Giverny – Monet kertje

::: Micsoda útjaim… 2, második rész – Ágnesnek és Jean Claude-nak, párizsi barátaimnak


Talán a gyerekkori kertek miatt. A gazdátlan Deutsch-villa kertjében a lilásfehér tulipánfáról – ott olvastam – figyelni a fény felé törekvő izmos virágokat az egyre sűrűbb, magasabb zöld aljnövényzetből, Nagykanizsán. Anyám színes hortenziabokrai, a kétnyári százszorszépek, nefelejcsek, sárga violák és a korán virágzó évelők: nárciszok, tulipánok, szívvirágok, változatos szegfűi, kardvirágai, őszirózsái, a házfalon magasra futtatva a hajnalkák, estikék és a széles verandán, zöld faládákban a többféle színű, magas, öles leanderek, a gyümölcsös-, zöldségeskertet elválasztó fakerítésnél alacsony fagyal és gyöngyvessző sövények ugyancsak Nagykanizsán, a Sugár úton. Talán apai nagyapám tarka porcsinrózsái, kék kenderpakócái, piros paprikavirágai, téglavörös, lazacrózsaszín és fehér kerti muskátlijai, a gyümölcsfák tavaszi dús virágzata Gyékényesen. Fájdalmas boldogság nekem a virágok látványa, ismeretlenbe vágyódás, nem mozdulni, örökké ott maradni, vagy azonnal menekülni. Sírni hosszan, halkan. Szomorút énekelni. Mindig minden szép kertben azóta is.

Sorsom itthon és másutt is látni engedte az emberi teremtés e csodáit: sok-sokféle kertet. Barangolhattam, ülhettem órákig a Keukenhof kertben (tulipánerdő Amszterdam mellett), az Alhambrában (Granada), egy XVI. századi vérbeli skót kastély különleges kertjében (Crathes), az angol tájépítész, William Kent kertjében (Rousham), a mesebeli Maggiore-tónál Isola Bellán, az Alpok lábánál, és még hosszan sorolhatnám a toszkán, a római és a párizsi kerteket, és ki ne felejtsem Salzburgot. És most egy mély levegővétel: még sosem gondoltam végig, mennyi csodás kertet, parkot láthattam, élhettem át mozgalmas életem során! Szinte dicsekvés, pedig nem, csak számbavétel. Életrajz helyett. És volt, ahova többször is vissza-visszatérhettem.

Látni mindent, amit festett

A Musée de l’Orangerie egyik terme, illetve Monet munka közben Givernyben
A Musée de l’Orangerie egyik terme, illetve Monet munka közben Givernyben

Párizsban a Musée de l’Orangerie-ben a Vízililiomok nyolc óriás pannója láttán szerettem bele Monet-ba. Aztán elmentem a Musée Marmottanba (1932-ben alapították), elámulva bámultam Renoir portréját Monet-ról, és éreztem, ez a szerelem sosem múlik el. Mindent tudni akarok erről a köpcös, kövérkés, vállas, erőteljes, inkább alacsony, nagy, ősz szakállú, kopaszodó, mindig jól szabott öltönyökben vagy a festéshez, kertészkedéshez gondosan megválasztott munkaruhában lévő mesteremberről, és lehetőleg látni mindent, amit festett. 1883 áprilisában, 43 évesen – élete felénél – költözött két gyermekével Givernybe, Párizstól 80 kilométerre, Normandia tán legfestőibb településére. És vele az asszony, aki a második felesége lett, és aki hat gyermekével érkezett (Monet sajátjaiként fogadta el őket).

Sajnos, csak kétszer voltam Givernyben: 1989 májusában, párizsi barátaimmal, és 1991 októberében. Hálaisten, hogy legalább kétszer – vonattal – elmentem Givernybe. 45 és 47 évesen, még akárhány óra gyaloglás és álldogálás képességével.

Monet kertje, Giverny
Monet kertje, Giverny

Májusban még pompáztak kedvenc tulipánjaim és a sarkantyúkák, nyíltak az azáleák, rododendronok, klemátiszok, gliceniák, a különleges mintázatú nebáncsvirágok, pipacsok, mákvirágok, íriszek, babarózsák, burjánzott a lilaakác, és már bimbóztak itt-ott a júniusi melegre váró rózsák önmagukban és a rózsalugasokon is. Lilák árnyalatai, bíborok, ibolyakékek, orgonalilák, mályvák, halványlilák. Rózsaszínűek, alma-, cseresznye- és barackvirág változatban. Vörösek, pirosak, na, ezt fel sem sorolom, legalább húsz variációban fordulnak elő. S körülöttük a világos és sötét, a hideg és meleg és a tört zöldek megszámlálhatatlan változatban. Soha, sehol ennyi színt nem láttam együtt! S a vakító színözönben nyüzsögnek, hangosan döngicsélnek, zümmögnek a méhek, darazsak, zengőlegyek és ismeretlen kis szárnyasok (a rovarokról is alig tudok valamit). Aztán az október eleji pasztellszínek között a harsány dáliák, megszámlálhatatlan színű krizantémok, kokárdavirágok, fuksziabokrok, ernyős verbénák, őszi kikericsek, kányabangiták (persze ez is felsorolhatatlan, mint a májusiak; különbség: a sokféle bogyó, mint a tűztövis, kerti madárbirs, fehér fagyöngy), számos szín- és alakváltozatban. Délelőtt váratlan zápor, mely után még inkább felragyogtak a kora őszi színek, majd délután mintegy fél órát heveny szél borzolta a patak és a tó vizét s a búcsúzó virágszirmokat. Megvártam a naplementét. Előbb égni kezdtek a színek, majd a fények lassú kialvásakor egyre mattabbak, szürkésebbek lettek.

„Reflextájak” – mondta Monet öregkori, Givernyben festett képeire. A kert látványa, a fények-vizek-fák-virágok együttese is az. És mindenütt mindkétszer a fények változásai, az illatok és a tengelicek, ökörszemek. Legtöbbet a derékig érő almafasövény előtt és a ház előtt a dús növényzettel borított fatornácon ültem, és szívtam magamba a pad melletti almaillatú és rózsaillatú muskátlik intenzív, érzéki szagát. A legtöbbet a híres zöld japán hídon álltam, és örökre rögzíteni próbáltam a lehetetlent: a víz – az ég – a tükröződések tünékenységét és tökéletes szépségét (ha fotóznék, kizárólag tükröződéseket és árnyékokat fotóztam volna). Sose láttam hasonlót, csak a Monet kertje által ihletett Monet-festményeken.

Sem akkor, sem azóta nem tudok betelni a vízililiomokkal, tavirózsákkal, tündérrózsákkal. Persze hogy ennek is gyerekkori gyökere van: tízéves korom előtti létem megszentelt állapota, áhítata a hévízi tóban, két nyáron is. Lebegtem a vízben. Szerettem volna beleolvadni a Hévízi-tó fehér és vörös tündérrózsái közé, recézett, fogas szélű leveleik között lebegni, örökké velük együtt lélegezni, tán sellővé, vízi lénnyé változni. Ez az intenzív emlék tört elő égetően fájón, boldogan Monet kertjében, s azóta is gyakran, ha a 250 vízililiomos festmény bármelyikét látom eredetiben, képernyőn, könyvben, képeslapon. (Sose mentem vissza többet a Hévízi-tóba, akaródzott többször is, de az emlék intenzitása meggátolta, hogy felnőttként szembesüljek a gyerekkori édeni élményekkel. Hiszen ezért nem mentem vissza 1975 után Granadába sem.) Fel tudom idézni a földszintes épületben a nagy műtermet, ahol ezek a művek készültek, és a Monet tervezte kert számos részletét, pontosabban a Ru folyócska és a nimfák tava vízinövényeit.

Esszenciális azonosság

Csak 1907-ben tizenötször festette meg a tavirózsákat. Tükröződések fehérben, lilában, sárgában, narancssárgában, kékben, világoskékben, zöldeskékben, liláskékben – hogy csak a domináns színt említsem. Ez a sorozat álló formátumú képekből áll (a legtöbb vízililiom-kép négyzetes), és a felhők, fények, alkonyat, hajnalpír ömlik – vagy omlik? – szét a vízen, homokórára emlékeztető formában. A szinte nem anyagi – de akkor mi? éteri? szellemi? – folt, forma körül tenyérnyi vízililiomok. Láttam. Ezt láttam valóságosan, élőben, ott a kertben, a vízfelületeken. És azóta is csak a zavar növekszik bennem: hogyan képes valaki festékkel, ecsettel, a kezével élővé teremteni, amit az évszakok, napszakok, fényviszonyok hoznak létre a természetben? Sajnos, erre sincsenek szavaim.

Monet-festmények Givernyből
Monet-festmények Givernyből

Nem tudom leírni a kétféle látvány – a víz, égi tükröződések, vízililiomok, árnyak, a víz alatt hullámzó fű, fák, növények tükröződéseit ott kinn a kertben, és a víz, az ég, a vízililiomok, a víz alatt hullámzó fű, fák, növények tükröződéseit, a fényeket és az árnyakat benne a festményben, festményekben – esszenciális azonosságát (mégiscsak elmélyültebben kellett volna filozófiát tanulnom!). Csak Marcel Proust tudta volna megírni, aki Elstir–Monet-t teremtette (Az eltűnt idő nyomában). A tényleges és a képi felület elválaszthatatlanságát.

Proust sosem járt Givernyben. Annyi más íróval, költővel, szobrásszal, festővel, zenésszel és sok más ismert emberrel ellentétben. Neki nem kellett odamenni, ott lenni. Látta ő anélkül is a monet-i lényeget. A kettős valóságot. Fegyelmezett kompozícióban! És persze most kéne írni idősíkokról, tértagolásról, horizont nélküliségről, absztraháló gesztusokról – kinn, ott Givernyben, és benn, ott a festményeken, és a színfelhordás, formaképzés mikéntjéről. Ez utóbbit részben megtettem egy kedvenc Vízililiom-képelemzésemben (1917–1920, Beyeler-gyűjtemény, Bázel), és remélem, még megtehetem később is a két, kör alakú Vízililiomok vagy talán az utolsók egyikének, A tavirózsák tava íriszekkel (1922–1924, Kunsthaus, Zürich) elemzésekor. S akkor szó eshet a tavirózsákról, mint az élet titokzatos forrásáról, s arról a gyerekkorom óta meglévő mániámról, hogy minden mindennel összefügg (egy augusztusi csillaghullásos éjszakán apai nagyapám gyékényesi kertjében egy kazal tetején éltem át először a létezés olyan egységét, mint ami Monet öregkori festményeiben fogalmazódik meg számomra a legmegközelíthetőbben).

Monet műterme Givernyben
Monet műterme Givernyben

A vízililiomot vagy másként tündérrózsát gyakran összekeverik a lótusszal; hasonlítanak, pedig nincsenek rokoni kapcsolatban. Azért hadd mondjam el: a lótusz a buddhizmus egyik fő szimbóluma, a világmindenség és a lélek jelképe (az én magánmitológiámban – a hatvanas években kezdő művészettörténészként gyakran olvashattam ezt a kifejezést a modern festőkre vonatkoztatva – a vízililiom ugyanezt jelenti). Meggyőződésem: a Monet-képeken is hordozzák ezt a jelentést. A lótusz kerek szirmai teljes kört alkotnak, a tavirózsa szirmai hegyesek, keskenyek és egy körcikk hiányzik a teljes körhöz. A lótuszok kiemelkednek a vízből, a vízililiomok levelei a vízen fekszenek. Monet Japánból is hozatott virágokat, örökzöldeket a kertjébe. Nem tudom, vonzódott-e a buddhizmushoz vagy csak a japánkerthez.

Bambuszerdő és szomorúfűzek

Monet kertjének fáiról: a hihetetlenül szép, emberléptékű almafasövényt már megidéztem. Számomra talán a bambuszerdő a legszokatlanabb, ráadásul nagyra nőtt szomorúfűzek közelében. A ház mellett terebélyesedik két régi-régi tiszafa. A sokféle különös fa közül számomra – ki tudja, miért – a legkedvesebb fa: a hosszú életű, nagyon ősi páfrányfenyő (ginkgo biloba), melynek egzotikus, legyező formájú, jó szagú levelei májusban reménytelien üde zöldek, októberben kellemesen sárgulnak, s egy-egy hevesebb őszi szélroham már leterít belőlük a barnásszürke, bütykös kéreg alá néhány tucatot. Szent fának tartom, akárcsak a buddhista szerzetesek, és mindig minden botanikus kertben megkerestem őket (amíg gyalogolni bírtam, itthon tavasszal elzarándokoltam a Horváth-kertben élőkhöz s persze a rózsadombi tulipánfákhoz is). Amikor a teremtés hetedik napján a zsidó Isten által létrehozott kertre gondolok, amelyben „mindenféle fa” (1Móz 2,9) sarjad, melyek „szemre kívánatosak” és „eledelre jók”, nem a kiemelt szerepű almafa és a fügefa jut eszembe, hanem egy hatalmas, égbe nyúló, zöldellő páfrányfenyő: számomra ez a világfa, annak ellenére, hogy tudom, az almafa a jó és a rossz tudás hordozója. (Lehet, hogy Monet lenyűgöző, látványos almafaösvénye is erre utal?) A ginkgo biloba Monet kertjéből elmaradhatatlan volna, hiszen Ázsiában, Japánban szent növényként tisztelik, a hosszú élet szimbóluma, és a szerelemé. Monet a japán metszeteket is szenvedélyesen gyűjtötte, telerakta velük a szalonját.

Monet varázslatos kertjében szerettem bele a rododendronba, mely neve ellenére nem fa (dendrón) és nem rózsa (rodón), hangaféle cserje, még ha fányira nőhet, sudarasodhat is meg. Nem tudok annyi színárnyalatot megnevezni – fehéreket, lilákat, vöröseket, sárgákat, s persze ezen belül egyszerre két-három színnel ragyogókat –, mint amennyi Givernyben májusban vakít, virágzik, burjánzik, él, hirdeti a létezés nagyszerűségét, és még októberben is ragyognak, holott a lombhullató változataikról már peregnek a levelek, virágszirmok is. Ettől az örökzöld változatok még látványosabbá válnak. (Az első Giverny-út után minden évben elmentem a Jeli Arborétumba és a Kámoni Arborétumba, ahogy május elején megnyitottak, s vittem, aki csak hajlandó volt velem örülni, s úgy mutogattam őket, mintha a tulajdonosuk lennék. Maradandó rododendron-élményeim vannak Skóciából is.)

A kozmosz kicsinyített mása

Monet szenvedélyes kertész volt. Több kertészt is foglalkoztatott, ő maga könyvekből tanulta meg ezt a mesterséget. Sokan, sokszor megírták: kertje is tükrözi vonzódását a színekhez és a kompozíciókhoz. Az interneten számos helyen lenyűgöző fotók: „a világ legfestőibb kertjéről”, a „top 10 művészkertről”, Európa legszebb – 3 vagy 14 stb. – kertjéről. Közöttük kiemelten Monet kertje.

Egyszer – remélem – bele merek vágni a kert értelmezésébe, a kert mint szimbólum felfejtésébe (mindenesetre ez év júniusában csődöt mondtam Hyeronimus Bosch Gyönyörök kertjével). A kert mindössze csak a kozmosz kicsinyített mása, világmodell, földi Paradicsom és így tovább. Monet szívósan teremtett magának Édent lakhelyül vízzel, fákkal, virágokkal, következetesen, rigorózusan építkező munkájához – festményei megteremtéséhez – közegként. Élete második felében (az is 43 év, mint az első fele) festészetének forrása a maga képére formált kert. „Vándorló önarckép” a kert Rába György hasonlata szerint. Monet Giverny-kertjéről festett képei persze hogy önarcképek. És még egy idézet: „te vagy a kert és a kertész egyszerre” (Márai Sándor) – nohát, ez Monet-ra pontosan illik.

Monet háza, Giverny
Monet háza, Giverny

Claude Monet (1840. november 14., Párizs – 1926. december 5., Giverny) 43 évig élt a saját képére formált zöld zsalugáteres, mély rózsaszín vakolatú, szürke spalettás házban népes családjával. Remek berendező volt. Ki kell emelnem a lakkozott világos kék-kobaltkék színben ragyogó konyhát – melynek padlóján a burkolólapok roueni kékek, az oldalfalakon kék fajansz csempe – és a világos krómsárga étkezőt sárga szegélyes étkészlettel. Mintha a Monet-képekbe lépne bele az ember.

Persze hogy szeretett enni, a piacon vásárolni, volt konyhakertészete, gyakori vendéglátások (még a mogorva, emberkerülő Cézanne is). Előkerült gondos kézírással jegyzett receptkönyve, benne számos kedvencének – halak, rákok, gombák – részletes leírása. A vendéglátások, piaci előkészületek nem térítették el a napi rendszeres munkától, több órát festett délelőtt és délután is, és munka közben senki sem zavarhatta. Sokan írtak a kertről, a házról, a konyháról, a nagy étkezésekről, például a kiváló impresszionista festő, Berthe Morisot (1841–1895) lánya, Julie Manet, ők együtt látogatták meg többször is Monet műtermét, kertjét.

Csak megemlítem a világos, pasztell árnyalatú szobákat, a kobaltkéktől a buzérvörösön át a fehérig. Természetesen Monet határozta meg az árnyalatokat és egyezkedett a szobafestővel. Harmónia a külső és a belső terek, a kert és az enteriőrök között. Harmónia a Givernyben festett képek és a kert, a lakásbelső, a fák, növények és tárgyak között. A tapintható és a festményen létrehozott világ között. Az azért mellbevágó volt, amikor a sárga étkezőben a kandalló fölött ugyanolyan zöld mázas, karcsú, kecses parasztkancsókat láttam, mint amelyeket sikerült megmentenem nagyapám tárgyai közül (ma az én konyhámban tükrözik vissza a fényeket).

Befejezhetetlen

És most abbahagyom. Nem befejezem! Mert befejezhetetlen.

1918-ban a Lyka Károly szerkesztette Művészetben megjelent Rózsaffy Dezső (1877–1937) festő, grafikus, művészeti író írása: Látogatásom Claude Monet-nál. Irigylem, hogy beszélgethetett vele a kertben sétálva.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés
Készült 2013 augusztusában, Budapesten | Hovatovább: Monet festményei | Monet-collekció az Artsy művészeti portálon

Comments

  1. Draskovich Edina says:

    Ilyen az, amikor egy művészettörténész beszabadul a kézzelfogható színek és formák műhelyébe! Életszeretet és természetszeretet: tyúk és tojás, vajon melyik van előbb? Következik-e egyik a másikból? (IGEN!!!!!)

  2. Képszabó says:

    Valahogy így mondta Proust:
    Az igazi felfedező út nem is abból áll, hogy az ember új tájakat keres, hanem hogy új szemmel néz.
    Ha valakinek, hát neki elhihetjük.

  3. spájzcetli says:

    … amit és ahogy ír, kedves Katalin, arra sajnos, nekem sincsenek szavaim!…
    Az olvasottak kapcsán csak pillanatnyi irodalmi képzettársításaimat oszthatom meg: „Nyers fű előttem és májusi bükk;/ mintha dühödten / Szinyei Merse / ecsetje / keverte volna ki zöldaranyárnyú színük.” (SI); „Harmonia caelestis” és „Örülni!” (EP)…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük