::: Képekről No2
Marc Chagall (1887–1985) 1933-ban festette a Magány (Egyedül) című képet. Ekkoriban Párizsban él, túl van két hónapos szentföldi utazásán (1931), ahova a tel-avivi múzeum megnyitására érkezik. A jeruzsálemi Panaszfal láttán írja: „Messziről özönlenek a Siratófalhoz a sárga, kék és vörös köpenyes, szőrmesapkás zsidók. Sehol másutt nem látni ekkora kétségbeesést és ennyi örömet; sehol másutt nem érez az ember ekkora megrendülést és mégis ekkora boldogságot, mint ennek az ezeréves kő- és porhalomnak a láttán Jeruzsálemben és Sefadban, a próféták sírjánál.” (1932-ben festi a Siratófal című képét.)
Ambroise Vollard (1866–1939) művészetkritikus és gyűjtő, akiről már Cézanne, Renoir és a fiatal Picasso is festett portrét, megrendelte Chagalltól a Biblia illusztrálását (számos hasonló témájú művet ismerünk Dürertől, Cranachtól a XX. századi Oskar Kokoschkáig). Chagall azonban egész másként közelít: „Én a Bibliát nem látom, hanem álmodom.” Chagall 1931 és 1934 között dolgozik az illusztrációkon, ehhez újra elmegy Amszterdamba, hogy Rembrandt bibliai tárgyú műveit tanulmányozza.
Titokzatos és kiismerhetetlen
A Magány című festmény főszereplője a tóratekercset magához szorító rabbi. Chagall 1912-ben festette az első rabbiportrét (The Pinch of Snuff), 1914-ben A zöld rabbit és Az imádkozó rabbit (Vityebszki rabbi), Az ünnepnapot (Rabbi citrommal). Az itt látható borongós, átszellemült arc rokona a többi rabbiportrén látható titokzatos és kiismerhetetlen arcnak, ugyanúgy mély barázdát véstek rá látomásai, félelmei, az évezredes üldözések emléke, mint amazokra. A rabbi jelentése a bibliai héber nyelvben: „nagy”, „kimagasló tudású”. Vallási tanító, felszentelt tudós, aki jogosult dönteni zsidó rituális kérdésekben.
Az inkább fiatal, mint középkorú, szép arcú férfi a festmény bal oldalán ül a földön, fejét jobb kezébe támasztva, jellegzetes zsidó ünnepi öltözékben. A jobb oldalon a rabbi felé fordulva a mosolygó fehér tehénke állát egy hegedűn nyugtatja. Fölötte ellentétes irányban angyal repül a füstfelhők mögül kiragyogó kék égben. Háttérben az égő, pusztuló Vityebszk, a gyerekkor színhelye. Erős kontraszt a hosszú, sötét szakállú zsidó fehér imaköpenye, a tejjel teli tőgyű fehér tehén, a foltnyi kék égben repülő, fehér szárnyú, ruhájú angyal és a nagy kiterjedésű sötét füstfelhők barnás, szürkés, feketés foltjai között. A rabbi hátat fordít a pusztuló falunak, a bizakodó tehénnek, múltnak és jövőnek, magába roskad, reménytelenül. A földre szegezett tekintet nem lát, befelé fordul, éles ellentétben a nagy, tágra nyílt tehénszemmel. Megmentette ugyan az égésnyomokkal teli írást, de minek, kinek, lesz-e még egyáltalán imádkozó, olvasó.
Olyan szomorúság árad belőle, testtartásából, kézmozdulataiból, arcából, szeméből, amihez hasonló kevés látható az általam ismert képzőművészeti alkotásokon (mindenekelőtt Rembrandt öregkori önarcképein). Sután tartott lábfejeiből is árad a tehetetlenség, a melankólia – mint Geertgen tot Sint Jans (1460 k.–1495) Keresztelő Szent János a pusztában (1490 k., Gemäldegalerie, Berlin) című képén, ahol a meztelen lábfejeit teszi hasonló módon egymásra, mint itt Chagall rabbija a cipőit. Fehér pamutból készült halotti lepelbe vagy imasálba (tallit, tálisz) burkolózik, mint általában a tóraolvasók vagy a reggeli imádság alatt a férfiak. Ez a viselet is bibliai előírás: „hogy megemlékezzetek az Örökkévalónak a parancsolatairól” (Num. 15,39). (Az ortodox zsidókat tallitjukban temetik el.) Mivel nincs rajta bojt, az is lehet, hogy ez a lepelszerű fehér köntös kittel, melyet egyes zsidó közösségekben viselnek az újévi ünnepekkor, rós ha-sana és jóm kippur alkalmával. Valójában ez az angyalok ruhája, mint azt a festményen a kiterjesztett szárnyú angyalon is látjuk. Ez esetben a tisztaságon túl az isteni megbocsátást is jelképezi. A fején a kipa (kappel) Isten jelenlétére emlékeztet. Valószínűleg kicsi bársonysapka, amilyet a haszidok hordanak. Chagall életrajzában ugyanazt mondja a haszidizmus lényegéről, mint amit ebbe a képbe is belefest: a tisztaság, jámborság, jóakarat, odaadó Isten- és emberszeretet fontossága.
Mégis van remény
A szép, egyszerű kép festésének éve 1933: ez Hitler hatalomra kerülésének az éve, megnyílik az első koncentrációs tábor Dachauban, mintegy 20 ezer nemkívánatos könyvet égetnek el a berlini Opernplatzon, a német múzeumokból összegyűjtik az „aljas és degenerált” műveket, 1400 művész 15 ezer 997 festményét és szobrát kobozzák el. 1933-ban Chagall is a nemkívánatos festők listájára kerül, akárcsak Klee, Nolde és még sokan mások. Ebben az évben jelenik meg Thomas Mann József és testvéreinek első kötete.
És mégis: mindazt, ami a képen zajlik – és azon túl –, a jobb oldali előteret elfoglaló fiatal tehén ellensúlyozza: igenis van jövő! A tehén számos kultúrában az anya- és a holdistennő jelképe, azaz a bőség, a termékenység, a tápláló, jó anya. Biztató sárga szarvai világítanak, az újholdra utalnak (Istár, Ízisz, Nut: az Égi tehén). A hinduizmusban is a fehér tehén az élet és a Föld jelképe. Hérának, Zeusz főfeleségének is állandó jelzője „a tehénszemű”. A Bibliában is a föld termékenységével áll kapcsolatban, a Teremtések könyvében a fáraó álmában a tehenek a hét bő, illetve a hét szűk esztendőt jelentik. A mózesi törvények a legtöbb szentség használatához fehér vásznat írnak elő. A fiatal tehén, a borjú a zsidók számára fontos áldozati állat, a vendéglátás és az ünnep jelképe is. A fehér szín a béke és a jóakarat kifejezője (Noé fehér galambja), a fény, a tisztaság, a transzcendencia, a tökéletesség színe, feminin princípium. Ez utóbbi a tehéntőgyben a tej, az anyaság szimbóluma, az ember első tápláléka, ugyanakkor a szellemi világba való bevezetődés. A hegedű is a nőiségre utal. A hegedű és a tehénszarvak meleg sárga színe a Nap színe, az élet szimbóluma. A szabad művészetekben a hegedű a zene attribútuma, a zene pedig a teremtő lélek, a kozmikus harmónia szimbóluma, közvetítő a földi és égi világ között, elűzi a gonosz szellemeket, akárcsak az angyal, aki itt is a jövő felé repül. Chagall haszid zsidó közösségben nőtt fel, ahol a zenének különös, kiemelt szerepe volt az Istenhez való közelebb jutásban. S még valami: a hegedű alatt zöld a fű, és a zöld is, a fű is az élet, a föld, a megújulás színe. Kavarog a háttérben a sűrű sötét, olykor szinte koszos színek tömege fenyegetően, fojtogatóan, mégis: itt az előtérben zöld a fű, van remény. És az angyal körül is tiszta kék az ég, ott az isteni segítség. A zsidó hagyományban ez a szellemlény Isten követe, hírnök, küldött: „elküldi angyalait hozzád, hogy védelmezzenek minden utadon” (Zsolt. 91,11). A tehénkén és az angyalon túl figyelemre méltó az állat szeme, amely emberi szem! Emberi tekintet. Nagy, kerek, boldog-csodálkozó-bízó-ragyogó-naiv-beszédes emberi szembogár ez, emberi szeme fehérjéből elővillanva, nyitottan: van tovább, van új élet, új környezet, új hit, akkor is, ha ég, füstölög a szülőváros, ha a rabbi egyedül maradt az egyetlen elpiszkolódott tóratekerccsel, ez emberi történelem folyik tovább. Ilyen egyszerű ez, mondja a tehénke kerek szeme, világító szarvai, nyugodt testtartása, meg a hegedű, ami mindjárt megszólal. A festmény kompozícióját kettéosztó vízszintes tengely épp a szelíd szem alatt húzódik. A festmény hossza, nyújtott formája is a földi lét lehetséges folytatását erősíti meg.
A létezés kettőssége: élet és halál, öröm és bánat, jó és rossz.
A fehér szín a halál színe is lehet, de a szelíd fehér tehénből annyi pozitív erő, báj, derű, melegség sugárzik, hogy ez itt fel sem merülhet. Ráadásul a zöld fű, melyen elhelyezkedik, és a holdsarló-szarvak is e békés lény, a vegetatív anyaság, az életet hordozó, teremtő földanya egyszerű jelképei.
A pusztulás előérzete
A felgyújtott zsinagógából, tóraszekrényből megmenekített tóratekercs azoknak a tanításoknak, törvényeknek a megőrzését jelenti, amelyeket Isten nyilatkoztatott ki az embereknek az Ószövetség, Mózes öt könyve szerint. Chagall is hiszi annyi más hívő zsidóhoz hasonlóan: az isteni kinyilatkoztatást nem lehet elpusztítani, még ha évszázadok óta újra meg újra megszentségtelenítik is a Tóra tekercseit és könyveit, újra és újra fellángol az antiszemitizmus. Mint a kép festésekor Németországban. Szorongás – hat évvel a világégés, a második világháború kitörése előtt. Remény, hogy hátha elkerülhető. Az érzékeny festő megérzései a zsidóságra váró irtózatos, szörnyű pusztulásról. A korszak kulcsművén, a Fehér keresztrefeszítés (1938) című képen már minden borul, pusztul, mindenki menekül, a rohanó, szakállas öreg férfi magához szorítva a tóratekercset.
Chagall számos festményén és rajzán fontos a tóratekercs jelenléte (Zuhanó angyal, 1943–1947; Keresztrefeszítés, 1937–1952 stb.) és számos művén visszatérő szereplő a meleg tekintetű tehén. „A világ fájdalma is jelen van a súlyos és melankolikus elmélkedések jegyében; de ezekhez mindig társulnak a vigasz szimbólumai. Ha egy szegény embert látunk a hóban, akkor legalább hegedül; amikor egy rabbi karjaiban Tórát tart, és fájdalmasan álomba merül, mindkét oldalán ártatlan fehér tehén, az Univerzum békéjét hirdeti” – írja Chagall barátja, Raïssa Maritain, filozófus és költőnő, Jacques Maritain filozófus felesége.
„Rembrandt egész biztos szeret engem” – vallja önéletrajzában Chagall. Ha kellő ideig nézzük figyelmesen a Magány című képet, egyszer csak érezni kezdjük azt a titokzatos, szavakkal nagyon nehezen leírható kapcsolatot, amely a XVII. századi amszterdami festő és a XX. századi vityebszki haszid zsidó festő munkáit összeköti. Legfontosabb közös forrásuk a Biblia.
S. Nagy Katalin
Irodalom
- Chagall, Marc: Ma vie. Paris, 1931 – Életem. Gondolat Kiadó, Budapest, 1970.
- S. Nagy Katalin: Chagall. Gondolat Kiadó, Budapest, 1980.
- Bohm-Duchen, Monica: Chagall. Art and Ideas. Phaidon, London, 1998.
Első pillantásra azt hittem, Jézust ábrázolja a kép, mert – ugye – ő is zsidó rabbi volt, a szentképeken ugyanebben az öltözetben, tallitban ábrázolják. Einsteinről mondják, hogy egy iskolatársa hátulról a fülébe súgta: „Gyűlöllek, mert zsidó vagy!” Mire Albertünk megfordult, és így felelt: „Akkor a Megváltót is gyűlölnöd kell, ő is zsidó!”