Domenico Ghirlandaio: Nagyapa az unokájával

::: No16. – Turcsányi Tóninak


Domenico Ghirlandaio 41 éves korában festette a Nagyapa az unokájával című rendkívül népszerűvé, ismertté vált kettős portréját. Az öregemberről készült rajzát a stockholmi Nationalmuseumban őrzik (1490 k., papír, 281×215 mm).

Ghirlandaio aranyműves, aranyárus apja műhelyében tanulta az ötvös szakmát (eredetileg Domenico di Tomasso Bigardi; művészneve valószínűleg a firenzei lányok körében kedvelt fejdísztől – girland – származik). Az ötvösművészi szemléletet megőrzi oltárképei és freskói gazdag díszítettségében, festményei fémes hatásában. Ez az aranyműves jelleg nemcsak őrá jellemző a XV. század végi Firenzében, hiszen két ötvös-festő, Verocchio és Antonio Pollaiuolo hatása Leonardóra, Botticellire és Peruginóra is kimutatható.

Domenico Ghirlandaio: Nagyapa az unokájával (1490., tempera, fa; 62×46 cm; Louvre, Párizs)
Domenico Ghirlandaio: Nagyapa az unokájával (1490., tempera, fa; 62×46 cm; Louvre, Párizs)

Többször is festett portrét Lorenzo de’Mediciről, számos további művének megrendelőjéről. Többek szerint a firenzei Sassetti-kápolnában látható életnagyságú kép az egyetlen hiteles és datálható Lorenzo il Magnifico-portré, a művészetek és a tudományok kiemelkedő mecénásáról. Három gyermeke is ott látható mellette. Ghirlandaio vérbeli freskófestő, rendkívül sok freskót készített Firenzében és más toszkán városokban (Jézus megkeresztelése; Heródes lakomája; Keresztelő Szent János születése; Vizitáció, mind a négy 1486 és 1490 között készült, s a Santa Maria Novellában látható; Utolsó vacsora, 1480, Ognissanti; a Santa Fina-kápolna freskói, 1475, San Gimignano; IV. Sixtus pápa meghívására Rómában, a Vatikánban: Péter és András szólítása, 1481–1482, Sixtus-kápolna). Állítólag egy alkalommal így kiáltott fel: „Engedjetek dolgozni… most, hogy már kezdem tudni, hogyan kell. Csak azt sajnálom, nem bíztak meg azzal, hogy Firenze valamennyi falát jelenetekkel fessem tele.”

Egy évtizeden át, 1480 és 1490 között ő volt Firenze legtermékenyebb festője (s ez valószínűleg folytatódik, ha nem hal meg váratlanul és fiatalon, 45 évesen, erőteljes munkabírása, szorgalmas tevékenysége közepette).

Műhely, Michelangelóval

Az élet örömeit élvező firenzei nagypolgárság nagyra becsült, sokat foglalkoztatott, ünnepelt, kedvenc művésze, aki könnyedén illeszkedett be az udvar életébe, finom modorú, kellemes társalgó. Nagy műhelyt hozott létre, számos segédet alkalmazott, sógora, testvérei és fia is vele dolgozott. (A Santa Maria Novella-templom egyik freskóján megörökítette saját rokonait is.) A freskófestészet technikáját az ő műhelyében tanulta 13 éves korától Michelangelo is. Az eleinte szerény műhely szinte nagyüzemmé növekedett, s több városba is szállított megrendelésre.

Domenico Ghirlandaio: Szűz Mária születése
Domenico Ghirlandaio: Szűz Mária születése

Kifogástalan mesterségbeli tudással, magas esztétikai színvonalon, tartózkodó méltósággal és igen öntudatosan készíti a megrendelői igényes értékrendjének, kényes ízlésének megfelelő műveit. Firenze és a toszkán táj a helyszín, a háttér a keresztény valláshoz kapcsolódó történeken, amelyek csúcspontja Mária, Keresztelő Szent János és a dominikánus szentek életének eseményeit 19 kompozícióban megjelenítő, 1486 és 1490 között készült freskósorozat a firenzei Santa Maria Novella-templom presbiteri kápolnájában, a Tornabuoni-kápolnában. Jeleneteit tágas térbe helyezte, az alacsonyan meghúzott horizont fölött széles a tájképi panoráma. Felismerhető városrészleteket láthatunk és pompás lakásbelsőket, díszes mennyezeteket, berakásokkal díszített, faragott diófa falburkolatokat, azonosítható, ismert környezeteket. Szűz Mária születése divatosan berendezett, előkelő firenzei palotában, fényűző lakásban zajlik számos résztvevővel (1491, freskó, Santa Maria Novella-templom).

Ghirlandaio élénken és nagyon is valóságosan mutatja meg a korabeli életet, a kortárs gazdag pártfogókat, a Medici-család számos tagját, hölgyeket és szolgálólányokat, jeles költőket, nevelőket, humanista gondolkodókat, hellenista tudósokat és önmagát is. Korszerűsített és aktualizált bibliai világ. A szent történetek szereplői a Mediciek köréhez tartozó családtagok, polgárok, bankárok, a város és a kor vezető emberei, akiket könnyed festésmóddal mutatósan és mozgalmasan rendez el a jelentős méretű felületeken. Az elvárásoknak megfelelően hiteles, természetelvű, tudatos, pontos, emelkedett. Az erős színeket is higgadt mértéktartással, szakszerűen használja az átgondolt, megtervezett hatás érdekében. A szereplők egy része érzelemtelített, más figurák arckifejezése inkább közömbös, valószínűleg jobban érdekelte a modellek helyzete, társadalmi szerepe, külseje, mint személyiségük belsőbb rétegei.

A nagy tekintélyű s igen sok kiadásban megjelentetett művészettörténeti könyv szerzője, Ernst H. Gombrich nem bánik igazságosan Ghirlandaióval: „Festményei nem túlságosan jelentékenyek, de híven tükrözik a kor színpompás, eleven életét, és gyönyörködtetik a szemet.” Aby M. Warburg, az ikonológia művészettörténeti irányzat megalapítója szerint „Ghirlandaio számára (…) a vallási téma kapóra jött ürügy arra, hogy a csinosan bevonuló korszerűség szép látszatát visszatükrözze”. Azért Warburg is elismeri: „elsőrangú festő”. André Chastel az itáliai művészetről írott könyvében (1956, Párizs) sem bánik kíméletesen a sokat dolgozó festővel: „Ghirlandaiótól (…) idegen marad társai nyugtalansága. (…) Ez a magyarázata a kiegyensúlyozottan megkomponált jeleneteiből áradó derűnek. Művészetéből azonban hiányzik a mindent igazoló belső egység és a költői invenció meggyőző ereje. Csak csodálkozhatunk (…), hogyan tarthatták alkotótársai annyira nagyra.”

Értő együttműködés a megrendelővel

Ghirlandaio (1449–1494) életműve egy olyan kivételes időszakban jött létre, amelyben Leonardo da Vinci, Michelangelo, Raffaello, Botticelli, Piero della Francesca – és még hosszan sorolhatnám – alkotnak. (Csak Firenzében a XV. század utolsó harmadában 41 festőt tartanak számon a festőcéhben.) Ghirlandaio jó festő, szakszerű, felkészült, elsőrangúan komponál (Vizitáció, 1491; Keresztelő Szent János születése, 1486–1490), térteremtő és térérzékeltető képessége a quattrocento nevezetes művészei közé emeli. Kiegyensúlyozott temperamentuma, derűs kedélye, harmonikus egyénisége is hozzájárulhatott közkedveltségéhez, támogatottságához. Akkor már az egyéniség fontossága kezdte lehetővé tenni megrendelő és művész között a nyugtalan, izgága, vitatkozó kapcsolatot. Sokaknak inkább megfelelt az az értő együttműködés, amely Ghirlandaio természetéből és hatalmas munkabírásából következett.

Domenico Ghirlandaio: Pásztorok imádása
Domenico Ghirlandaio: Pásztorok imádása

Rajongott az antik művészetért, mint sokan mások is kortársai közül, az antik szokások és eszmék újraéledésének megfelelően. Nagyon sok antik tárgyat, díszítményt, festői elemet gyűjtött össze, amelyeket felhasznált művein. A Sala dei Gigli freskóin (1482, Palazzo Vecchio, Firenze) római diadalívhez hasonló architektúrák keretében hét római hőst ábrázolt. Egy antik márványszarkofág látható a gyermek Jézus mögött a Pásztorok imádásán (1485, oltárkép, tempera, fa, Santa Trinita, Sassetti-kápolna, Firenze, 167×167 cm; ma: Museo dell’Accademia, Firenze), rajta latin felirat, mely Jézus megszületését jövendöli. Az úton diadalív emelkedik. A jászol fölött is antik oszlopok tartják a tetőt. Amúgy a táj toszkán táj, az előkelő testtartású Mária ifjú firenzei hölgy, a pásztorok közül kettő egyszerű nyájőrző olasz falusi ember, a harmadik pedig maga a festő. Ez a legkedvesebb Ghirlandaio-képem – a három pásztor jellemzése, egyénisége, arcjátéka, a tágas tér, bal oldalon a lovak és a gyalog lefelé haladó tömeg mozgatása, a hüvelykujját szopó Jézuska miatt; a zsúfolt kompozíción rend van. Ha már megemlítettem ezt a fontos munkát, itt emelem ki, hogy Ghirlandaio ismerte és kedvelte a korabeli németalföldi festészetet, és hatott rá Hugo van der Goes hasonló tárgyú festménye, az úgynevezett Portinari-oltárkép, mely olasz megrendelésre készült, és akkoriban került Firenzébe.

Ghirlandaio az igen nagyszámú freskó és oltárkép mellett portrékat is festett megrendelésre. A legtöbb freskóján is szerepeltet a csoportokban olyan személyeket – férfiakat és nőket egyaránt –, akiket ha külön kinagyítunk, kiemelünk a kompozícióból, szinte egész alakos portrénak tűnnek, részletes, gondos jellemzésük miatt (Az angyalok érkezése Zakariáshoz, 1486–1490, Santa Maria Novella, Firenze; Keresztelő Szent János születése, 1486–1490, Santa Maria Novella, Firenze). Legkorábbi portréja 1475-ből Lucrezia Tornabuoniról készült, majd 1488-ban Giovanna Tornabuoniról. A Tornabuoni család megrendelésére is több freskót készített, a család egy másik nőtagját, Ludovicát fényűző firenzei palotájuk gazdagon dekorált termében, a Mária születése című művén portrészerűen örökítette meg. Festett portrét több fiatal nőről, férfiről és érettebb korú hölgyről, közülük többet profilban. Ezek is a festő és a megrendelő értő együttműködéséről tanúskodnak; érthetővé teszik, hogy az 1480-as években miért ő a firenzei előkelők, a város vezető rétegének legkedveltebb portréfestője. A kortárs festő, az Uffizi építésze, Giorgio Vasari írja róla művészéletrajzokat bemutató, sikeres művében: „Igen eleven arcokat festett, természetesen rajzolta meg alakjait, így hát a szemlélő jó néhány kiváló ember élethű képmásában gyönyörködhet.”

Tárgyilagos bemutató

Domenico Ghirlandaio: Nagyapa az unokájával (részlet)
Domenico Ghirlandaio: Nagyapa az unokájával (részlet)

Legismertebb munkája a Nagyapa az unokájával (1490), ez a finom grafikus körvonallal alkotott, két plasztikus fejet ábrázoló mű. Az idős ember és a kisfiú életkorából adódó ellentét. És a szépség és a csúnyaság ellentéte. Szembetűnő az öregember orrának beteges torzulása, az orron keletkezett bibircsókok, dudorok, szemölcsök. Valamilyen bőrbetegségre gyanakszanak, van, akiben felmerül, hogy alkoholizmus következménye. Ez az orr kétségtelenül rút, ám az arc egésze annyira humánus, hogy az első meghökkenés után az orr ijesztő látványa megszelídül a többi vonzó részlet láttán. Ez a fajta részletezés, tárgyilagos bemutató a korabeli németalföldi festészetre jellemző, ott figyelhető meg. Az öregember homloka jobb szélén is van ugyan egy kinövés, szemölcs, de a magas homlok értelmessége, bölcsessége feledteti ezt. Tűnődő, gondolkodó ember, ezt erősítik a nagy szemhéjak és az unokára figyelő szemek alatti ráncok is. Az idő múlása persze látványos nyomokat hagyott: gyér szemöldöke csaknem fehér, vékony szálú haja ősz, megkopott, tokája is kissé megereszkedett, nyaka ráncos.

A fiú bájos, sugárzik, ahogy csak egy gyermek képes, bőre finom, feszes, kis fitos orra kíváncsi, aranyszőke haja vakít. Gyönyörű haja loknikban, göndör fürtökben omlik a vállára, mintha fényzuhatag vagy napsütötte hullámzó víz volna. Gazdag ornamentika a spirális vonalak tekergőzése. A létezés öröme, szépsége, hit a jövőben; mindannak ígérete, amiért érdemes lenni (s ami persze az öregségbe torkollik, azoknak a tapasztalatoknak, élményeknek a megszerzésében, ami ott van az öregember arcán).

Mindezeken túl: a két lény, nagyapa és unoka tekintetének összekapcsolódása. A fiú arca profilban, így csak bal szemét látjuk, ő áll a hagyományosan a jövőnek megfelelő oldalon. A férfi arca háromnegyedes, így a képen is mindkét szeme, nézése unokájára irányul, ő áll hagyományosan a múltnak megfelelő oldalon, de hátat fordít a múltnak, nagyon is jelen van, benne a jelenben. (A kettős portrékon a reneszánsztól kezdve az elhelyezés hierarchiája szerint bal oldalon, azaz a „tiszteletre méltóbb” pozícióban áll a férfi, kissé magasabban, jobb oldalon a nő, alacsonyabban. Nemcsak a házastársi portrékon, hanem testvérek és barátok portréin is betartották ezt a szokást, az idősebb vagy a magasabb rangút helyezték a bal oldalra. Az elhelyezés is a megfestettek jellemzésére szolgál.)

Domenico Ghirlandaio: Nagyapa az unokájával (részlet)
Domenico Ghirlandaio: Nagyapa az unokájával (részlet)

A nagyapa foglalja el a nagyobb teret a kompozícióban, viszont azzal, hogy unokája megemelt kézfejével gyengéden megérinti őt mellkasánál, s ezzel mintegy belép az öregember térfelére, kiegyensúlyozódnak a két test magasságából és tömegéből adódó különbségek. Nem látjuk, de a testhelyzetekből érzékeljük, hogy a férfi karjával magához vonja unokáját, s ez ugyanolyan bensőséges, szelíd mozdulat, mint amilyen szelíd a mosolya. Feltétlen támogatás, biztonság nyújtása a gyermeknek. Gyengéd tekintet, gyengéd érintés és szoros, biztos összetartozás. A kisfiú arcán áhítat, hit, bizalom. Az öregén elfogadás, biztatás, szeretet. Ez a festmény leginkább ezért válhatott ennyire közismertté és közkedveltté. A szemekben, az arcokon érzelmi telítettség. Ez a színes, fegyelmezetten komponált, igényesen festett kép a szeretetről szól. A szeretet sugárzásáról. Arról, ami a szeretet lényege: az elfogadásról. A kisfiú nem látja – mert nem érdekli – nagyapja orrán a szokatlan formákat. Olyannak fogadják el egymást, amilyenek. Összetartoznak, és ez mindennél fontosabb. A kettős portrék vonzereje, varázsa gyakran a két ember közötti viszony megjelenítésében rejlik, a kettejük közötti összhang vagy ellentét ábrázolásában.

Bensőséges kapcsolat

A sok meleg piros szín az előtérben, az öregember és a kisfiú ruhájának, a fiú fejfedőjének (mintha egy török fez volna, szokás törökpirosnak, buzérvörösnek is hívni) színe is az érzelmek alátámasztását szolgálja. Almapiros, téglavörös, galagonyapiros, kadmiumvörös, krómvörös – nyilván többféle árnyalatból kikeverve. Az élet színe, a véré és a tűzé, s persze a szereteté, az érzelmeké, a szerelemé. A fiú fénylő aranyszőke, rezedasárga hajzuhataga az öröm, boldogság jelenvalósága. A sárga a napsütés, az örök fény színe. A háttér és az ablakkeret lilásszürkéi, liláskékjei, szürkéi még inkább kiemelik a piros és a sárga melegségét, fontosságát.

Az unoka feje felett a nyitott ablakon át derűs, jellegzetes toszkán táj, kanyargó utak, fasorok, épület, távolban magasodó hegy, meleg barnák, drappok, tompa zöldek, kékesfehérek. Tágas tér, mélység, perspektíva: a külvilág. A nagyon bensőséges emberi kapcsolat, összetartozás, a belső intim térben való összezártság kontrasztjaként.

Ez az intim kapcsolat nagyon eltérő az addig szokásos gyerekábrázolásoktól. A nagyapa egyáltalán nem a középkori apákra jellemző, tekintélytiszteletet elváró apaszerepben jelenik meg. A XV. századi képeken lassan változik a gyerekek megjelenítése, előbb a vallási témájú festményeken mutatják meg az ideális anya–gyerek kapcsolatot. A reneszánszban az individualizmus intenzív térhódításával párhuzamosan fedezik fel a gyermeket mint önálló lényt (a XIII. században még kis felnőttek a képeken, a XV. században már a puttók, kis angyalkák is egyéni arcúak). A már említett, Firenzébe került Hugo van der Goes Portinari-oltára (A pásztorok imádása, 1476–1478) oldalszárnyán a megrendelő férj és feleség portréi mellett ott láthatók a bankár gyermekei is. Carlo Crivelli 1493-ban festett Angyali üdvözletén is látható egy kislány. Ghirlandaio szívesen festett gyermekeket (valószínűleg apjával, testvéreivel, fiával is egyensúlyos kapcsolata volt). Még vallási témájú freskóin is: Mária születése (1486–1490); Keresztelő Szent János születése (1486–1490); Mária bemutatása a templomban (1486–1490). Aby M. Warburg szerint „monumentális és mégis bensőséges arcképeivel teljesen egyedül áll a gyermeki világ felfedezésében és ábrázolásában”.

Családi szálak

Domenico Ghirlandaio: Rajz egy öregemberről
Domenico Ghirlandaio: Rajz egy öregemberről

Nem tudni, kik a festmény szereplői. Vannak, akik szerint az öregember már halott volt a kép készültekor, halála után készült, mert így akarták megőrizni a szeretett nagyapa külsejét, emlékeztetni helyére a család folytonosságában, az egymást követő nemzedékekben. Valószínű, hogy a grafikán, rózsaszínű papíron látható fej – rajz a nagyapáról – a halotti maszkról készült (Nationalmuseum, Stockholm; lehet, hogy Giorgio Vasari rajza). Van egy feltételezésem. A Medici-családdal rokonságban álló Francesco Sassetti bankár megrendelésére készítette Ghirlandaio a megrendelő védőszentje, Szent Ferenc életéből vett jelenetekkel a Sassetti család kápolnájában, a Santa Trinitában lévő freskót (Szent Ferenc feltámasztja a Spini család egyik gyermekét, 1486–1487, Firenze), melyen kétszer is látható a gyermek, az ágyán és a sírban. A freskó jobb oldalán látható a megbízó, gyermekeivel. 1490 körül festett kettős portréján, a Francesco Sassetti és fia, Teodoro címűn (tempera, fa, 76×53 cm) örökíti meg az apát és fiát. A Louvre-ban látható Nagyapa az unokájával című képet sokszor volt módom megnézni, hosszasan szemlélni, 1981-től legalább nyolcszor-tízszer. A firenzei kettős portrét csak kétszer láttam, és kutatásokat sem folytattam. Mégis, mintha a két fiú ugyanaz lenne, vagy legalábbis testvérek (az utóbbin látható fiú talán kicsit idősebb), akik nagyon hasonlítanak: arcuk, orruk, aranyszőke loknis hajuk, fejfedőjük. Ha ez a feltételezésem bizonyítható volna, akkor tudható lenne, hogy a Nagyapa az unokájával szereplői a Sassetti család tagjai.

Domenico Ghirlandaio: Francesco Sassetti és fia,Teodoro
Domenico Ghirlandaio: Francesco Sassetti és fia,Teodoro

A festmény népszerűségéhez hozzájárulhatott az is, hogy a képzőművészet történetében nem túl gyakori téma a nagyapa és unokájának együttese. A Szent Anna harmadmagával téma a keresztény művészetben is lehetővé tette a nagyanya-anya-unoka, Szent Anna, Szűz Mária és a gyermek Jézus kapcsolatának ábrázolását (Masaccio, Leonardo, Caravaggio). Az sem véletlen, hogy miközben évszázadok óta kedvelt téma az anya–gyerek kapcsolat, nagyon kevés az apa–gyermek ábrázolás. (A XX. században már gyakoribb, például Egon Schiele, David Hockney.)

Nekem ez a festmény akkor került be a kedvenceim közé, amikor éveken át átélhettem – átélhetem – a mindennapok folyamatában a nagyanya–unoka viszony összetettségét, elmondhatatlan nagyszerűségét, semmi máshoz nem hasonlítható, tiszta örömét. Pompásan ki lett ez találva (genetika, biológia, biokémia stb.)! Mikor az ember megöregszik, belefárad ebbe-abba, jönnek, növekednek az unokák, és biztosítják az érzelmek, az érdeklődés – a létezés – megújulását.

Szerintem az ezen esszét rendelő festő barátom is hasonlókat élhet át fiúunokájával.

S. Nagy Katalin


Irodalom

  • Az itáliai reneszánsz. Ford.: Borbás Mária; Kulturtrade, Budapest, 1998. 286–290. oldal.
  • Cadogan, Jean K.: Domenico Ghirlandaio: Artist and Artisan. Yale University Press, New Haven and London, 2000.
  • Kecks, Ronald G.: Ghirlandaio. Octavo, Firenze, 1995.
  • Micheletti, Emma: Domenico Ghirlandaio. Scala, Firenze, 1990.
  • Vasari, Giorgio: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete. Ford.: Zsámboki Zoltán; Európa, Budapest, 1983.
  • Warburg, Aby M. válogatott tanulmányai. Szerk., ford.: Széphelyi F. György;, Balassi Kiadó – Magyar Képzőművészeti Főiskola, Budapest, 1995. 100–131. oldal.

Exkluzív elsőközlés
Készült 2013 márciusában | Hovatovább: Louvre, Párizs

Comments

  1. Képszabó says:

    Ismerve az esszé “megrendelőjét” és íróját is, máris új megvilágításba helyeződött ez a számomra már ismert kép.
    Ráadásul ez a kisfiú kíséretiesen emlékeztet engem egy ma élő gyerkőcre, akinek okos és koncentrált kis tekintetét tavaly sikerült lencsevégre kapnom. M betűvel kezdődik a neve.

    Fantasztikusak ezek a színek. “nekem mindegy, csak a színe legyen vörös”- énekelte olvasás közben Kisstibi a fülembe.

    Nagyon fontos mondat ez:„Engedjetek dolgozni… most, hogy már kezdem tudni, hogyan kell.” Jó lehet, ha ezt minél hamarabb ki tudja mondani egy művész és értő fülekre is talál…

    Az viszont vicces, hogy mindkét képen ugyanolyan pózban, ugyanarról az oldalról látjuk a kisfiút. Ahogy csodálja a felnőtteket. Különböző életkorban, ugyanabban a sapkában…

Hozzászólás a(z) Képszabó bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük