Hieronymus Bosch: A gyönyörök kertje

::: Képekről No19 – Sebes Katinak

---

Erről a képről nem lehet írni. Vagy ha igen, az legalább egy-két év igen elmélyült, szerteágazó kutatást igényelne. Ezért a pontos címe ennek az írásnak ez lehetne: Töredékek A gyönyörök kertje ürügyén (próbálkozások, személyes felszólamlások, kísérletezések).

Nem értek az akkori világot meghatározó boszorkányüldözésekhez, a démonológiához, az alkímiához, a fekete és fehér mágiához, az asztrológiához, a flamand közmondásokhoz, a középkori tankönyvekhez, a bestiáriumokhoz (illusztrált népkönyvek, verses állatmesék), nem láttam egyet sem a Bosch idején igen népszerű XV. századi álomfejtő szótárakból – ezek ismerete nélkül csak nagyon felületesen közelíthetők meg a festő szürreális, sokrétű, összetett művei. Nem ismerem eléggé a XV. század humoros flamand miniatúráit és szatirikus metszeteit, szerelemliget-ábrázolásait, alig-alig a XIV–XV. századi misztikus szerzőket (devotio moderna), keveset a La mer des hystoires fametszeteiből (1488, feltételezések szerint Bosch ebből vette át az emberek és a halak kereszteződését) – azaz Bosch világának forrásait. Csak néhányat említek azokból a korabeli művekből, amelyek – állítólag – hatottak Boschra: Jacopo da Varagine: Legenda Aurea, Ruysbeck szerzetes prédikációi, Tondalo látomása, az Ars morendi és mindenekelőtt Sebastian Brant: A bolondok hajója (1494).

A festő által használt szimbólumok egy része máig megfejthetetlen. Az alakok sokaságából, fantasztikus lényeiből sem azonosítható mindenki. Ám az esszét megrendelő Sebes Katalin 1993 óta szerkeszti az írásaimat – az Arnolfini Archívumban megjelenő esszéimet is –, így nem térhetek ki a feladat elől, de megoldani nem tudom.

Még egy késztetés: az előző két esszében Max Ernst és Otto Dix egy-egy képét próbáltam bemutatni. Mindkét festőt – más-más okok miatt – Bosch XX. századi szellemi társának vélem. Ráadásul ez a Bosch-kép lényegében ugyanarról szól, mint az előző kettő: a vágyról, vágyakozásról, a kísértésről, a testiségről, az erotikáról. És még a férfi és a nő közötti kapcsolat lehetséges számtalan változatáról.

1975-ben láttam Madridban a Pradóban a 220×389 centiméteres A gyönyörök kertje triptichont (1500–1504 k.), amely nem oltárkép, és nem templom számára készült. A XVI. század végén a szinte bigottan vallásos, katolikus II. Fülöp spanyol király volt lelkes gyűjtője a hívő Bosch képeinek, így kerülhetett a mintegy húsz-harminc festményből álló életműből nyolc a madridi múzeumba.

Saját univerzum

Alig tudunk valamit Bosch életéről. Vannak, akik szerint teljes nyugalomban, csendesen, békében élt, és a festésen kívül semmi nem érdekelte. A róla szóló regényes életrajzok fegyelmezett, visszahúzódó, de zaklatott idegrendszerű, látomásoktól gyötört embernek mutatják (például John Vermeulen). Még a születési dátum is bizonytalan: 1450 körül. Eredeti neve Jeroen van Aken, népes festőcsaládban nőtt fel. Már a dédapja is festő. 1481-ben feleségül vesz egy nála körülbelül húsz évvel idősebb vagyonos patríciuslányt. Gyermekük nem született (vagy nem tudnak róla). 1486-tól tagja a vallásos és elit Miasszonyunk testvérületnek, a megrendelői közé tartoznak a testvérület tagjai: Jó Fülöp, Habsburg Miksa és felesége, Burgundi Mária, Szép Fülöp burgundi herceg, a vagyonos Van Hoss és a Bergh család. Valószínűleg ki sem mozdult a kisvárosból, ahol élt (van, aki feltételezi, hogy járt Velencében). Ennyi dokumentálható Hieronymus Boschról (1450 k. – 1516), a művészettörténet egyik legeredetibb, legnehezebben megmagyarázható, saját univerzumot teremtő alkotójáról.

Összetett szimbólumrendszerének, sokrétű jelentésrétegének megfejtése még a kiemelkedően jelentős művészettörténészeknek (Tolnay Károly, Wilhelm Fraenger, Max Jakob Friedländer) sem sikerült. Ervin Panofsky 1953-ban egy verssort idéz Bosch kapcsán: „Ezt, agyamnak magas lévén nagyon, inkább kihagyom.” (Számomra Panofsky a mérvadó tudós művészettörténész.) Valószínűleg kultúratörténészek, vallástörténészek, művészettörténészek együttes munkája juthatna közelebb a megfejtéshez. Számos kusza pszichoanalitikus, néprajzi, asztrológiai, alkimista interpretációt elolvastam – nem vittek közelebb a képhez. Az értelmezések aránytalanul eltolódnak az ikonológia felé, ritkábbak a stilisztikai elemzések. Pedig Bosch új nyelvezete, formai leleménye formanyelvének analízisét igényelné!

A színkezelés alkimistája

Ez a kép egész egyszerűen gyönyörű. Lenyűgözően szép. Elsősorban a megfestés módja, a magas szintű mesterségbeli tudás, a festői hatások miatt. Az alkalmazott eszköztárból adódóan, főként a színek önálló élete, színvilága, erőteljessége miatt. Elképesztő színgazdagság, a hideg és a meleg színek összehangolása, leheletfinom valőrök, finom színárnyalatok. Fénylő aranysárgák, tompa zöldessárgák, nefritzöldek, ég- és tengerkékek, áttetsző világoskékek, ultramarinok fehérrel világosítva, permanentkék és zöld, sárgával telített zöldek, égetett umbrával sötétített zöldek, természetes nyers umbra (mélybarna), sötét és sárgásbarna. Kármin fehérrel világosítva rózsák, pompás rózsaszínek, korallok, mogyorószínek, a rózsaszínek, kékek, zöldek, sárgák különböző árnyalatai. Ezek a középső pompás nagy tábla és a baloldali (Éden) tábla színei. A jobb oldali (Pokol) színei is szépek, különösek: vasoxid fekete világosítva, meleg szürke, égetett umbra, natúr és égetett szienna, fehérrel és sárgákkal világosított umbrák. Ezekhez társít, párosít lokális színeket, harsány és tömör fedőtónusokat: kárminpirosat, narancsokat, lilásfeketéket, sötétkékeket – és ezekre teszi rá a szikrázó tűzvöröseket és a kadmiumsárgákat, kénsárgákat. Kristályos tónusok, akváriumszerű áttetszőségek, fémes ragyogás. Képes fehérre fehérrel modellálni. A legfinomabb átmeneteket is olyan szépen és változatosan modulálta, hogy többen tartják – méltán! – a színkezelés egyik legnagyobb alkimistájának.

A folyékony olajfestéket fátyolosan áttetsző rétegekben viszi fel a tölgyfa táblára, vízszintes ecsetvonásokkal szétterítve. Fürge, néhol izgága, másutt nyugodt mozdulatokkal, ráérősen (Keneth Clark). Felrajzolta a fatábla fehér alapozására az alakokat, tárgyakat, majd ezekre áttetsző, testszínű árnyalatokat festett, s rájuk a további színrétegeket. Gyakran hagyta az alapozást is érvényesülni. Egyenletes, árnyéktalan a megvilágítás. Az alapozott fatáblára hússzínű árnyalatokat terített szét, és erre vitte fel a színeket. Ecsetkezelése biztos, Bosch technikai értelemben is különös festői érzékkel és formai leleményességgel rendelkezett. A kivitelezés felszabadultsága is örömteli hullámzásokat kelt a nézőben. „A fantasztikum… a palettáján keresendő” – írja R. Grenaille Boschról 1965-ben. Számomra A gyönyörök kertjének legfőbb hatása a színekben rejlik. Ez a kép a színek édenkertje. A sokféle misztérium – lények, formák, utalások, jelentések és így tovább – mellett meghatározó a színek misztériuma. Mintha az eső utáni ragyogó égbolton a megkapóan szép szivárvány bomlana szét a szemünk láttára.

Nem írok a színek jelentéseiről, színszimbólumokról sem, mint ahogy később a lényekről, alakzatokról és a formák jelentéseiről sem (ezekhez is sokkal több idő, alaposabb elemzés kellene, és még tovább tágítaná az adott kereteket).

Minden mozgásban

Lentről felfelé hullámzó síkokból áll a kompozíció, falikárpitszerű hatást keltve. (Van egy XVI. századi flamand falikárpit-másolata a festménynek a madridi királyi palotában. A festmény korabeli népszerűségét a számos másolat is bizonyítja). Nyitott kompozíció, nincs kezdő- és végpont, nincs indítás és befejezés. Ez a világ végtelen, minden irányban továbbterjeszkedik. Az átlós vonalak az uralkodók, ezek is a belső mozgásokat erősítik.

Minden mozgásban van. Nincsenek statikus elemek a képen.

Hieronymus Bosch megteremtette a színek lírai költészetét. Végtelen fantáziája, tágas alkotó képzelete – miközben a kevesek kivételes szakmai tudásával rendelkezett – a színekre is kiterjedt a formák, alakzatok változatossága mellett. Ugyanakkor nemcsak a színek, hanem a képen belüli mozgások is rendívül magas fokú mesterségbeli tudásról tanúskodnak. Alakjainak nézőpontját nagyon alacsonyra helyezte, figurái függőleges tengelyek mentén állnak, és nem rövidülnek. „Perspektivikus elrendezés… archaikus kettőssége nem eredményezhet igazi térillúziót” – M. J. Friedländer, a németalföldi művészet monográfusa szerint. G. Dorfles „sajátos téralkotásról” ír a kép kapcsán.

Minden mozgásban van. Az ovális tó körül lovaglók, az égben repkedők, a vízen lebegők, a pucér emberek. A mindenség. A létezők sűrű szövevénye. Nem tudom megmagyarázni, miért, de ezáltal nekem nem zavaró, sőt valamiképp természetes a különféle lépték a felületen, az arányeltolódások (mekkora madarak és gyümölcsök az emberi testekhez képest!).

Gömbök tobzódása

A szavakban szinte megközelíthetetlen szépségű színeken kívül számomra a festményen látható gömbök a legcsodálatosabbak, lenyűgözők. Ennyi és ilyen talán semelyik más képen nem látható együtt. (Még kedvenc Paul Kleemnél sem. Egyébként hasonlóságok sorát érzékelem a két titokzatos, rejtjelekkel teli életmű között, de ez sem tartozik ide.) Talán 11 gömb és 4 félgömb.

A gömb a legteljesebb, önmagába visszatérő, örökmozgó, geometriai alakzat. Minden pontja egyenlő távolságra van a középpontjától. A Föld, ez a mi éltető égitestünk, közel gömb alakú (pontosabban geoid), és az Apollóról készült felvételek némelyikén nagyon is emlékeztet Bosch kék gömbjeire. Ahogy más csillagok, bolygók is gömbök. A keresztény művészet átvette a gömböt mint istenség- és hatalomszimbólumot az antik hagyományból. Az V. századtól egyre gyakoribb az ábrázolása: a mindenség, a kozmosz és a megváltásra váró világ jelképe, de lehet az égi és a földi szeretet szimbóluma is. Boschnál az ég és a föld, az égi és a földi szeretet – és bennük a szépség – megjelenítése.

Gyakran érzem, élem át, mennyire nem lehet megírni a festményeket (Monet vízililiomai, Klee szín-vallomásai, Rembrandt öregkori lelki analízisei és így tovább). Mit írhatok ezekről a csodagömbökről? Csakis nagyon személyeseket! (Unokáim Balaton-parti szappanbuborék-fújó játéka, mikor egyszerre csillog a zöldeskék vízen és a szálló, szivárvány vízgömbökön a fény. Amúgy a képzőművészetben a gömb alakú szappanbuborék az élet rövidségére utal, a halált allegorizálva. 11 éves korom óta vissza-visszatérő álmom: megszámlálhatatlan színű léggömb lebeg a felhőtlen, tiszta égen, miközben színes lufikat eregetek fel a magasba egy ismeretlen smaragdzöld víz partján. Mindig boldogan, szomorúan nézegettem az üveggyöngyöket. Most is. Pedig tudom, hogy a csendéleteken vanitas – hiúság – jelentésben szerepelnek. Weöres Sándor Őskori sirám: Fejünk fölé mint buborékot / fújta a mennyet a Hatalmas.” És így tovább.)

A képi kompozíció szempontjából a legfontosabb a megemelt háttérben a vízen forgó kék gömb, amelyen különös épített és organikus formák nyúlnak a magasba és jobbra is, balra is szimmetrikusan. Maga a gömb repedezett (ez csak közelről látszik). A közepén duplatengely, ezen a meztelen emberek. A festmény függőleges tengelye a kézen álló pár mellett halad át, attól jobbra fehér, amorf folt. A gömb statikusnak tűnik (amennyire egy gömb az lehet), a rajta tartózkodók és az előtte a vízben látszók élénken gesztikulálnak. Jobbra tőle a vízparton ugyancsak kék gömb, beszorulva egy földhasadékba, ebből szúrófegyverek nyúlnak a térbe. Szerelem, idill az egyiken, harc, fenyegetés a másikon.

És persze fontos, hogy kékek. Mindenki tudja, de azért mondom: a kék az ég és a víz (tenger, folyó, tó – ezen a képen is van mindegyikből, ezek az alaktalan, formátlan vizek itt is a női princípiumra utalnak), színe a végtelenségé. A transzcendenciáé. És az is, hogy a látványt meghatározó kék gömbök mellett a festményen ott vannak a piros gömbök: a kék és a vörös ellentéte is a földi szenvedélyeket jelzi. A piros/vörös a szerelem színe (már az Ószövetségben is: „Az én szerelmem fehér is, piros is” Én. 5,10). Az Újszövetségben a teremtő Isten végtelen szeretetének, a bűnért való vezeklésnek, engesztelésnek és az áldozatnak a színe.

Rendezett kozmosz

A sok kicsi és nagy, kék és piros gömb közül a triptichon középső táblájának bal oldalán az előtérben látható kékesfehér, áttetsző gömb a legkedvesebb. Ez közel van a bal oldali táblához, amely az Éden, a Paradicsom. A vízen egy vörös-rózsaszín gömb (anyaméh?) lebeg, amelyből jobbra csodálkozó arc tekint ki a felé közelítő fekete patkányra, ebből balra nő ki egy erőteljes, dús növény, mely pöttyös, leginkább éjjeli lepkére és pitypangra emlékeztető, kék szirmú virágban végződik. Ez tartja az elmondhatatlan szépségű, finomságú, szappanbuborék-törékenységű gömböt, amelyben ül az egymást gyengéden megérintő sötétebb bőrű férfi és a festői hagyományoknak megfelelően fehérebb bőrű, hosszú szőke hajú fiatal nő. A gömbben még egy narancssárga gömb, a Nap maga, a fény forrása. A gömb áttetsző felületét fehér, elágazó vonalak hálózzák be (idegrostok? csatornák? gyökerek?).

A férfi a nő hasára teszi a kezét; lehet, hogy ott a születendő gyermek? Ez a gömbbe zárt szerelem a csoda, amely két ember között megtörténhet. Felettük egy aránytalanul nagy színes vadkacsa (hím) repül. Tőlük jobbra a vízben fejen álló, nemi szervét kezeivel takaró férfi, széttárt lábai között gömb formájú termés, gyümölcs, melyből díszes sárga növényen kis fehér gömbök, gömb-termések, balra egy énekes madár, az élénkvörös gömbből is hosszú csőrű madár kopogtatja a cirádás növényt. Ettől följebb jobbra korallpiros gömb a vízen, egy pár néz ki belőle, jobbra meg egy láb nyúlik ki. Ettől kicsit jobbra lent a parton a zöldben egy majdnem gömb növényszárakból építve, erezett ez is, nagyobb a nyílása, és három ember a tartozéka. A fekvőnek a keze egy nagyméretű szederhez (vagy áfonyához) ér, az is sok liláskék, fehérrel csillogó sötétkék gömböcskéből áll össze. Elég sok madár csőrében is piros gömb, bogyó, tán galagonya (ez termékenységszimbólum).

Nem folytatom. Szabálytalan, amorf, organikus, geometrikus, zárt és nyitott formák. A meghatározók a gömbök. Bennük és általuk a világmindenség, a teljesség, a tökéletesség, a rendezett kozmosz. Az isteni.

Meg a szerelem (Aphrodité, Venus, Erósz, Ámor attribútuma).

Esztétikus szörnyek csapdájában

Abba már bele sem megyek, mennyi tojásforma a képen, megnyújtott gömbök, a teremtés kozmikus alakzatai, anyaméh, a létezés eredete, termékenység és így tovább. Az alkímiában központi szerepű, a tojásból nő ki a „fehér virág” (ezüst), „vörös virág” (arany) és a „kék virág” (a bölcsek virága). Ezek is láthatók A gyönyörök kertjén.

Kert. Erről is csak érintőlegesen; pedig a kép leglényege: hiszen a három táblából kettőnek a színhelye a kert. A bal oldali maga az Éden Ádámmal, Évával és Krisztussal, a világfával, a középső tábla pedig vizek, sziklák, fák, bokrok, gyümölcsök, virágok, vadállatok, madarak, lovak, csúszómászók, halak és emberek szövevénye. A kert a földi paradicsom, a világmindenség kicsinyített mása, élet és halál egysége. Születés és pusztulás folytonossága. A szépség és a szépség mulandósága.

Nem tudok belemenni, mint ahogy a madarak vagy a táj, a gyümölcsök és a virágok képen belüli formai és jelentésbeli értelmezésébe sem. (Azt szoktam mondani: a tájak, fák, virágok, madarak, vizek és a színek miatt volt – az unokáim mellett – élni érdemes. Erről is szól a festmény, de messzire vezetne belebonyolódni.) Mindenesetre egyáltalán nem értem azokat, akik pesszimistának, negatívnak érzékelik ezt az élettel és örömökkel teli festményt. Minden hibridlény, szokatlan alakzat ellenére a kert csodálatos, pompás, burjánzó, szertesugárzó (s persze össze kellene hasonlítani a középkori szerelemliget-ábrázolásokkal). Egyetlenegyszer – 1984-ben – lehetőségem volt Oxfordban az Ashmolean Museumban néhány órán át középkori s főként XV. századi szörnyalakokat nézegetni. Kalandoztam most néhány órát internetes portálokon, honlapokon (monsterbrains.blogspot.com, www.strangescience.net). Csak azt tudom, hogy hiányzik ez is: Bosch szörnyei, Bosch és a korabeli szörnyek, s valakinek ezt is meg kellene írni (az én tudásom ehhez csekély). Mindenesetre Bosch szörnyeinek jelentős része annyira szép, esztétikus, festői, hogy eltart egy darabig, míg a néző rájön: csapdában van.

A kert évszázadokon át a szerelmesek, a szerelem, a szerelmi játékok kitüntetett színhelye. A szerelemligetekben madarak dalolnak csábosan, édesen, gyönyörű virágok illata bódít, csobog a víz a kutakban – mint ez egyébként számos Bosch-korabeli faliszőnyegen és metszeteken látható.

Költőket kellene idézni! „Talán örökké lehetne verselni rólad régi kert” (Babits Mihály: A régi kert).

Ember-állat hibridek

Természetesen szép és rút, csúf koronként változik. A középkori esztétika szerint a szörnyek, torz alakok is lehetnek szépek, sőt ebben rejlik vonzerejük. Macbeth első színében kiáltják a boszorkányok: „Szép a rút, és rút a szép…” Már Arisztotelész (Kr. e. 384–322) Poétikájában is olvasható, hogy a rút dolgokat is lehet szépen imitálni, a szépség a visszataszító dolgok mesteri ábrázolása révén is elérhető. „Vannak dolgok, amelyeket önmagukban nem szívesen nézünk, de a lehető legpontosabb képük szemlélése gyönyört vált ki belőlünk, mint például a legcsúnyább állatok vagy holtak ábrázolása.” Plutarkhosz (46–120) szerint a művészi ábrázolás általi csúf ugyan csúf, ám a művész mesterségbeli tudása révén mintegy visszfényként tükröződik rajta a szépség (De audiendis poetis).

Sosem értettem, miért Bosch művei kapcsán okoz fejtörést, dilemmákat csúfnak mondott teremtményeinek meggyőző szépsége. Ember-állat hibridek már a 10–20 ezer éves barlangrajzokon is láthatók. A szentek legendái tele vannak furcsa, nem létező, félelmetes állatokkal, így róluk a képek is. A művészettörténet a kezdetektől tele van fantasztikus, bizarr, groteszk lényekkel, akik egyszerre szépek és rútak, vonzók és taszítók (nézőpont, lelkiállapot, ízlés, előítélet kérdése). És persze repülő és vízi szörnyekkel, rémségekkel, démonokkal, kísértetekkel, alakváltókkal, ördögökkel. Ha csak Ovidius (Kr. e. 43–Kr. u. 17) Átváltozások (Metamorphoses, Kr. u. 1–8) 12 ezer soros költeményét olvassuk, máris számos válfaját megismerhetjük. Vagy idézzük fel Zeuszt, a főistent, aki megszámlálhatatlanul sok alakot öltött, főleg földi nők elcsábítása érdekében (hattyú, bika). Unokáim kedvenc istene, a viking Ódin főisten démonikus alak, aki bármikor képes volt sassá változni, és nyolclábú lovon vágtázott. Vergiliusnál kígyóhajú Gorgókról, bikafejű Minótauroszról, kentaurokról, kimérákról, hárpiákról, oroszlántestű szfinxekről olvashatunk. Az ókori Egyiptomban Ammut krokodilból, vízilóból, leopárdból összegyúrt szörnyeteg. A görögöknél a rútságnak és a gonoszságnak sokféle formájával találkozhatunk. Homérosznál halfarkú nőkkel, szirénekkel, ragadozó madarakkal. A klasszikus mitológia telis-tele csúfságokkal, kegyetlenségekkel, rettenetes lényekkel (Szaturnusz felfalja gyermekeit, Médeia megöli őket, Tantalosz megfőzi fiát, Agamemnón feláldozza Iphigeneiát – gondolom, ennyi bőven elég). „Ó be sok rémeset, szörny csodát táplál a föld, és a tengerben is hány nyüzsög” (Aiszkhülosz, Kr. e. VI. sz.).

A keresztény művészet is telis-tele van gyötrelmes kegyetlenségekkel, fájdalmas cselekményekkel. Nem akarom felsorolni a válogatott kínzásokat, csúfságokat, csak néhány példa: Keresztelő Szent János fejevétele, a sárkányölő Szent György, Szent Katalin kerékbe törése, Szent Sebestyén és így tovább hosszasan. Kiemelkedik Szent Antal megkísértése: látomás ördögökről és démonokról (ezt Bosch is megfestette). Remek kompozíciókon, magas esztétikai igénnyel és többnyire szépen, kecsesen, kifejezően megfestve a rútság. A középkori templomok faragott templomdíszein, gyámpilléreken, portálok, kapuk szobrain és a kézzel festett kódexek margóján különös figurák, háromszemű lények, egylábúak, mellükön hordták az arcukat, kétfejű, tízszarvú vadállatok, fenevadak, emberevő szörnyetegek. A VIII–IX. és a XII–XIII. századi bestiáriumok, herbáriumok, lapidáriumok tele voltak hasonló illusztrációkkal.

A morális rosszal társított rútság

Szent Ágoston egyháztanító (Kr. u. 354–430) szerint a szörnyek is szépek, mert Isten teremtményei. Ugyanakkor Clervaux-i Szent Bernát (1090–1153) cisztercita szerzetes, hittudós kifakadt a „szörnyűséges torzulások és torz szörnyetegek” ellen. A neves teológus, Karthauzi Dionüsziosz szerint viszont a torz alakokban is felfedezhető a szépség (őt Bosch kapcsán sokan emlegetik). János Jelenések könyve (Kr. u. 68–69) a kiindulópont, rút ördögök, vörös sárkányok, oroszlánfejű lovak, kígyófarkúak, sokfejű tengeri szörnyek és így tovább. Egyébként persze Dante (1265–1321) Isteni színjátékában is hatlábú kígyók, fúriák, fenevadak sokasága. És épp csak említem a népszerű, sokféle apokalipszis- és utolsóítélet-domborműveket, oltárképeket, freskókat. És a haláltánc-ábrázolásokat (Bosch idejében fametszetekkel teli, kis formátumú könyvekben kezdtek terjedni). A képzőművészek kétségtelenül szívesen jelenítették meg, formálták meg műveikben a titokzatos, különös, furcsa lények sokaságát. Abba nem megyek, nem mehetek bele – igen messze vezetne –, hogy a művészek hitüknek megfelelően a rútat, torzat, kaotikusat a morális rosszal társítják, annak ellenére, hogy megszépíthetik a rútság bármely formáját az alkotás során. A fizikai csúfság és a morális rútság közötti összefüggéseknek gazdag klasszikus görög és keresztény teológiai irodalma van. (S természetesen tágas filozófiai, esztétikai irodalma. Csak Nietzsche egyik utolsó művéből idézem: „A csúfság az elfajzás intelme és szimptómája” (Bálványok alkonya, 1889.) Mivel a képelemző esszékben megengedek magamnak személyes megjegyzéseket, itt is megteszem. Bölcsész tanulmányaimat filozófia szakosként kezdtem, amely épp e témának köszönhetően ért véget. Felfedeztem Karl Friedrich Rosenkrantz német filozófus könyvét (1853) a rútság esztétikájáról. A marxista esztétika korlátolt, ám akkor nagy tekintélyű professzora szerint nincs olyan, hogy a rút esztétikája. S nemcsak elégtelennek ítélte dolgozatomat, hanem eltanácsolt a filozófiáról. (Magyarán: kirúgtak. Szerencsémre.)

A szép és a rút, szép vagy rút végtelenségig folytatható dilemmákat itt és most egy Immanuel Kant-idézettel zárom: „A szép művészet éppen a maga kiválóságát mutatja abban, hogy szépen ír le olyan dolgokat, amelyek a természetben rútak, vagy nem tetszők volnának. A fúriáknak, a betegségeknek, a háború pusztításának és hasonló ártalmasságoknak lehetséges nagyon szép leírása, sőt festményben való megjelenítése is.” (Az ítélőerő kritikája. Ictus, 1997, 238. oldal) A fentieket nem lehet nem tudomásul venni! Bosch értelmezése csak ebben a keretben történhet.

Egyébként számomra szépek a XV. és XVI. századi pokolábrázolások, inkább csodálatosak, lenyűgözők, különösek, mint félelmetesek (Jan van Eyck, Petrus Christus, Memling, Bosch, Signorelli és sokan mások munkáin). „Világi poklok ezek, Isten és ördög nélküli” – meghökkentő állítás, ám egyetértek vele, nagyon is (Bernard Dorival, 1949). „Ez nem a pokol, hacsak nem maga a föld tölti be ezt a szerepet.” (Carl Linfert, 1988). „A pokol – a többiek” – írja Sartre. Hát ez az!

Formába öntött képzelet

A világ, a létező, mindennapi is Bosch idején még tömve volt az emberek között nyüzsgő lidérces szörnyekkel, démonokkal. 1467-ben Alfonso de Spina spanyol püspök kijelentette, hogy 133 millió 316 ezer 666 démon létezik. Németalföld 1464 és 1492 között spanyol uralom alatt állt, Bosch akár ismerhette is ezt a megállapítást. Tele voltak a XIII–XV. századi könyvek szörnyekkel, démonokkal, ember-állat hibridekkel, állatfejű emberekkel, fejüket, arcukat a mellkasukon vagy a hátukon viselő lényekkel. Csak néhány közülük: John Mandeville: Livre des Merveilles (1360 k.); Lambert de Saint-Omer: Liber Floridus (1450 k.); Boucicuat mester: Livre des Merveilles (1400 k. sárkányok, kutyafejűek, egyszeműek, egyszarvúak); Petrus von Rosenheim: Ars memorandi (1502, madárhibridek, apokaliptikus szörnyek). És persze a XV. századot megelőzve is rengeteg, ezekből egyet emelek ki – mert ebből az egyből legalább néhány illusztráció reprodukcióját ismerem: Book of Kells (a kellsi kelta kódex, VIII. sz., Dublin, Trinity College): az iniciálék kacskaringóiban és a sorok között is csodás lények, gólyacsőrű vadászkutyák, fura madárkák, szörnyek, ölelkező állatpár, elképesztő emberi alakok. 1486-ban jelent meg Bernhard von Breidenbach műve, az Utazás a Szentföldre, tele egzotikus állatokkal – Bosch akár ezt is ismerhette. A középkori illusztrációk kapcsán írta Huizinga: „a pokoli kénszag keveredik a vaskos humorú bohózatok szabadosságával.” Telis-tele a képzőművészet látomásokkal, fantazmagóriákkal, éber álmokkal, hallucinációkkal – hiszen mindig is tele voltak az emberek halálfélelemmel, szorongással, az ismeretlentől való félelemmel, és számos természeti és történeti eseményt tartottak megmagyarázhatatlannak. A festők csak formába öntötték a képzeletbelit (Bosch, Van der Goes, Grünewald, és persze a XIX–XX. században is Goyától, Blake-től kezdve sokan).

Ezek után tulajdonképpen miért is kellene csodálkozni, meghökkenni A gyönyörök kertjén látható metamorfózisokon? A teremtés, az alkotás nem titkolt öröme sugárzik a vizekből előbújó keveréklényekből, a kék égben repülő emberekből, szárnyas kreatúrákból, az állat formájú növényekből, a növényként rügyező kőzetekből, különös kőalakzatokból, kacsafejű lényekből, faág-karokból, emberkezű halakból, halfarkú emberekből, ufószerű kreációkból, bizarr rémlényekből, úszkáló hüllőkből, háromfejű szalamandrákból, háromfejű íbiszekből (ez Krisztus lába előtt az Édenben a bal táblán alul) és így tovább, szinte felsorolhatatlanul.

Befejezhetetlen leltár

Képtelenség számba venni, mi minden látható ebben a különös Bosch-univerzumban. Hétköznapi használati tárgyak: kapu, kard, bot, asztallap, ingagolyó, kehely, csésze, tálka, obeliszk, háromszög, vízköpő, csónak, kút, könyv, kártya, malomkerék stb. Növények: fűzfa, bükk, mandragóra, bogáncs, csodanövények, krisztustövis, pálmafa, terméstokok stb. Gyümölcsök: földieper, ananász, szeder, szőlő, som stb. Állatok: ló, bárány, nyúl, macska, egér, vadkan, disznó, kígyó, varangyos béka, pillangó, elefánt, zsiráf, ökör, különféle halak, kagyló, róka, szarvas, férgek stb. Madarak: bagoly, galamb, pintyfélék, harkály, meggyvágó, búbos banka, jégmadár, vadkacsa, liba, kanalas gém, gólya, fecske, csóka, holló, papagáj, tyúk, kakas, daru, rigó, páva, hattyú stb. (Mindennek, amit felsoroltam, van – volt – jelentése, szimbólumtartománya. Értelmezésük mennyi időt és hány oldalt venne igénybe?!)

Zeneszerszámok: hárfa 21 húrral, lant és a hárfalant alatt kétszólamú kottasorral kotta, dob, fúvós hangszerek, duda. Természeti képződmények: hegyek, barlangok, tavak. Építmények, melyeket a festő kreált, formált, köríves és csillagszerű architektúrák. Emberek, férfiak és nők sokasága, lovasok, állatfejű és sátáni papok, mutatványosok, bűvészek, mindenekelőtt és -fölött: szerelmespárok. Krisztus, Ádám és Éva. Bibliai jelképek: élet fája, élet kútja, tudás fája, Éden, Pokol. Bosch csodás, korallszínű, rózsaszerű élet kútja egészen különös, szokatlan, eredeti és gyönyörű, lenyűgöző építmény – mondjuk fuvola égi hangja adhatná vissza szépségét, nem az én botladozó szavaim. A kút lábánál csillogó drágakövek, képzelet szülte állatok. Finomra metszett gótikus tabernákulumra hasonlít ez az egyedülálló képződmény.

Egészen biztos, hogy nem pontosan leltároztam, nem soroltam fel minden látható alkotóelemet. Például az ember formájú csúszómászókat, a testrészekből összerakott eszközöket és a csodálatos gömböket (de erről már írtam). És még a megnevezhetetlen teremtmények – építmények, csak a képen létező és úgymond a valóságban nem létező növények, állatok, azonosíthatatlan tárgyak és kúszómászók. És az ember-állat-madár-hal-növény keveréklények.

Felfejtetlen szimbólumok

Most kellene következni annak, amiről itt és most nem lehet írni! (Mert ehhez is kéne több hónapi munka, rengeteg olvasás.) A szimbólumok. Az allegóriák. A metaforák. A jelentések. Mondjuk így kezdve: a rózsafélékhez tartozó földieper a szerelem, a földi gyönyör megtestesítője. A kacsa Pénelopé, a szövő természetanya madara. A hárfa a férfi, a lant a nő szimbóluma. A madár a léleké, az égé, a Szentléleké. A lovaglás ősi termékenységi rítus. A gyümölcsszedés a nemi aktust jelenti a korabeli flamand nyelvben. És itt most ezt abba is hagyom. Egy nagy könyvnyi terjedelmet igényelne a bemutatás, megfejtés, magyarázat. (Ez Lynda Harrisnak és sokan másoknak sem sikerült. 1956-ban Amszterdamban megjelent Birk Bax könyve hollandul, amelyben bemutatja, hogy a gyümölcsök, az állatok, a háttér egzotikus ásványai erotikus szimbólumok, amelyek korabeli dalokkal, közmondásokkal, szólásokkal állnak kapcsolatban.) Ráadásul a festmény anélkül is megszólítja a nézőt, hogy képes volna felfejteni a szimbólumok tartalmát, tisztában volna az allegóriák jelentésével.

Keresztény szándékok

Egészen bizonyos, hogy Hieronymus Bosch hívő keresztény volt. Festményei bizonyossággal szolgálnak erre. Foglalkoztatta őt az Éden, a Pokol, Krisztus, Szent Antal, Szent János, a hét főbűn, az utolsó ítélet. Meggyőző José de Siquenca spanyol Jeromos-rendi szerzetes magyarázata Bosch vallásosságáról. Ő Bosch első méltatója, és hitelesen bizonyítja a festő kereszténységből fakadó szándékait.

Számos szekta, eretnek irányzat működik a Bosch-korabeli Európában, Németalföldön is. Érlelődik az idő méhében a reformáció, közeledik Luther nyilvánosság elé lépése (aki egyébként rendkívüli módon félt a démonoktól és az ördögtől; többen állítják, hogy az 1569-ben megjelent 700 oldalas Theatrum diabolorus protestáns démonológiai gyűjtemény szellemét előlegezi meg Hieronymus Bosch). És ne feledjük: 1484-ben VIII. Ince pápa meghirdeti a harmadik boszorkányüldözést az inkvizíció támogatására. Boscht A gyönyörök kertjén kritikusan megjelenített bűnös papjai, apácái miatt akár az inkvizíció is utolérhette volna, ha az a németalföldi elitből álló vallásos társaság – a Miasszonyunk testület –, amely az egyház megtisztulását sürgette, nem védi őt megrendeléseivel is.

Konrad Burdach (1859–1936) német reformációkutató az adamista irányzattal is foglalkozott. Nekem nem meggyőző Wilhelm Fraenger német művészettörténész érvrendszere, amellyel pedáns monográfiájában Boscht a manicheus adamitákhoz (picardok) köti, szerinte tagja volt a Szabad Szellem Testvérei eretnek szektának, és számukra festette A gyönyörök kertjét. (A festmény első tulajdonosa már 1517-ben III. Nassaui Hendrick orániai herceg, a képet brüsszeli palotájában őrizte, valószínűleg ő rendelte meg. 1591-től pedig II. Fülöp magánlakosztályában volt látható, az Escorialban.) Wilhelm Fraenger feltételezése szerint Bosch megbízója az adamiták nagymestere lehetett, egy teológus. „Ez a spiritualisztikus oltár egészében gondolati jellegű” – állítja. Hát nem! Az alkotás öröme sugárzik belőle, a teremtés képessége, a szakma szeretete. Az adamita gnosztikus szekta már a II–III. században is működött, a XV–XVI. században elvetették a szentségeket. Ez nekem nem fér bele a képbe, hiszen Boschnak 1512-ben már három műve szerepel a velencei Grimini bíboros gyűjteményében. 1516-ban egy műve Németalföld kormányzójánál: kizárt dolog, hogy egy szektatagtól szereztek volna maguknak festményt. Vannak, akik szerint ismerhette Paracelsus (1493–1541) svájci alkimista, ezoterikus bölcselő korai műveit – ámbár Bosch 1516 decemberében meghalt – és a holland tudósnak, Rotterdami Erasmusnak (1466–1536) az egyház hatalmát bíráló írásait, s ezek hatottak vallási nézeteire.

Művei tanúsága szerint Bosch valóban szabad szellem lehetett, de a saját feje, hite, gondolkodásmódja szerint.

Bosch egyértelműen közölte, mi az alapgondolata A gyönyörök kertjének. A triptichont összecsukva látható a felirat a külső szárnyakon. A bal oldali gömbön: Ipse dixit et facta sunt (Mivel szólt és lettek. Károli Gáspár fordításában: „Mert mondotta és lett; ő parancsolta és előállott”). A jobb oldali gömbön: Ipse mandavit et creata sunt (Rendelkezett és létrejöttek). Ez utóbbi a 9. és 148. zsoltár 5. verséből való. Balra fönt egy hasadékon néz ki a Teremtő. Csillogó kristályboltozat alatt, ölében tartja az Ige fogalmát megtestesítő könyvet, a Bibliát. Isten a szavával teremtette a világmindenséget, a Fény elválását a Sötétségtől (ez a külső oldal különösen szép ködös szürke és szürkészöld).

Most kellene írni a korabeli hitről és vallásról való gondolkodás képi megjelenítéséről. Bosch világképéről, istenhitéről, a mennyországhoz és a pokolhoz való viszonyáról. Utána a zsúfolt festményen szereplő meztelen emberek egymáshoz kapcsolódásáról, az erotikához és a bűnhöz való viszonyáról. Bosch kortársainak vélekedéséről a szexualitásról, a nemi aktusról, a paráználkodásról, az eredendő bűnről (lásd az Éden, Ádám és Éva a bal oldali táblán). És arról, ahogy Bosch mutatja meg az érzéki gyönyöröket, a gyönyör lehetséges sokféle forrását, a különféle szextevékenységeket. Az idilli szerelmet (a bal oldali áttetsző gömbbe zárt pár) vagy a szokatlant (az ifjú, aki virágokat dugdos társa fenekébe). Megint csak a szerelmi szimbólumokat és allegóriákat (ló, hal, szeder, eper, virág, rózsafélék, kert és így tovább). Nekem ezekkel semmi bajon, sőt. Tetszenek, hogy állatokon lovagolnak, patakokban fickándoznak, kívánatos gyümölcsöket majszolnak, óriási madarakon üldögélnek, a boldogságtól elfogódottak, ártatlanok, gyengédek, féktelenek, romlottak, vágyakoznak, nyüzsögnek, olykor zabolátlanok, élvezik az érzéki örömök mulandóságát, élvezik a földi gyönyöröket. Vízben, földön, levegőben, párokban, egyedül és csoportokban.

Határon

Többször utaltam ismereteim szűkösségére, hiányosságaira. Ebben az esszésorozatban megírtam tavaly 11, idén 7 képelemzést (s 1987 és 1992 között 19 képről, Föld-hajó. Liget, 1993). S most, ennél a festménynél átéltem, hogy itt a határ. A képességeim korlátozottak. Ez a kép nem adja meg magát nekem (s cseppet sem vigasztal, hogy sokan másoknak sem).

Mindig azt bizonygattam, hogy azok a festők, akik műveikben közelítették az őrület határait (Bosch, Grünewald, Goya, Blake, Van Gogh, Gulácsy és sokan mások), amíg komponálni, művet létrehozni tudtak, kézben tartották saját szörnyeiket, tébolyaikat, látomásaikat, hallucinációikat. Most, e kép kapcsán, életemben először, közel kerültem ahhoz, hogy a mű maga belevonjon olyan határátlépésbe, amire nem akarok – és legalább negyven éve nem kívánok – vállalkozni. Rá kellett jönnöm, hogy ezért nem tanítottam soha Bosch-képekről még művészettörténet-órákon sem, és sosem elemeztem, elemeztettem Képi kifejezés és egyéb tantárgyak keretei között. Vonzás és taszítás, öröm és szorongás, de a mélységekbe-magasságokba, ahova Bosch (Goya, Van Gogh) belevinne, nem vagyok alkalmas a belépésre.

Eddig a kép szépségeiről írtam. És most kellene belemenni azokba a rétegekbe, amik – a szépség, a megjelenítési mód, lenyűgöző festésmód, a költőiség mögött – a másik oldalról szólnak. Itt azonban abba kell hagynom, mert azokba a rétegekbe nem tudom, nem merem követni a festőt.

Mindig ellenérzést keltett a nagyszerű Gombrich, aki azt írja Boschról: „a Gonosz erőinek rémületes ábrázolása révén vált híressé”. Igen, most már értem.

Bosch rendkívüli precizitással festett. Pontosan, lassan, szakmailag messzemenően korrekten. Tulajdonképpen realista. Ezt erősítik a pontos körvonalak, határozott formák is. Valóságosan. Azt a valóságot ábrázolta, amit ő annak tartott. S amilyen a világ. Akkor is. Azelőtt is. Most is. Egyrészt szorongásokkal, fájdalmakkal, fenyegetettséggel, erőszakkal, gonoszságokkal teli, tébolyodott kísértetekkel, másrészt szépségekkel, csodákkal, lírai érzelmekkel, szeretettel, szerelemmel és így tovább. De ebbe már nem tudok belemenni. Tanítok. Írok. De többre nincs bennem képesség. Kerülöm a lidércnyomásokat.

S. Nagy Katalin

---

Irodalom

• Bodnár Szilvia: Álmok és látomások. Szépművészeti Múzeum, Budapest, 1996.
• Bokányi Adrienn: Művészi pokoljárások – NyME-SEK, sek.nyme.hu/btk/ZEPHYRNET
• Bosing, Walter: Bosch – A festői életmű. Ford.: Steiger Kornél, Taschen/Vince, Budapest, 2005.
• Eco, Umberto (szerk.): A rútság története. Ford.: Sajó Tamás, Európa, Budapest, 2007.
• Fraenger, Wilhelm: Hieronymus Bosch. Ford.: Dávid Gábor Csaba, Kerékgyártó Béla, Székely András. Corvina, Budapest, 1982.
• Gibson, Walter S.: Hieronymus Bosch. Thames and Hudson, London, 1985.
• Isten állatkertje. Válogatás a középkor és a reneszánsz állatleírásaiból. Palimpszeszt Kulturális Alapítvány, Budapest, 2001.
• Koreny, Fritz: Hieronymus Bosch: die Zeichnungen. Bregois, Wien, 2012.
• Mander, van Karel: Hírneves németalföldi festők élete. Ford.: Szondi Béla, Helikon, Budapest, 1987. 56–57. o.
• Linfert, Carl: Jérôme Bosch. Cercle d’Art, Paris, 1988.
• Pál József – Újvári Edit (szerk.): Szimbólumtár. Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából. Balassi, Budapest, 2001.
• Silver, Larry: Hieronymus Bosch. Abbeville Press, New York, 2006.
• Tolnay, de Charles: Hieronymus Bosch. Reynal and Company, New York, 1988.
• Vermeulen, John: Hieronymus Bosch élete és művészete. Ford.: Almássy Ágnes, Geopen, Budapest, 2009.

---

 Exkluzív elsőközlés
Készült 2013 májusában, Budapesten | Hovatovább:  Prado, Madrid