Nagykanizsa, Főiskola

::: Amiben voltam szereplő… Ötödik rész – Anyám, Rosenheim Anna és apám, Nagy József emlékére


Hirtelen fontossá vált, hogy megírjam ezt a nagyon személyes írást. Ugyanis ez év tavaszán, 2015. április 23-án – a szokásos, kétnapos Kanizsa-napokat megelőzve – ünnepelni fogjuk a Pannon Egyetem Nagykanizsa Kampuszt! A felsőfokú oktatás megkezdésének 15., illetve a Kanizsa Felsőoktatásáért Alapítvány létrejöttének 18. évfordulóját. Emlékkönyv készül, amelyet én szerkesztek, és amelyben nekem is meg kell írni a nyilvánosságnak szánt tanulmányt.

Nagykorúak lettünk! 18 évesek. Itt most a személyes emlékeim, élményeim következnek.

Gondolkodás nélkül

A Soros Alapítvány felkérésére és támogatásával 1996 őszén, tanítók, rajztanárok részére, Nagykanizsán tíz hónapos vizuális nevelési továbbképzést indítottunk (erről majd legközelebb). Amikor a rendkívül sikeres első kurzus után, 1997 szeptemberében elindult a második is, meglátogattam az akkori polgármestert, Tüttő Istvánt, hogy tájékoztassam a munkánkról. A beszélgetésen jelen volt Pintérné Grundmann Frida, az önkormányzat oktatásért felelős vezetője, eredetileg matematikatanár. Ma sem tudom, hogy miért, egyszer csak a polgármester felé fordulva megkérdeztem: miért nincs Nagykanizsán felsőfokú képzés? Majd nyomatékosítottam: Kanizsa az egyetlen megyei jogú város, amelynek nincs főiskolája. Tüttő István hosszan rám nézett, majd munkatársára és felém fordulva nagyon határozottan azt mondta: csinálja meg! csinálják meg! És hozzátette: az önkormányzat mindenben segíteni fog.

Gondolkodás nélkül vágtam rá: megcsinálom! Frida, ugye megcsináljuk? (Akkor még Pintérnét sem ismertem, kétszer találkoztunk mindössze a Soros Program kapcsán.)

A 319/1997. számú közgyűlési határozat kimondta a Kanizsa Felsőoktatásáért Alapítvány létrehozását, amelyet aztán 9 alapító tag hozott létre (többek között a GE Lighting Tungsram Rt., a Kanizsa Trend Kft., a Rotary Fúrási Rt. és a Mol Hotels Szálloda és Turisztikai Rt.), működési szabályzatát 1998. április 16-án hagyták jóvá. A kuratórium elnöke én lettem és vagyok azóta is (tagjai változtak, Pintérnét kivéve). Pedig már azt sem értettem, miért mondtam a Soros Alapítvány elnökének 1996 elején, hogy Nagykanizsán legyen a tanártovábbképzés.

Soha többet

A családdal 1955 januárjában költöztünk Budapestre. A vonaton anyám és három testvérem sírva búcsúzott, én nevettem és fogadalmat tettem: soha többet nem megyek vissza Kanizsára, a szülővárosomba. Pedig kedveltem a Fő utca polgárházait, a Sugár út 17. szám alatti házunk virágokkal teli verandáját, kertjét és a gyümölcsfákat, a Fő utca 10. olaszos udvarát, íves üvegablakait (1946-ban ott született húgom, 1948-ban pedig az öcsém – a helyi újságok szerint „a polgármester trónörököse”). Szerettem a temetőközeli Liget öreg fáit, és leginkább a Deutsch-villa magnóliáit, de a felső- és alsótemplomot, a piacot is.

Nagykanizsa anno (Képek forrása: kanizsaujsag.hu)

Nem a várossal volt bajom, hanem a családi emlékekkel, történetekkel. Pedig a lényegesek csak 12 évesen, már a pesti Benczúr utcai lakásban hangzottak el: 84 éves anyai nagyanyám, 8 nagynéném, nagybácsim és gyerekeik, 28 unokatestvérem elpusztítása Auschwitzban, a kanizsai gettó. Polgármester apám kirúgása 1949 végén, majd 1950 és 1953 között a recski fogolytábor. Úrinő anyám proletarizálódása (végül is nagy kegyként egy kiskanizsai zöldségboltban lehetett eladó). Paraszt nagyapám gyékényesi földjeinek és állatainak kényszerű beszolgáltatása. És így tovább.

Eldöntöttem, itt maradok

Mi történt a nagydoktori védésem után? Azt tudtam, hogy ennyi, itt a vége, akadémikusi babérokra a velejáró taktikázások miatt cseppet sem vágytam. Az apám által számomra ötéves koromban kijelölt út mégis, minden belső és külső akadályoztatás után elérte a delelőpontot: egyetemi tanár lettem, tudományok doktora.

Már a pszichoanalízisem közben, a hetvenes évek közepén eldöntöttem, itt maradok; nem tudom, miért, de maradok (főtyúk a szemétdombon? főnéni a ketrecben? vagy csak gyáva, kisszerű, nem eléggé tehetséges). Pedig dr. Székács István tanítványai, barátai folytatták, befejezték volna az analízist, ha elmegyek. Tálcán kínálták a lehetőségeket (Koppenhága, Párizs, London, Haifa). Sokáig azt hittem, gyávaságból döntöttem úgy, hogy itt építek magamnak lakást, karriert, sikeres szakmai pályát. De azt, hogy 52 évesen visszamegyek Kanizsára – ezt álmomban sem gondoltam volna. Azt mindig is hangoztattam, hogy rendkívüli jelentősége volt számomra az Ady Endre úti iskolában az első tanító nénimnek, Gelencsér néninek (akik a Sugár úton laktak, lányát Ottiliának hívták). Még nem töltöttem be a hatodik életévemet, amikor beírattak, mert folyékonyan írtam, olvastam (A mindentudó professzort, Móricz Árvácskáját és Bazsov Kővirágját szinte kívülről tudtam), kiválóan számoltam. Olvasni egyébként négyévesen, a Fő utca 10-ben, a fagylaltkészítő cukrász Kis bácsinál tanultam meg (akinek kedvence voltam), meg Mándoki fényképésznél, és az utca túloldalán lévő boltkirakatokból. Talán a tanító nénim megértő, elfogadó, segítő magatartása volt a sorsomat meghatározó szerencse: hamar felmérte, hogy más vagyok, mint a többi gyerek, és nem pszichológushoz küldött (mint később, 1955-ben Budapesten – mint kezelhetetlen gyereket – a Szív utcai iskola tanárai), s nem is gyógypedagógushoz, hanem az első padba ültetett, a legszélére, és könyveket adott olvasni. Végigolvastam, végigírtam a négy elemit, de az órákat is követtem. Rajzból mindig négyesem volt, a többi jeles.

Sztálin halálakor, 1953 márciusában, álltunk kint az udvaron. Atyánk meghalt – zokogta teátrálisan a bolsevik igazgató. Az enyém nem – szögeztem le jól hallhatóan. Ráadásul, mivel a tanárok és a gyerekek többsége is sírt, rajtam kitört a nevetőgörcs. Az igazgató elvette a nyakkendőmet, később egy táblát kellett viselnem, Tito bérence felirattal (9 éves voltam). Egyébként Tito 1949-ben kivégeztette nagybátyámat, Rosenheim Oszkár újvidéki laptulajdonost, főszerkesztőt. Állítólag leginkább őrá hasonlítok. A saját tanító nénimen kívül két tanár állt mellém: Béresné (tornatanárom lett ötödikben), rám mosolygott többször is, valamint Pasqualettiné (rajztanárom lett ötödikben), aki meg is hívott magához a Csengery utcai lakásukba. Nővérem szerint ők ellenzéki tanárok voltak.

Nem tudom, mi történt

Amikor 1997 szeptemberében kijöttem az önkormányzattól, megálltam a nagy, széles épület előtt (gyerekkoromban Törvényház volt). Nem tudom, mi történt. Nem tudom, miért mondtam ki az elkötelezett igent. Visszasétáltam a MAORT-telepen lévő kényelmes házba, ahol a Soros programok három éve alatt laktunk. Egy kockás noteszbe írni kezdtem, kiket kell sürgősen megkeresnem: a helyi középiskolák igazgatóit, mindenekelőtt a jó nevű Batthyány Gimnáziumot; a politikai pártok helyi vezetőit (mindegyiket), képviselőket; a vezető papokat; a város „menő” értelmiségeit; vállalkozókat, bankárokat, az úgynevezett „gazdag embereket” és így tovább. Szerencsére a Soros-program nagyszerű csapattal működött. A vacsora utáni beszélgetésben elmondtam nekik, mire vállalkoztam. Te nem vagy normális! – még ez volt a legkedvesebb a reakciók közül, de azért imponált nekik, hiszen főiskolai, egyetemi oktatók voltak. Tudtam, hogy a vizuális nevelési programunk lebonyolítását nyugodtam rábízhatom volt tanítványomra, Rajkó Andrea Fenyára, Sándor Éva művészetterapeutára, Nagyné Ildikó kiváló miskolci rajztanárra, a kanizsaiak közül pedig Stamler Lajos gimnáziumi tanárra, Éberlingné Rózsika tanító nénire és Mártira, a programunknak helyiséget adó művelődési ház munkatársára.

Azt tudom mondani: iskolai végzettségtől, foglalkozástól, vallástól, politikai hovatartozástól függetlenül szinte mindenki készségesnek mutatkozott. Összekötött bennünket a közös cél: legyen főiskola Kanizsán! Pintérné, akit sokan ismertek a városban, s akinek tekintélye és ügyes diplomáciai érzéke volt, kezdettől a partnerem, segítőtársam volt (máig az). Neki jutott a neheze, hiszen ő Kanizsán élt, minden nap jelen volt.

Először alapítványi főiskolában gondolkodtunk. Hamar partnerünk lett Szabó Péter, a székesfehérvári Kodolányi Főiskola egyik vezetője, majd rektora. Az ő csapata segítségével kezdtünk tetemes méretű anyagokat gyártani a Magyar Akkreditációs Bizottság részére (angoltanár, némettanár – nem emlékszem, és most még nem akarok megnézni semmilyen dokumentumot a több kilónyiból). Ekkor már három főből állt a „hazai csapat”. Frida mutatta be Birkner Zoltán fiatal, jóvágású földrajz-történelem szakos tanárt (Debrecenben végzett, szüleiről azonnal látszott, hogy korrekt, megbízható emberek). Zoli előtt két karrier is állt: politikus (tagja volt képviselőként az önkormányzatnak) és tehetséges menedzser. Eltérítettük! Magadnak építesz meg egy főiskolát, bíztattam, és egyetlen kérésem volt: hagyja abba a nyilvános politizálást. Pintérné Grundmann Frida és Birkner Zoltán hatalmas teherbírású, jó kommunikációs készségű, gyors felfogású tanáremberek. Elsőrangú partnerek voltak (és ma is azok). A mítosz hozzám kötődik: ez természetes, nem ismernek, nem élek ott. Tisztelt Professzor Asszony vagyok (ez egy kisvárosban, ahol nem volt másnak ilyen titulusa, valóban tekintélyt biztosít). S talán az is, hogy nem bratyiztam és nem paktáltam le senkivel, mindenkit igyekeztem a cél érdekében meggyőzni az együttműködés fontosságáról. Hamar elterjedt, hogy ingyen csinálom, minden fizetség nélkül, nagy munkabírással és kérlelhetetlenül keményen. De a napi munka zöme, a terhek jó része Fridán és Zolin volt. Frida ma is az Alapítvány elnökhelyettese, Zoli a kampuszigazgató (közben a PhD fokozatot is megszerezte).

A 9 alapító, a kuratórium tagjai és egyre több kiváló munkatárs tette a dolgát elkötelezetten. Torma Roland, Éberling Rózsika, Nagy Erzsi és persze sokan mások. Nagyszerű csapat jött össze!

Becsülni másokat

Itt szeretnék írni arról, hogy rá kellett jönnöm, mennyire fontos szerepe volt az egymás ismeretének, a baráti és rokoni kapcsolatoknak. Annak, amitől én ódzkodtam sokáig, hogy tudniillik mindenki ismer mindenkit. Hogy Pintérné Frida hosszú tanári tapasztalata, majd önkormányzati munkája során minden, az Alapítványnál és a Főiskolán alkalmazandó személyről tudta, mi várható tőle, hogyan fog dolgozni és beilleszkedni, alkalmas-e a csapatba. Hogy a kanizsai elit, a különféle vezetők, a pedagógusok, a helyi politikusok tudták egymásról, miben mennyire megbízhatók. És azt is, ki lesz dolgos takarítónő, gondnok, adminisztrátor, s hogy mi minden múlik rajtuk.

Eleinte még a karácsonyi ünnepektől, névnapoktól, jutalomosztásoktól is idegenkedtem, pláne a koccintásoktól, közös evésektől. Pedig a családokat is ez tartja egybe! Megtanultam odafigyelni, kinek hány gyereke van, mit tanul – egyszóval humanizálódni. Az életem első felében, 24–25 évestől 54–55 éves koromig gőgös elitista voltam, aki csak az intellektuális és művészi eredményeket becsüli. Nagykanizsán a Főiskola alakításakor megtanultam becsülni, tisztelni, értékelni mindenki mást is. Az „igen tisztelt professzor asszony” leszállt a magas lóról s kiderült, hogy tud és szeret a földön járni. Pedig gyerekkoromban Kanizsán igazán tiszteltem, nagyra becsültem a tanító nénimet, egy virágcserepeket is áruló keramikust a piacon, Kis cukrászt, akinek közelről nézhettem fagylaltkészítési trükkjeit, és mindenekfölött gyékényesi nagyapámat az állatai között, a földjén, a szőlőjében, a műhelyében. Alig tudott írni és olvasni, két elemit járt, mégis eligazodott a világban, értette a dolgok, jelenségek közötti összefüggéseket.

Lobbi a szülővárosért

Aztán egyszer csak leesett a tantusz: Kanizsa nem tud majd fenntartani egy alapítványi iskolát (és 1998-ban már tudtam, itthon mégsem ez a jövő útja – még jó sokáig). Kik oktatnak majd?! Elkezdtünk Fridával és Zolival partnereket keresni: voltunk Szombathelyen, Kaposvárott, Pécsett, Zalaegerszegen – az egyetemi vezetőknél. Nem találtunk lelkes fogadtatásra. Tüttő István polgármester Veszprémben együtt járt egyetemre, majd a Műegyetemen szakirányú továbbképzésre az akkor rektorral, Gaál Zoltánnal. Az is kiderült, hogy Gaál annak idején Kanizsán érettségizett az olajipari technikumban, s rendszeresen látogatta kedves, idős tanárnőjét. Hárman kerestük meg a veszprémi rektort: a polgármester; Frida mint a város oktatási vezetője; és én mint szülőanya (és akkor már a BME tanszékvezetője). Hogy én mi mindent összehordtam érvelésként! Olyanokat például, hogy Veszprém be van zárva Magyarország közepére, Kanizsa meg nyitott, átjárható határ Horvátország, Szlovénia, Ausztria felé… Meg hasonlókat. Gaál Zoltán ugyanazt kérdezte, mint az én akkori munkahelyi rektorom, Detrekői Ákos: miért nem a BME-n csinálok főiskolát, miért Kanizsán? Mert szülővárosom, mert a gyerekkorom. (A két rektor persze rendesen kibeszéltek egymás között, hiszen nagyon jó kapcsolatban voltak, sőt, Gaál Zoltán a dékánommal is. Detrekői Ákost nagyra becsültem, kedveltem és ő is engem. Nélküle nem tudtam volna olyan Szociológia és Kommunikáció Tanszéket létrehozni, amilyet terveztem, sem kommunikáció képzést létrehozni a Műegyetemen.)

Nyert ügyünk volt! Gaál Zoltán rektor úr mellett Friedler Ferenc informatikus dékánnak is jó kapcsolatai voltak kanizsaiakkal (például Frida férjével, Pintér Ferenc matematikatanárral; a főiskolánkon is ő lett a matektanár). A két alapszakot már együtt döntöttük el: közgazdász-turizmus és mérnök-informatikus. Racionális döntés volt, igazodott a helyi realitásokhoz. Együtt mentünk Pokorni Zoltán oktatási miniszterhez, aki megadta a rendkívüli engedélyt a főiskolai képzéshez a Veszprémi Egyetem – később Pannon Egyetem – keretében.

A zsinagógával szemben

Az önkormányzat nagyon gyorsan átadta az Alapítvány részére a kezdő épületet: a Zrínyi utca 33. szám alatti egykori általános iskolát. Eredetileg ez volt a Zsidó Kereskedelmi Iskola, ahová anyám is járt a húszas években, s több nagynéném, nagybátyám is itt tanult. A kapualjban felül egy emléktábla az I. világháborúban elesett kanizsai zsidók névsorával.

A Zrinyi utca 33. szám alatti iskolaépület; itt kapott helyet először a Főiskola (Képek forrása: 8800.hu)

Az udvar közös az 1821-ben épült klasszicista zsinagógával (bejárat a Fő utca 6. felől). Amikor először felmentem az irodámba, amelynek ablaka a zsinagógára nézett, bizony könnyek folytak lassan végig az arcomon: hiszen ebből az udvarból – itt volt a gettó egy része – vitték Auschwitzba népes anyai családomat, én meg onnan gondolok rájuk, ahonnan szervezem, irányítom a leendő főiskolai képzés tantermeinek, irodáinak felújítását, berendezését. Voltam én mindenütt: nem csak az összes pártirodában (Fidesz, Kisgazdapárt, Miép, MSzP, SzDSz) tárgyalni, de a Zalakerámiánál vécécsempét válogatni, egy vállalkozónál a külső ablakpárkányokat kikunyermálni, a hallgatók részére az asztalokat és székeket kiválasztani; tárgyalni építészekkel, kőművesekkel, burkolókkal, vizesekkel, gázosokkal. (Bezzeg a saját lakásom megvásárlása utáni felújításokat teljesen rábíztam egy építész barátomra.) Közben összehozni a munkatársakat (Frida és Zoli javasolt, de azért lényegében én döntöttem): oktatókat, gondnokot, takarítónőket, büfést, rendszergazdát és így tovább.

Sok kedves jelenet is megmaradt. Tánc és whiskyzés egy vállalkozóval az ő bárjában (jelentős pénzzel támogatta a főiskolát); részvétel vallási szertartáson, mert igényelték; óralátogatás középiskolában. Annyit szerepeltem a helyi tévében, nyilatkoztam a zalai újságban, vettem részt fórumokon, bálokon, vitaesteken, hogy már én untam saját magamat. Hát még, amikor bementem egy boltba zoknit venni, egy másikba tollat, egy harmadikba ásványvizet vásárolni, és mindenütt ismerősként köszöntöttek: jó napot, professzor asszony, jól halad a főiskola ügye? (Például ezért sem tudnék kisvárosban lakni, hiába a nyugalom, a szép kertek: hiszen ott mindenki mindenkit ismer, figyel.) A többség nekünk drukkolt, az akadékoskodókat meg már rég elfelejtettem (furcsa mód, leginkább a középiskolai tanárok aggódtak, hogy minden pénz a főiskolának jut, ahelyett, hogy annak örültek volna: a turizmus-idegenforgalom és a mérnök-informatikus szak otthon tarthatja a továbbtanulni vágyókat, szélesedik az értelmiségi mező).

Életemben összesen nem voltam annyi cégnél, üzemben, intézménynél, kisvállalkozásnál, kft.-nél, rt.-nél (például Zala Volán, Közép-dunántúli Gázszolgáltató, OTP), nem találkoztam annyi féle szakma képviselőivel, szakmunkásokkal, bankárokkal, igazgatási szakemberekkel, mint abban a két-három évben – számos olyan területével a mindennapi valóságnak, amiről addig nem voltak ismereteim. 54–56 évesen megtanultam, milyen egy kisvárosi társadalom szerkezete, működése, kinek mi a szerepe. Milyen más volt olvasni a szociológia könyvek tucatjait a hetvenes évek elején, és milyen más volt átélni, a bőrömön megtapasztalni „a közösségek rejtett hálózatát”. A társadalmi realitást.

Nem okozott gondot beülni a kocsiba, lemenni, visszajönni. Aktív, tevékeny, lelkes, elszánt voltam. És mint egy bulldog vagy tank, eltéríthetetlen. Később megkaptuk a Zárda utcai épületet kollégiumnak és tanteremnek, majd az úgynevezett „Úttörőházat”, amelyben az iskola összevonások miatt megszűnt egy általános iskola. Ezeknél már csak az átadásokon, avatásokon jelentem meg díszvendégként, nem vettem részt a tényleges tervezésben, munkákban, mint egykor a Zrínyi utcai központi épületnél. Meg kell említeni azt is, hogy az önkormányzat tanárlakásokat biztosított a városban letelepedő, egyetemi végzettségű, PhD-ra készülő fiatal oktatóknak. Ezzel nagyszerű embereket nyertünk meg a főiskolának.

Hittünk egymásban

Nincsenek illúzióim! Ezt a Főiskolát ma nem lehetne létrehozni. 1997 és 2000 között mindenki szóba állt egymással és velem is. Mindenkit lelkesített a közös cél: mégis lesz Főiskola Kanizsán! Valahogy el tudtam hitetni és el akarták hinni, hogy ezt együtt megcsináljuk. Nagyon sokszor nagyon sok helyen elmondtam: nem érdekel, ki melyik pártra szavaz, párttag-e, jár vagy nem jár templomba, vallásos-e, hova született és mekkora a vagyona, se az, hogy mi az iskolai végzettsége, foglalkozása, beosztása és így tovább. Egyetlen dolog érdekelt: akarja-e, hogy végre legyen Főiskola a városban, és miben tud segíteni – a téglahordástól, villanyszereléstől, tananyagok gépelésétől az óraadásig. Sikerült. Bármilyen hihetetlen.

Pedig „csak” 15–18 éve történt! Hittünk. A dologban, egymásban. Ma mintha mindenki kételkedne, kritizálna, elkülönülne. Én 1998–99 óta dolgozom együtt Pintérné Grundmann Fridával, Birkner Zoltánnal, Torma Rolanddal: konfliktusok, viták nélkül, derűsen, egymásban megbízva. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok konfliktuskerülő, sőt! Kérlelhetetlen vitatkozó, az elképzeléseimet érvényesítő, olykor a barátaimnak is nekimenő. Mégis, mi négyen, a közös cél, a hit, a kölcsönös egymást segítés jegyében harmonikusan vészeltük át a kezdeti nehézségeket, kudarcokat, akadékoskodásokat, és többek segítségével, de alapvetően mégis csak mi építettük meg a Kanizsa Főiskolát. Az összefogásunk volt az alap, a bizalom a kötőanyag. Mint már írtam, ma is Birkner Zoli a kampuszigazgató, Frida a tanulmányi vezető, Roland a pénzügyes-gazdaságis. Már a gimnáziumban négy éven át mindig ugyanazt a jelszót választottam: „Perfer et obdura”. Határozd el és vidd véghez! Velük tanultam meg: Együtt!

Őrtilos csendje

Másodszorra akkor potyogtak a könnyeim, amikor az első évnyitónk volt, s a hagyományosan díszbe öltözött veszprémi rektor után vonultam, mögöttem a két dékán és a kampusz igazgatója. Eleinte minden megnyitón és évzárón részt vettem, beszédet is mondtam (például kedvenc Epiktétoszomat idéztem, és az első európai keresztény egyetemek teológusait), aztán ez is abbamaradt. Ott ültek a meghatott hallgatók és szülők: kisvárosiak, falusiak, és én mindig arra gondoltam, hátha közöttük ül a majdani „snagykati”, aki majd itt lesz professzor.

A Pannon Egyetem Nagykanizsa végzősei a 2013-as diplomaosztó után (Kép forrása: a PEN honlapja)

65 éves korom óta tanítok is Kanizsán, szociológiát és kommunikációt. Az őszi félévben volt egy hallgatóm Őrtilosból is, ahol paraszt nagyapám egy szem testvére, a féltucatnyi gyereket szült, izgága Juliska néni élt, és lánya, az angyali Mariska, a kedvenc unokatestvérem. Tavalyelőtt pedig volt egy zákányi lány; Zákányban számos rokonom élt. (Ó, a Gyékényesen, Őrtilosban, Zákányban töltött boldog hetek, hónapok a Dráván; az erdő, a lovak, a kutyák, a tér! A magány. A csend. Attól vagyok az, aki, és a nagykanizsai Fő utca díszes polgárházaitól, és Gelencsér tanító nénimtől.)

Ez volt a sorsom

Egyszer már írtam Nagykanizsáról. A Micsoda útjaim… I-ben, Berlin, Róma, Párizs, Edinburgh, Koppenhága, Zürich – életem legfontosabb városai – után. Talán érdemes volna újraolvasni. Amikor legutóbb voltam Kanizsán, s elhatároztuk, hogy megünnepeljük a kanizsai felsőoktatás kezdetének 15. évfordulóját és a Kanizsa Felsőoktatásáért Alapítvány megszületésének 18. évfordulóját, este a kollégiumi szobámban egyszer csak megértettem, amit legalább 30–40 év óta nem: hogy miért maradtam és miért nem mentem el kevésbé szélfútta, kevésbé hektikus, a feudális szokásokhoz kevésbé ragaszkodó országba. Hiszen egész életemben otthontalannak, idegennek éreztem itt magam. Egyszerű a magyarázat. Nekem Kanizsán volt a dolgom, a feladatom. Az én sorsom az volt, hogy megalapítója legyek a kanizsai főiskolának, továbbá megírjam mindazt Farkas Istvánról (1887, Budapest – 1944, Auschwitz), az európai léptékű festőművészről, amiket megírtam. Végül is hazataláltam.

De hiszen három fiúunokám is van! Ideköt a család. Nagykanizsa. Farkas István. Úgy van jól, ahogy volt és van.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsöközlés
Készült 2015 márciusában, Budapesten

Comments

  1. Képszabó says:

    Nagyon klassz történet! Örülök, hogy már ezt a részt is ismerem az életedből.

  2. Ilona Rosenheim says:

    Csodálatos sorok… sorsok… életek! – és a végén mindenki HAZATALÁL!

  3. Draskovich Edina says:

    Ez tényleg nagyon jó volt! Az alapítás és a cikk is!

  4. Veitné Molnár Anikó says:

    Köszönjük – az írást, és azt is, amit felvállaltál!!

  5. Pere Krisztina says:

    Azt hiszem, a zákányi lány én vagyok :)

    …Zákányban töltött boldog hetek, hónapok a Dráván; az erdő, a lovak, a kutyák, a tér! A magány. A csend. Attól vagyok az, aki.. És a PEN… Igen… Én is attól vagyok az, aki… És már félig nagykanizsai, a szívemben is!

    Köszönöm Tanárnő!

    Büszke vagyok, hogy Ön is tanított, igazán nagy élmény volt és szép emlék!

  6. Almafa says:

    Kitűnő írás egy kitűnő embertől – remek éveim voltak a PEN-en – köszönjük!

  7. Sz. Ferincz Mária says:

    Törekvésed egy meghatározott értékrend követésére, a mozgó gondolkodás magatartása a mozgó valóságban. Így lehet a kor szellemi vérkeringésébe serkentően belépni!

  8. Berkesné Rodek Nóra says:

    Köszönjük a lehetőséget, az értékteremtést, a hitet és a kitartást! Boldog vagyok, hogy ilyen kiváló kollégákkal és értékes emberekkel dolgozhatok együtt.

  9. Deutsch Tiborné says:

    Katám! Ez valami szenzációs történet. Többször el kellett olvasnom, annyira élveztem minden részletét. Rendkívüli dolog, amit véghezvittél, hogy megalkottad, amit megálmodtál. Kiválóságod eddig is vitathatatlan volt. Te vagy osztályunk BÜSZKESÉGE.

  10. snk says:

    Köszönöm mindegyik hozzászólást!
    SNK

Hozzászólás a(z) Berkesné Rodek Nóra bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük