Galileai-tó és a Hegyi beszéd színhelye

::: Micsoda útjaim… 2, harmadik rész – a thveriai Dittának


A Talmud, a zsidó bibliaértelmezés a Galileai-tengert „Isten szemének” nevezi. A tó hárfa alakjáról kapta héber nevét: Kinneret. A görög nyelvű Szentírásban a tó nyugati partján fekvő termékeny síkvidéket el-Guvertnek hívják (ez a gan = kert szóból ered). Josephus Flavius zsidó történetíró szerint a tó neve ebből származik, de az Újszövetségben mindössze egyszer szerepel Genezáreti-tóként, az evangélisták Galileai-tóként emlegetik (János 6,1; 21,1). A római időkben Tiberias tavának hívták és a rabbinikus irodalomban is ez a megnevezése. Nekem már ez a sokféleség is felkeltette az érdeklődésemet (latin tagozatos gimnazista korom óta nem tudok megszabadulni azoktól a szentenciáktól, amelyeket szigorú, kedélytelen, ám rendkívüli tanárunk – Schmidt Ica néni – belénk sulykolt: „nomen est omen” – ez illik most ide), és feltétlenül látni akartam a 21 kilométer hosszú, 13 kilométer széles, 44 méter mély tavat. Ám azokra a meglepetésekre egyáltalán nem számítottam, amelyek rám vártak.

A Galileai-tenger/tó nyugati partján fekvő, mediterrán és félsivatagi, kedvenc izraeli városomból, Tiberiasból – Thveria – a legkorábbi busszal és hosszas gyaloglás után érkeztünk a Galileai-tó északi partján fekvő Kafarnaumba, az ásatásokra, a zsinagóga romjait megnézni. Ditta (lásd alább) avokádós, citromos szendvicsei és hideg grépfrútteája segített a forróságot elviselni a pálmákkal és ciprusokkal gyéren övezett, kopogósan száraz úton. Kafarnaum (Kapernaum, Capernaum, héberül Kefár Nackum) körülbelül Kr. e. 150-től a XI. századig volt lakott város; zsinagógája – melyben Lukács evangélista szerint szombatonként Jézus is tanított – a Kr. e. II. századtól a Kr. u. III. század végéig a zsidóság szellemi központja. A 12 tanítványból négy innen származott: Péter, András, Jakab és János. Mintha görög-római épületmaradványok, a 3,7 méter magas oszlopok, akantuszleveles korinthoszi oszlopok, márványfalak, ajtófélfák, frízek, párkányzatok, tárgyak között járkáltunk volna, ám kevés zsidó szimbólum – például gyertyatartó a falban, pentagramma – is megmaradt a „fehér zsinagóban” (így nevezik). Kafarnaum a zsidó keresztények városa, ezért feltétlenül meg kellett ismernem. Jézus legtöbb csodatétele is idekapcsolódik. Ebben a zsinagógában gyógyította meg az ördögtől megszállt embert (Márk 1,23), a béna kezű embert (Lukács 6,6). Itt hívta őt házába Jairus, hogy kislányát meggyógyítsa. Jó volt ülni a forró fehér köveken, átélni, hogy megállt az idő, és elképzelni, miként élhettek itt házaikban a zsidó keresztények. Ennyi lett volna a történet, ha a véletlen, a sors, vagy ki tudja mi, nem változtat meg visszafelé is mindent.

Murvafürtök árnyékában

Tiberias a Galileai-tóval
Tiberias a Galileai-tóval

Rajtunk kívül csak álmos szőke macskák hűsöltek a hőségtől izzó kertekben a pálmafák és a lila, vörös, narancsszínű bougainvilleák alatt. (A murvafürtről van szó; a 3–4 méter magasra is felkapaszkodó, csavarodott törzsű, tüskés növénynek nem az apró, sárga, tölcséres virágai a feltűnőek, hanem a sugárzó, virító lila, élénk magenta, vörös, égő narancssárga fellevelei. Pergamenszerű levele miatt papírvirágnak is hívják.) A különös Kafarnaum óta – hiszen ott értettem meg, miért is pontos így: görög-zsidó hagyományokra épül az európai kultúra – nekem a bougainvillea Izrael virága, akárcsak a vörös kaktuszok. Persze hogy tudom, a növény Dél-Amerikából származik, elterjedt a Mediterráneumban, de a szaga, állaga, forróságtűrése, gyors növekedése miatt azt az Izraelt jelenti, amit én átéltem. (Hoztam haza, többször is próbálkoztam felnevelni, de nem sikerült, pedig az előző és a mostani lakásom déli fekvésű erkélye ideális élőhely lehetne neki. Lágy esővízzel öntöztem, mégis elhagyott.) Kaktuszimádatom is ott teljesedett ki, olyan magasra nőtt és szétterjedő, nagy virágú kaktuszokat soha sehol másutt nem láttam, mint a Galileai-tó környékén: vöröseket, rózsaszínűeket, sárgákat, fehéreket. A gyümölcsük rendkívül ízletes, és különlegesen gyönyörű.

Kafarnaum a magasból
Kafarnaum a magasból

Épp elindultunk volna vissza, amikor berobogott egy dél-koreai csoport, és azonnal felajánlották, várjuk meg őket. Tizenegyen voltak, kilenc koreai író és költő, akik repülővel és minden kényelemmel (hideg sör, számtalan féle tea, behűtött gyümölcsök) felszerelt kisbusszal két hét alatt tervezték Európa megismerését. Izraellel kezdték, mert nekik az is európai, és két napot szántak rá. Így érthető, hogy nem egész félóra alatt végeztek Kafarnaummal, mint – számukra – római kori várossal. Elvittek bennünket Mount of Beatitudesbe, mely a görög-római-zsidó Capernaum felett emelkedik, és amelyről tőlük hallottunk először. Igen, akkor még nem tudtam, hogy a Hegyi beszéd színhelyéről van szó. Igazából nem is nagyon akaródzott odamenni, inkább a kényelem vonzott, onnan siettek tovább Tiberiasba, és ígérték, hazáig visznek.

Döntés kérdése

Mielőtt erről írok, még elmondom, hogy egy számomra elképesztő méretű fikuszfa alatt beszélgettünk. Ekkor 44 éves voltam, és itthon várt rám egy magas, kissé viharvert fikusz, amelyet negyedik születésnapomra kaptam Nagykanizsán, a filigrán, feltűnően szép, gazdag aranyműves, orvosfeleség Róthnétól, akinek polgári, festményekkel, könyvekkel teli, jó szagú lakásában minden vasárnap délután habos kakaót ittam kaláccsal, és megrendülten hallgattam zongorázását. Egészen addig, míg azt nem mondta: ugye tudod, hogy zsidó vagy, mert anyád zsidó, hiába hord keresztet. Csak paraszt nagyapámtól kérdeztem, ki a zsidó, mire ő mindössze ennyit válaszolt: Katica, ez döntés kérdése. (Megjegyzem, ma is ezt vallom én is.) Erről 12 éves koromig nem szóltam senkinek, csak amikor húgom lezsidózta már itt, Budapesten, a Szív utcai iskolában a vele egy osztályba járó, Délibáb utcai árvaházi zsidó lányokat és azok visszaszóltak: Te beszélsz, hiszen a te anyád zsidó – s ebből nagy családi trauma lett. Annyit mondtam: igen, tudom, de nem foglalkozom ezzel. Akkor éppen bérmálkozni készültünk, hinni akartam abban, de abból sem lett semmi.

Kafarnaum
Kafarnaum

Visszatérve: Izraelben voltunk, persze hogy szóba került a koreaiakkal a zsidó vallás. Azt a döbbenetet sosem felejthetem el, ami kiült az arcukra – pedig a koreaiak igencsak tudják palástolni érzelmeiket –, amikor mondtuk, hogy mind a ketten fél zsidók vagyunk. Magyarországon vannak zsidók? kérdezték kórusban, hát Hitler… dadogták zavartan. Itt sem voltak félóránál többet, ők mentek, mi maradtunk. Később még küldtek fényképeket, sőt egyikük verseskötetet koreaiul és angolul. (1984-ben, vagyis 40 évesen voltam turistaként Észak-Koreában három hetet. És sokszor Kelet-Berlinben és Nyugat-Berlinben. Átélhettem, megtapasztalhattam, mit tehet a politika az azonos nyelvet beszélő, azonos múltú, kultúrájú, kettéválasztott népekkel.)

Ezek után a Nyolc Boldogság hegyéről, a Boldogmondások hegyéről, a Hegyi beszéd színhelyéről. Máté evangéliumában Galilea hegyei Jézus megnyilatkozásának kiváltságos helyei. A hegyek a különféle vallásokban kultuszhelyek, az áldozat bemutatásának terepei, az ég és föld – a fenti és az e világ – találkozási pontjai. „Ó ti hegyek és halmok, áldjátok az Urat!” – szól a Zsoltárok könyvében (148,9).

A Természet ambíciója

A boldogmondások hegyén
A Boldogmondások hegyén

A domboldalról az elénk táruló látvány, a táj maga is megrendítően gyönyörű, megható. Távolban fényárban a Galileai-hegyvonulat, a zölden-kéken csillogó, rezzenetlenül sima tótükör. A 175 méter magasságból messzire ellátni. És most mit mondjak? Mirákulum. Csoda. Csend, nyugalom, béke, paradicsomi szépség, nem e világi, miközben nagyon is emberközeli. A Kinneret- vagy Galileai-tó látképe Tiberiasból is lenyűgözött. „A Természet ambíciójának nevezhetjük e vidéket” – írta Josephus Flavius az I. században. De innen fentről más volt, éteribb, költőibb, érzelmesebb, lágyabb. Amit valaha vízről, tóról, tengerről olvastam, hallottam, mind feltolult bennem. Giccsdalok tömkelege is. („Kék tó, tiszta tó, melyben az élet vize árad”, énekelte szegény anyám altatóként négy gyerekének az ötvenes évek elején. Utáltam akkor, és most azt kellett éreznem, hogy ez igaz: itt előttem a Galileai-tó, amelyből az élet vize…) A ferencesek által 1938-ban épített, nyolcszögletű templom mellől (mindegyik falra egy boldogságot írtak fel) sikertelenül próbáltam elképzelni, hogy kétezer évvel ezelőtt kisvárosok, falvak sorakoztak ott, ahol ma kövek, utak, növényzet, tarka virágok. Felidéztem festményeket, amelyeken a csodálatos halászat története miatt a tó látszik a képeken (Raffaello, Rubens, Szőnyi István, Bálint Endre és így tovább). Egy XI. század végi, XII. század elejei lírai freskó Vendôme-ban, a Loire völgyében. A legkedvesebb számomra Konrad Witz Csodálatos halászata, 1444, Genf – mely persze a Genfi-tó partján jeleníti meg a történetet, de el akarja és el tudja hitetni, hogy a Galileai-tavat láttatja.

Rudolf Bultmann (1884–1976) tübingeni protestáns teológus szerint „a csoda napjainkban lehetetlennek bizonyult, mert a természetben lejátszódó eseményeket a természet törvényei irányítják. A csoda a természet összefüggő törvényrendszerének áttörését jelentené, és ez a mai gondolkodás számára elképzelhetetlen”. (Bultmannt azért olvastam Izrael után, hogy segítsen megérteni, mi köti össze az I. századot a XX. századdal, áthidalható-e az idő-, hit- és gondolkodásbeli távolság.)

Azt hiszem, ott ülve szótlanul órákig, megértettem a kétezer évvel ezelőtti új erkölcsi világrend meghirdetésének lényegét és azt is, mindezekhez semmi köze az egyháznak, mely hatalmi intézmény, szerteágazó érdekszövetség. Milyen jó volna hinni például abban, hogy „boldogok a szelídek, mert övék a föld”, vagy abban: „boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak” vagy „akik üldözést szenvednek az igazságért”… Egyáltalán, miért nem a Hegyi beszéd a keresztény megnyilvánulások lényege?

Kilátás a Boldogmondások hegyéről
Kilátás a Boldogmondások hegyéről

Ott, a Hegyi beszéd elhangzásának színhelyén (és én elhittem, hogy valóban ott történt, ott hangzott el, s utána már könnyű volt elfogadni a lipcsei tudós lelkipásztor, Gerhard Kroll Jézus nyomában című könyvének régészeti bizonyítékait) olyan az atmoszféra, a hangulat – az óriás fikuszok, a magasba nyúló pálmafák sora, az égő narancs gránátalmák, egzotikus virágok és a tó felé a vöröslila bougainvillea látványa, az ismeretlen, különös illatok és a szokatlan hangok (van olyan, hogy száraz és égető hangok?!) miatt –, hogy az ember olyan dolgokról kezd el öntudatlanul képzelegni, gondolkodni, amelyekről a reális életben nem szokott. Utoljára a bérmálkozásunk körüli időszakban olvastam Jézusról, a kereszténység kialakulásáról. Tudtam, hogy eztán amit csak lehet, elolvasok a zsidó Jézusról, a korai kereszténységről, a szentföldi zsidó és keresztény ásatásokról (és azután tanultam bele igazán a kora keresztény művészetbe, és váltak fontossá számomra az ó- és újszövetségi történeteket láttató mozaikok, melyeken még nagyon is együtt vannak a zsidó és a korai keresztény hagyományok). Megszólaltak a kövek – ahogy Lukács írja –, akkor ott, és azóta is sokszor, sok helyütt.

Megőrizni a csendet

Még egyszer vissza kellett menni miattam. Ülni akartam békén az égbe nyúló fikuszok alatt, s beszívni az illatokat, megőrizni a csendet és a rezzenéseket. Tudtam, hogy nem akarok még egyszer elmenni Izraelbe. Ditta is velünk jött, aki szinte örökbefogadott a két lánya mellé. Fontos volt számomra, hogy együtt ülünk és hallgatunk a Hegyi beszéd színhelyén. Dittáék Bécsből menekültek Nagykanizsára, ahonnan 14 évesen, 1944 áprilisában vitték el Auschwitzba, akárcsak az én 84 éves anyai nagyanyámat, nyolc nagynénémet és nagybátyámat és 28 unokatestvéremet. Megsértődött, mondta, azok után, amit túl kellett élnie, mert magyarnak tartotta magát, ezért a láger után egyenesen az akkori Palesztinába ment. Azonnal megszerettük egymást ezzel a kicsi, törékeny, nagyon erős, kemény, okos, dolgos asszonnyal. Szinte végig nála laktunk (eredetileg három napra terveztük Tiberiast, a várost és a Kinneret környékét.) Te valódi szabre vagy, mondta rám többször is nevetve, kritikusan és elismerően. (Így hívják a háború után már Izraelben született öntudatos, büszke, kissé szúrós fiatalokat, amúgy a kaktusz virágát: cabár, azaz kaktusz, azaz izraeli születésű ember.) Tőle tudtam meg, hogy Róthné két kislányát azonnal elgázosították, és nem lehetett többé gyereke (hát ezért választott ki magának, és vált lakása, könyvei, festményei, mentalitása, intellektusa meghatározóvá, követendő mintává számomra a saját paraszti és kispolgári környezetem ellenében).

Ha a koreaiak nem beszélnek rá, és nem visznek el a Boldogmondások hegyére vagy másként a Nyolcboldogság hegyére, kevesebb lenne az életem egy csodával, ráadásul még azokkal a helyszínekkel, amelyek a Jézus történetéhez kapcsolódnak, s amelyeket nem néztünk volna meg az eredeti útiterv szerint. És még sok mindennel, ami ez után az utazás után következett.

Emberhalászok nyomdokain

Mozaikok a Kenyérszaporítás templomában, Tabgha
Mozaikok a Kenyérszaporítás templomában, Tabgha

Negyvennégy éves koromig – akkorig, Izraelig, 1988-ig – nem nagyon akaródzott elfogadnom, hogy vannak véletlenek (erről, a véletlen egybeesésről, koincidenciákról és hasonlókról a nyolcvanas években sokat vitatkoztunk a kiemelkedő szellemi képességű Gádor László mérnök barátommal, aki járatos volt a filozófiában és a zenében is, volt mit tanulnom tőle), de akkor ott – a tó felett – feladtam. Nem akartam másnak hinni, mint a koreaiakkal való véletlen találkozás következményének, hogy megnézhettem, átélhettem a Hegyi beszéd színhelyét, majd a kenyérszaporítás feltételezett helyét. A Kenyérszaporítás templomában, Tabghában az egyszerűségében is szívszorítóan szép kenyér- és halmozaikokat csodáltam (zsidó emlékeken ez a teremtés jelképe), mely itt egyrészt a Jézus után megkeresztelt emberre, másrészt a csodálatos kenyérszaporításra utal. Jézus az apostolokat „emberhalászoknak” nevezte. Lenyűgözve nézegettem a 22 különböző színes, szép, boldog madarat – kócsagot, gólyát, kormoránt, vadkacsát, hattyút, pávát – ábrázoló színes padlómozaikot, amint lépkednek, úsznak, táncolnak, megbújnak vagy repülni készülnek a szinte élő növények, virágok között. Létrehozójuk igen tehetséges művész volt, hiszen a könnyű, porózus, halványsárga és élénkpiros kövek és a különböző színű mészkövek mellett átmeneti színeket is használt, s ettől az alakok rendkívül plasztikussá váltak. A figurák körvonalait a köréjük rakott fehér csíkkal emelte ki.

Élőlény-fa a hazatérőknek

Juharlevelű lángfa
Juharlevelű lángfa

Végül is mindenhová Tiberiasból indultunk busszal, és oda tértünk vissza, mondhatni: haza, Ditta házába. (Az első három nap Tel-Avivban nem sikeredett jól, nem kedveltem ezt az amerikanizálódott nagyvárost.) Kevés hely volt életemben, amely otthonos volt, de Ditta révén ez a Kr. u. 25-ben, Tiberius császár tiszteletére alapított város igen. Ditta háza előtt a legfantasztikusabb élőlény-fa állt, amilyent valaha láttam: igen magas juharlevelű lángfa, szerteágazó fényes, viaszos leveleivel; skarlátvörös, harang alakú virágai áprilistól szeptemberig fürtökben csüngenek lefele. Mintha lángba borítanák a fát. Termése is rendkívüli, hosszúkás, száraz, kopogós – tüsző a szakszerű megnevezése: a földre lehullottakat kitinpáncélos állatkáknak véltem, vagy tán gekkóknak, szürkésbarna szemölcsei miatt. Már messziről kivirított környezetéből. Amikor kalandozásainkból hazafelé tartottunk, s megláttuk ezt a földi tüneményt, hangosan kellett üdvözölnünk, aztán megérintenünk.

Voltak megrendítő (Jerikó, Béth-Alpha), különös (Holt-tenger), nagyon kellemes, boldog (Haifa, egyetem) és zavarba ejtő (a Siratófal Jeruzsálemben) élményeim is Izraelben, de Tiberias és a Kinneret, a Galileai-tó volt a meghatározó, a döntő, az alapvető. (Egy hihetetlen és irracionális jeruzsálemi élményt itt mégis le kell írnom. Igen, ott bőgtem a Falnál, melyet nagyon is belülről ismertem, akkor már húsz éve, Ország Lili festményeiről és zsidó és keresztény vallásos rokonaim imáiból, amikor – két kezemmel kapaszkodva a kőfalba – tenyerembe csúszott egy kemény kődarab, melynek formája kőtábla, színe és erezete megegyező a faléval. Itt van előttem most is, az íróasztalomon. Szeretteimtől – azóta – követ szoktam kérni utazásaikból.) Egy édeni kibucban – Ein-Gev – is sikerült a tó túloldalán, a várossal ellentétes parton eltölteni egy napot. Akár ott is lehetett a kezdetekkor a paradicsom. Még nem volt szállodája, nem rendezkedtek be turizmusra, mint azóta, csak az áttetsző víz, a mediterrán növényzet, banánliget és a megkövült föld. Paraszti munkát végző értelmiségiek. Minden egyszerű, tiszta, már-már idilli, barátságos, megkapó.

Tiberiasban átéltem egy hamszint: minden figyelmeztetés ellenére ki kellett mennem, hogy a pórusaimat eltömítő, csaknem fulladást, vakulást okozó forró trópusi szelet megtapasztaljam. A Jordánia felől a sivatagi port hozó szél elől minden élőlény menekül, neki kellett feszülnöm, kipróbálnom, meddig bírom (kipróbáltam, másutt is, nemcsak a kellemes szeleket – zefir, bóra, főn –, hanem szilajabbakat is, mint a szemere, misztrál, böen; nem hagyhattam ki a hamszint). Láttam sivatagot másutt is (Mongólia, Tunézia, Egyiptom), de ez a borzongató élmény is itt adatott meg, a számomra szent városból elindulva. Az egynapos Negev-sivatagi kiránduláskor a száraz, forró levegőt semmiféle szél nem mozgatta (ott viszont sivatagi sünt láttam).

Folytathatnám persze, de úgy érzem, ennyi most elég.

Kézzelfogható következmény

Ennek a 33 intenzív, lelkemet-hitemet-agyamat s így sorsomat átforgató napnak kézzel fogható következménye az Emlékkavicsok. Holocaust a magyar képzőművészetben, 1938–1945 című könyvem (Glória Kiadó, 2006). Tíz évig dolgoztam rajta.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés
Készült Budapesten, 2013 szeptemberében

Comments

  1. Képszabó says:

    Azt hiszem, itt az ideje, hogy a regényírással is megpróbálkozz.
    Olvasás közben besütött a nap ma reggel ide, pedig kinn nagyon hideg és színtelen az idő és várom már, hogy bekapcsoljuk a fűtést.

  2. Deutsch Tiborné says:

    A levegő is elakadt bennem e csodálatos sorok olvasása közben. Én még nem jártam Izraelben, de mindent láttam magam előtt. Minden sora olyan, mintha ecsettel festett képeket néznék. Mondanom sem kell, hogy nem egyszer és nem tízszer olvastam el.

  3. Nagy Károly says:

    Nagyon szép írás, kedves névrokon, a földim, Csillag Endre tette fel az idővonalamra, örömömre. Kétszer jártam Izraelben, a sok szépség között Galilea volt a legszebb, és ezt a szépséget – amit mutat és amit mond – ihletett szavakkal írja le. És ott él a Magyarországról bevándoroltak többsége. Örülök, hogy olvashattam.

  4. Varga László says:

    Most, 2017-ben, elvitt a Galileai-tenger csodálatos és nagyszerűen bemutatott világába. Nem véletlen, hogy a tó méretei után keresgélve az a világ bontakozott ki előttem, amit itt Erdélyben-Brassóban nem találtunk meg. Isten áldja meg, és adjon békés, boldog ünnepeket. Ezt kívánjuk szívből, a Varga család…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük