::: A Lények sorozat beköszöntője
„A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?”
(Kosztolányi)
Annyi mindent írtam az elmúlt évtizedekben. Katalógusokat, kiállításkritikákat, esszéket, monográfiákat, tankönyveket, kutatási zárójelentéseket, útiélményeket, személyes történeteket…
Most – csak úgy – szeretnék írni, mindenféléről. Sárkányokról, tengeri szörnyekről, fákról, tengerről, lovakról, madarakról és még, ami telik. Természetesen a képzőművészetben megjelenítettekről, mivel változatlanul a képek vonzanak leginkább. A világ számomra alapvetően a képek által vált felfoghatóvá – 25 éves korom óta. A természet is, az emberi arcok is. A versek és a zene is képeket hívnak elő bennem (néha fordítva is megtörténik).
Amikről ebben a sorozatban írni fogok: hosszú életem során örömforrásaim, mindaz, ami miatt néhány jól végzett munka (és persze leginkább az unokáim) mellett nagyon is érdemes volt élni. A választott témáknak lenyűgöző mennyiségű, reprodukciókkal teli szakirodalma van. Keveset ismerek közülük, hiszen ahhoz, hogy valaki egyetemen vagy középiskolában művészettörténetet tanítson, nem kell elmélyednie egy-egy motívum ábrázolásának és jelentésének történetében, szimbólumértelmezésében, semmiképpen nem úgy, ahogy egy-egy szűkebb korszak, időszak vagy egy-egy jelentős művész szakértőjének. Természetesen igyekeztem és továbbra is igyekszem tisztességesen „beleolvasni” magam egy-egy választott témába, utánanézni könyvekben is, az interneten is. De az csak játék! Ettől még nem leszek szakavatott tudósa mondjuk a delfinábrázolásoknak.
Az elefántok a legkedvesebb állataim: úgy terveztem, velük kezdem ezt a sorozatot (hátha rájönnék, miért ők nyűgöznek le legjobban évtizedek óta). Mégis lemondtam erről: az európai képzőművészetben viszonylag kevésszer ábrázolták egy V. századi zsinagóga mozaikjától Max Ernstig, a prehistorikus barlangrajzoktól Raffaello Hannibáljának elefántján át Salvador Dalíig. Az elefánt igazából Buddha szent állata, az ázsiai művészetben nagyon népszerű. Én meg ehhez alig-alig valamit konyítok – sajnos. Játék gyűjtenem a sokféle faragott ormányost, nézegetni fotóikat családi kötelékeikről, utódjaik neveléséről, de arra nem vállalkozhatom, hogy írjak róluk – az már játék sem lehetne az ázsiai művészetekben, vallásokban, világszemléletekben való jártasságom hiányában.
Újra és újra hangsúlyoznom illene: választandó témáim szakirodalmát csak töredékesen ismerem. Kedvtelésből, kíváncsiságból, pihentetőül olvastam az elmúlt évtizedekben, és nézegettem ezeket saját vállalt szakmai feladataim mellett. Sokfelé sokféle könyvtárban a saját munkáimhoz, kortársaimhoz az anyaggyűjtésekbe belefáradva ezek jelentették a felüdülést. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy a 45 év alatt mennyi emlék gyűlt róluk bennem, mennyi könyv itthon, képeslap, tárgy körülöttem. Hát még amióta a számítógépembe is külön mappákban gyűjtöm ezeket a képeket, illusztrációkat, fotókat! (Hány éve is? Talán 15.) Majd egyszer biztosan kezdek velük valamit, majd ha nyugdíjas leszek, gondoltam minden újabb kép elmentésekor, újabb mappa nyitásakor.
Kérem az olvasóimat: ne legyenek hozzám túl szigorúak! Bízom abban, hogy néhány játszani szeretőnek, kíváncsi természetűnek ezek az írások is okozhatnak örömet.
Miközben a fenti sorokat írtam, egy kedves Radnóti-versem ismétlődött bennem újra meg újra: „Nem hagytalak el gyönyörű vad ifjúságom, hangod mintha tárna visszhangzana, szívemben szól ma még.” Párizsban, a „Boulevard St. Michel s a Rue Cujas sarkán”, ahol „egy kissé lejt a járda”, éltem át 1994 őszén, hogy „Délben még nyár volt s délután esős homlokkal vendégségbe jött az édes ősz”. Ennek a sorozatnak az írásai őszi írások, de még nem búcsúzások.
S. Nagy Katalin