::: A Képekről – SNK rovat ideiglenes búcsúja
Az Arnolfini Szalon tavaly tavaszi esszésorozata, majd az Arnolfini Archívum Képekről című kötete 11 festményről szóló elemzéseimet tartalmazta. Azokat a műveket – kedvenceim közül – én válogattam. Majd megkértem családtagjaimat, barátaimat, jó ismerőseimet: válasszanak ők kedvenc festményeikből. A 17 választott alkotásból hetet mutattunk be az idei téli-tavaszi ciklusban.
Amikor sorba raktam a 17 képet, meglepően gyorsan, méghozzá számomra jól látható ív mentén rendeződtek. S most íme, a tematikus kapocs: Egy öregember (Rembrandt Önarcképe) emlékezik. A fiatalságra. Egy fiatal lányra (Vermeer), egy ifjúkori barátra (Bronzino), a szerelemre, házasságkötésre (Jan van Eyck), az unokára (Ghirlandaio), az öregkori szerelemre (Otto Dix) és az életen át kísérő „vágy titokzatos tárgyára” (Max Ernst).
Az őszi sorozatban folytatódik az emlékezés, s majd akkor elmondom – persze a végén –, hogyan.
Nagyon sok örömem és kínlódásom volt ezzel a hét képpel. Nagyon sok munkám, amit köszönök a „megrendelőknek”: Gábos Jóskának, Horváth Irának, Szilvinek, Zsubori Ervinnek, Turcsányi Tóninak, Fenyának és Lakner Zsuzsának. Az utolsó háromnál azt éreztem, hogy végre kezdek úgy írni, ahogy azt mindig is elvártam magamtól.
Köszönöm Zsubori Ervinnek a bizalmat, portálszerkesztői és kiadói munkáját, a pompás képtördelést és a fejezetcímeket. Horváth Irának a gyors és pontos begépelést agyontoldozgatott-foltozgatott kéziratomból. Sebes Katinak az áldozatos szerkesztést, következetesen elkövetett hibáim türelmes javítását. Mózes Kati segítségét, amikor a színek és anyagok miatt nyaggatom. Somlyó Bálintnak a fordításokat. Lakner Zsuzsának, hogy minden esszéhez azonnal ír kommentárt. Fenyának és Szilvinek, hogy fontosnak tartják örökös kételyeim eloszlatását, és kitartó biztatásaikat.
S. Nagy Katalin
Akkor most sem késlekedem.
Annyira érdekes, hogy mikor csinálunk valamit, sokszor közben nemcsak a tevékenység maga a lényeg, hanem a végén néha az is kiderül, más haszna, értelme, titkos vezérfonala is van a dolgoknak. Most itt ez a fantasztikus ív.
Mikor nálad voltam nemrég, és elővezetted ezt a különleges összefüggést Kata, egészen a Nyugatiig sétáltam a napsütésben, hogy elgondolkozzak ezeken a dolgokon.
Nagy élvezet ez a sorozat. Bevallom, műalkotások elemzésénél nekem mindig fontosabb, mit érzek én, ha ránézek a képre. Valahogy sosem igényeltem, hogy háttérinformációkkal lássanak el.
Most azonban hirtelen rádöbbentem, hogy ez is csak attól függ, kitől kapom a képelemzést, szárazon vagy lelkesen, szeretettel, odaadással vagy kötelességtudatból.
Kedves olvasók, tudjátok, ez melyik kategória.
Amikor először belehajoltam Kata vezetésével a Rembrandt-önarcképbe, majd felfedeztem a kis szörnyet az Arnolfini-képen az ágy támláján, elgondolkodtam újra Dixen, és tiszta erővel ismét bezuppantam Ernstbe, akkor rájöttem, hogy sosem késő revideálni az álláspontunkat a dolgokról. Sőt, kell is.
Amíg élünk.
Várom a folytatást!
Kata, én köszönöm, hogy elmerülhettem újra Otto Dix-ben úgy, ahogy még nem találkoztam az Alte Liebespaar-ral és ahogy soha nem vettem észre apró mozdulatait az Arnolfini párnak és ahogy legyűrted távolságtartásomat Bronzinoval kapcsolatban.
Nekem a tanításhoz sok-sok új szempontot adnak, szívesen olvasnék sokkal-sokkal többet!
Fenya