::: Képekről No11
Az Ország Liliről készült monográfiámban már hosszan elemeztem a Románkori Krisztust. Mégis, anélkül, hogy elolvasnám a húsz évvel ezelőtt írottakat, megpróbálom újra. Egyrészt Ország Lili (1926–1978) a sorsomat, szakmámat meghatározó ember – életem első kiállítását neki rendezhettem Tóth Tibor jóvoltából 1968-ban Rákosligeten (mint erről beszámoltam a Voltak nekem… című, az Arnolfini Paperbook sorozatban 2011-ben megjelent kötetben) –, másrészt ez a kép valóban a legkedvesebb festményeim egyike, tehát kihagyhatatlan. Mivel a szakszerű képelemzés elolvasható a megjelent könyvben (Arthis Kiadó, 1993), most személyesebb megközelítésben mutatom be.
A barna különböző árnyalataival festett, kváderkövekből álló falon (a jeruzsálemi Siratófal? megmaradt középkori templomrom? archaikus korabeli várfal?) lenyomatokat látunk. A fal elzár, körülzár, megvéd, határol, távol tart. Falakkal vették körül a középkori városokat. Falakat emelünk magunk és mások közé – átvitt értelemben. A Románkori Krisztusban a fal szakrális jelekkel, utalásokkal teli. Talán egy templom maradványa.
Héber, latin, ószláv betűtöredékek: elpusztult kultúrák emlékei. Jobbra fent az oldal szélén továbbfolytatható áramkör utal a XX. századi civilizációra. Középen egy király mellképének lenyomata (kölcsönvett elem Ország Lili Kártyák, 1969–1970 sorozatából), tőle balra két Madonna a gyermekkel. Ez utóbbi alul jobbra is látható, kicsit sötétebb árnyalatban. Ugyancsak 1969–1970-ben festette Ország Lili a Madonna-képek sorozatát (Ikonfal I–VIII., olajképek faroston), azokról a falsíkokról került ide a festő motívumait összegző műre is. A főelem azonban a címadó román kori Krisztus, amely a kép felső keretéhez közel és jobbra lent is megismétlődik: mindhárom a festmény jobb térfelén, ez az európai hagyományoknak megfelelően a jövő felé irányuló – pozitív – képrész. Középen a jobb karját felemelő Krisztus ujjával az ég felé mutat, mosolyog, arca derűs; ő már nem a bizánci fenyegető, trónjával mennyei hatalmat képviselő, ítélkező Isten, hanem A hegyi beszéd szelíd, szeretetet, toleranciát, elfogadást hirdető mestere, aki megbékélést kínál az embereknek. A XII–XIII. században egyre több hasonló Krisztus-ábrázolás születik, Ország Lili is onnan idéz.
Mágikus labirintus
Egy névtelen szobrász 1145–1150 körül készítette az átszellemült, meggyőző, sugárzó Krisztus-szobrot a chartres-i székesegyház úgynevezett Királykapu feletti részén egy mandalába (a világmindenség szimbólumába) komponálva, körülötte a négy evangélista jelképe: angyal, oroszlán, sas, ökör, kezében a bal térdére támasztva egy könyv, nyilván a Biblia (vagy Mózes tízparancsolata?!). A firenzei dóm mellett a chartres-i a hozzám legközelebb álló épület. Ország Lili hívta fel a figyelmemet arra, hogy e katedrálisban minden évben június 21-én, nyári napfordulókor – leghosszabb a nappal, legrövidebb az éj –, belül, a templomtérben, a padozaton látható mágikus labirintust térden csúszva járják végig a hívők. Kétszer láttam ezt, és az élmény megidézte a Románkori Krisztust. (Ország Lili utolsó periódusában 48 képből álló Labirintus-sorozatot festett.) A Giotto padovai freskóján látható Jézus (Judás csókja,1304–1306) mellett a chartres-i Krisztus számomra a legszebb, legvonzóbb Isten-fia arc: egy megértő, harmonikus, jó, segítő, karizmatikus ember arca. A késő román kori és a kora gótikus istenszemlélet megtestesítője.
Hasonló látható Arles-ban a nyugati kapun, Saint-Denis-ben a bencés apátságban és a Notre-Dame székesegyházon. Ország Lilié leginkább a chartres-ival rokon, még pontosabban a chartres-iból és az arles-iból alakította a sajátját.
A Románkori Krisztus című képen szerepel a dalet betű, melynek jelentése: ajtó (lásd később). A katedrálisok kapujának timpanonjában azért ábrázolták Krisztust, mert a hívők általa jutnak a mennyei birodalomba, ő maga a kapu. A betű a festmény központi eleme, nem véletlenül. Az egyetlen valóságos elem, minden más csak lenyomat, utalás, töredék. A képen Krisztus a mandorla és az evangélista jelképek nélkül, plasztikusan, testi jelenlétében. Figyelmeztet, int, óv és biztat. Aktivitása, mozdulata, élénk és derűs mimikája éles ellentétben áll a környezetével, azonnal magára vonzza a néző figyelmét. Ebben a kompozícióban elfoglalt helyének is szerepe van. Még kétszer ismétlődik a forma, de már csak elmosódottan, lenyomatként. Lent, a sötétebb barna szinte a falusi útszéli pléh-Krisztusokra utal, felül, a szürkés változaton haloványan átüt az áramkör lenyomata.
Számmisztika
Három az arc nélküli Mária az elmosódó gyermekkel is, ikonmaradványok, szentképlenyomatok egyetlen hangsúlyos elemmel: a gyermeket érintő anyai kéz kiemelése. Ország Lilinél semmi sem véletlen: a három a keresztény számszimbolikában és sok más kultúrában is az isteni tökéletességet jelenti (Szentháromság, Háromkirályok, három isteni erény és így tovább). Tudom, hogy Ország Lilinek nagyon fontos volt az ókori egyiptomi hitvilág is, abban a mitológiában Ízisz, Ozirisz, Hórusz hármasát jelképezi a hármas szám. Vannak teológusok, akik szerint ők a keresztény Atyaisten, Mária, Fiúisten előképei.
S ha már a számoknál tartunk: a festményen hat sorban láthatók a kváderkövek, a fal építőelemei, s a kép alsó részén hat jól kivehető, legalul pedig hat elmosódott bábu látható. Az írásos képek körül többön is fontos szereplők (Ima a halottakért, 1968). Akár egyiptomi múmiák is lehetnének. A hat a harmónia, az egyensúly és az igazság szimbóluma. A zsidó-keresztény hagyományban a teremtés hat napig tartott. A buddhizmusban is jelentős (a lét hat birodalma, a hat tökéletességi szint stb.). Ország Lili behatóan foglalkozott a számmisztikával, különösen a zsidó kabbalában megfogalmazottakkal. (Hamvas Béla írását Püthagoraszról ezért olvastatta el velem – abban az évben, 1968-ban, amikor Hamvas meghalt.)
Írás a falon
Ország Lili festészetében a legfontosabb elem a betű. Az írás a falon. 1966–1969 között festi úgynevezett írásos képeit (Az írás születése, 1967; De Profondis, 1967, Lamentáció, 1967; Kiáltás, 1696 stb.), főként ókori kultúrák betűtöredékeiből. Ezen a képen felül jól látható egy latin D betű (Deus? azaz Isten?), s alatta megdöntve egy héber „d” (dálet), melynek jelentése, mint már említettem, ajtó (Ország Lili Labirintus-sorozatának egyik legfontosabb képi eleme). Az ajtó, a kapu átjárás két valami – két világ, a fény és a sötétség, az ismert és az ismeretlen, profán és szakrális – között. Hív, hogy lépjünk be rajta… A zsidó-keresztény hagyományokban igen jelentős a szerepe. A jobbra fent látható áramkör alatt egy „s” (sin; az Örökkévaló, a Mindenható, a Végtelen hatalmú egyik elnevezése Saddaj; a vallásos zsidók a jobb oldali ajtófélfára mezuzát helyeznek, azon a sin betű, az isteni szavak felírása), kétharmadánál a további betűkből talán a „k” azonosítható még (khaf, jelentése: tenyér; némely Ország Lili-képen látható nyitott ujjakkal felfelé, az ég felé fordított tenyér, mintha kérne valamit). A nagy D alatt halványabban egy nagy latin P vagy talán orosz R (P), alul egy nagy latin vagy görög E (epszilon).
Az ötvenes-hatvanas években Ország Lili nagyalakú füzetekben rajzolta a főként archaikus kultúrák írásjeleit, és írta alájuk a jelentésüket, szimbolikus értelmezésüket. Rendszeresen fordított a kabbala irodalmából. Volt egy főként festőkből és az ő barátaikból álló kör (zsidók és keresztények, hívők és kételkedők), akik rendszeresen összejártak a kabbala, a Tóra, a teremtéstörténetek tanulmányozására. Ország Lilit különösen a betű- és a számmisztika érdekelte (gematria). 1968–1969-ben abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy fordított a Zóhárból (A ragyogás könyve) – nekem, a műveletlen és megátalkodott materialistának, miközben ott kucorogtam kicsi lakásában letaglózva a festményei, a személye és a felolvasottak közvetítette tudástól. A zsidó vallás egyik leglényegesebb eszköze az írás. Az Ószövetségben a „meg van írva”, az „írva van” mindig Istenre utal, tán ezért is mondják a zsidókat az írás népének.
A múlt, az elmúlt megidézése. A mostra, a mára csak az áramkör fehér lenyomata utal. Kulturális emlékek, mitológiai töredékek.
Ország Lili írásos képeinek jelentős része betűkből, betűtöredékekből épül. A Románkori Krisztuson csak egyik, bár kiemelt, hangsúlyos képépítő elem a betű. A betű, a szöveg, az írás a kora keresztény, a bizánci festészetben is jelentős szerepű, olykor még az ikonokon is. A XX. század elején a kubizmusban válik a betű egyenértékű képépítő elemmé, a kollázsokba gyakran applikálnak szövegtöredékeket. A hatvanas évek közepén kialakuló konceptuális művészetben is fontos szerephez jut az írás. Ország Lilinél a betű összekötő kapocs a régmúlttal, eltűnt s mégis velünk együtt élő kultúrákkal, vallásokkal.
A barna árnyalatai
A XX. század tízes éveiben a kubisták is redukálják a színeket, uralkodó színük a barnásszürke. Ország Lili ötvenes évek első felében festett ikonjainak lényegi eleme a szín. A hatvanas évek elején festett városképei egyre inkább monokrómok, hogy aztán eljusson a barna különböző árnyalataira épülő írásos-képekhez. A barna földszín, a termőföld, a fák, a kövek, a megkopott városromok színe. A színek jelentésével foglalkozó elemzések hétköznapinak, földhöz ragadtnak, földközelinek, rusztikusnak, kellemesen nyugodtnak, megbízhatónak nevezik. A szilárdság, a stabilitás, a megbízhatóság, a felelősség, az önuralom színe. Az anyasághoz, a termékenységhez, a gondoskodáshoz kapcsolódik, az ösztönszférára is utal. Ugyanakkor az elmúlást is idézheti, melankolikussá is válhat. Természetes és semleges szín. Lényege szerint a földdel kapcsolatos dolgokhoz kapcsolódik. (És persze az örömet keltő csokoládé, kávé, kakaó is barna színű!) Anyagi szimbólum. Épp ezért felel meg Ország Lili misztériumokkal teli világának. A Románkori Krisztus képen Krisztus nemcsak az égi, isteni szféra közvetítője, hanem szervesen kapcsolódik a földi világhoz (egyik a világosabb környezetéből előreugró mély, ragyogó Rembrandt-barna háttér előtt ül). Az örök Anya a mindenkori Gyermekkel is barna lenyomat, Mária és a gyermek Jézus, materiális közegben. És egyáltalán, a lenyomatok a köveken: a virtuális a valóságoson, az irracionális a realitásban. A szakrális jelentése a hétköznapokban. Nem véletlenül választják a barnát öltözékük színéül a középkorban a ferences szerzetesrendek: lemondás az e világi hívságokról, hallgatagság, alázat, a szegénység vállalása. Vannak kultúrák, ahol a barna a gyász színe, például Indiában.
Még ha kövek, falak, romok, akkor is mindig jelen levő a természet a sokféle barna miatt.
És ha idáig jutott az olvasó, kérem, ha teheti, most olvassa el a monográfiában a képelemzést ugyanerről a képről.
S. Nagy Katalin
Irodalom
- A Holdfestőnő. Ország Lili. Arnolfini Archívum – Farkas István Alapítvány, Budapest, 2003.
- Gheerbrant, Alain – Chevalier, Jean: Dictionnaire des Symboles. Seghers, Párizs, 1973–1974.
- Károlyi Amy: Ország Lili titkai. Tükör, 1977. május 8.
- Németh Lajos: Ország Lili. Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1974.
- Pilinszky János: Ország Lili búcsúztatója. Vigilia XI., 1978.
- S. Nagy Katalin: Ország Lili. Arthis Kiadó, Budapest, 1993.
Egészen fantasztikusak Ország Lili munkái, s előremutató jellegüket mi sem bizonyítja jobban, mint hogy aki most látja őket életében először, bizonyára azt gondolja, hogy ezek elektrográfiák. Ez a látásmód már akkor megvolt Ország Liliben, amikor a világ még javában analóg módon gondolkodott, és az olvasók közül sokan talán még meg sem születtek. Szépségük mellett ez is egy nagyon-nagyon fontos faktor!