amszterdamban, akinek bibliai interpretációi nagy hatással voltak a festőre (arcmását Rembrandt rézkarcáról ismerjük). S mégis: e nélkül a kortörténeti, környezeti háttér nélkül is, a szimbolikus történet ismerete nélkül is erőteljesen szól A zsidó menyasszony. A szeretetről, a bizalomról, az emberi kapcsolat lényegéről. A földi létezés elengedhetetlen kellékéről. Ádám és Éva örökkévalóságáról.

Az öregedő, magányos Rembrandt talán emlékezik: 1634-ben, 28 éves korában vette feleségül Saskiát Leeuwardenben, ebben az északi kisvárosban. Saskia fríz családból származott, s ez a város 1435-től Frízföld központja. 1634-ben több festményen is megörökítette feleségét (lásd Washington, Szentpétervár, Kassel múzeumaiban), közülük egy ma is a Fríz Múzeumban látható. 1639-ben vettek egy nagy házat Jodenbreestraatban (Amszterdam egyik zsidó negyedében). Házasságuk Saskia korai halála (1642) miatt mindössze nyolc évig tartott. Számos Rembrandtról szóló regényben, novellában, filmben ott a vigasztalhatatlan festő (David Devine: Rembrandt – Apák és fiúk, 1999, kanadai–cseh film; Peter Greenaway, Korda Sándor, Émile Verhaeren, Bródy Sándor, Szentkuthy Miklós, Karátson Gábor stb.). Feltételezem, A zsidó menyasszony című varázslatos képen Izsák és Rebeka megjelenítésekor Saskiát és önmagát, kettejük szerelmét idézi meg. Ebben az élettel teli, vibráló, lüktető festményben, amelyből mégis árad a biztonság, a bizalom, minden benne van, ami szavakkal elmondhatatlan egy férfi és egy nő kapcsolatáról. Amit mindnyájan tudunk, szerencsés esetben átélünk, ám igazán megfogalmazni lehetetlen. A férfi-ség és a női-ség szimbiózisa (Thomas Mann: Az elcserélt fejek, 1940, egy indiai legenda alapján – ezt emelem ki a témáról szóló végtelen szépirodalmi és tudományos irodalomból).

Természetesen tudom, hogy vannak feltételezések a személyekről, akik a kép modelljei lehettek. J. Zwarts szerint Miguel de Barrios és hitvese, Abigail de Pína, portugál szefárd zsidók Amszterdamban, akik Rembrandt más festményein is szerepelnek. Ez azonban nem mond ellent annak, hogy a halálához közeledő festő ebben az egyszerre nagyon is e világi és azon túli összegző művében feleségére, szerelmére, Saskia von Uylenburghra (vagy Uielenburch) emlékezik, aki egyetlen gyermekének, szeretett fiának, Titusnak az anyja.

 Személyes kötődés

Ennek a festménynek a hatását nyilvánvalóan meghatározza, hogy az emberek többségének van olyan személyes emlékanyaga, amelyhez a képi látvány köthető (itt nem múzeumi befogadói élményre utalok, hanem a mindennapi élethez, intimszférához köthetőre, például eljegyzési és esküvői fotók). A műveltségi anyag (ószövetségi olvasmány) adhat többletet, de ennél fontosabb: „ez velem is megtörtént” vagy „megtörténhetett volna” élménye, emléke.

A zsidó menyasszony műfaját tekintve kettős portré, Rembrandt is több ilyet festett. XVII. századi Németalföldön szívesen rendeltek házasságkötéskor a mai esküvői fényképek elődjeként esküvői portrékat. Az első kettős portré valószínűleg Jan van Eyck képe Giovanni Arnolfiniről és feleségéről. Ismert volt a velencei Lorenzo Lotto Marsilio Casotti és jegyese, Faustina (1523) című bájos festménye, ahol a vőlegény épp gyűrűt húz kedvese ujjára, felettük lebeg a szerelem istene. Chagall is festett egy zsidó esküvőt, ahol az isteni jelenlét bizonyítékaként egy fényes, angyalszerű lény lebeg az egymást átölelő nő és férfi fölött.

Rembrandt festményének van előzménye saját munkásságában is (Izsák és Rebeka című rajza) és kortársainál is (Dirck Santvoort: Jákob és Ráchel, 1640 k.; ifj. Hans Holbein: Jákob és Ráchel, rajz, 1524 k., Bázel – a mozdulatok hasonlók). Ezeket a Rembrandtról szóló rendkívül bőséges szakirodalom részletesen elemzi. A Groningenben született, Amszterdamban működő Jozef Israels (1824–1911) Zsidó esküvő című képét (1903. o. v. Joods Historisch Museum, Amszterdam) a téma hasonlósága miatt szokás emlegetni. Nem hagyhatom ki a kortárs Bakos Ildikó (1948) Rembrandt-parafrázisként, gipszből formált domborműsorozatát (A zsidó menyasszony, a budapesti Nemzetközi Kisplasztikai Kiállításon díjat kapott).

Vincent van Gogh (1853–1890), akire meghatározó hatással volt Rembrandt munkássága, s akit varázsló művésznek tartott, így ír: „A zsidó menyasszony […] milyen bensőséges, milyen végtelenül megnyerő kép, egy tüzes kéz munkája.”

Karátson Gábor (1935) festőt, írót idézem, aki hosszan elemezte A zsidó menyasszonyt: „Mintha Isten maga festette volna, amikor észrevette, hogy a könyveit félreértik, hogy teremtése meghiúsult, ő is talán már a legvégső erejéből – nem tudom.”

S. Nagy Katalin


Irodalom
  • Rosenberg, Jacob: Rembrandt. Life and Work. Phaidon, Oxford, 1980.
  • Karátson Gábor: Ulrik úr keleti utazása avagy A zsidó menyasszony. Online, ELTE
  • Van de Wetering, Ernst: Rembrandt: The Painter at Work. University Press, Amsterdam, 2000.

Exkluzív elsőközlés
Készült 2012-ben | Hovatovább: Rijksmuseum, Amszterdam

Comments

  1. Arnolfini Szalon says:

    Részletek Molnár Mártonnak, a Műegyetem Kommunikáció és médiatudomány szakos hallgatójának a Képi kifejezés óra keretében írt dolgozatából:

    Egy kedves barátom, aki nagy kultúrakedvelő és igazán szakértője a képeknek, gyakran fejezte ki mély lelkesedését Rembrandt A zsidó menyasszony című képe iránt. Soha nem értettem, miért tetszik neki annyira. Miután elolvastam a tanárnő elemzését, megértettem. Lehet, ez is úgy működik, akár a filmeknél. Legalábbis én a filmekben találtam meg azt a mankót, amely megtámasztotta az első negyed évszázadom audiovizuális vázát. Sokszor előfordult, hogy megnéztem egy filmet és nem értettem, miért rajonganak érte az emberek. Gyakran magát a filmet sem értettem, de akkor ezt kínos lett volna bevallanom. Ez történt velem az elemzéseket olvasva.

    Rádöbbentem, milyen éretlen voltam ezekhez a képekhez, különösen A zsidó menyasszonyhoz. Mikor megnéztem az elemezés előtt, igazán vágytam arra, hogy megfejtsem a festményt körülölelő titkot. Nem kellett csalódnom. Annyira logikusan és szépen van felépítve az esszé, hogy magam is meglepődtem, mennyire elgondolkoztat és gyönyörködtet ez a kép. Az egyes történeti kiegészítések nagyszerűen mutatták be a kor szellemét, és sokkal egyszerűbben kerültek helyére a darabkák a fejemben. Az alkotás kapcsolata azzal a világgal, melyben született. A festő kötődése a zsidó világhoz, és annak hatása a műre. Azok a kis rejtett utalások, amelyek összekapcsolják a mózesi törvények világát és a XVII. századi közép-európai zsidók hagyományát.

    Szinte beleborzongtam, amikor az érintésről mint a testi érintkezés legfinomabb és talán leginkább érzelemmel teli, fizikai aktusáról olvastam. Gyakran kellett megállnom és megnéznem a képet. Visszacsalta tekintetemet ez a lágy mozdulat, amely valóban egyedülálló tisztasággal lett megfestve. Akkor értettem meg, mit is jelent egy ilyen érintés. Mi mindent hordoz magában, és az ember ezt csak akkor érzi, amikor „belekeveredik” egy helyzetbe. Másodpercek töredéke alatt játszódik le az egész, azonban hatása örök időkre megmaradhat. Ezt a jelentőségteljes, szívet gyönyörködtető pillanatot és érzésvilágot véltem felfedezni. A kép teljesen megbabonázott, s a hozzátartozó elemzés remekül kalauzolt a titkok földjére.

    Amikor másnap végiggondoltam, mi történt velem, akkor jöttem rá, hogy elkezdtem megérteni a képet. Úgy éreztem magam, mint amikor a meg nem értett filmeket újranéztem, s az évek alatt megszerzett tapasztalatok már más tükörben láttatták velem a bemutatott világot. A zsidó menyasszony zseniális. Alig várom, hogy lássam, milyen hatással lesz rám a festmény évek múlva, és visszagondolva mostani énemre, elgondolkozzam a megtett úton.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük