::: Amiben voltam szereplő… Harmadik rész – Dombrovszky István Tuta emlékére
Bálint Endre 1973-as kiállításkritikámra írott figyelmeztető levele után (lásd az Amiben voltam szereplő… sorozat második részében: Kiállításokról, amelyeket rendezhettem I., Arnolfini Szalon esszéportál, 2014) nem szándékoztam többé kiállításokat rendezni. A Nemzeti Galériában a művészetszociológiai kutatásaimhoz rendezett két kiállítás (1971) váratlanul ismertté tett a kortárs képzőművészek körében. Több mint száz kortárs festővel és szobrásszal készítettem 1970 és 1972 között életútinterjút, amelyekben művészeti ízlésüket és viszonyukat saját alkotásukhoz is igyekeztem felderíteni. Németh Lajos (1929–1991) művészettörténész tanárom és Ország Lili segített a megkeresendők névsorának összeállításában.
Ma is őrzöm a vastag füzetet, amelybe beleírtam a válaszokat (még nem volt magnóm). Egy részüket (Anna Margittól és Deim Páltól kezdve Mikus Sándoron, Nádler Istvánon át Schaár Erzsébetig, Vajda Júliáig) legépelték az akkori Művészettörténeti Dokumentációs Központban. A megkérdezettek között egyaránt voltak olyan művészek, akiket a kulturális politika támogatott, tűrt, illetve tiltott. Egyikük sem utasította vissza megkeresésemet! (Talán mert energikus, lehengerlő stílusú fiatal voltam, talán mert a kortárs képzőművészet iránt kevesen érdeklődtek intenzíven.) A Százados úti állami művésztelepen többeket is meglátogattam, többekkel interjúztam (például Búza Barnával, Kurucz D. Istvánnal, Kamotsay Istvánnal, Somogyi Józseffel, Váradi Sándorral). Itt ismerkedtem meg Bencsik István (1931–) szobrásszal, akinek láttam és nagyon kedveltem 1969-ben, a Fényes Adolf-teremben Keserü Ilonával és Major Jánossal rendezett újszerű, modern, számomra rendkívüli hatású kiállítását. Keserü egyedi, szokatlan színkultúrájú és intellektuális művei lenyűgöztek, Major különös szemléletét, groteszk világlátását közel éreztem magamhoz. Bencsik szobrai pedig meglepetést okoztak: lehet így is?!
Jó néhány, számomra máig fontos művész alkotásaival 1969-ben, a képi gondolkodásomat, ízlésvilágomat meghatározó kiállításokon ismerkedhettem meg: például Vajda Lajossal szeptemberben, az István Király Múzeumban; Lakner Lászlóval a Kultúrkapcsolatok Intézetében és az októberi Iparterv II. kiállításon. A magyar középszerrel, unalmassággal, provincializmussal szemben figyelemre méltóan mások, újítók, korszerűek voltak. Számomra 1969 amúgy is fontos fordulópont – 1968-ban jelent meg eredetileg Pierre Bourdieu A művészeti észlelés szociológiai elméletének elemei című munkája –, 25 éves voltam. Bourdieu hatására és módszertani anyagaira támaszkodva kezdtem el első kutatásaimat: Amatőr képzőművészek Magyarországon címmel a Magyar Képző- és Iparművészeti Szövetség megbízásából (1976-ban lettem tagja a Művészeti Írók Szakosztályának). Hat vidéki művésztelepen készítettem kérdőíveket, szociológiai teszteket amatőr képzőművészekkel (ez a kategória akkor mást jelentett, mint most: számos avantgárd művész ezzel a címkével a Népművelési Intézet munkatársai által zsűrizve részt vehetett nyilvános kiállításokon). Első szociológiai publikációm ebből a kutatásból jelent meg 1970 májusában, a Valóságban, Kísérleti felmérés a művészeti ízlésről címmel. Ennek az írásnak köszönhetem Józsa Péter (1929–1979) művészetszociológus ismeretségét, majd barátságát, és azt is, hogy 1971-től munkatársként vehettem részt a kulturális blokkokra vonatkozó kutatása festészettel kapcsolatos részében (sokat tanultam tőle).
Ezek az előzmények járulhattak hozzá ahhoz, hogy 1974-ben Bencsik István mint a Magyar Képző- és Iparművészeti Szövetség Szimpózium Bizottságának titkára engem kért fel: vegyek részt a Nagyatádi Nemzetközi Faszobrászati Alkotótelep létrehozásában, munkájában, a művészek kiválasztásában és a helyszínen a velük való kapcsolattartásban, majd évente egy kisplasztikai kiállítás rendezésében, ahol az érdeklődőknek bemutatom a telepen dolgozókat és a meghívni tervezetteket.
Tevékenységcentrikus és nemzetközi hírű
Miért Nagyatád? Bencsik István ott született. Nagyatád 1970-ben politikai döntésként városi státust kapott. Hamvas János tanácselnök szorgalmazta, hogy a Somogyi Erdőgazdaság üzemeinek hathatós segítségével (faanyag, gépek) jöjjön létre egy nemzetközi művésztelep. Már az első találkozásunkkor meggyőzött. Nem a szokásos középszerű, színtelen pártaparátcsik volt („a szocializmus a középszerűek társadalma” – állította, bizonyította Karel Kosik cseh neomarxista filozófus A konkrét dialektikája című, magyarul kis példányszámban megjelent könyvében). Dinamikus, városa fejlődésének elkötelezett, velünk együttműködő, határozott férfiú volt, egy ideig a konfrontációt is vállalta a konzervatív szemléletűekkel. Tevékenységcentrikus és nemzetközi hírű művésztelepet akart városa érdekében, és ez a szándéka nagyon is egybeesett a miénkkel. A városi tanácsi népművelőt, Rumi Attila (1947–) amatőr szobrászt, művésztanárt bízták meg a művésztelep vezetésével, 1975-ben. Bencsik István abban az évben két nagyméretű nonfiguratív faszobrot (Idol, Egyensúly) hozott létre, állított fel Nagyatádon, aztán 1976–77-ben még egyet (Hát).
Az indulás évében Deim Pál, Gy. Molnár István, Martyn Ferenc, Rumi Attila és ifj. Szabó István dolgozott egész nyáron a művésztelepen. Deim: Minden értelmetlenül elpusztult ember emlékére (első fa-kisplasztika változata 1972-ben készült, köztéri változatát 1990-ben Győrben, a nádorvárosi temetőben állították fel); Gy. Molnár: Konstrukció; Martyn: Vallomások (a szobor 1995-ben a szakszerűtlen kezelés következtében elpusztult); Rumi: Dunántúl; ifj. Szabó: Kopjafa.
Martyn Ferencet (1899–1986), a Pécsett élő nagy tekintélyű modern művészt Bencsik hívta, s én lelkesen támogattam. Egyrészt somogyi volt, kaposvári, Rippl-Rónai József rokona. Fiatalon tagja lett a Párizsban Naum Gabo és Antoine Pevsner alapította Abstraction-Créationnak (közel álltak hozzám absztrakt, konstruktivista munkáik). Másrészt tagja volt az Európai Iskolának (1945–1948), akárcsak Anna Margit, Bálint Endre, Kassák Lajos, Korniss Dezső, Vajda Júlia, Vaszkó Erzsébet (hogy csak a számomra kiemelkedően kedvelt festőket említsem közülük). Alig vártam, hogy megismerjem őt személyesen is. Tihanyban 1970-ben láttam gyűjteményes kiállítását. Deim Pál (1932–) szentendrei művészt én javasoltam. (Róla 1977-ben jelent meg könyvem a Mai magyar művészet sorozatban. Nagyon közel állt hozzám a prilepi Kolostor-sorozata. Ország Lili és Németh Lajos is kedvelte tiszta szerkezetű, redukált színvilágú munkáit. A nyolcvanas években eltávolodtam tőle, amikor ő is eltávolodott a szentendrei hagyományoktól – Vajda Lajos, Barcsay Jenő –, festésmódja megváltozott, erős, harsány színeket kezdett használni.) Deim Pál javasolta az ugyancsak szentendrei Gy. Molnár Istvánt (1933–). Lenyűgözött, ahogy 1975 nyarán dolgoztak Nagyatádon, napi 10–15 órát kitartóan, koncentráltan. Olyan volt a viszonyuk a munkához, a szerszámokhoz és a fához, mint idős paraszt nagyapámnak Gyékényesen (ez is somogyi falu, nem túl messze Nagyatádtól). Rumit a helyiek, ifj. Szabót a Képző- és Iparművészeti Szövetség javasolta. Abban az évben Vittorio Di Muzio olasz (Noé bárkája), Jacques Renaud francia (Országhatárok nélkül) és Raoul Oscar Gomez spanyol (A repülés kezdete) művészek dolgoztak még a művésztelepen, teljes összhangban a magyar szobrászokkal.
A nagyméretű, lényegében nonfiguratív plasztikák szokatlanok voltak a szocreál és akadémikus naturalista köztéri szobrokkal teli Magyarországon. Nagyon másféle vizuális nyelven szólaltak meg, mint az államilag támogatott nyilvános szobrászat. Ezek XX. századiak voltak, modernek, nem ásatagok, érdektelenek. A munkák létrejöttéhez főleg Nagyatád városa és a Somogy Megyei Tanács biztosította a három hónapos ösztöndíjat és a teljes ellátást, a központi segítség kevesebb volt.
Előbb 10, majd 20 hektáros terület állt a művésztelep rendelkezésére a Rinya patak és a Malom-árok mellett. Nagyméretű fedett fészer volt az asztalosműhely. Gyorsan beszerezték a munkához szükséges gépeket és eszközöket, faanyag pedig korlátlanul állt az alkotók rendelkezésére.
Az ismerősség nyugalma
Már amikor először láttam a Balatontól 60 kilométerre, Belső-Somogy déli részén fekvő, rendezett kisvárost és dombos, erdős, homokbuckás környékét, felidézte gyerekkorom színhelyeit: Gyékényest, Őrtilost, Zákányt, Perecsenypusztát, s a tájat, amely mindig lenyűgözött, amikor nagyapám lovas kocsival odavitt Nagykanizsáról. Az ismerősség nyugalma töltött el, amikor körbejártam a helyszínt, amelyet a faszobrász művésztelep számára jelöltek ki. Az erdősáv előtt kedves, meghitt, meggyőző volt a tágas tér, a lankás vidék – vetési ludak járkáltak a még érintetlen mezőn. Ebben a békés, szelíd, szinte mediterrán tájban mindenki szívesen dolgozik majd, gondoltam. Így is történt. Amikor 1975 nyaránakvégén a testes szobrok már álltak – hét magyar, három külföldi alkotótól –, meghívtuk Németh Lajost, akinek 1968-ban jelent meg a Modern magyar művészet című, korszakunkat meghatározó könyve. Őt szintén megfogta a táj hangulata is, nem csak a konstruktív és organikus, nagyméretű faplasztikák.
A sokféle faragható faanyag is lenyűgözött, amelyeket a somogyi erdőkből odaszállítottak: juhar, dió, tölgy, hárs – ha jól emlékszem, de talán még cseresznye is. Próbáltam megtanulni a faragott részek bonyolult felületkezelését (csiszolás, alapozó rétegek, szárítás, fedőréteg stb.). Sokszor órákig néztem magát a faragást, aztán a természetes felületkezelő anyagok (olajok, viaszok) felvitelét, a javítgatásokat. Kézbe vettem, próbálgattam a faragó szerszámokat, a „V” alakú kecskeláb vésőket, az ékvésőket, az egyenes szárú, kanalas és fordított kanalas vésőket, az íves vésőket, a faragókéseket, a kalapácsokat, az élező eszközöket. Azért időzöm ilyen hosszan a felsorolásnál, mert egyrészt mindenféle szerszámhasználatban nagyon ügyetlen vagyok, másrészt nagyapám gyékényesi házában, kertjében, istállójában, műhelyében gyerekkoromban egyetlen dolog volt számomra tilos: nem nyúlhattam a sokféle szerszámhoz. Örültem, hogy a szobrászok magyarázata, megértő mosolya kíséretében bepótolhattam a gyerekkori hiányosságokat. (Sokáig őriztem a facsavarokat és vésőket, amelyeket Bencsik Istvántól kaptam ajándékba. Valahogy elkallódtak a távolodó évek folyamán.) Természetesen a gépek működését is megfigyeltem, de közel sem érdekeltek annyira, mint a változatos formájú, számomra rendkívüli szépségű faragó szerszámok.
Abban, hogy első szóra elvállaltam, művészettörténész alapító tagja leszek a nagyatádi faszobrász művésztelepnek, döntő szerepet játszott, hogy az anyagok közül, amelyeket ismerek, a fát szeretem a legjobban (és nem csak az élő fákat), a szobrok közül meg a törékeny, mozgékony gótikus faszobrokat. Boldog voltam, hogy láthatom a faanyagok plasztikává alakulását ott, az erdősávval, fákkal körülölelt, mégis nyitott tájban. Az aprólékos, kitartó munkát, a tűnődéseket, az egész kreatív, kivitelező folyamatot. Reméltem, hogy festményekre koncentráló művészetkritikai és kiállításrendezői tevékenységem, amellyel a Bálint Endrével kialakult nézeteltérésem miatt hagytam fel, más formában, más terepen folytatódhat. Az energikus, sodró lendületű Bencsik Istvánnak azért is mondtam igent, mert az első képzőművész, akit élőben megismertem, Dombrovszky István Tuta (1945–1969) szobrász, nagyon ígéretes szobrász volt. Halála után, 1969-ben, a BME Szentháromság téri kollégiumában rendeztem meg kiállítását. Katalógus is készült. Ő szólított fel arra, hogy foglalkozzam kortárs képzőművészettel. Végig jelen volt velem, bennem Nagyatádon, és sokszor elképzeltem, hogy a repülésről, a gravitáció legyőzéséről készített volna szobrot, ha… De nincs ha, nem lehet ha…
Testi kontaktus
Az 1975-ös jó hangulatú, munkás, sok környékbelit és budapestit vonzó művésztelep zárásaként a Nagyatádi Művelődési Központban kisplasztikai kiállítást rendeztem a művésztelepen egész nyáron dolgozó alkotók munkáiból, illetve azok műveiből, akiket a következő években meghívni terveztünk Nagyatádra. Mindenekelőtt Schaár Erzsébet alkotásaiból (aki 1908-ban született és 1975. augusztus 24-én, épp a kiállítás idején halt meg; amikor kisplasztikáit Rumi Attilával visszavittünk a Városmajor utcába, már a fia vette át őket). Mások mellett a kiállítók között volt Vilt Tibor (1905–1983), Berczeller Rudolf (1912–1992), Pauer Gyula (1941–2012), Harasztÿ István (1934–) és Gulyás Gyula (1944–2008) is. Számomra, aki 1968 és 1973 között rendkívül intenzíven a kortárs festészettel foglalkoztam, egy újabb világ felé nyíltak ki a kapuk, miközben a modern plasztika nyelvével ismerkedtem. Sokkal nehezebb volt, mint a festmények: a színek, színárnyalatok, a fények és árnyékok, az ecsetvonások, az anyagok felvitele a képfelületre számomra megközelíthetőbb, otthonosabb volt, mint a téralakító, tárgyformáló szobrok jelentésrétegeinek felfejtése.
Amit 1975-ben és 1976-ban a nagyatádi művésztelepen alkotó magyar és más nemzetiségű, más plasztikai hagyományokkal rendelkező szobrászoktól megtanulhattam, az később nagyon sokat segített a festményekről írott képelemző esszéimben. A kétdimenziós festményeken másként láttam a plasztikus formálást, a tömeget, a téralakítást, az emberi testeket, a tárgyak kiterjedését annak a két évnek köszönhetően, amikor 31–32 éves koromban hol heteket, hol legalább többször pár napot a nagyatádi faszobrász művésztelepen töltöttem, májustól október végéig. Itthon is igyekeztem minél több időt tölteni szobrászok műtermében. Még egy fontos dolog: a készülő, majd felállított faszobrokat meg lehetett fogni, érinteni, tapogatni, simogatni – azaz testi kontaktusba kerülni velük. Mintha élőlények volnának (persze hogy azok! – legalábbis ősi kultúrák, hiedelmek szerint). A műtermekben is engedélyt kaptam, hogy ne csak nézegessem, hanem kézbe is vegyem a kisplasztikákat.
Kanizsai, gyékényesi kisgyerekkorom óta rendkívül fontos volt számomra a taktilis élmény: a lovak, kutyák, tehenek melegsége (irtóztam a kígyók, békák hidegétől, a csigák, halak nyálkásságától); a gesztenyék, mindenféle magvak, falevelek, virágszirmok érintése. Késő ősszel évről évre izgatottan vártam a tüzelőfa érkezését, fűrészelését, felaprítását és a lepotyogott amorf fadarabkák összegyűjtését. (Nagyvárosokat építettem belőlük, ahova majd egyszer elutazom. Amikor 1978-ban, 34 évesen először jártam Amszterdamban, mintha ez a gyerekkori fadarabokból konstruált város idéződött volna fel az ottani különféle fa- és falalakzatok összekapcsolásával.) Nagyatádon a faszobrok között döbbentem rá, hogy a festmények textúrája és faktúrája keltette taktilis élmények mennyire meghatározók a képbefogadási folyamatban. Ez a tudás, tapasztalás is benne van abban, hogy az érzéki felületeket alakító Rembrandt és az érzékeny felületeket teremtő Paul Klee évtizedek óta a kedvenc festőim. És szerencsére voltak, vannak festőbarátaim, akik festményeit megtapogathattam, lassan végigsimogathattam széttárt ujjaimmal. Az első nagyatádi utam után loholtam Ország Lili és Anna Margit képeit tapogatni. Micsoda érzékletes különbség!
Változóban a szabadság
A második évben, 1976-ban még minden remekül indult. Az akkor már 64 éves, de fiatalosan energikus Berczeller Rezső Rudolf megépíthette a Rohanókat (később ez is elpusztult, akárcsak Martyn Ferenc Vallomása). Japánból érkezett Issei Amemiya szobrász (Meditáció), Belgiumból Fernand Vanderplancke (Üzenet), itthonról még Mészáros Mihály (Dózsa). Mindössze négy művész az előző évi tízhez képest. Még folytatódtak az esti beszélgetések, kötetlen együttlétek a társalgóban, a műhelyekben. Akárcsak előző évben, felkerekedtünk, és meglátogattuk a pinceszeren vendéglátóinkat néhány pohár borra. Gyaloglások a környéken, ismerkedés a szelíd, lankás tájjal, erdőkkel, madarakkal. De már érződött, változóban a szabadság, a csak művészi igényességre figyelő szellem, amely miatt annyira jó volt ott lenni 1975-ben.
Ekkor már kezdtek sokkal jobban beleszólni – a Magyar Képző- és Iparművészeti Szövetség, a Somogy Megyei Tanács, párttitkárok, bürokraták – abba, hogy kiket hívjunk meg. Azt még elfogadtam volna, hogy Nyugat-Európából és Amerikából inkább baloldali beállítottságú művészek jöjjenek (Charlie Brouwer, USA; Jorge Dubon, Mexikó; Eric van Sprossen, Hollandia; Kaarlo Sakari Matinlauri, Finnország), de az 1977-re meghívott két magyar művésszel (ifj. Szabó István: Dózsa a máglyán; Farkas Ádám: Ködkarcoló) már nem értettem egyet. Ifj. Szabó István (1927–1992), főként bányász és munkás köztéri szobrok létrehozója, már az első évben is ott volt (közös kompromisszumként), azaz a politikai akaraton kívül más nem indokolta meghívását.
Abbahagytam. Egyébként Bencsik István is lemondott tisztségéről, átment Villányba, ahol 1978-ban kezdett működni a Nemzetközi Szobrászati Alkotótelep (1985-ig). Tulajdonképpen megismétlődött az, amiért 1973 után abbahagytam az underground, avantgárd kiállítások rendezését. Nem volt könnyű elfogadnom, hogy újra és újra falakba ütközöm…
Húsz évvel később
Amikor 1996-ban elkezdtük a Soros Alapítvány támogatásával a vizuálisnevelés-továbbképzést Nagykanizsán, jöttek tanítók, rajztanárok Nagyatádról, Marcaliból, Csurgóról, Barcsról. Elmentem megnézni – nehéz szívvel – a nagyatádi faszobor parkot. Húsz év telt el. Tudtam, hogy Pauer Gyula jelentős művét politikai utasításra elpusztították (Tüntetőtábla-erdő, 1978. Mire Aczél György, a mindenbe beleszóló főkultúrpolitikus megjelent a művésztelepen, már a nyomait is eltüntették). Berczeller Rezső Rudolf, Gulyás Gyula és Martyn Ferenc faplasztikái tönkrementek. 1996-ban talán 60–70 szobor volt látható. A régiek, amelyek létrejöttében aktív jelenlétemmel talán részt vettem („Amiben voltam szereplő…”) – és az újak vegyesen. Ahogy 1977 után a művészetpolitika engedte, tűrte. Úgy tudom, a nyolcvanas években elültek a drasztikus politikai viharok, és a fiatalabb generációból is meghívtak tehetségeket. 1993-tól újra megindult a munka.
Utórezgés
A sors különös találkozási pontjai. Berczeller Rezső Rudolf örökösei 2007-ben felkértek, hogy dolgozzam fel a szobrász halála óta, másfél évtizede a műtermében változatlanul őrzött hagyatékot, és írjak róla nagymonográfiát. Szabadkoztam, hiszen nem igazán értek a szobrászathoz, és sosem a szobrok, hanem a festmények vonzottak. Ám Berczeller egyik feljegyzéséből kiderült: ő is így akarná. Három évig dolgoztam a művekkel és a leendő könyvön, az örökösök készséges segítségével. A kézirat kiadásához azonban nem járultak hozzá, mert néhány tényezőt nem akartak vagy másként szerettek volna közzétenni. A monográfia megjelenését Kieselbach Tamás támogatta volna, így a szöveget 2010-ben feltette a Kieselbach Galéria és Aukciós Ház honlapjára.
Berczeller jelentős szobra ment tönkre Nagyatádon. Könyv nem jelent meg róla. Bennem valahogy összekapcsolódott 1975–1977-es nagyatádi jelenlétem és a háromévi munka 2007 és 2010 között, amelyből mégsem lehetett kézbe vehető monográfia.
S. Nagy Katalin
Felhasznált irodalom
- Géger Melinda: A Nagyatádi Nemzetközi Faszobrász Alkotótelep. A Szoborpark honlapja (www.n-mk.hu/szoborpark)
- Laczkó András: Két évad a nagyatádi alkotótelepen. Somogy, 1978/2.
- S. Nagy Katalin: Nagyatádi Faragó Alkotótelep. Somogy, 1975/2.
- S. Nagy Katalin: A nagyatádi Faszobrász Művésztelep és szimpozion. Magyar Építőművészet, 1976/3.
- S. Nagy Katalin: Egy művésztelep közművelődési funkciója. Népművelés, 1976. 20–21.
- Wehner Tibor: Modern magyar szobrászat 1945–2010. Corvina Kiadó, Budapest, 2010.
- Wehner Tibor: Tapló – Kíméletlen művészeti napló 1996–2006. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2013.
Katám! Ismét egy értékes hétvégém lett. Nagyon élveztem soraidat és csodáltam az alkotások fotóit. Egyszóval: tetszik!
Nagyon köszönöm.
Örök rajongód: Szaplonczay
Az eseményfolyamok, amikről írsz, újra és újra megerősítenek olyan dolgokban, amikben én is hiszek:
* Egy kellemetlen esemény elveszi a kedvünket valamitől, amihez addig kedvünk volt, de helyette beterel egy másik szituációba, amiben nagyon jó és hasznos élményekben lesz részünk.
* Hiába tudjuk, hogy valami jó irányba megy, fel kell ismernünk, hogy nincs benne helyünk, mert akkor nem a saját utunkat követjük.
Egész komplett délutánok kellenek már a történeteid elolvasásához, de megéri kivárni azt a délutánt. Folyton sajnálkozol, hogy nem lettél alkotó, viszont amiket átéltél, alkotóként nem biztos, hogy megélted volna. Nem minden alkotó ember lát be a saját tányérján/vásznán túl ekkora mezőket, mint te ebben a hosszú munkálkodásban.
Ez az élmény a tiéd és nagyon klassz, hogy megosztod velünk.
Várom a folytatást.