Hegyek között, völgyek között…

::: Micsoda útjaim… 2. Nyolcadik rész – Roland Dánielnek, 9 éves unokámnak


Hozzám a dimbes-dombos, ligetekkel és magányos fákkal, haszonnövényekkel és füves részekkel váltakozó tájak állnak közel. A sokféle zöld egymás mellett, mögött s a rájuk boruló ezernyi kék ég. Mint amikor a nagyapám lovaival (most autóval) elhagyjuk Nagykanizsát Gyékényes felé, és Surd után közeledünk a liliomfákkal teli Zákányhoz. Szívmelengető látvány! És otthonos. Vagy Toszkána, Provence gyerekkori környezetet megidéző dombjai, szőlői, változatos zöldjei, virágmezői. A lengyel dimbes-dombos morénavidék a sok tóval (1969-ben begyalogoltuk, majd 1985-ben kocsival – és kutyával, a koromfekete mudival, Bagettel – keresztbe-kasul).

Az osztrák–szlovén határon a Radl-hágó (670 méter magasságban) borvidéke, körülötte meg magas hegyek (Großer Speikkogel, 2410 méter). És ki ne felejtsem Costwaldsot, az Oxfordshire és a Gloucestershire közötti tájat sárga kőből épített házaival, legelő lovakkal, juhokkal, és a zöld völgyekben a normann templomokat. Mintha álom és valóság közötti lenne ez a különös fákkal teli vidék (nem véletlen, hogy itt forgatták a Harry Pottert). A mindennapi létezés boldog, tágas terei.

Vonzanak és taszítanak

És mégis: a magas hegyek lenyűgöznek. Csodálom őket, szorongok tőlük, vonzanak és taszítanak. Amikor tavaly májusban a családommal Münchenbe igyekeztünk, és a kocsiból megláttam az Alpok távoli, néhol havas csúcsait – Salzburghoz közeledtünk –, nem is tudom, hányadszor (10–15 körül) ugyanazt éltem át. Nehezen lélegeztem, elszorult a torkom, hangosan kalapált a szívem. Semmi máshoz nem hasonlítható állapot jön létre előbb a testemben, aztán az agyamban, amikor érzékelem az égig érő hegyek vonulatát, tömegüket, változatlanságukat, időn kívüliségüket, mozdíthatatlanságukat. Az Alpok vonulatát, rétegződéseit, csúcsait, magaslatait, a hóhatárt. Volt, hogy ragyogott a nap, fénykoszorúba vonva a magas és felül kopár, szikár hegyeket. Volt, hogy leereszkedett a köd, áttetszővé, majd láthatatlanná vált minden. Volt, hogy váratlanul nyíltak meg az ég csatornái és úgy zuhogott, mintha sosem akarna vége lenni az áradatnak. Egyszer, 2000 környékén (a most 25 éves Tomi akkor 10–12 éves volt), október 23-án olyan sűrű, vastag havazás rontott ránk, hogy le kellett térni az útról még a német határ előtt, és egy hangulatos, barátságos panzióban éjszakázni. Reggelre a kocsin 20–30 centis hó, amúgy szikrázott, vakított minden, havas pompájukban mutatkoztak a megközelíthetetlen hegyek.

Salzburg, Ausztria
Salzburg, Ausztria

Már a tavaszi müncheni úton elhatároztam, hogy a 69. születésnapomat október közepén Salzburgban ünnepeljük. A várost is nagyon kedvelem, szívesen mutattam meg az ötéves kora óta zongorázó Rolinak (együtt Mozart szülőházában!) és a fuvolázó Samunak, de valójában a hegyek karéja vonzott, az Alpok maga. A Salzburg környéki látványos hegyeket s rajtuk az autóval megközelíthető kilátókat különféle időjárási körülmények közepette ismerhettem meg annyira, hogy Salzburghoz közeledve az autópályán, majd Salzburg után Münchent megcélozva 2013 tavaszán és őszén is úgy tudtam felidézni a látottakat, az emlékeket, mintha videón rögzítettem volna az agyamban. A belülről a retinámra vetített képek és a kinti, 3 ezer méter feletti valóságos hegykaréj csúcsai pompásan kiegészítették egymást. A 3798 méter magas Grossglockner (Nagy Harang) hajtűkanyarokkal. Edelweiss Spitze, onnan megint le a völgybe. Dachstein havas csúcsai. Nem sorolom tovább. Hálás vagyok a sorsomnak, hogy megadatott megismerni őket és ha távolról is, de megmutathattam az unokáimnak a kéklő tavakkal, magas hegyekkel teletűzdelt fenséges tájat. Salzburgban egyórás panorámabuszozás a város körül is, így az Alpok sokféle arca tárult fel előttük.

Leginkább az Alpok

A Hét rilai tó völgye, Bulgária
A Hét rilai tó völgye, Bulgária

Sokfelé sokféle nagy hegyet láthattam: Tátra, Kárpátok, Olümposz, Moldovenau (román), Kebnekaise (svéd), Ben Nevis (skót), Sierra Nevada (spanyol), a Rila-hegység (bolgár). A Hét rilai tó völgyéről külön is kellene írni; a 2925 méter magas Muszaláról, a Balkán-félsziget legmagasabb pontjáról, ahova állítólag először Nagy Sándor apja, II. Philipposz makedón király mászott fel. És persze a 1147 méter magasságban két gyors és tiszta hegyi patak között fekvő, a X. század óta működő ortodox kolostorról, tornyairól, az épületek külsején és a bennük látható rendkívül színvonalas freskókról. Szó szerint lélegzetelállító látvány: áll az ember szájtátva a kolostorok között, és egyszerre, együtt látja a főtemplom vallási jelenetekkel telefestett külső falát és a háttérben a Rila-hegység csúcsait. Végül még ide kell írnom a Pireneusokat, mely a határ Franciaország és Spanyolország között – legmagasabb csúcsa, az Aneto 3404 méter –, a Földközi-tenger partjáról láttam először 1975-ben, útban Marseille-ből Barcelona felé (a busz többször is megállt a fotósok kedvéért, akárcsak 1972-ben Olümposznál).

Zugspitze, Ausztria
Zugspitze, Ausztria

Leginkább az Alpok vonzott 34 éves korom óta (1978). Talán az Ausztria és Németország határán húzódó Zugspitze (2962 méter) meredek mészkő szikláiról lezúduló lavinák látványa, talán mert semelyik nem itthoni tájat nem láttam annyiszor, mint Salzburg környékén a Gaisberg és az Untersberg szirtjei közöttit és a München körüli hegyeket (Alpspitze, 2628 méter; Hochlassen, 2706 méter). Keresztül-kasul autóztam Ausztrián több mint két évtizeden át (sokszor egyedül, többször a gyerek Tomival, néhányszor hallgatni tudó barátokkal), hogy minél közelebbről csodálhassam, magamba zárhassam ezeket a különös teremtményeket, számomra ambivalens természeti képződményeket. Csak néhány, felsorolásszerűen: Grossglockner (3798 méter), Ausztria legmagasabb csúcsa Karintia és Tirol határán a Magas-Tauern-hegységben; Grossvenediger (3662 méter) Salzburg és Tirol határán, ez Ausztria negyedik legmagasabb hegye, tíznél is többször megkörnyékeztem, főként gleccserei miatt. Kis kitérő az olasz–osztrák határon Heim (2434 méter, olaszul Monte Elmo). Kizárólag azért vállalkoztam egyszer a Budapest–Róma autóútra – 1990-ben, 46 évesen még meg se kottyant az 1300 kilométer –, hogy ne csak a vonatról, majd a repülőről lássam, hanem benne legyek a hegyekben.

Grossglockner, Ausztria
Grossglockner, Ausztria

Ha valaki ránéz Ausztria domborzati térképére, láthatja, Graz után hegyek végtelen sokasága nyúlik át Svájcba és Olaszországba is, Bresciáig. 1995 augusztusában azért mentünk Villachba, az osztrák, olasz és szlovén hármas határon fekvő mediterrán kisvárosba, a hűvös és mély tó partjára nyaralni, mert onnan is hegyek karéja látszik, sokak szerint Innsbruck és környékével vetekszik a látvány. Még a mélykék tavakban úszva is mindenütt hegyekre látni. Nem túl messze a városközponttól (tán 7–8 kilométerre) van a 17 kilométeres villachi Alpesi-panorámaút, ezen két-három órát gyalogoltunk: hegyek és tavak, hegyek és völgyek mindenütt. És itt volt alkalmam és időm behatóbban megismerkedni az Alpok állatvilágával. Még az alpesi Apolló-lepkét is megfigyelhettem és a szirti sasokat, gulyáskuvikot, havasi és fenyőszajkót, szirti fecskét. És persze zergéket, kőszáli kecskéket, alpi nyulakat, mormotákat, és egyszer még egy alpesi szalamandrát is. 1500 méterig, a déli oldalon olykor 1700 méterig szártalan tárnicsok, rozsdás havasszépek, sisakvirágok, havasi gombafű és havasi gyopár. Ez utóbbi fehér, gyapjas, vakítóan csillogó havasi növényhez egészen furcsa, misztikus a kötődésem. Meghatódom tőlük. Levelei rozettát alkotnak, hatágú csillag alakban helyezkednek el a virág körül. Még 3 ezer méter magasan is képes megélni. A női vadászok jelképe. Számomra az elpusztíthatatlan életé. (Istenem, hogy örültem, mikor 1984-ben Észak-Koreában a kínai határhoz közeli Csangpaj-hegyen körülbelül 2 ezer méter magasban felfedeztem néhányat! A világ végén is az élet megtestesítője.) Egyszer majdnem elcsábultam Sopronba szociológiát tanítani a kilencvenes évek közepén, amikor Tomival sokszor aludtunk a kristálytiszta levegőjű Lövérekben egy magánházban, ahonnan naponta átautóztunk az osztrák kisvárosokba és hegyekbe. Talán Sopron az egyetlen hely itthon, ahol Budán kívül élni tudtam volna – épp az Alpokalja, a Soproni-hegység (legmagasabb pontja az 559 méteres Magasbérc, tele erdei ciklámenekkel és szelídgesztenyével, patakok, tavak és csend) és az egyetem miatt.

Alagutak helyett hágók

Col de la Madeleine, Franciaország
Col de la Madeleine, Franciaország

Még azért megírom, hogy utálom az alagutakat, ámbár lenyűgöznek, mint a legtöbb mérnöki műtárgy, amit ember tervezett, épített. Tudtommal nincsenek fóbiáim, tériszonyom sem, nem is szorongtam, amikor a Rómába vezető úton töménytelen sok alagúton kellett túljutnom, de akkor már sokkal inkább a nem túl magas hágók, ha békés a panoráma. A Brenner-hágó Dél-Tirolban, 1374 méter magasságban, tele erdővel, vörös tetejű tanyákkal, svájcicsoki-barna tehenekkel. Az alacsony Semmering-hágó meg egyenesen kedves, mosolyogtató a maga mindössze 985 méteres magasságában. A Semmering-alagútlánc is elég elviselhető (a leghosszabb, a Spital-alagút csak 2,5 kilométer). Egyszer, egyetlenegyszer azért kísértettem a sorsot a hegyekben is: a francia Alpokban a Col de la Madeleine magashágó hajtűkanyarjain, 1993 méterre fel és le, egy francia festő barátom kocsiját vezetve. (45 éves voltam. Magabiztos, derűs, erős. Azt hittem, enyém a világ, a fene egye meg.)

Vonattal Svájcba

Kocsival nem mentem Svájcba. Miért is nem?! Ki tudja, talán mert mindig egyedül utaztam oda, talán mert Zürich 1978 óta – akkor voltam először – számomra a béke, a megnyugvás, a rendezettség szigete, tapintatos, zárkózott emberekkel, ahol mindig kisimultak az idegeim, elcsitultak az indulataim. Nem a múlt, nem az emlékek, a gubancok, a konfliktusok, hanem az intellektusom, a gondolataim, a jobbik énem működött. Érthető: Magda, Gyuri, Klee, Giacometti, Bern, Bázel, Zürichi-tó, Beyeler-gyűjtemény és így tovább. (Vajon milyen ember lennék, ha Zürichben, Koppenhágában, Stockholmban teltek volna el az analízis utáni évtizedek? Minőségibb a környezet, a közeg – de hát a családom nagyon is ideköt!) Eleinte vonattal, aztán repülővel.

Matterhorn, Svájc
Matterhorn, Svájc

Svájc mintegy kétharmadán az Alpok 3–4 ezer méter magas hegyei húzódnak, így a repülőről bámulatos, káprázatos a látvány, a hófedte csúcsok, a hágók és az élettelen sziklák, a szürke sokféle árnyalata. Az erdőhatár peremét inkább sejti, mint érzékeli az ember. A Zürichben élő „nagynéném” (ő ajándékozott meg ezzel, mikor együtt voltunk Berlinben, valójában gyerekkori pszichológusom 11–13 éves koromban) és férje sokfelé vittek vonattal, hajóval. Nemcsak a lenyűgözően szép, harmonikus, rendezett, csendes városokba, például Bernbe (körülötte a Berni-Alpok), Bázelbe és Luzernbe. A Vierwaldstatti-tó partján a 2120 méter magas Pilátus csúcsa alatt és közel a Rigi, amelyről azt mondják, hogy a „Hegyek Királynője”. A felvonó 1030 méterig visz fel, onnan körbevesz az Alpok karéja, a szurdokok, hágók, vízesések, gleccserek, az erdők, a természet sokrétűsége. Az Alpok neve valószínűleg latin eredetű: Alpes, talán az albusból (fehér), talán az altusból (magas), de vannak, akik szerint kelta eredetű. A „Hegyek Királya” a gúla alakú, meredek, csupasz óriás, a Matterhorn (4478 méter) szürke gránit, csúcsán mindig szikrázik a hó.

A hatvanas évek végén még itthon élő festő barátom (azóta sincs olyan egyívású, azonos ízlésű, hasonló értékrendű kortársam, egyikünk elkezdett egy mondatot, a másik befejezte) zenész férje vitt el kocsival, amikor megelégelte, hogy nem bírok megválni zürichi lakásuk erkélyétől, az ottani kilátástól (Magdáék erkélyéről félkörben az Uetliberg, a felhők járásától függő látványként). Előbb felvitt a Felseneggre nagykabinos felvonóval, ahonnan szívszorongató és szívmelengető kilátás nyílik a 42 kilométer hosszú Zürichi-tóra. Ez a gyönyörű, hihetetlenül tiszta, békés gleccsertó a Glarneri-Alpokig nyúlik (nagyon szerettem rajta hajókázni még főnben is, a váratlanul lecsapó záporban is, de persze leginkább verőfényben).

Mönch, Svájc
Mönch, Svájc

A látványos, piramis formájú, környezetétől élesen elkülönülő Matterhorn Zermatt és Breuil között a Wallis-Alpokban van, közel az olasz határhoz. Két óriási kőzetlemez, dolomit, zöldpala és gneisztömb emelkedik az égbe. A matte azt jelenti: rét, a horn azt, hogy szarv. Az Alpok egyik halálos csúcsa: 1865 és 1995 között mintegy ötszáz hegymászó lelte itt halálát.

Hosszú életem során sok embert becsültem, még többet kedveltem, de tisztelni talán csak hármat. Az általam ismert hegyek közül a svájci Matterhorn nemcsak lenyűgözött, hanem mély tiszteletet keltett bennem. A kocsit Taschban hagytuk, és innen elektromos vasúttal mentünk Zemattba, az 1606 méteren fekvő kisvárosba. Lehetett volna még tovább menni felvonóval a Homli Házig, de nem akartam, nem mertem. A zenész fiatalember a csenddel csábított: azért akarta, hogy felmenjünk a 3255 méter magason épült Hörnlihüttéhez, hogy átélhessem a szerinte sehol máshol nem megtapasztalható éteri csendet (és Steve Reich? és Philipp Glass?). Halálfélelmem volt, rettegtem attól, hogy megsüketülök (olykor magas hegyekben hallottam a szívdobbanásaimat, és nem volt kellemes). Nem hagytam magam rábeszélni. A gerinc vad látványától elszorult a szívem, lüktetett a véráram bennem, nehezen lélegeztem. Elvitt a Lauterbrunner-völgybe; a Berni-Alpok 4 ezer méter feletti csúcsai veszik körbe. Ott a Mönch (magyarul: szerzetes, 4107 méter) és a lenyűgözően fenséges Jungfrau. És az Eiger, amely „csak” 3970 méter, komor északi fala hasonlóan ördögi, mint a Matterhorn. Nem véletlenül hívják Emberevő szörnynek! Sokan írják, hogy az északi oldala mintha tényleg az volna (hat óriási arcot vélnek látni a Berni-Alpokban). Állítólag nehezebb megmászni, mint a Himalája 8 ezres csúcsait.

Féltem a zuhanástól. De még inkább tiltakozás volt bennem a Földtől való elszakadástól, mintha ezekben az égig érő hegyekben nem működne a gravitáció. 40 éves koromig nem ültem repülőn. Taszított. Aztán rögtön Moszkváig, majd onnan Phenjanba: a Bajkál-tó látványa s leginkább a kínai nagy fal meggyőzött. Attól kezdve mindig repülővel Svájcba a magas hegyek fölött. S ha már megint előkerült Észak-Korea: különlegesek a hegyei, a Ryongak sárkányra emlékeztető csúcsa, a Kuvol a Pektu-hegyen a világ egyik legmagasabban fekvő krátertava lenyűgöző panorámával, a Mjohjang-hegyen a XI. századi Pohjon buddhista templom. A természet tökéletes közönye az ember iránt. Mindent mi vetítünk bele a látványba, a hegyekébe is. Hiszen én is a hegyekre és a régi koreai építményekre akarok emlékezni, és nem Panmindzson határfalura a két Korea között, Kim Ir Szen szobraira, az egész hétköznapi nyomorúságra.

A tél is lehet szép

Tátra, Szlovákia
Tátra, Szlovákia

Sosem vágytam magas hegyet mászni. Egyébként valóban nem szeretem a telet, a havat, a jeget, a hideget. Inkább húztam a szánkón a kisebb testvéreimet, minthogy én ráüljek. Pestre költözve 1955-től a Benczúr utcában laktunk, egyetlenegyszer sem mentem ki a jégpályára. Volt valaki, aki annyira fontos volt számomra, hogy a nyolcvanas évek második felében minden decemberben elvittem kocsival a Tátra déli oldalában a Csorba-tóhoz, januárban pedig Ótátrafüredre. (A Tátráról szólva nem kerülhető meg Csontváry Kosztka Tivadar vonzódása a tájhoz és monumentális képe A Nagy Tarpatak völgye a Tátrában, 1904-ben festett, nagyméretű, 236×400 centiméteres műve.) Egyszer elmentem vele siklóvasúttal, egyszer lanovkával a Tátra havas hegycsúcsainak megcsodálására. Amíg síelt, én a kényelmes melegben a Varázshegyet és a József és testvéreit olvastam (sokadszor). Mindössze háromszor éltem át a 70 év alatt, hogy a tél is lehet szép. Először 1971 és 1972 fordulóján szilveszterkor, a csendes Lillafüreden nővéremmel és sógorommal a puha, lágy, sűrű, átláthatatlan hóesésben borókapálinkával melegítve magunk. Másodszor Bécsben a Kunsthistorisches Museumban id. Pieter Bruegel (1525–1569) Vadászok a hóban című festményének megismerésekor, amelyen a szomorú vadászok és kutyák lehangoló, nehézkes mozgása ellenére is szép a tél, a tágas tér, a havas hegy (valószínűleg az Alpok), a vidám falusi korcsolyázók látványa. (A legkedvesebb képeim egyike. Ha könyvet írnék Hegyek között, völgyek között… címmel, ez lenne a címlapja.) Harmadszor 1989 telén: álltam a barátságos szállodai szobában a jégvirágos ablaknál, a szépségtől, a hópelyhek táncától lenyűgözve, aztán kimentem, beborított a hó, és semmi, de semmi nem látszott a Magas-Tátra hegyvonulatából. Hirtelen ezüstös lett a késő délután, csengeni kezdett Vivaldi, kavarogtak bennem Weöres Sándor téli versei. „Szétmálló hangerdő… Tél öblén halkan ring.” Megadtam magam. (Szerencsére. Mert az unokáim építette hóembereknek már tiszta szívből örültem velük együtt.)

Világjárók

Gyerekkoromban lenyűgöztek Nansen és Amundsen sarki utazásairól szóló könyvei, és hasonlónak képzeltem a hegycsúcsokra feljutást is. Volt otthon néhány kötet a Világjárók sorozatból, Benedek István Csavargás az Alpokban (1958) varázslatos útleírását szinte kívülről tudtam (14 éves voltam). Még egyet kiemelek a sorozatból: Reinhold Messner A cél: a Mount Everest címűt. Messner 1978-ban oxigénpalack nélkül érte el a 8848 méter magas csúcsot. 34 éves volt akkor, akárcsak én. „Nem azért mászom hegyet, hogy a csúcsokat meghódítsam. Hogy akkor miért? Keresem a határhelyzeteket, hogy érezzem szorongásaimat, kételyeimet és magasztos érzések töltsenek el”, írta Messner, aki már előzetesen hat, 8 ezer méteren felüli csúcsot meghódított.

Én a tengert szeretem. Mert él, mozog, hullámzik, tele van élőlényekkel, nyomokat hagy a parton, visszahúzódik, a vízáramlatok, sodrások, ár-apály, szelek, magasra ugró delfinek, hajók folyton változtatják. Végtelen és zöld és kék. A tenger dinamikus hullámainak ívelését kedvelem, ahogy a felfelé nyomuló víztömeget visszahajlítja a nehézkedési erő vonzása. Ahogy a partra futó hullámvonalak a víz mozgásának köszönhetően a nedves homokon rajzokat hagynak maguk után. Meg kagylókat, tengeri sünházakat, csigákat, élő és élettelen lényeket (ó jaj, önfeledt, boldog, fénylő órák Krétán, Dugi Otokon, Hammametben, Jesolóban és így tovább).

A hegy nem mozog! Minden életjelenség mozgásban nyilvánul meg.

Persze hogy tudom, mire képes a tenger ereje. Hiszen az általam legmagasabbra emelt, becsült, áhítatosan szeretett, kifinomult krétai kultúrát, minószi civilizációt Kr. e. 1600 körül a Szantorini-sziget nagy részét felrobbantó, irdatlan erejű vulkanikus kitörés okozta tengerár, szökőár pusztította el. Nézem a tévében, hogy a ma is irtózatos erejű, magasságú víztömegek hogyan sodornak magukkal bármit, amit ember hoz létre. De mégis: aztán visszahúzódik, és kezdődik elölről az élet térhódítása.

Csorba-tó, Szlovákia
Csorba-tó, Szlovákia

Csak azokat a kisebb hegyeket szeretem, amelyeket elborít az erdő, a virágok, a legelők, tele vannak állatokkal, patakokkal, kutakkal, tavakkal, vízesésekkel, malmokkal. Élettel. Bükk, Mátra (Kékestető, 1014 méter), Zemplén, Mürzzuschlag, Csorba-tó (1346 méter), Börzsöny (Hegyes-tetőn panoráma a Dunára), az 594 méter magas Hykjeberget a Skandináv-hegységben, a Fekete-erdőt (Schwarzwald, 1493 méter) tobozos fáival, alatta a Rajnával és a két kis patakkal, amelyből a Duna lesz. Nem sorolom tovább. És leginkább a völgyeket szeretem: a Káli-medencét a repcetengerrel, a csővári pipacsost, a tihanyi levendulást, a Váli-völgy 24 féle hóvirágját. S ha már Svájc, akkor a Lauterbrunnen-völgy 72 vízesésével. Továbbá a Plitvicei-tavak változó színeikkel, a Grüner See a Hochschwab-hegy lábánál és a többi. A völgy élet és termékenység. Megérkezés és megnyugvás. A földhöz kötődés.

Hatalmas erők

Eiger, Mönch és Jungfrau, Svájc
Eiger, Mönch és Jungfrau, Svájc

Visszatérek a Matterhornhoz. És a Jungfrauhoz (3454 méter), az Eigerhez (3970 méter) és a Mönchöz (4099 méter) a Berni-Alpokban, ehhez a hármas hegycsúcsú vonulathoz. A Jungfraujoch vasútállomás (3454 méteren) Európa legmagasabban fekvő vasútállomása. Természetesen elhiszem, hogy az Eigerben, mely egy emberevő óriásról – ogre – kapta a nevét, még mindig ott leselkedik ez a szörnyeteg. A hegyen élő félelmetes, hatalmas óriás archetipikus szimbólum. Azt hiszem, a Matterhorn volt életem legellentmondásosabb látványa, vonzó és taszító, rémisztő és lenyűgöző, fenséges és idegen. Fölfelé lendülő határozott körvonalaiban megéreztem az őt létrehozó hatalmas földi, mechanikai erőket. Értem én a magas hegyek megmászóit: fel kell jutni a csúcsra, mert ott van – ilyen egyszerű. Annyi minden vonzott, kísértett hosszú életem során, annyi mindenfélét megpróbáltam, de a hegymászástól ódzkodtam, borzongtam, féltem. Újra mondom: nem a kedves kis hegyekről beszélek, melyeken tobzódik az élet, tücskök, bogarak, erdők, mezők, patakok – ez séta, meg-megállás, ücsörgés, bámészkodás, színek, szagok, hangok élvezete, tágas tér, belátható, emberléptékű magaslatok. Megismerhető, lakott, elérhető és szorosan összefügg az út szimbolikájával.

Ahányszor láttam a Matterhornt – akárcsak távolból, repülőről vagy fényképeken –, mindig az expresszionista Der Sturmban (A roham) megjelent August Stramm (1874–1915) Őrjárat című verse tolult fel bennem hideglelősen: „A kövek ellenségek / árulást vigyorog ablak / gallyak fojtogatnak / hegyek bokrok susogva leveleznek / süvítés / halál” (Ford. Weöres Sándor).

Komolyan mondom, a Matterhorn mintha valami bennem tovább élő atavisztikus, animisztikus, titokzatos élményt mozgósított volna. (Lásd Durkheim, aki elemi vallásként írja le az animizmust. Persze hogy sokat foglalkozom a lélek természetével, hiszen főfoglalkozásom mégiscsak a képzőművészet. A zseniális művek titkát is nehéz megközelíteni, hát még egy ilyen robusztus, ember előtti természeti képződmény titkait.)

Az Olümposz igézete

Az Olümposz csúcsa, a Mütikosz, Görögország
Az Olümposz csúcsa, a Mütikosz, Görögország

Mircea Eliade: „a hegyek szimbolikája és vallási jelentősége határtalan”. Ezt először 1972 májusában éltem át, amikor az egy hónapos buszos görög körutazás során barátaim megállást kiáltottak a sofőrnek, Macedónia és Thesszália között, mert úgy vélték, hogy az Olümposzt (2918 méter), Zeusz palotájának székhelyét látják. Rohantak fotózni. Amikor ez harmadszor is megismétlődött, és a mindannyiunk számára kétségbevonhatatlan tekintély, Mérei Tanár Úr is megerősítette, ez már tényleg az istenek lakhelye, én a libasorban áhítattal fényképezők hátsó felét fotóztam. (Már akkor is bajban voltam az istenekkel, ámbár a görögök közül sokat kedveltem. A hegymászók szerint az Olümposz csúcsa, a Mütikosz legutolsó méterei még a mai felszerelésekkel is rendkívül nehezen közelíthetők meg.) Krétán addig autóztam 1991-ben, majd 1996 nyarán, amíg megtaláltuk Zeusz – a Kronoszt, az időistent legyőző és helyébe lépő isten – szülőhelyét a Dikti-hegység (2148 méter) barlangjában. Voltunk a Fehér-hegységben, azaz a Lefka Irin (2452 méter) és az Idi-vonulat legmagasabb csúcsán (Psziloritisz, 2456 méter) is. Kréta tele van hegyekkel, dombokkal, völgyekkel, fennsíkokkal, barlangokkal, szurdokokkal (legszebb a Szamariász-szurdok), többször is át- meg átautóztam minden irányban, Irakliontól délre Agia Triadaig, keletre Zakroszig és nyugatra Kisszamoszig. Phaisztoszhoz, a mínoszi civilizáció egyik fontos, mintegy 4 ezer éves palotájához közeledve, megállított bennünket egy krétai bezoár kecskékből (másként kri-kri) álló csapat – ez a kecske ma már csak Krétán él. Sokáig várakoztunk, amíg elvonultak, így megcsodálhattuk, hogy pontosan olyanok, mint amilyennek az ókori freskókon ábrázolták őket. Közben a kéklő, zöldellő hegyek sokaságát is végignézhettük. Krétán még a hegyek is nagyon emberiek.

A mitologikus szent hegyek isteni lakóhelyek. Tízéves voltam, amikor a vitrinben tartott tilos-hozzányúlni könyveket végigolvastam, még Nagykanizsán. Közülük több is életre szóló hatást gyakorolt rám, például Paul Brunton India titkai (1934) című könyve Baktay Ervin fordításában. Ebben részletes leírással szerepel a Szent Jelzőtűz Hegye, az Arunacsala, aki maga Siva. Később sokszor eszembe jutott az Alpok égbenyúló csúcsai láttán, hogy a tibetiek a hegyeket a létrához és az első földre szállt „mu” kötelékéhez hasonlítják (a királysírokat is hegynek tekintik). Az India titkai után olvastam az Imígyen szóla Zarathustrát (mindkettőt, mint írtam, még Kanizsán, titokban, 1954-ben, és legalább ötször-ötször egymás után. Zarathustra is a hegyről szállt le és indult útjára. A gimnázium végére már tudtam, hogy a világ középpontjában álló Hegy egyike a legelterjedtebb szimbólumoknak. Csak néhány: az indiai Meru, az iráni Haratberezaitira, a mezopotámiai Országok Hegye, a tibeti Kalász-hegy (ő maga az Isten), a germán Himingbjörje, a kínai Szent Taishan-hegy (a taoista vallás központja), a japán Fudzsi, az örmény Ararát (5165 méter) és a zsidó Sinai-hegy (2285 méter). A Tábor-hegyen Jézus színeváltozása (lenyűgöznek az ilyen témájú festmények: Raffaello, Bellini, Fra Angelico Jézus színeváltozásain is magas hegy, a Daphni-kolostor XI. századi mozaikján is, ikonokon is és így tovább). A Golgota, amely a keresztény világ központja, a Mira-hegy, ahol Mohamed meghallja a Korán első hangjait.

Állandóság, örökkévalóság, szilárdság, határ az emberi és isteni világ között. És az ember örök vágya: felemelkedni a transzcendens valóságba. Leonardo Szent Anna harmadmagával (1508–1510) című festménye egyike a legkedvesebbjeimnek, és azon is ott a háttérben a titokzatos hegyek. Caspar David Friedrich (1774–1840) sokat barangolt a Harz-hegységben, én is, 1977-ben, 1987-ben és 1998-ban, ezért lett Harz-hegységbeli kutyám, Marcipán, egy pompás hovawart. Giotto elmozdíthatatlan, monumentális hegyei a Scrovegni-kápolnában (1305–1306), Mednyánszky hófedte csúcsai, a kínai festők égbenyúló sziklái és így tovább. Az istenek megközelíthetetlenek. Ámbár öt-hat ezer évvel ezelőtt is azért építettek a sumérok zikkuratokat (jelentése: kimagaslik), lépcsőzetes, mágikus toronytemplomokat, hogy mint a hegyek, összekössék a földet és az eget. (Ilyen a bibliai Bábel-torony is.) Ezek legtetején éltek az istenségeik.

Egyik müncheni útról hazafelé a 10–12 éves Tomival és anyjával tettünk egy kitérőt Innsbruck felé, hogy megnézzük a XV. században még Közép-Európa egyik kulturális központjának számító település óvárosát, a Szent Jakob-katedrálist és a Nordketten hegyen található állatkertet, az Alpenzoot. Letértem a főútról, és egyszer csak ott magasodott előttünk fenyegetően, kopáran egy nagyon magas hegy. Azóta sem tudom, melyik (a 2677 métereres Glungezergipfel, vagy a 2610 méteres Sonnenspitze). Mivel hasonló szorongást többször átéltem a Júlia-Alpokban, meghátráltam. (Később mégis felmentünk a Nordkettenre felvonóval 2300 méteres magasságba).

Éles behatolás

Matterhorn, Svájc
Matterhorn, Svájc

S megint a Matterhorn emléke tolakodott az innsbrucki magas hegyek karéja közé, mint egy szúró fegyver, mely megsebez, mielőtt összelapít kérlelhetetlenül az amúgy mozdulatlan, az állandóságával, örökkévalóságával dölyfösen égbe feszülő test. Mintegy 100–120 fotót gyűjtöttem össze a Matterhornról. A legfélelmetesebb számomra, ahogy ez a monstrum a Riffelseeben tükröződik. Nem téveszt meg a mély kékség – felül az ég és alul a víz. Képtelen lettem volna sebészként éles késsel behatolni az élő, lélegző emberi testbe (még ha tudom is, épp ezzel ment életet). Ilyen ez is. Behatolás élesen az égbe és a vízbe. Talán ilyen a halál. Amikor meg egy része sűrű felhőbe burkolózik, még ijesztőbb, még fenyegetőbb, élesebb. Nem láttam naplementében, csak fényképeken: vöröslik, ég a felső harmada és a tükörképe is a vízben. Azt hiszem, számomra ilyen a pokol. (Mármint a földi, amit az ember a lelkében, idegeiben él át szerettei halálakor, egy soha véget nem érőnek remélt szerelem véget érésekor. Amúgy elfogadom a poklot olyannak, amilyennek Fra Angelico, a Limbourg fívérek, Hieronymos Bosch megfestette, Dante megírta. A németalföldi Limbourg fívérek a XIV. századi gótikus Berry-kódexben magas, élettelen, komor hegyek közé zárják a fentről lezuhanókat. A Matterhorn vagy a Triglav körüli tájról el tudom képzelni ugyanezt.) A Jungfrau északi arca is a halál torzója: a kietlen, steril, merev, szikár hegyoldal. Még egy fűcsomó se, semmi. Internetről ismerem a Machu Pichut: ott is van egy Matterhorn-szerű hegy, a halott város fölé emelkedik. Értem én, hogyne érteném, a kicsi, törékeny, mulandó ember piramisokat épít, hogy legyőzze a halált. Megmássza ezeket a rettentő hegy-piramisokat, mert föléjük kell emelkedni. Mert nem lehet ellenállni a kísértő kihívásnak.

A magas hegyek között autózva nem bírtam a csendet. Az ürességet. Másutt nem kell a zene, a természet hangjaiba feledkezem bele. A hangtalanság mellett Keith Jarrettet üvöltettem, Chick Coreát, Philip Glasst és Steve Reichet. Védelemként, az életerőm mozgósításával. Azt hiszem, sosem féltem a haláltól, csak a rideg, szikár, számomra megközelíthetetlen, magas hegyek között.

Triglav, Szlovénia
Triglav, Szlovénia

Matterhorn mellett még a Triglav (2864 méter). Keresztül-kasul bejártam Szlovéniát is (legutóbb 2009 szeptemberében Firenzébe menet és jövet autóztunk keresztül). Újra és újra visszavonzott a Júlia-Alpok, Szlovénia és Olaszország határán. Kedvelem az aranyszarvú, fehér szőrű kecskabakokról (zlatorog) szóló szlovén mítoszt, de látni csak zergéket láttam, ahogy a sziklaszirteken egyensúlyoztak. Néha olyan érzésem volt, ők is az idő elől menekülnek, akárcsak én, amikor autóval felcaplatok – felemelkedem? – olyan magaslatokba, amelyek cseppet sem vonzanak, és mégis kényszerítenek. Köztes állapot élet és halál között? (Thomas Mann: Varázshegy.) Valamiféle megtisztulás? (Nietzsche: Imigyen szóla Zarathustra.) Vagy csak a határaim feszegetése: az akaraterőm mozgósítása? (Már írtam, anyám titkos könyvtárából az Alpokról szóló könyv mögött leltem rá Nietzschére. 10 éves voltam, negyedikes. Attól kezdve megingathatatlanul hittem az akaratban, belekapaszkodtam, biztonságot adott, elhittem, kizárólag rajtam múlik, hogy elérjem a céljaim, feljussak a csúcsra. Melyikre is? Hová? Meddig?)

Ha Matterhorn a pokol, a Triglav az akarat.

Hűvös tavak kékben

Egyszer a 11 kilométeres Kravanken tunnelen, azaz alagúton mentünk át Ausztriából Szlovéniába. A Júlia-Alpok szívében aludtunk egy szállodában, ahol a szobák egyik fele a Vogel lejtőjére, másik fele a Triglavra és a Bohinji-tóra nézett. Volt, hogy két napon át haladtunk a Triglav felé a Hét tó füves, sziklás völgyén át, körülöttünk különböző kékben ragyogtak a hűvös tavak. Autóval is be lehet menni a Logarska dolinába, ebbe a lenyűgöző szépségű völgybe. A Bohinji-tóhoz jó szagú erdőn át vezet az út, az embernek az az érzése, hogy a sziklákon valaha óriások küzdöttek egymással, ők dobálták összevissza ezeket a hatalmas köveket, melyek között aztán terebélyes fák nőttek az égig. Annyi függőleges falat kevés helyen látni ilyen sűrűn egymás mellett. Végigsétáltuk az 1,6 kilométer hosszú Bled-Vintgar szurdokot, fahidak, fafolyosók a meredek mélységek felett, vízesések, sebesen rohanó folyók, pisztrángok. A Triglav Nemzeti Parknál 1350 méternél vannak a parkolók, ez még ember léptékű magasság. Érintetlen természet, idill. A 2120 méter hosszú Bledi-tó körül hat kilométeres ösvény. Távolban a Karavanka havas csúcsai.

Bledi-tó, Szlovénia
Bledi-tó, Szlovénia

A Bledi-tó közvetlen közelében rendkívül változatos a flóra és a fauna, gazdag növényzet, mediterrán hangulat a magashegyi karsztokon. Fennsíkok, élesen bemetszett szurdokok, völgyek és fenséges csúcsok. A Bohinji-tó, a Bledi-tó, a Salzburg körüli tavak (Hintersee, Wolfgangsee, Badesee és még vagy tíz), a skót Loch-Ness, a Loch Long és a többi. A Skövde melletti két nagy svéd tó, a 40 méter mély Vattern és a Vänem (tulajdonképpen irigyeltem a húgomat, hogy a közelükben lakik egy fenyőerdő szélén), a Csorba-tó a Tátra déli oldalán. Itthon a Hámori-tó a Garadna völgyében (keresztül-kasul bebarangoltam, amikor 1972-ben a Miskolci Galériában dolgoztam, s még sokszor a nővéremmel és erdész férjével, akik közel élnek hozzá) és a Balaton északi partja, Szigliget (másfél évtized az Alkotóházban januárban, májusban, október végén – sok közös sétával), Tihany. Mindenekelőtt pedig a Zürichi-tó, amely 42 kilométer hosszú, 3,8 kilométer széles, tengerszint feletti magassága 409 méter, és körülötte a hegyek. Most, hogy végiggondolom, rájövök: leginkább olyan tavak körül szerettem gyalogolni, andalogni, trappolni – a természeti hatások keltette belső állapotaim változását követve –, amelyeket hegyek vesznek körül, élesen tiszta a levegő, és ahol sokszor átéltem, legszívesebben úgy tölteném el az életem, hogy csak megyek, megyek (néha megyünk), és sosem érek oda – hova is? Hegyek, fák, növények, madarak, lepkék, bogarak, szöcskék – és a víz, a kék, zöld, fénylő, ragyogó, párás, alig hullámzó vagy szél kavarta, nyugodt vagy nyugtalan víz. Csend. Csend, amelyben énekelnek, hívogatják egymást a madarak. Tékozló élet. Csak menni egyre céltalanul. Amíg a hegyek határt szabnak.

Zürichi-tó, Svájc
Zürichi-tó, Svájc

Csak úgy létezni

A tengerben úszni, lebegni szerettem, és órákig bámulni a partról. A Drávában is úszni. A Dunában evezni. A Rajnán, az Elbán, a Spreen, a Salzachon, a Temzén, a Szajnán hajózni. A folyóknak, patakoknak irányuk van, haladnak valamerre, tartanak valahova. Az evezés is, hajózás is. Ezért szerettem inkább a tavak, főként a hegyekkel körbevett tavak mentén sétálni céltalanul. Csak úgy létezni. Részesévé lenni a nyüzsgő, tovatűnő, folyton változó és elmondhatatlanul gazdag életnek. Mennyi kedves könyvemben fogalmazódik meg, most legutóbb David Grossmann A világ végére – már a cím is közel hozzám – az anyaságról szóló nagyszerű regényében: „A világ minden kis zugában annyi az élet.” (Állítólag még a Himalájában is.)

Gazdag életem volt: hegyek, tavak, folyók, tengerek, virágok, és persze városok, múzeumok, képek, műtermek, könyvek, egyetemek (és a család, barátok, szerelmek, tanítványok). Amikor 12–13 évvel ezelőtt protézisek kerültek a térdeimbe, azt gondoltam, rendben van: volt 3-4 éves koromtól 58-ig annyi mozgás, kalandozás, utazás, élmény – visszavonulhatok. És akkor jött Samu, majd Roli. És lett egy újabb, másként gazdag életem. Család. Itt akár abba is hagyhatnám, de még van némi mondandóm.

Istenek és sárkányok

Brocken, Németország
Brocken, Németország

Vissza Triglavhoz. A Triglav a háromfejű szláv istenről – Troglav – kapta a nevét, fent élt a hegyen, akárcsak a görög istenek az Olümposzon, Indra, a természet istene a Meru-hegyen; a kínai hegyekben is istenek és sárkányok laknak. A Himalája-hegység szanszkrit nevének jelentése: „az istenek lakóhelye”. Szerintem a Matterhornon bosszúálló istenek, démonok, gonosz szellemek, ősi kísértetek laknak, ők burkolják ködbe, amikor kísérteni akarják a védtelen embereket. Egyébként a számomra igen kedves, otthonos Harz-hegység legmagasabb csúcsa, a Brocken is az ördög és a boszorkányok lakhelye a német folklór szerint. Szlovéniát elsősorban az erdői miatt kedvelem (Finnország és Svédország után a legerdősebb Európában), az édeni Bohinji-tó és a gleccser vájta Bledi-tó miatt, és persze a Triglav miatt. Ez utóbbi – érthető módon – a szlovének nemzeti jelképe.

Jó, hogy tavaly még elmehettem Salzburgba és Münchenbe, hogy az élhető városok, a múzeumok fontosságán túl az Alpok kínálta látnivalókra is felhívhassam az unokáim figyelmét. Annak reményében, hogy folytatják kalandozásaikat, élménygyűjtéseiket, ismeretgyarapításaikat kamaszként, fiatal felnőttként. Semmilyen túlvilágban nem hiszek. De abban igen, hogy amikor újra látják az Alpok karéját, Franz Marcot Münchenben, és hallgatják Mozartot Salzburgban, sok minden és mindenki más mellett rám is fognak emlékezni. A hegyek és völgyek visszavezettek életem különböző időszakaiba, talán őket is visszavezetik hozzám.

Kitölteni az üres helyeket

2008 karácsonya óta hatszor olvastam Christoph Ransmayr A repülő hegy című könyvét. Így kezdődik: „Meghaltam 6840 méterrel a tengerszint fölött május negyedikén a ló esztendejében.” És így ér véget: „Horse Island-en immár nincs több tennivaló, és nekem csak azt kell kivárnom, hogy alábbhagyjon a szél, és hogy szelíd legyen a tenger.” Két testvér Délnyugat-Írországból indul Kelet-Tibetbe, a Himalája egy hegycsúcsára, melyet az ottani nomádok istenként tisztelnek, aztán csak egyikük tér vissza. „Minden lépésünk egyetlen célt szolgált, azt, hogy térképeinken egy üres helyet kitöltsünk.” „Egy feledésbe merült hegyet keresünk.”

A Himalája
A Himalája

„Az írás tudománya, az olvasás tudománya, / mondta Nyema, talán a legnagyobb ajándék, / amit az emberek egymásnak adni tudnak, / mert csak ez a képesség teszi lehetővé, / hogy fölemelkedjenek ne csupán tengerek / és hegycsúcsok fölé, de még az idő fölé is.” (Christoph Ransmayr: A repülő hegy, 191. oldal; fordította Márton László)

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés
Készült 2014 januárjában és februárjában, Budapesten

Comments

  1. Sz. Ferincz Mária says:

    A megjelenített zöldellő mezők és erdők, a susogó fák barátjukká fogadtak engem is. Az óriás hegyek, a félelmetes sziklák nem szorongást keltenek bennem, hanem úgy érzem, körülölelnek. A fénnyel játszó vizeket csak partjukról merem csodálni. Mindezt egybevéve: esszéd olvasása közben, az általam soha nem látott hegyek, völgyek és tavak olyan élményt nyújtanak, mintha én is ott járnék és személyesen csodálnám őket. Köszönöm!

  2. Draskovich Edina says:

    Egy érdekesség: úgy tudom, a viktoriánus angol kertekben divat volt Matterhorn alakú sziklákat vagy kőrakásokat építeni, valamiért nagyon izgalmasnak találták az angolok ezt a formát, és a kontinens megközelíthetetlen hegycsúcsaira úgy tekintettek, mintha egy egészen másik világban lennének.
    A másik érdekesség, hogy Képszabó barátunknak hála, éppen havasi gyopárt csíráztatok az ablakban, remélem sikerül a kísérlet!

  3. Képszabó says:

    Klassz, mint mindig, és megint lesz, ami megtapad belőle az agyunkban, függetlenül a saját hasonló élményeinktől.
    Ez például: kizárólag rajtam múlik, hogy elérjem a céljaim, feljussak a csúcsra. Melyikre is? Hová? Meddig?

    Egy bizonyos kor után valóban ezen kell gondolkodnunk folyton-folyvást…

  4. Deutsch Tiborné says:

    Katám! Köszönöm neked ezt a csodás élményt nyújtó esszét. Nekem is kalimpált a szívem, visszafogtam önkénytelenül a lélegzetem mikor a csúcsok szédületes magasságába kalauzoltál. A hegyek szerelmese vagyok. Némelyiket személyesen is megcsodálhattam.Esszéd a rendkívül élvezetes nyelvezetével ismét felidézte a régi élményeimet.

Hozzászólás a(z) Deutsch Tiborné bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük