Karthágó, Klee – Tunézia

::: Micsoda útjaim… 2, ötödik rész – Fenyának


Még mindig Klee. Ötvenéves korom után már erősen sznob mivoltom – kulturális érdeklődésem – is meghatározta az új utazások, helyszínek választását. Legalább három-négy okom volt arra, hogy felfedezzem Tunéziát és ezen belül leginkább Karthágót. Egyrészt Paul Klee, aki 1914 áprilisában August Mackéval és Louis Moillet-val pár napot töltött Hammametben (úgyhogy ott foglaltam szállást), és ez megváltoztatta a színekhez való viszonyát: „Odaadtam magam a színeknek. Nem kell kapkodnom értük. Az övék vagyok, mindörökre, tudom. Ez a boldog óra értelme; én és a színek egyek vagyunk. Festő vagyok.” (Paul Klee: Napló, 1914. április 12. Ford. Tandori Dezső.) 1968-tól, azaz képi érdeklődésem kezdetétől – pedig csak azután kezdtem beletanulni a festőkbe – Paul Klee a kedvencem, vagy mondjuk úgy: primus inter pares, s ezt nem változtatta meg az a sok hozzám közel kerülő művész, akinek felfedezése még rám várt. 45 év hűséges szerelem. Ugye érthető, hogy látnom kellett Hammametet és Tunisz színeit, fényeit, növényzetét, épületeit, az ottani tengert. Másrészt láttam már többször is a krétai, görög, etruszk, római archaikus kultúrából, amit csak lehetett, egyszer az egyiptomi és egyszer az izraeli ásatásokat is. Fönícia, a punok, Karthágó besózása (latinórák emléke!): szóval meg kellett néznem. Továbbá a nyolcvanas években kedvenc közgazdász tanítványaimmal együtt örültünk a Karthago együttes kemény rock számainak, látni kellett, miért ezt a nevet választották.

Kétezer nyarán leendő unokáim mamájával (az ígéret már elhangzott, és majdani apjuk is megvolt) utaztunk egy kedves csoporttal, amelyből rögtön összebarátkoztunk egy fiatal dixilandzenésszel és a feleségével, sokfelé jártunk együtt, és ők fiatalosan hármasban (például tuniszi bárban és bazárban), míg én lődörögtem, kávéztam, múzeumokba zarándokoltam.

Gazdag színmezők

Paul Klee: Kairouan látképe, 1914
Paul Klee: Kairouan látképe, 1914

Klee és a másik két festő Karthágóból vonattal utazott Hammametbe és Kairouanba. A berni Paul Klee Zentrumban láthatók a Kairouani vázlatok (1914, 15,8×10,5 cm; tinta, kartonra ragasztott papír, a berni Kunstmuseumból kölcsönözve). A helyszínen készült akvarelljeiben még a konkrét látványnak is fontos a szerepe (Kairouan látképe, 1914, 8,4×21,1 cm; vízfesték, ceruza, kartonra ragasztott papír). A színek legfinomabb árnyalatai, érzékeny színátmenetek, áttetsző színek egymás fölött, geometrikus alakzatok hálója, épületek, kupolák. A tunéziai utazás során festett utolsó akvarellek egyike, a Kairouan kapui előtt (1914, 20,7×31,5 cm; vízfesték, ceruza, karton) már nagy lépés az absztrakció felé. Föld és ég, táj és város egybeolvad, egymás fölé helyezett lírai, törékeny árnyalatokban gazdag színmezők. Valami megfoghatatlan áttűnések, áttetszőség, ami ettől kezdve számos Klee-mű jellegzetessége (ettől nekem olykor le kell csuknom a szememet, mert ezekhez képest túlságosan is földhözragadt vagyok). Egy fekete szamár, két teve lassan halad jobbra a domb alatt kifelé a képből, ezek is inkább jelenések, mint valóságos lények. Néhány stilizált épület és egy fehér kupola jelzi, meddig tart a föld, s hol kezdődik az áttetsző, törékeny világoskék ég (bocsánat a jelzők ismétléséért! de ezek fejezik ki legpontosabban a látványt).

Még 1914-ben, de már Münchenben született a Kairouan stílusában, leegyszerűsített (12,3×19,5 cm; vízfesték, tinta, kartonra ragasztott papír). Ez már igazán Klee-kép: a kicsi, érzékeny felületen körök, foltok, négyszögek, alakzatok, vörösek, kékek, sárgák, zöldek, barnák, lilák, hol ragyognak, hol cseppet sem élénkek. A többiről nem írok, pedig lenne még (például a Vörös és fehér kupolák, 1914; akvarell, Clifford Odets gyűjtemény, New York – ezt csak reprodukcióból ismerem, az előbbieket eredetiben).

Paul Klee: Hammamet, 1914
Paul Klee: Hammamet, 1914

Hát ezek éltek bennem Hammametbe érkezésemkor a repülőgép leszállásának megkezdésétől végig a buszban, a vakító kék tenger mellett a jó szagú úton. Ezt vártam és ezt kaptam. „Minden olyan mélyen és olyan szelíden hatol belém” – írta Naplójában a helyszínen. Milyen szerencse, hogy nem tudok festeni! Így nem én szerencsétlenkedem, hanem agyam elém vetíti a látványhoz kapcsolódó, mások által teremtett nagyszerű műveket (Klee mellett Macke és Moillet akvarelljeit is). A fehér-kék-vörös Hammamet valóban olyan volt, mint amit Klee Naplója és festményei után vártam. „Mintha testet öltenének a mesék.” (Paul Klee: Motívumok Hammametből, 1914, 20,2×15,7 cm; akvarell, Bern.)

A tenger végtelen kékje

Hamman fürdőt jelent, már az ókorban is fürdőváros. A XV. században épült arab erődítményből lenyűgöző, szinte idilli a kilátás, tág panoráma, dús vegetáció, élénk színek és a tenger végtelen kékje. Lassan kilazul az ember, és arra gondol, néha milyen jó, nagyon is jó létezni. A zegzugos medinát, azaz óvárost XIX. századi francia művészek fedezték fel. Nem csoda: a mediterrán meleg tenger zöldje-kékje, a partközelben áttetszősége, tisztasága, a finom homok a parton, a szubtrópusi növényzet, az oleanderek, a színes bougenviliák (ezekről írtam a Tiberiásról szóló részben), a méretes és ízes kaktuszok, agavefák, a narancs- és citromligetek, az olajfák igen vonzó hellyé varázsolják. Különös látványt nyújtók és mély édes illatot árasztók a datolyapálmák, a fügekaktuszok. Végére hagytam Tunézia nemzeti virágát, a messzire illatozó, már-már bódulatot okozó jázmint. Gazdag, burjánzó, gyönyörű a vegetáció, a színek s illatok sokfélesége, változatossága leírhatatlan. Pilinszkyt is lenyűgözte (Afrikai képeslap).

Konyhával a depresszió ellen

Hammamet
Hammamet

Annyiféle halat talán sehol sem láttam, mint ennek a kicsi afrikai országnak, Tunéziának (beékelve két nagy: Algéria és Líbia közé) a tengerpartján. A hammameti elegáns, kívül fehérre meszelt, kényelmes szállodában bármikor bármennyit lehetett enni, inni, így végigkóstoltam a sosem ízlelt halakat, szardellaféléket, kardhalat, kékúszójú tonhalat (ezt is a kihalás fenyegeti), tőkehalféléket – persze hogy nem emlékszem a legtöbbre. Olyan színes, édes, fanyar, termetes gyümölcsöket ettem, és ittam a belőlük facsart leveket, amelyek nagy része szintén ismeretlen volt. Sokféle fűszert is kipróbáltam (harissa, ánizs stb.). A helyi arab ételek mellett a francia konyha kínálata is bőséges (az arab mellett franciául beszélnek). Állítólag azért olyan változatos, fűszeres, mediterrán a konyhájuk, mert háromezer éves történelmük során rengetegféle nép megfordult arrafelé, hol tartósabban, hol csak átmenetileg. Állítólag nemcsak a napfény, a nyugalom, a tenger, hanem konyhájuk miatt sincs a tunéziaiak között depressziós. Kandírozott gyümölcseik és szokatlan likőrjeik viszont meghaladták az én édességtűrő szintemet.

A modern tengerparti nyaralóközpontban és a fővárosban, Tuniszban viszonylag kevés állatot láttam: teve mindenütt, szelíden kérődznek, többnyire fekszenek, vagy a turistákat szállítják óvatosan (sem Izraelben 1988-ban, sem Egyiptomban 1986-ban, sem Tunéziában 2000-ben nem ültem fel tevehátra, csoda tudja, miért, hiszen Krétán és Santorinin a jóval kisebb és semmivel sem kevésbé csökönyös szamarak is kibírták a súlyomat. Lehet, hogy a József és testvéreibeli tevék miatt!). Skorpióval nem találkoztam, annál több gekkóval és énekesmadárral (amúgy is igen kedvelem a sármányokat, poszátákat, pacsirtákat, itt számos olyan változatukat figyelhettem meg és hallhattam, amilyenek nálunk nincsenek).

Eltölteni az éjszakát

Tunisz
Tunisz

Tunisz, a főváros neve berber eredetű, és a jelentése: „eltölteni az éjszakát” (nomen est omen!). Egyike a legrégebbi Földközi-tenger parti városnak, történelmüket a Kr. e. XII. századig vezetik vissza. Punok, rómaiak, bizánciak, vandálok, 697 óta arabok lakják. A XIII. századtól franciák, a XVI. századtól törökök, a XVII. században angolok, a XIX–XX. században megint franciák. Tunézia 1956 óta független, és azóta főváros Tunisz. Pezsgő arab kereskedőváros, sikátorok, fedett folyosók a régi belvárosban, bazár, műhelyek, töménytelen szuvenírüzlet. Amíg a három huszonéves fiatal a bazárban alkudozott, én, az „öreg” (56 éves voltam, és még cseppet sem öreg, olyan jó negyvenes erőnlétben, aktivitásban) egy kávézóban múlattam az időt, nagy feltűnést keltve, mivel egyetlen nőként voltam jelen. Nem tessékeltek ki, hiszen a turizmusból élnek, és büszkék arra, hogy haladnak a korral, de azért kávén kívül mással nem szolgáltak ki.

Bardo múzeum, Tunisz
Bardo múzeum, Tunisz

A történelmi városrészt a Kr. e. VII. században kezdték építeni. A legrégebbi megmaradt az Aziuna mecset, ehhez Karthágóból szállítottak 200 oszlopot. A medinában mecsetek, mauzóleumok, paloták, szökőkutak, katedrálisok és a XIII. századi Hafrid-palotában a Bardo Múzeum ókori föníciai, pun (karthágói), görög, római, bizánci, arab, észak-afrikai műkincsekkel. Figyelemre méltó egy nőt ábrázoló agyagszobrocska a Kr. e VIII–VII. századból és a II–IV. századi mozaikok (Ulysess szirének énekét hallgatja). A Karthágói Nemzeti Múzeumban díszes függők láthatók a Kr. e. VII–VI. és a Kr. e. IV–III. századból. Kedvencem egy szakállas fej alakú színes üvegfüggő, nagy, kiguvadt szemekkel, ironikus megjelenésével. Az a fajta humor, irónia, gúny, groteszkség, ami ezekből a karthágói színes üvegfejecskékből árad, igen ritka a művészettörténetben. Talán azért nem vették ezekben olyan halálosan komolyan magukat, mert tudták, hogy a hatalmi elit világhatalomra vágyik, holott bukásra van ítélve?

Szidi Bú Szaid
Szidi Bú Szaid

Még említem Szidi Bú Szaidot, ezt a macskaköves festői mediterrán kisvárost Tunisztól északra, az öböl partján. Minden épülete vakítóan fehér, és minden ajtaja, ablaka még vakítóbban kék. Gyönyörűek! Mindenünnen látszik a tenger, tele van pálmafákkal és kávézókkal (nőkkel is). És meglepő módon tele gólyákkal, amelyek nem jönnek el onnan Európába.

Hatvan évvel Róma előtt

A lényeg azonban Karthágó, hiszen Klee mellett főleg ennek a településnek a maradványai miatt utaztam Tunéziába. A ma látható romok többsége a római császárkorból származik. Akinek nincs türelme a vörösessárga romokhoz, annak ma nem túl nagy látványosság az ókori világ egyik legnagyobb városa, illetve az a kevés, ami belőle megmaradt. Így múlik el a világ dicsősége… Gazdag város, hajóhadakkal, élénk kereskedelemmel Kelet és Nyugat között, világuralmi törekvésekkel. Livius római történetíró szerint majdnem legyőzte Rómát.

JMW Turner: Dido felépíti Karthágót, 1815
JMW Turner: Dido felépíti Karthágót, 1815

Karthágó föníciai város (latinul Carthago, görögül Karkhédón) a Tunisz-tó keleti partján, melyet Kr. e. 814-ben alapítottak, hatvan évvel az örök rivális Róma alapítása előtt. A föníciai a görög Phinix szóból ered, jelentése: bíborvörös és pálmafa. Ebből lett a latin poenus, ebből a pun, azaz karthágói. Állítólag a tragikus sorsú türoszi Dido (másként Elissa) királynő alapította és építette, legalábbis Vergilius (Kr. e. 70–19), az etruszk származású római költő nagy hatású Aeneise (Kr. e. 29–19) szerint. (Azért emelem ki Vergilius etruszk származását, mert meglepő módon Arisztotelész szerint a karthágóiak egy államot alkottak az etruszkokkal.) Az eposz terjedelme tizenkét ének, a negyedikben olvasható Dido megrendítő szerelmi története Aeneasszal, Venus fiával, akit tartóztatni szeretne Karthágóban, ám őt sorsa – és Zeusz – űzi tovább, hogy megalapítsa a pusztulásra ítélt Trója helyett Rómát. Aeneas (Aineiasz) fontos mitológiai alak, hiszen a kis-ázsiai trójai királyi család sarja, a görögök győzelme után hajóval menekül, hajótörést szenved Karthágónál. Már a homéroszi eposzokból (Kr. e. VIII. sz.) is tudjuk, hogy a tíz évig tartó háború kiváltó oka a szerelem (Paris ítélete), így ez az Aeneisben is fontos tényező a bonyolult események között. Dido is hajóval menekült hazájából, Türoszból Afrika északi partjaira, ahol új várost alapít. Egyik oldalon a teremtő erő, beavatkozás a történelem menetébe, másik oldalon a balsors, Dido hatalomra, vagyonra törő testvérbátyja meggyilkolja Dido férjét, aztán a mindent elsöprő szerelem, Aeneas, akinek mennie kell, hatalmas feladata van – Róma létrehozása –, nem maradhat az asszony szoknyája mellett. Szerelme távozása után Dido csalódottságában öngyilkos lesz, máglyán elégeti magát. Sok művész választotta témaként ezt a furcsa, öntörvényű asszonyt, főleg a halálát (Giovanni Battista Tiepolo, Augustin Cayot, Andrea Sacchi – ez a kép a Szépművészeti Múzeumban látható; különösen a barokk festők kedvelt alakja, például Rubensé, de ismerjük egy IV. századi római mozaikról is a szerelmeseket, Aeneis és Dido vadászaton), számos zeneműben is szerepel Dido (Henry Purcell: Dido és Aeneas; Hector Berlioz: A trójaiak Karthágóban).

A gimnáziumi latinórákról leginkább arra a részre emlékeztem, ahogy Aeneas Trója eleste előtt Itáliába menekítette idős apját, Anchises (Ankhiszész) dardaloszi királyt (gondolom, elsőrangú férfiú lehetett, ha a szerelem istennője, Venus-Aphrodité tőle szült fiút) és a házi isteneket. És arra az osztályon végighullámzó, véget nem érő röhögésre, ahogy szegény butuska, ám rendkívül öntudatos osztálytársunk fordított az Aeneasból: „felálló fülekkel álltak a házak”.

Hű társak emlékezete

És most egy kis kitérő: Radnóti Fifinek mindig rövid szőrű barna tacskói voltak – nagyon összeillettek gazdájukkal –, és mindegyiket Didónak hívták. Kedveltem ezeket az önálló, önfejű, akaratos, makacs, mozgékony, intelligens Didókat. Állítólag már Egyiptomban is kedvelték a tacskókat. Amúgy eredetileg egyáltalán nem szerettem a kis testű kutyákat, de Fifi Didói megtanítottak arra, micsoda sületlenség: „általában nem kedvelem…”, kivéve azt az egyet, akit ismerek. Négy volt barátom közül kettő kutyabolond, kettő idegenkedett tőlük. Nagyapámnak két, termetes kuvasz és komondor kankutyája volt, a kuvasz – Bogáncs – volt gyerekkorom szívbéli barátja, erdei és Dráva-parti kóborlásaim társa.

Hosszú ide-odacsapódás után, amikor végre lett lakásom egy kertes, nyolclakásos házban, lett Bagett, a 19 kilós intenzív, izgága, okos, mozgékony pumi, csavargásaim, erdő- s hegyjárásaim hűséges, kitartó társa (15 évesen halt meg öregkori cukorbajban, és Etyeken a drága, nagyszerű mester, Csókos Varga Györgyi kertjében az ő pulijai mellé temettük). Aztán mégis lett Marcipán, a 40 kilós gyönyörű, szelíd, barátságos, intelligens, Harz-hegységből származó hovawart, akitől többet tanultam a szavak nélküli kommunikációról, mint addig bármikor bárkitől.

Klee a macskákat szerette. A két kutyám előtt előbb két macskám is volt, Picur és Cirok. Sőt egy papagájom is, akit Bagett miatt el kellett ajándékoznom, mert folyton cukkolta őt.

Mégis elmondom: Radnóti Miklósnét 16 évesen ismertem meg, amikor beleszerettem Radnótiba, és megtanultam kívülről a versei többségét. Megkerestem Fifit a Jurányiban, ahol akkor tanított (franciát). Járhattam hozzá a Pozsonyi útra, a gyerek Tomit is kivihettem leányfalui házába, kertjébe. Tomi és Dido nagyokat játszottak együtt. Egyszer a Margit hídon, hazafele a kocsiban Tomi megkérdezte – akkor 7–8 éves lehetett –: „Rendesen szerette a férje ezt a szép Fifit?” S én az őszi alkonyatban halkan eldadogtam a Tétova ódát… Nahát, ez szép szerelem, állapította meg bölcsen az unokám.

A pun korszak

Karthágói kövek, Byrsa negyed
Karthágói kövek, Byrsa negyed

Vissza Karthágóba. Karthágó öbölben fekszik, a tengerbe nyúló hegyfokon, amelyet két lagúna vesz körül. A magaslatra épült Byrsa negyed, az akropolisz tornyai szabálytalan falak egymáson. Nemcsak a legendák, hanem a történetírók szerint is Kr. e. 814 körül alapították, Karthágó pedig több új települést alapított Észak-Afrikában. A legértékesebbnek Karkouanét tartják, melyet Paul Klee 1914-ben több akvarelljén megörökített. Gyorsan terjeszkedett, a Kr. e. VII. században már a Földközi-tengeri településeken is, egészen az Ibériai-félszigetig. Ekkor kezdődött az új, a punnak nevezett korszak. Újjászervezték a kereskedelmi kapcsolatokat, az ásványkincsek kiaknázását. Védőfalakat építettek a nekropoliszok köré, és szakrális épületek sokaságát. Továbbra is használták a régi hajókikötőket, de újakat is építettek hatalmas flottáiknak. Kr. e. 480 körül még a mai Cornwallba (Anglia) is eljutottak. Az Ószövetségben is szerepelnek, a Királyok könyve (23,1) és a Jeremiás könyve (7,31) szól róluk.

Hannibál átkel az Alpokon
Hannibál átkel az Alpokon

Ha ránézünk a térképre, érthető, hogy Szicília az ütközőzóna: három háború Szicíliában. Nem írok a hosszan tartó három pun háborúról (Kr. e. 264–241, 218–201, 149–146), már eddig is bő lére eresztettem Karthágó történetét. De azért azt el kell mondanom, 16–18 évesen örültem a latinórákon annak, hogy Hannibál Kr. e. 216 augusztusában megsemmisítette a római hadsereget. (Miért is? Azt akkor sem, most sem tudom. Idegenkedtem a hódító Rómától, holott az európai civilizáció alapítója, mint ezt ma is utak, hidak, városok bizonyítják, a Dunától nyugatra római birodalmi rész, Pannonia és a – sajnos – általuk nem belakott másik országrész.) Azt írják, akik értenek hozzá, hogy a karthágói Hannibál (Kr. e. 247–183) a világ valaha volt legnagyobb katonai hadvezére, stratégiáit ma is használják háborúkban. Gyűlölte a rómaiakat, azok meg őt. Elképesztőnek találtam, hogy 37 harci elefántjával átkelt az Alpokon, és eljutott Hispániába (de a Hannibálról készült filmeket nem néztem meg). Nem a harcok érdekeltek, hanem minden akadályt leküzdő személyisége.

Végül is Róma győzött. Elpusztította Karthágót Kr. e. 146-ban. Még mindig tudom kívülről: „ceterum censeo Carthaginem esse delendam…” (egyebekben az a véleményem, hogy Karthágót el kell pusztítani… és így tovább). És hallom Schmidt Ica néni haragos hangját, egyenes testtartással lassú felolvasását, mintha ítélkezne, vádolna. 1958 ősze vagy 1959 tavasza lehetett. Még nagyon közel 1956 megrendítő, rettenetes ősze, és még közelebb 1958 júniusa, az emberhez méltatlan politikai gyilkosság, a temetetlen holtak. Dermedt csendben ült a 30 lány, úgy hallgattuk Marcus Porcius Cato (Kr. e. 234–149) szörnyű mondatait, gyűlölettől izzó ítéletét, hogy senki nem nézett senkire.

Karthágó romjai
Karthágó romjai

Mindezek ott kavarogtak bennem Karthágó romjai láttán, miközben vakított a fény, boldog voltam a forró naptól, a közeli tengertől és leendő unokáim mamájától, aki kifejezetten biztatott, hogy csak folytassam hosszúra sikeredett előadásomat a város történetéről. 2002 őszén, amikor a nagy Farkas István-kiállítást rendeztem Rómában, a Vittorio Emanuelében – hasában már mozdulni készült a fiú, aki teljesen megváltoztatta az életemet, személyemet (két évvel később születő öccsével együtt) –, az épület előtt állva együtt néztük a lábunk alatt elterülő különös Forum Romanumot. Nevetve emlékezett karthágói szövegelésemre, és kérte: most mesélj a rómaiakról. Szavamat vette, hogy mindent, amit csak tudok, a hasában izgő-mozgó fiúnak is elbeszélek majd (így most éppen Hannibál 37 elefántjával megtett kalandos útjáról regéltem nekik).

Groteszk fejektől védve

A két kisebb unokám mamája meg én is nagyon szeretjük a karthágóiak groteszk fejeit, maszkjait. Hoztunk is haza egy nagy fülű, groteszk fejmásolatot, ott védi őt és családját – családomat – a leselkedő bajoktól. Ezeket a művészettörténetben egyedülálló fejeket már ismertem a Haifai Egyetem Reuban- és Edith Hecht-gyűjteményéből, az ottani dülledt, hatalmas üvegszemű változataikat, az Oxford Ashmolean Museumból, a Kr. e. IX–VI. század között készült szakállas fej alakú, üvegpasztából készült függőket és üvegpasztából a démonfejeket a Louvre-ból.

Karthágói protome
Karthágói protome

A Karthágó alapítói magukkal vitték isteneiket Föníciából: mosolygó istenüket, Melkartot, „az ég tüze” vadászt; Tanitot, a Hold istennőjét és Baált, az Ég istenét. 1921-ben Karthágóban egy templom ásatásakor több mint 300 csecsemő csontját találták meg a Moloch-oltáron. Vannak, akik szerint még élő csecsemőket, gyerekeket áldoztak, mások szerint csak halottakat, koraszülötteket, elvetélt magzatokat. Mielőtt elborzadnánk: akkoriban még szokás volt az emberáldozat a kánaáni népeknél, mint ezt az Ószövetségből is tudjuk (Ábrahám feláldozza Izsákot). Mózes végre megtiltja az ember- és gyermekáldozatot. Mi az a 3000-3500 év! Az elhamvasztott gyermekeket és újszülötteket urnákban, azaz tófetekben őrizték, azokat pedig a sztélékben, illetve az archaikus korban még négyszögletes, sokszor négyzetes hasáb formájú cippusokban. A Kr. e. V–IV. században ezeket kiszorították a helyi városi polgárok által rendelt, geometrikus elemekkel (rombusz, pillér, háromszög) díszített sztélék.

Harang alakú, fogadalmi célból készült szobraik között is vannak karikatúraszerűek, kicsit sematikusak. Terrakottaszobrászatuk egyik ága a maszkok és a portrék (protome) készítése (Kr. e. VII. sz.-tól). A vigyorgó protomékon nincs nyílás a szemnek és a szájnak. Többségük női arc, változatosak, ritkábbak a férfiarcú agyagprotomék (Bardo Múzeum, Karthágó). Olykor mély ráncok, redők a homlokon, pecsételővel rányomott díszítések a homlok közepén, sőt egészen az orrig különféle figurális motívumok (napkorong, rozetta). A groteszk maszkok (Kr. e. VII. és IV–III. sz.) között is vannak vigyorgók és úgynevezett negroid típusúak. A halottak védelmében viselhették őket a szertartásokon, leginkább a papok, egyesek szerint a feláldozandó emberek. Úgy hitték, a groteszk maszkok elűzik vagy megbékítik a démonokat. Lehet, hogy a kisebb maszkokkal bálványokat, szobrokat díszítettek. A Kr. e. VI. században akadnak egyiptomi jellegűek, később görög–föníciai jellegűek, a Kr. e. II. századtól már görög színházi maszkokra emlékeztetnek. Olyan nagy volt irántuk évszázadokon át a kereslet, hogy sablonokkal állították elő őket, egyformaságra törekedve. Ennek ellenére finom kidolgozásúak, és hatásosan díszítettek.

Egészen különlegesen expresszívek, színesek, „modernek” az üvegpasztából készült démonfejek, negroid fejek, sima vagy göndör hajú és szakállú férfifejek, női fejek és kos-, kakas-, galamb-, kutyafejek, melyek valahogy mégis emberszerűek (az állatok különféle istenek jelképei).

A rómaiak új várost alapítottak, miután földig rombolták Karthágót. „Sóval beszórták” – ez persze legenda. A Krisztus utáni II. században gyorsan terjedt a városban a kereszténység. Az egykori római város maradványait széthordták, a márvány- és gránitköveket Genova és Pisa katedrálisainak építéséhez szállították. Karthágóban született 155 körül Tertullianus, írásai eredményeként vált a latin a nyugati egyház hivatalos nyelvévé. Hippói Szent Ágoston, azaz Aurelius Augustinus (354–430) 17(354–430) 17 évesen költözött Karthágóba, ahol filozófiát, zenetudományt, mértant és csillagászatot tanult. 18 évesen fia született egy karthágói nőtől. 383 végén Rómába ment (képelemző esszém Carpaccio Szent Ágoston a stúdióban című festményéről az Arnolfini Szalon esszéportálon olvasható).

Kettesben a tengerrel és a napfénnyel

„Ez a rend: Máriusz kivénül, / És búsan Karthágó kövén ül – / Ó dőlt Karthágóm, édes ifjúság!”, írta Tóth Árpád Karthágó kövein című versében. De azért persze nemcsak ott ültem, hanem a megfoghatatlanul, megnevezhetetlenül szép tenger partján is sokat. Úsztam a szokatlanul tiszta vízben, hagytam, hogy sodorjanak a hullámok, lebegjek, borzolja bőrömet a só és a szellők, és szívtam, szívtam magamba az illatokat. Valójában és alapvetően nagyon lusta vagyok, kedvelem a semmittevést, a bámészkodást, csak úgy az aktivitás nélküli létezést. Olykor sajnáltam is, hogy a korai évektől meglévő szenvedély, az olvasás s az abból fakadó kíváncsiság annyi utazásra, kézzelfogható ismeretek, élmények, kalandok felé sodort, ahelyett, hogy egyetlen kertes-madaras ház teraszán bámészkodtam volna, ölemben különféle könyvekkel (mint a szigligeti alkotóházban 1986 és 2002 között annyiszor). Rómában sokszor, sokat nyüzsögtem: a Farkas István-monográfia előkészítése, a művek és dokumentumok feldolgozása, különféle kiállítások rendezése és hasonlók, nem beszélve a szakma tanulásáról múzeumokban, képtárakban, műgyűjteményekben, műtermekben, könyvtárakban. Párizsban ugyancsak, holott legszívesebben órákig ücsörögtem volna tereken, különféle kávézókban egy kis Campari, vagy testes vörös bor, vagy tejeskávé és croissant mellett, clochard (öntudatos csavargó) lettem volna piacokon, degeszre tömtem volna magam pizzával, jóféle sajtokkal, édes-fanyar gyümölcsökkel… Azért ebből is jutott.

Tunéziánál a tenger
Tunéziánál a tenger

Órák Hammametben kettesben a tengerrel és a napfénnyel. Az írás lezárásaként egy derűs jelenet a sokból. Leendő unokáim fiatal, vékony, magas mamája németül alkudozott a csak arabul beszélő kövérkés, idős férfi eladóval, és szemmel láthatóan, remekül megértették egymást. Ugyanis egy kis faragott elefántra áhítoztam. (Lásd Hannibál hatalmas elefántjait és a talán 1987-ben, Amszterdamban vásárolt első zöldeskék modern kerámiaállatkát. Csak az íróasztalomon most kilenc különféle színű, anyagú kicsi elefánt.) Már rég otthagytam volna, vagy még inkább elsőre megvettem volna a kért összegért. Ám nekik pompás játszma volt, mindkét szereplő számára nagy élvezettel. Végül is az eredeti felében egyeztek meg. Nagyon is hozzátartozott Tunéziához.

Barit
Barit

Az előző négy részben már sokféle káros szenvedélyemet bevallottam. Ám legyen még egy: ásványok. Állítólag Tunéziában vannak a legszebb kristályformájú baritok (súlypát, szulfát, a festék- és papíripar alapanyaga), olyanok, mint egy megfagyott, megdermedt, sok szirmú sárga virág, de mintha még épp élnének, a létezés valamiféle átmeneti állapotában. Persze hogy hoztam. Ott fénylenek az íróasztalommal szemben, a komód tetején, Ország Lili írásos triptichonja alatt, a német hegyi kristályok mellett. Tunéziában „a sivatag rózsájaként” kínálják az olyanoknak, mint én, aki nem győzök betelni világunk döbbenetes anyag-, szín- és formaváltozatosságával (akárcsak – persze ő más szinten – Paul Klee).

S. Nagy Katalin


 Exkluzív elsőközlés
Készül 2013 októberében, Budapesten

Comments

  1. Képszabó says:

    Bizonyos festőket tényleg csak akkor lehet megérteni, ha ellátogatunk ténykedésük színhelyére. Én Picassóval voltam így. Mikor kinéztem az Antibes-i dolgozószobája ablakán, rögtön betekert azt a mediterrán életöröm, amit a fürdőző nők kékjei sugallnak, és amiről te is írsz újra meg újra.

    Lassan egy egész nap kell, hogy elolvassuk az esszéidet. Ez nem kritika, sőt…
    Klassz, hogy végre kidobálod az élményeidet elénk. Remekül töltjük az időnket veled.

  2. Micsoda ívek húzódnak itt ezen a kis bolygón: Afrikától a Pozsonyi útig, Etyeken át Szentendréig és vissza!
    Azért az szép tőled, hogy nem a Harmadik eclogát szavaltad el Tomi kérdésére, ami pont azt bizonyítja, hogy nem mindig szerették Fifit a megfelelő módon.

  3. Deutsch Tiborné says:

    Drága Katám! Isteni “utazásra” vittél el ismét. Köszönöm, hogy megosztod csodálatos élményeidet. Gyönyörűek a csatolt képek. Schmidtné biztos csodálkozna, hogy a latin órái ennyi év után is maradandóak.Egyébként valóban emlékezetes, remek órák voltak.

  4. Sz. Ferincz Mária says:

    Ezután, ha a “sivatag rózsájára” nézek, Tunézia, Paul Klee és színes esszéid jutnak eszembe.

  5. snk says:

    A Klee-ről 1921-ben megjelent Wilhelm Hausenstein monográfia címe: Kairuan avagy történet Paul Klee festőről és korunk művészetéről.
    SNK

Hozzászólás a(z) Képszabó bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük