Marc Chagall: Kék koncert

::: Képekről No26. Sándor Évának


Chagall 1945-ben festette a Kék koncertet, hónapokkal felesége halála után. Emlékkép. Bella 35 évig volt társa, festményeinek visszatérő szereplője, múzsája, örök szerelme. Egy New York City-beli kórházban halt meg vírusfertőzésben, 1944. szeptember másodikán.

Dél-Franciaországból 1941-ben menekültek az Egyesült Államokba, ahol Bella idegennek érezte magát, szorongott vityebszki rokonaiért, az európai zsidóságért, nem igazán tudott beilleszkedni, Chagall sikerei ellenére sem. „Néhány héttel örök álma előtt, amikor ugyanolyan szép és üde volt, mint kezdettől fogva mindig, nyári házunk hálószobájában láttam, amint rendet csinált a levelek között, amelyeket megőrzött… Mi ez a nagy rendcsinálás?… Így mindent megtalálsz majd – válaszolta sápadt mosollyal.” (Chagall előszavából Bella könyvéhez).

Örökre

1909-ben ismerkedtek meg. Szerelem első látásra. „Ki ez a lány? Félek tőle. Nem, mégis inkább odamegyek hozzá, megszólítom… A hallgatása, szeme az én hallgatásom, az én szemem. És mintha régóta ismerne, mindent tudna rólam. A gyerekkoromról, a jelenemről és a jövőmről. Mintha őrködne felettem, megérezne bennem mindent, pedig először látom életemben. Ő az én asszonyom… Beléptem egy új házba, és most már odatartozom örökre” (Chagall: Életem). Bella pedig így emlékezik az Égő gyertyákban: „Nem merem fölemelni a szemem, s belenézni ennek a fiúnak a szemébe, amely most szürkészöld – az ég és a víz színe. Ebben a szempárban, vagy egy folyóban úszom?…”

Marc Chagall, Bella és Ida
Marc Chagall, Bella és Ida

Bella Rosenfeld (1895–1944) Vityebszkben született, akárcsak Marc Chagall (1887–1985). A gazdag ékszerész szülők nem örültek a szegény, még ismeretlen festőnek, megpróbáltak akadályokat gördíteni legkisebb lányuk házassága elé. A művelt, több nyelven olvasó, színésznőnek készülő, a moszkvai egyetemen tanuló lány kitart a tehetségesnek hitt fiatalember mellett, aki aztán egy orosz mecénás segítségével 1910 és 1914 között Párizsban megkezdi nagy ívű képzőművész pályájának felépítését. Chagall 1912-ben bemutatja képeit a Függetlenek Őszi Szalonjában Párizsban, majd Hervarth Walden meghívására Berlinben, a Sturmban rendezett kiállítása arat sikert (néhány az ismertté vált akkori művekből: Önarckép hét ujjal, 1912; Parasztasszony, 1913; Vörös zsidó, 1914). Mielőtt hazatér, Párizsban, Berlinben és Amszterdamban szerepel csoportos kiállításokon Belláról, családtagjairól, zsidó ünnepekről, a vityebszki gettó mindennapjairól festett képeivel, majd 1915-ben Moszkvában Mihajlova szalonjában.

Vityebszkben házasodnak össze, 1915 júliusában. Chagall 28 éves. Az esküvő (1918) című festményen örökíti meg Bellát magas gallérú, fehér ruhában, kesztyűben, hosszú fátyollal, önmagát hagyományos fekete kalapban, ahogy ölelik egymást. Felettük a lebegő, nagy szárnyú vörös angyal kapcsolja össze ámuló, révedező tekintetű fejüket. Hátul egy távoli faágon hegedűs játszik. A házasság szentsége, misztériuma, földöntúli öröme, az egységbe olvadás lehetőségének reménye.

Látomásos realizmus

Marc Chagall: Bella fehér gallérral (1917)
Marc Chagall: Bella fehér gallérral (1917)

Chagall sok képén látható Bella: egyedül (Bella fekete kesztyűben, 1915; Bella fehér gallérral, 1917); párban együtt (Kék szerelmesek, 1914; Rózsaszín szerelmesek, 1916; Szürke szerelmesek, 1917; Zöld szerelmesek, 1917); Bella gyermekükkel, Idával (Bella és Ida, 1916; Bella és Ida epret esznek, 1916). Felhőtlen boldogság, nyugalom, szeretet, bizakodás. Látomásos realizmus. Előbb Péterváron élnek, 1916-ban megszületik egyetlen gyermekük, Ida, majd 1917-ben visszatérnek Vityebszkbe, ahol Chagall művésziskolát szervez, tanít. Kazimir Maleviccsal (1878–1935) való szemléletbeli konfliktusa miatt Moszkvába költöznek; a Zsidó Színháznak tervez díszleteket, kosztümöket, könyvillusztrációkat készít. Egyre kevésbé érzi jól magát Szovjet-Oroszországban (Valahol a világon kívül, 1919). Még befejezi Moszkvában önéletrajzi írását (Életem), amelynek utolsó mondata: „Európa megszeret majd, és vele együtt talán az én Oroszországom is”. Ekkor harmincöt éves. (Bella fordításában 1931-ben jelenik meg a könyv franciául.) 1922-ben elhagyják a modernizmus ellen forduló, bolsevikká váló országot, előbb Berlinbe mennek, sikerei színhelyére, ahol újra vityebszki emlékeit festi (A nagyszülők, A nagyapa háza, Anyám és fia, A talmudista tudós). 1923-ban Párizsba költöznek. A gyerekkori színhelyektől, a családtól távol még inkább Bella jelenti számára a biztonságot, az otthont, a békét.

A szerelem melege

Marc Chagall: A születésnap (1915)
Marc Chagall: A születésnap (1915)

Még otthon festi meg azokat a szokatlan képeket kettejük kapcsolatáról, amelyek alapján a szerelem, a házastársi szerelem festőjének nevezhető: A születésnap (1915, olaj, karton, 80,5×99,5 cm, Museum of Modern Arts, New York), Kettős portré borospohárral (1917–1918, olaj, vászon, 233×136 cm, Musée National d’Art Moderne, Párizs,), A sétány (1917–1918, olaj, vászon, 169,9×163,4 cm, Állami Orosz Múzeum, Szentpétervár), A város felett (1918, olaj, vászon, 45×56 cm, Tretyakov Képtár, Moszkva). „Amikor Chagall fest, nem lehet tudni, alszik-e vagy ébren van. Valahol a fejében egy angyalnak kell lennie” – állítja Picasso, akit lenyűgözött a festő derűs, naiv lénye, örömképessége. Ezeken a korai szerelmes képeken is, a későbbieken is Chagallnak nem csak nyitott szája, hanem szeme is élénken mosolyog, eleven arcvonásain a szerelem melege tükröződik. Mindenféle aránytalanság mellett is mindketten azonosítható, „realisztikus” személyek, a mirákulum, a csoda ellenére nagyon is természetesek. Műfajukat tekintve kettős portrék ezek a képek, még ha feszegetik is a hagyományos kereteket. A festő a szokatlan mozgások érzetének megteremtésével képes a nézőben is létrehozni a szerelem illúzióját.

Marc Chagall: A sétány (1917-1918)
Marc Chagall: A sétány (1917-1918)

A szerelem Chagall számára a gravitáció megszűnése, a röghöz kötöttség legyőzése. Lebegés. Repülés a végtelen kék égben egyre távolabb a földi valóságtól. Mint az álomban. Mint a csodás történetekben. Vityebszktől távolodva. Az egyiken a fiatal boldog férfi zöld dombokon, a karját a lilás fehér ég felé nyújtva tartja lilaruhás szerelmét a magasban. Egy másikon a fehér ruhás menyasszony vállain ül a törékeny, vörös kabátos, nevető festő, kezében borospohárral, és felettük az őket védő, óvó angyal. Vagy révületben lebegnek a szobában, a nő kezében virágcsokor, a férfi szinte akrobata testtartásban csavarodik egy csókért a klasszikus görög vázák szépségesen szép istennőjére emlékeztető Bella arcéle felé. Milyen is a szerelem? Hát ilyen. Önfeledt. Gyengéd. Nem létezik semmi más, csak ők ketten együtt.

Festmény-vallomások

Együvé tartozásuk megkérdőjelezhetetlen. Egy férfi és egy nő harmonikus egységben, a mitológiák szerinti eredeti teljességben. Chagall kettejük egymást kiegészítő mivoltát hangsúlyozza. Boldogságukat, intimitásukat, áradó szeretetüket, csodás kapcsolódásukat. Azt a bizalmat, ragaszkodást, kötődést, mely 35 éven át – Bella váratlan haláláig – kitartott. Mint ezt számos meghatóan euforikus lírai festmény-vallomás bizonyítja (és Bella halálán túl is, alakja sosem tűnik el a Chagall-életműből).

Marc Chagall: A város felett (1918)
Marc Chagall: A város felett (1918)

Chagall szerelemről valló festményeiben közös a fenthez, az égi szférához kapcsolódás. Vagy fönt, az égben lebegnek, szárnyalnak, repülnek, úsznak a szerelmesek, vagy határozottan felfelé mozdulnak. Kettejük együvé tartozásának leglényege ez a vertikális irány, az ég felé emelkedés. Túljutni a gravitációs erőn, a földi nehézségeken. A szerelem Chagallnál transzcendencia, a mennybe jutás. A szerelmesek az ég hírnökei, akik képesek megteremteni maguk körül a földi világban is a szakralitást.

Freskóhatás

Az 1945-ös keltezésű Kék koncerten egy törékenységében is erőteljes fiatal nő magasodik a háttérben legfelül sorakozó vityebszki házakig. Finom, érzékeny, kicsit hosszúkás arca, ovális homloka gótikus német faszobrok átszellemült, áhítatos szépségét idézi. (Hasonlít is a XV–XVI. század fordulóján élő késő gótikus német szobrász, Tilman Riemenschneider gondosan faragott női szentjeinek, siratóasszonyainak kifejező, álmodozó, kecses, belső érzelmeiket feltáró arcára.) Sápadt bőrszínével ellentétes élénkvörös, zárt ajka és tágra nyitott, egyszerre befelé figyelő és semmibe révedő tekintete. A szem és a száj körüli vonások érzelmes melegségről, elmélyültségről, szelídségről, kifinomultságról árulkodnak. A feltűnően sápadt, fehér arcszín a nem e világiság hangsúlyozása. Megkapó, visszafogottan sugárzó lénye Chagall angyalaira emlékeztet. (Angyal palettával, 1926; Angyal vörös szárnyakkal, 1933–1936. Több kései üvegablakon is Bella arcát viseli a kék angyal.) Hosszú, sötét haját elegánsan színes kendő fedi. Nyakában ékes korall nyaklánc ragyog, akárcsak az Ószövetségben az Énekek énekében a menyasszonyon. A kép vízszintes középtengelye a sárgán, narancsosan izzó kis gömböcskékből álló nyakláncon halad keresztül, kiemelve az arc eszményi szépségét, nőies vonzerejét, emelkedettségét. Ruhája freskóhatást keltően megfestve: a fekete és a fehér mellett szürkék, kékek, lilák, barnák összemosódó árnyalatai a többször átfestett, töredékes, foltos, nem egyenletes felületen. A lendületes ecsetvonások mellett visszakaparások, beledörzsölések, az olajfesték vizes ruhával törlése: Chagall rendkívül sokat bíbelődhetett a kivitelezéssel is, akárcsak a sokféle motívummal, mely közös életük színhelyeire, eseményeire utal.

Marc Chagall: Kék koncert (1945, olaj, vászon, 49,5x40,5 cm, magántulajdon)
Marc Chagall: Kék koncert (1945, olaj, vászon, 49,5×40,5 cm, magántulajdon)

Bella hangsúlyosan nyitott ujjú kézfeje alatt a sárgás-zöldes-szürkés-kékes hegedű vonója. Ezt a hangszert számos Chagall-festményről ismerjük (A hegedűs, 1913; A zöld hegedűs, 1923), nemcsak a mennyei szférát kifejező zene és a női test attribútuma, hanem a szerelem elengedhetetlen kelléke, és a haszid zsidó esküvői hagyományokra is utal. A haszidizmus az istenszeretet és az emberszeretet fontosságát hangsúlyozza rituális előírásaiban is, az odaadó szeretetet, a hűséget, a lélek tisztaságát. (Chagall egyik nagyapja hitoktató, kántortanító volt, gyerekként mellette állhatott a zsinagógában a kijelölt igeszakasz felolvasásakor: „Az ima morajában kékebbnek látszott az ég, a házak pihentek a térben” – emlékezik felnőttkorában a meghatározó élményre.) A festő képeit átható intenzív érzelmek, a magas hőfokú szeretet elválaszthatatlanok a haszid életérzéstől.

Isteni jelenlét

Marc Chagall: Három gyertyatartó (1938)
Marc Chagall: Három gyertyatartó (1938)

A korpuszon a húrtartó alatt a hanglyuk mintha lefelé görbülő síró száj volna, egyáltalán ez az egész hegedűtest-részlet mintha mélységes bánattól megrendült emberi arc volna. Színben is más, bonyolultabb, mint a többi Chagall-hegedű, cselló. A kakas-, a kos-, a szamárszemekből sugárzó bizalom, biztatás itt megbicsaklik, cseppet sem kellemes a látvány (bennem egy halott csecsemő arcát idézi, aki bújna a női testhez, de lecsúszik onnan). Közelében az emberszemű kék kos a szép hangú (ez a szó jelentése), kosszarvból készült sófárt fújja, amely a Talmud szerint a zsidókat minden évben a ros hásána, a zsidó újév reggelén arra a kosra emlékezteti, amelyet Ábrahám az angyal segítségével megkötözött fia helyett áldozott Istennek. A sötét vonó és a világosabb sófár háromszöge az isteni jelenlétet erősíti. A vonzó állatfej mögött a vörösben ugyancsak Bella, kezében a kisgyermek Idával, kinek tekintete összekapcsolódik a koséval, csaknem megérinti őt. Anya és gyermeke hasonló formában szintén több Chagall-kép szereplője (Babafürdetés, 1916; Bella és Ida az ablaknál, 1916; Falusi Madonna, 1942; Éjszaka, 1943), akárcsak a kép bal oldalán hosszú fehér ruhában, fátyollal, kezében színes virágcsokorral az esküvőjüket megörökítő vagy arra emlékező festményeken a menyasszony (Esküvő, 1918, A három gyertyatartó, 1938, Kettős portré, 1925; Menyegző az Eiffel-toronynál, 1938–1939; Esküvő gyertyákkal, 1939–1942). Lebegő, elúszó árnyfigura nagyon is valóságosan. Csakhogy itt egyedül, a férfi nélkül, a múlt felé fordulva. A halál megszakította a 35 éves együttlétük folytonosságát. A fehér ruha uszálya szinte szertefoszlik, végül beleolvad a kép felületének nagy részét kitöltő főalak többrétegű ruhájába. A menyasszony törékeny és kékes hátsó testvonala és a Bella fején finom anyagú kendő vöröses-fekete kontúrvonala felfelé nyitott háromszöget zár be, amely felel a vonó és a sófár által bezárt, lefelé nyitott háromszögnek. Az előző a kép bal felső részében, az utóbbi a kép jobb első felében. A festményen belül több egyensúlyozó kompozíciós elem és a belső mozgások ritmusa erősíti azt a nyugalmat, biztonságot, ami az előtérbe helyezett nő testtartásából és ovális arcából árad.

Ami fontos: Chagall hiánya a festményen. Csak alkotóként, a kép teremtőjeként van jelen, de nem szerepel rajta. Egyedül van a fehér ruhás, szinte testetlen menyasszony, Vityebszkben is csak a rabbi és a szamár. Mintha itt fogná fel a festő, hogy a halál véglegesen kettéválasztotta őket, Bella már nem valóságos lény, hanem álomkép, emlékkép, a képzelet kivetülése. Az őt megidézés képzeletbeli utazás. A vőlegény, a férfi hiánya még erősebbé teszi a halottidézést. És végérvényessé a Bella nélküli magányt.

Nincs horizontvonal: a megjelenített táj képzeletbeli, mindaz, amit a festő láttat, nem valóságos. Ugyanakkor a kompozíció nagyon is e világi módon a reneszánsz komponálási módra (gúla, háromszög) utal.

Lélekkísérő

Két súlyos, lefelé zúduló vörös tömeg veszi körül a nagyon hangsúlyosan a kép előterébe helyezett női testet. Ha Bella angyal volna, ezek a kiterjesztett szárnyai lehetnének. A jobb oldalon a kos a sófárral és a fiatal anya a gyermekkel. A bal oldalon lefelé zuhanva egy zenélő figura, talán sárgaréz cintányér, amit egymáshoz ütnek, és amely szerepel haszid történetekben is. Talán ő is Bella, hiszen feje átlósan összekötődik a gyermekét tartó Bella arcával. Alul balra sárga levelű bokor és az asszony szokatlanul nagy, nyitott ujjú keze között egy emberszemű nagy madár – lélekszimbólum –, akár a Chagall-képeken oly gyakran jelenlévő gall kakas, csak a szokásos vörös helyett a ruha szürkés színét ismételve. Eredetileg a vakmerő bátorság, férfiasság jelképe, majd a hajnalé, a világosság hírnökéé. Lélekkísérő, új világba vezeti a halott lelkét. Az éjszakát és a nappalt elválasztó kakas a túlvilág határának őre. A Chagall-univerzumban a francia nemzettel azonosulásnak is szimbóluma (a latin nyelvben a gallus főnév egyaránt jelent gall embert és kakast). Bella és Chagall 1923-tól 1940-ig Párizsban élt, ahol otthont teremtettek maguknak, amelyben jól érezték magukat. Szomorú utalás arra is, hogy kénytelenek voltak elhagyni választott hazájukat (ahová Chagall a háború után, ahogy lehetett, visszaköltözött). Visszatérve a bal sarokban látható sárga bokorhoz, amelyen mintha elszáradtak volna a levelek, feltűnő a színes virágok, pompázó virágcsokrok hiánya. Bella szenvedélyesen vonzódott a virágokhoz, szerelmük attribútumai a Chagall-képeken. Hiányuk Chagall magányának, magára maradottságának jelzése. Még a fehér szellemalak-menyasszony kezében sem a szokásos virágcsokor, csak szomorú utalás, sötétben szétoszló kis fehérekkel.

Ebben a vörös zuhatagban szürkés, feketés foltok, árnyak, lenyomatok. Fölül pedig nagy tömegű kékben fehér karcolatok, szürkésfekete foltok és Chagall-festmények további szereplői. A vityebszki házsor és Bella megrendítően szép Madonna-arca között a kékségben karjára támaszkodva a tóratekercset magához szorító, mentő rabbi, fejénél az újhold keskeny, vakító fehér mágikus korongja. Fontos, hogy nem a fogyó hold, hiszen az az elmúlás, elengedés, hanem újhold, csend, üresség, de az újrakezdés, az új élet ígérete is (hiszen kilenc hónap visszavonulás, hallgatás múltán a szeretett feleség, társ halála után Chagall újra festeni kezd). Ágyéktól lefelé a rabbi – a haszidoknál, mint Chagall és Bella is –, a lelki vezető, a tanító, itt szinte testetlenné válik, fehér kontúrvonal csak a teste vége és a lába, cipője anyagtalan. A Tóra, Mózes öt könyve, amelyet pergamenre írva liturgikus célra használtak, az élet és a megújulás szimbóluma is.

Marc Chagall: Önarckép órával (1947)
Marc Chagall: Önarckép órával (1947)

Bella jobbra forduló feje mögött ellentétes mozgású, balra siető szamár, hátán a szárnyas falióra. Mindkettő számos Chagall-képen tölt be jelentéshordozó szerepet (Az Idő, 1930–1939; A zsonglőr, 1943; Önarckép órával, 1947). Az óra az idő múlása, élet és halál ciklikus váltakozása, a szárny az istenségek attribútuma. Chagallnál a szárnyas, repülő óra a transzcendencia, az égiek jelenléte. A békés szamár a zsidó hagyományban a próféták, bírák, királyok szent állata. A bal szélen legfelül, a fehér ruhás éteri, lebegő menyasszony felett az esküvői szertartásoknak is díszes kelléke, a hétágú gyertyatartó, a menóra, amely Isten jelenlétét, az istentől eredő világosságot mutatja, és egyben a lerombolt jeruzsálemi templom szimbóluma. A vityebszki otthonos házakhoz leginkább Radnótit ildomos idézni: „házak tárják lompos ölüket a szélnek és hangtalan fákon ring a szerelem” (Szerelmes vers Boldogasszony napján, 1930).

A képen látható motívumok szimbólumrétegeiben megjelenik a múló idő, az időélmény összetettsége és ezen keresztül a halálra vonatkozó jelentéselemek is. Különösen a háttérben egymás mellett léteznek a fény és a sötétség archetípusai.

A két nézőpontot Chagall itt is – mint több térréteget alkalmazó, a valóságost, az álomit és az emlékképeket magától értetődő természetességgel összekapcsoló festményein – úgy illeszti egymáshoz, hogy a néző együtt látja az arc közeli részleteit és a bizonyos távolságból mutatott falut a chagalli motívumokkal. Bella alakja égbenyúlóan magas, ezt a szinte oszlopos hatást keltő hosszított nyak csak még inkább hangsúlyozza. Körülötte a sok vörös még inkább az előtérbe tolja. A kékségben a házak, a tárgyak, az élőlények távol vannak, mint gyerekkoruk és szerelmük színhelye, Vityebszk.

Kék és vörös

Ennyi minden ellenére sem zsúfolt a festmény, az emlékhordozó motívumok arányosan oszlanak el a tágas mélykék térben és nagy tömegű vörösben. A kék a múlt tere, a vörös a szerelemé.

Chagall festményeinek leggyakoribb színe a kék és a vörös, mindkettő alapszín. A kék az ég és a tenger színe és a reményé, a nyitottságé. A vörös a tűz és a vér színe és az érzelmeké. A sötétkék felület ultramarin, királykék, levendula és párizsi kékekből áll össze, a vörös leginkább kadmiumból, skarlátpirosból, mangánoxidból: hideg és meleg komplementer kontraszt, amelynek a hatása expresszív, erőteljes, eleven, meggyőző. „Csak az ablakomat kellett kinyitni, és Bellával együtt behatolt a szobámba a kék esti levegő, a szerelem, a virágok, minden…” – írta a festő, és sok festményén, ahol kettejüket örökíti meg, a felületen meghatározó a kék (Repülő szerelmesek virágcsokorban, Szerelmesek, 1930). A Bella halála utáni, kettejüket mutató képek felületének legnagyobb része kék (Kék táj, 1945). Mintha ezzel a színnel emlékezne halott feleségére. Mintha ez a sokféle tónusú kékből összerakott kék egyszerre idézné hosszan tartó boldogságukat, szerelmük örökké tartó jellegét és a halált, a halálon túli állapotot. Akárcsak a Kék koncerten.

Marc Chagall: Őkörülötte (1945)
Marc Chagall: Őkörülötte (1945)

A Kék koncerttel egy évben, 1945-ben festi az Őkörülötte című emlékképet (olaj, vászon, 51,8×42,8 cm, Musée d’Art Moderne, Párizs). Itt is a kék a domináns szín, csak a légies, törékeny Bella ruhája lilásvörös, a középütt lévő gömbben Vityebszk felett a fehér égen sárgán világít a hold, és a virágcsokorban a menyasszony hosszú fátyla fehéres kék. Kék az egész háttér, a festő és palettája, festőállványa is, a nagy madár és a festőt Bellától elválasztó gömbök is. A sötétkék ruhás festő a bal sarokban az egyetlen valóságosan létező lény, még ha feje fordítva van is a nyakán, csodálkozva mered a látványra. 1945-ben tíznél is több festményen idézi meg feleségét. Emlékezik. Gyászol. Belemenekül a munkába. „Képeim vonulnak utánam” – írja egy versében.

Chagall úgy emlékszik, hogy álomból ébredt, amikor szárnyak susogását hallotta: „a szoba tele volt földöntúli kékkel”, egy angyal lebegett felette, és a mennyezeten ragyogott a kék fény. Ez a látomásos kék kíséri végig Bella iránti szerelmét az asszony haláláig és azon túl is.

S. Nagy Katalin


Irodalom

  • Chagall, Marc: Életem. Corvina Kiadó, Budapest, 1970.
  • Chagall, Bella: Égő gyertyák. Ford.: Széll Jenő. Corvina Kiadó, Budapest, 1971.
  • Compton, Susan: Chagall: Love and the Stage 1914–1922. Marell Holberton, London, 1998.
  • Harshav, Benjamin: Marc Chagall: The Lost Jewish World. Rizzoli, New York, 2006.
  • Metzger, Rainer – Walther, Ingo F.: Marc Chagall. Ford. Petrányi Judit, Vince Kiadó, Budapest, 2001.
  • Plazy, Gilles: Chagall: Les Chefs-d’oeuvre. Adam Biro, Paris, 2003.
  • S. Nagy Katalin: Chagall. Gondolat Kiadó, Budapest, 1980.

Exkluzív elsőközlés
Készült 2014. március–áprilisban, Budapesten

Comments

  1. Sándor Éva says:

    Köszönöm Kata!
    Köszönöm a csöndet, az elmélyülést, amit az írásaid adtak nekem.
    Talán most, a nehezen kiharcolt csendemben, a választott képem ürügyén vált igazán elevenné bennem az érzés: Egyszerre élhettem át Chagallt és Téged.
    Többet tudhattam meg RÓLATOK… (és magamról)

  2. Képszabó says:

    Te nem tudod, Kata, de Chagallra te hívtad fel a figyelmemet, és most meg is értettem ezt a festőt, aki nélküled eddig csak egy volt azok közül számomra, akiket csak néztem, de nem láttam. Nagyon bírom, ahogy ilyen mondatokkal figyelmességre kényszerítesz bennünket: „A korpuszon a húrtartó alatt a hanglyuk mintha lefelé görbülő síró száj volna”.
    Maradandó élmény ez a fél óra megint.

  3. snk says:

    Éva, nagyon sok mindent köszönhetek Neked és sokat tanultam tőled az elmúlt 18 évben…
    Zsuzsa, neked például a mail-artot, hogy megértettem és követni is tudom… Így van rendjén, ha tanulunk egymástól.
    SNK

  4. Deutsch Tiborné says:

    Drága Katám! Chagall nekem a NAGY KEDVENC. Egyszer 6 órát álltam sorba, hogy bejussak a kiállítására. Mindegyik elemzésed különleges élményben részesített. Chagallt hagytad utoljára, mint egy desszertet. Imádtam minden sorát. A hangulata elvarázsolt. Köszönöm Neked

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük