Id. Pieter Bruegel: Vadászok a hóban

::: Képekről No3


A Vadászok a hóban (Január, Hazatérő vadászok, Téli táj) című festmény egy, az évszakokat ábrázoló hatrészes hónapkép-sorozat darabja, nagyon népszerű, sokat reprodukált mű. (Egyes szakmunkák 12 részes sorozatról beszélnek.) Nemrég, 2011 októbere és 2012 januárja között szerepelt Bécsben, a Kunsthistorisches Museum Téli mese. A tél ábrázolása az európai művészetben Bruegeltől Beuysig (a 150 festmény között Turner, Caspar David Friedrich, Monet legszebb téli tájképei) című kiállításán.

A tájkép a XVI. században válik önálló műfajjá a velencei Giorgione da Castelfranco, a regensburgi Albrecht Altdorfer, az antwerpeni Joachim Patinir nyomán. A XVII. századi németalföldi festészetben már számos tájképfestőt ismerünk, szakosodnak is (például tenger, vadászat, város). Altamirától, a barlangfestészettől a reneszánszig az istenekhez, a vallásokhoz köthető túlvilági és emberi cselekvéseket jelenítették meg, a képeken a táji elemek csak díszletként szerepeltek. Vadászjeleneteket ismerünk néhány egyiptomi falfestményről és asszír domborműről, ezek táj nélküliek. A Limbourg fivérek Berry hercegnek készített hóráskönyvéig (1410 k.) szinte semmi. A viharos történelmi eseményekkel teli XVI. századi Németalföldön is szakadás keletkezik a középkori és az újkori kultúra között, a képzőművészetben előtérbe kerülnek a világi témák, hétköznapi motívumok. A XVI. században is beszélhetünk a művészet válságáról, hiszen a terjedő református egyház nemkívánatosnak nyilvánítja az addig népszerű vallási műfajokat, például az oltárképeket. Elterjednek az arcképek, a zsánerképek, a hétköznapi élet eseményei, a tájképek. Bruegel a XVI. századi zsánerfestészet legnagyobb mestere. A korszak – annyi más korszakhoz hasonlóan – tragédiákkal teli, Bruegel – annyi más kiemelkedő képességű alkotóhoz hasonlóan – felülemelkedik a közvetlen politikai, társadalmi eseményeken, a világot, környezetét higgadtan szemléli és higgadtan ábrázolja.

Id. Pieter Bruegel: Vadászok a hóban (1565; olaj, farost; 117x162 cm; Kunsthistorisches Museum, Bécs)
Id. Pieter Bruegel: Vadászok a hóban (1565; olaj, farost; 117×162 cm; Kunsthistorisches Museum, Bécs)

A flamand reneszánsz nagymesterét, Pieter Bruegelt (1525 k. – 1569) sokáig nevezték a „Paraszt Bruegel”-nek kedvelt témái, képeinek szereplői miatt (meglehetősen felületesen). 1553-tól tíz évig Antwerpenben, ebben a dinamikusan fejlődő nagyvárosban, majd Brüsszelben élt. 1563-ban nősült, mindkét fiából festő lett (fiai megtartották családi nevük eredeti írásmódját: Brueghel). Az 1560-as években kirobbant a klerikális spanyol hatalom elleni szabadságharc, elegük lett abból, hogy Németalföld spanyol uralom alatt áll.

A haldokló természet mélabúja

A mai meteorológusok szerint 1565-ben, a kép festésének idején szokatlanul kemény tél volt Flandriában (a mai Belgium északi részén). A hideg áthatja a festményt: a fákon egyetlen levél sincs, az előtérben a satnya bokron megsárgult maradványok. Fekete madarak dideregnek az ágakon s a hóban, a varjak csak akkor húzódnak így az emberi településekre, ha a mezőkön már nem találnak magvakat. A madár része az embert körülvevő tágabb természetnek és a szűkebb falusi környezetnek is, ugyanakkor az emberi lélek szimbóluma. A korszak gondolkodásmódjára erős befolyást gyakorló alkímiában az ég, a mennyország és a földi, anyagi világ közötti érintkezést jelenti. Fontos a szerepe az egyetlen, kiterjesztett szárnyakkal repülő madárnak (talán sas). Ha a kompozíciót a vízszintes és függőleges tengely mentén négy szimmetrikus részre osztjuk, a nagy fekete madár – halálmadár – a jobb felső négyzet közepén halad a szabályos vízszintesek, téglalapformák felett. A fehér és a szürke színek dominanciája is a tél szorítását jelzi. A mély lábnyomok, a megmaradó hó az ágakon, a befagyott tó, a jég, a vastag hólepel a háztetőkön hosszú hideg időről tanúskodik. „A haldokló természet mélabúja s az újjáéledés viharos jelei; a tél édes intimitása” – írja M. Dvořák, Bruegel műveinek talán legérzékenyebb értelmezője 1928-ban.

Bruegel 1552-ben, majd 1554–55-ben átkelt az Alpokon, e tájélményei – a tér végtelensége – benne vannak ebben a festményben, ugyanakkor a tág látóhatár, a tágas táj, amelyben a vízszintes elemek uralkodnak, a hazai vidék természeti világát örökíti meg. Az Alpokban átélhette a természeti jelenségekben működő erőket, amelyek természetükből adódóan mások, mint a hazai vidék vitalitása, bensőséges természeti világa. A korszakban még gyakori idealizált vagy fantasztikus tájakkal szemben Bruegel a valóságos természetet ábrázolja. (Belgium legmagasabb pontja, a Signal de Botrange az Ardennekben 694 méter magas, nyilvánvalóan nem ez szolgált mintául a festményen látható sziklás, hófedte, csúcsos hegyekhez, melyek léptéke az Alpokéhoz mérhető.) Nagyon is érti, átéli a természet törvényeit, erejét, és nagyon is benne él saját valóságos, közvetlen környezetében, szülőföldjén, együtt annak küszködő, jelentéktelen, előbb-utóbb halálra ítélt, boldog-boldogtalan, jó és rossz érzelmekkel teli, groteszk lényeivel (velünk).

Megalázottság, reménytelenség

Az előtérben balról sovány, lassú mozgású, lehajtott fejű kutyák haladnak nehézkesen a három férfi után. Test- és fejtartásukból árad a rosszkedv, a szomorúság, a sikertelen vadászat utáni éhség. Némelyik kutya modelljéül szolgálhatott volna Giacometti esendő, magára hagyott kutyájának (1951, Museum of Modern Art, New York). A befelé haladó három férfi közül csak az egyiknél van zsákmány, mindössze egy róka teteme. Meggörnyedt hátuk, lehajtott fejük ugyanazt mutatja, mint a kutyáké: megalázottságot, reménytelenséget, az ember kiszolgáltatottságát a természetnek. Tőlük balra, az előteret oldalt záró téglaház előtt disznópörköléshez készülnek, az égő szalma sárga lángja cseppet sem melegíti fel környezetét (e jelenet miatt többen inkább decemberinek tartják a kép időpontját, s nem fogadják el az utólagos Január képcímet).

Jobboldalt, a völgyön keresztülfutó patak befagyott jegén meggörnyedve fehér főkötős asszonyok, fehér kötényben. A malom sem működik, vastag hóréteg takarja, akárcsak a háztetőket és a hidat, melyen rőzsét cipelő asszony gyalogol. Szélesre tárul a látvány: a kép középterében a befagyott tavon korcsolyázók és csúszkálók, felnőttek, gyerekek meglehetősen sokan (több mint negyvenen). Némelyik élénken mozog, néhányan labdákat ütögetnek. Ez a sok jég egyrészt valós veszélyek forrása, másrészt az élet, a sors veszélyekkel teliségére is utal.

Kitágul a tér, három falu templomtornya, házai a távolban. Havas szántóföldek, fák, fasorok és jobboldalt havas sziklás hegyek zárják a látványt. Tökéletes kompozíció, a mű elemeinek elrendezése, a lent és fent, az elöl és hátul fontossága, a rálátás a tájra, a közeli és távoli falvakra, az eseményekre. A horizont magas, a néző is magasból érzékeli a látványt, előbb a völgyet, tavat, az emberek mozgását (lefelé), majd egészen a hátsó rétegekig (szántóföldek, fasorok), aztán újra emelkedik a tekintet (felfelé) a sziklás hegycsúcsokig. A szűk, zárt előtérből nyit a festő a tágas mélybe, majd a távolba, hogy a jobb felső sarokban újra zárjon. Tágasság és mélység, végtelen dimenziójú világ. Az előtérben balra, a kép szélein felül, a kép keretét feszítve túl sötét fák, mögöttük egyre csökken a fák mérete, ezzel is a mélységet érzékeljük. A hegyek alatti fasor kis mérete a nagy távolságot mutatja. Az előtér bal sarka és a hegyekkel teli háttér jobb sarka a képet átívelő átlóval kapcsolódik össze, azaz elöl a bal sarok és hátul a jobb sarok összetartozását diagonális szerkesztéssel oldotta meg a festő. A kutyák és a vadászok balról átlósan haladnak a kép terébe a házakhoz, előttük merőlegesen a patak folyása; ez a vonalstruktúra felerősíti a festmény diagonális szerkezetét. Ha vízszintesen és függőlegesen meghúzzuk a kép tengelyét, szimmetrikus a négy osztás, a négy térfél, a négyféle elbeszélés. A hosszirányba nyújtott képfelület megfelel a látvány realitásának, földhöz, röghöz, faluhoz, mindennapi élethez kötöttségének.

Az időtlenség, a csönd színe

A domináns színek is hordozzák a kép hangulatát, közvetítik a lényeget: a józanságot, a hétköznapok elevenségét, erejét, az emberi élet szűkösségét és tágasságát, küzdelmeit, reményeit, ellentmondásosságát. Olyan hitelesen, mint addig talán senkinél sem. A fehérek és a feketék, sőt a vizek s az ég zöldje is szürkés árnyalatú. A szürke semleges szín, mondhatni a színek ellentéte, a hétköznapiság megjelenítője, ugyanakkor az időtlenségé, a csöndé is. Melankólia, szomorúság, fásultság, lehangoltság, egyhangúság, de bizalmat is kelthet az emberben, kiszámíthatóságot sugall. Hűvös, hideg szín, mégis, ennyi fehérrel és visszafogott szürkészölddel a természet velejárója. A télhez nagyon is illenek a monoton szürkék, a jeges, befagyott vizek tompa szürkészöldje, az egyszerű fehérek. A tél a megdermedés, stagnálás, alvás, sötétség, fénytelenség, halál, a remény hiánya, de a regenerációé is, az újjászületésé is. A tetszhalott természetben formálódik az új tavasz, az élet folytonossága, a hétköznapok folytatása az időhöz kötötten. Most és itt, ezen a képen a természet, a fák, a befagyott víz, a kopár hegyek élettelenek, de mégis, biztonságosan tudjuk, a mélyben a magok, a gyökerek, a téli álmot alvó bogarak, állatok készülődnek az újjászületésre, az ébredésre, a tavaszi kiteljesedésre.

A falu lakói, munkavégzők, pihenők, szórakozók, körülbelül csak ennyit tudhatunk. Mégsem mondhatjuk, hogy staffázsfigurák, mert egyáltalán nem mellékes részek ezek az apró, finom alakok.

Elzárkózás, befelé fordulás, személytelenség, arctalanság. A három vadász is a nézőnek háttal ballag, a disznópörköléshez készülődők is azonosíthatatlanok, a többiek: az előtérben a jégen baktatók, korcsolyázók, nézelődők, játékosok, a távoli utakon haladók mind-mind kicsiny, azonosíthatatlan figurák. A falu lakói, munkavégzők, pihenők, szórakozók, körülbelül csak ennyit tudhatunk. Mégsem mondhatjuk, hogy staffázsfigurák, mert egyáltalán nem mellékes részek ezek az apró, finom alakok. A hegyek léptéke és a hangyányi emberek nagyon is beleférnek a kortársainál önállóbb gondolkodású, szemléletű Bruegel empirizmusába. Hasonlóan gondolkodik az okság törvényeinek szellemében működő, semmilyen transzcendens alapelvnek nem alárendelt természetről, ember és természet együttességéről, mint a XVI. századi filozófusok (mindenekelőtt Rotterdami Erazmus) és kozmográfusok. Egyik legjobb barátja Abraham Ortelius, a kortársak közül kiemelkedő kozmográfus, földrajztudós, népszerű térképrajzoló, aki egyébként nem győzte magasztalni Bruegel realizmusát, azt az „igazi” szépséget, amely műveiből az alapos természetmegfigyelés miatt árad. Ortelius szerint a természet lélekkel rendelkező kozmosz, amelyet uralhat az emberi értelem. Bruegel barátai, megrendelői, műgyűjtői között tudósok, irodalmárok, a korszak ismert műértői (Niclaes Jonghelinek például tizenhat Bruegel-festménye volt, hat tábla a Hónapok-sorozatból). Kortárs olaszok is elismerően írnak róla (G. Vasari 1568-ban, azaz három évvel a most tárgyalt festmény születése után, Dominicus Lampsonius 1572-ben „új Boschnak” nevezi). Ez a zseniális térérzékelő és emberismerő festő nemcsak komponista, elsőrangú kompozíciók létrehozója, hanem eredeti gondolkodó is, amikor az ellentmondásokkal teli emberi létet a természet egyetemes rendjének részeként ábrázolja.

Egyedülálló térlátás

Bruegel ugyanabban az évben, 1565-ben, amikor a Vadászok a hóbant festette, a Hónapok-metszetsorozatát készítette. Más festményein is ez a mindennapos prózai flamand táj a közege az eseményeknek (például Téli táj korcsolyázókkal és madárcsapdával, 1565). Még az újszövetségi betlehemi történetet is szokatlan módon havas táj közepén ábrázolta (Betlehemi gyermekgyilkosság, 1565–66), nem derűs itáliai reneszánsz környezetben, mint kortársai. Téli tájai erősen hatottak Hendrick Avercamp (1585–1635) apró alakokkal benépesített téli tájaira (Évszakok, Téli táj korcsolyázókkal, 1565, olaj, fatábla, 38×56 cm, Wilton House, Wiltshire; egy a Szépművészeti Múzeumban is látható: Téli táj, 1613 k.). És persze más XVII. századi németalföldi festőkre (például Adriaen van Stalbemt). Az a kompozíciós, mozgásábrázolási képesség, forma- és színérzékenység, térlátás, amellyel Bruegel rendelkezett, s amelynek elsőrangú bizonyítéka a Vadászok a hóban, egyedülálló a XVI. századi festészetben (és ritka az európai festészet történetében).

Bruegel e különös, összetett s éppen nagyon is evilágiságával ható festményének ma is jelenvalóságára az egyik bizonyíték Andrej Tarkovszkij Solaris (1972) című filmjében az alacsony horizontú síkságok, a gyengéd színek megjelenése, melyeket Bruegel ihletett.

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban: ez a festmény nem szentkép, nem vallási tárgyú, mint a kora keresztény művészet óta Európában a képek zöme. Még a XVI. században is. Bruegel hívő ember volt, és természetesen festett vallási témájú képeket is (A lázadó angyalok bukása, 1562; Bábel tornya, 1563; Keresztelő Szent János prédikációja, 1565 – ez utóbbi a Szépművészeti Múzeumban). Összetett egyéniségébe, műveltségébe, Bosch és az olasz reneszánsz rá gyakorolt hatásába ez is belefér. Egyébként a vallásos festészetet is megújította, hiszen saját szemlélete a meghatározó ezekben is, és a környezet ezeken is a hazai flamand táj, s a szereplők a XVI. századi flamand emberek. Nyilvánvaló, hogy személyes, belső meggyőződésű, saját igazságainak megfelelő lehetett a hite, mint ezt vallási tárgyú képei bizonyítják. Festményei inkább világi témájúak, sokak szerint mitológiáktól, spiritualitástól, transzcendenciától, szakralitástól mentesek. „Szent és profán” határán (A. Hauser).

A Vadászok a hóban tartománya nem az érzékfelettiben, hanem nagyon is az érzékszerveinkkel felfoghatóban van. Nincs csoda, nem utal semmi a vallásos élményekre. Nem utal szövegekre (Biblia, Legenda Aurelia, keresztény teológusok), melyek nélkül nem lehet rekonstruálni, elmesélni a történetet, nem vizuálisan interpretál valamely verbális narratívát, elbeszélést (természetesen azok a képek is elsődlegesen képiségükkel kell hogy hassanak, melyek elválaszthatatlanok a szöveges ismeretektől). Bruegel pontosan azt festi, amit lát, nem azt, amit elképzelni, elgondolni, hinni, vélekedni lehetne a látottakról. Nincs semmi irodalmi, allegorikus, mitológiai, mágikus, rejtett tudás. Csak az van, ami van. Ami látható. Precízen, tárgyilagosan, házak, fák, emberek, kutyák, madarak, hó, jég, szalmaláng. A kézzel fogható valóság képződményei természet és/vagy ember által. Szilárd formák, körülhatárolható alakok (még a hó és a jég is, amelyekről amúgy tudjuk, hogy képlékenyek, amorfok, de itt nem). Tárgyak, testek, terek jelenléte.

Az ember helye

A legnehezebb azt megfogalmazni, mitől emelkedik ki Bruegel tájképe a korabeli, a XVI. századi németalföldi és az azóta festett rendkívül sok jó, szép, fontos tájkép közül. Nem bibliai jelenet, nem édenkert, nem idilli, eszményi táj, nem apokaliptikus (mint például saját A halál diadala [1562] című festménye), nem panteisztikus látomás, nem topográfia (helyszín-megörökítés), nem erkölcsi példázat és így tovább. Az ember egyik lehetséges viszonya a természethez. Az ember helye a földön.

S. Nagy Katalin


Irodalom
  • Châtelet, Albert: Early Dutch Painting. Phaidon, Oxford, 1981.
  • Pieter Bruegel életműve. Corvina Kiadó, Budapest, 1994.
  • Hagen, Rose-Marie–Hagen, Rainer: Pieter Bruegel. Taschen/Vince Kiadó, Budapest, 2006.

Exkluzív elsőközlés
Készült 2012-ben | Hovatovább: Kunsthistorisches Museum, Bécs

Comments

  1. Arnolfini Szalon says:

    Részletek Szilágyi Annának, a Műegyetem Kommunikáció és médiatudomány szakos hallgatójának a Képi kifejezés óra keretében írt dolgozatából:

    Már négy napja írom ezt a fogalmazást, és nem tudok választani Monet és Bruegel között. A Vízililiomos szöveg azért tetszett, mert a hangulatfestése megegyezik azzal az érzéssel, ami akkor tölt el, amikor élőben találkozom egy Monet-alkotással: mindig elképedve állok a képei előtt, és hát meghatódom egy kicsit. Bruegel pedig azért, mert az ő festményeinek szeretete újkeletű, ezért nagyon szívesen olvasok bármit, ami a munkáival kapcsolatos. Ráadásul a Vadászokra is sikerült két pillantást vetnem egy négyórás Kunsthistorisches Museum-beli tárlatvezetés végén, és bár csak kifele menet fáradtan bandukoltunk végig a Téli kiállításon, Bruegel festménye (szintén egy Monet mellett) rendkívüli hatással volt rám.
    Nem az írások alapján, de végül a Bruegel-kép mellett döntöttem. Mert mindig Monet-t választanám. Pont ezért nem fogom.

    Az elemzés nagyon tetszik: sok olyanra felhívja a figyelmet, amit talán elsőre nem veszünk észre. Hiszen először talán csak a vadászokat látjuk, de azt nem, hogy fáznak, és nem fogtak semmit. Aztán meg csak a korcsolyázó embereket. Ők csak vidámak, nem? Vidám téli kép. De mégsem az, csak jobban meg kell nézni.
    Kommunikációs szempontból nézve rendkívül hasznosnak tartom az analógiákat, itt Giacometti, Hendrick Avercamp vagy Adriaen van Stalbemt nagyon fontosak a laikus befogadó számára, hiszen ezek által könnyebbé válik belehelyezése a művészek körébe, és művészettörténeti elhelyezése, kvalitás megállapítása, esetleg esztétikai megítélése (ez már szubjektív szempont, mégis elengedhetetlen). A kompozíció meghatározó elem a képben, szükséges megemlíteni és kielemezni, hiszen ha nem tudatosan figyelünk a kompozíciós elemekre (a madár, a fák vonala), nem vesszük észre a „trükköt”.
    Szín, színszimbólumok és egyes elemek kiemelése. Mind olyan dolgok, amik külön részt kívánnak, és meg is kapják az elemzésben. A szöveg kitér a képhez kapcsolódó tényekre, adatokra, mint amilyen a kor szelleme, társadalmi és vallási helyzete, amelyek szintén az olvasónak könnyítik meg az elhelyezést a történelemben, illetve a festő lehetséges motivációira adnak magyarázatot. Végül a kitekintés, a bibliai vonatkozás, ami elgondolkodtat, a festő további képeinek megtekintésére sarkall.
    Elég részletes ahhoz, hogy egy kerek képet kapjunk a festményről és elkészülésének környezetéről (festői, társadalmi, vallási szempontból), de nem veszünk el ezekben a részletekben, csupán kapunk jó pár kiindulási pontot, ha felkeltette érdeklődésünk az elemzés, és szeretnénk tovább kutakodni. Ugyanezt szolgálják a végén felsorolt szakirodalmak.
    Mivel a feladat kritika írása, ezért sajnos muszáj negatív kritikát megfogalmaznom: Feltéve, hogy olyan olvasó vagyok, aki érdeklődésből olvas, és nem szakmailag, esetleg összezavarodom azon, hogy nincsenek különválasztva a témák. Általában szeretjük, hogy először mondjuk van általános bevezető és összefoglaló, utána kompozíció elemzése, aztán rátérünk az alakokra, színekre, szimbólumokra, stb. Vagy esetleg vesszük egészben a képet, aztán lassan haladunk a részletek felé, a kép belsejébe. Ez lehet, hogy nagyon tagolja a szöveget, de mégis egyszerűbbé teheti az értelmezést.
    Amit magam miatt kérdezek: a madár alakja, bár értem a halálmadár szimbólumát, de nem lehet, hogy egészen egyszerűen egy kompozíciós elem? Ha nincs az a madár a képen, akkor a jobb harmad üres, nincs ami a fák vonala után vezetné a szemet. Ha összekötjük az első és utolsó fán ülő madár vonalával a repülő madarat, az egy egyenes ad ki, amely így beleviszi a tekintetünket a háttérbe, és egyben a kép jobb harmadába. Bár lehet, hogy ez az én földhözragadtságomat, spiritualitásom hiányát jelzi.
    Utolsó megjegyzésem pedig örökös vesszőparipám: a technika. Megfigyeltem, hogy kiállításokon a szerző-cím mellett a látogatók a technikát is imádják tudni. Én inkább szeretem kitalálni (gyakorlás a festménybecsüs-tanfolyamra), de valóban: jó tudni, vagy felismerni. Persze, Bruegel idejében még nem volt jellemző a vad ecsetvonásokkal való munka, de épp a „lesimított” felületnél lesz érdekes a technika. Az apró részleteknél a türelemjáték.

    A Tanárnő azt írja az elemzés végén: „A legnehezebb azt megfogalmazni, mitől emelkedik ki Bruegel tájképe….Nem bibliai jelenet, nem édenkert, nem idilli, eszményi táj, nem apokaliptikus…”. Hát pont ezek miatt emelkedik ki. Hogy egyik sem. Friss, élő, sajátos, mesés és minden korban ugyanazt tudja mondani.

  2. Papírszabó says:

    Különleges találkozás! A nyúl fogja a puskát: tanítvány elemzi a tanár munkáját.
    Lol. Írom ide mindjárt.
    A Tanárnő érdeme is ez a sok okos gondolat Szilágyi Annától. Ráadásul csatlakoznék hozzá valamiben: nem lehet, hogy (a madár) egészen egyszerűen egy kompozíciós elem?
    Az alkotásban szerintem a tudatos képszerkesztés mellett van egy ösztönös faktor is, amit a műalkotások dekódolásakor gyakran hajlamosak vagyunk elfelejteni. Van, hogy valami azt súgja a festőnek, hogy kell egy madár oda az égre. Aztán ha ott van és a művész nézegeti a kész képet, rájön, hogy igen. Kell oda. És ez – most látom, nahát…- a halál jelképe. A halál jelképe? Mindegy, jó az ott.

    Nem szabad elfelejtenünk, hogy ugyan a „tudatalatti”, az „ösztönös” csak Freud után került a szókincsünkbe, és lehet, hogy Bruegel „csak” a tájat festette, de azért mégis…

  3. bobita says:

    Az egyik kedvenc képem. Nagyon tetszik a képelemzés. Köszönet. Indulok Bécsbe :)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük