Csak úgy az épületekről

::: Csak úgy… #15


Ez is Nagykanizsán kezdődött, mint annyi minden. 4–5 éves voltam, 8–10-nek néztem ki, békén hagytak, mindenki tudta, hogy a polgármester lánya vagyok. A Fő utca 10.-ben laktunk, kedvenc foglalatosságom volt az épületek bámulása újból és újból megunhatatlanul. A kedvenceim közül is kiemelkedett a kétszintes színes, díszes Bogenrieder palota a Fő utca 13. alatt. Ha csak tehettem, minden nap meglátogattam. Valószínű 1914-ben épült Merbl Alajos temesvári műépítész kivitelezésében a város legnagyobb magánpalotája. Karakteres épület, elegáns szecesszió, art decós elemek. Főhomlokzata aszimmetrikus, tetszett a függőleges tagolás, traktusokon osztás, a hullámos fedésű zárt erkély, a félköríves mellvédű erkélyek, a sokféle épületszobrászati díszítés – még ha akkor még nem is tudtam megnevezni ezeket.

Nemcsak Kanizsa belvárosának ikonikus darabja ez a kreatív, egyedi kivitelezésű ház, hanem az én élettörténetemnek is. Rendszerint a szemközti oldalról, a Deák téri barokk felsővárosi templom előttről csodáltam formáit, színét, szobrait, gazdag díszeit, szépségét. Külön elbúcsúztam tőle 1955. január elején, amikor Budapestre költöztünk és megígértem neki, hogy sosem felejtem el. Amikor 1996 őszén, 52 évesen visszatértem szülővárosomba, meglepő módon minden részletre emlékeztem. Még a domborművekre is (Szépség, Hiúság, még a kisebb tetőív alatt megbújó, kezében kalapácsot és fogaskerekeket tartó munkás alakjára is). Egészen biztos, hogy ennek a kanizsai palotának döntő szerepe van abban, hogy művészettörténész lettem. Természetesen elmentem Temesvárra, hogy megnézzem a tervezők és kivitelezők ottani munkáit, és Berlinben is megkerestem az analógiákat.

Az Akropolisz harmóniája

Az első, igazán megrázó, szemléletemet formáló épület az Akropolisz volt Athénban, 1972 májusában. Nem is akartam elmenni, mert csak a modern művészet érdekelt. Szerencsémre egy várostervező és egy műemlékes építész barátom meggyőztek. Megírtam már, hogy amikor kelletlenül lekecmeregtem a buszról és megláttam a reggeli fényárban úszó vakítóan fehér, márvány templomegyüttest, olyan sírógörcs tört fel belőlem, hogy összegörnyedve húzódtam a föld megnyugtató biztonságába.

Athén, Akropolisz, Parthenon, 1974 (Fotó: Fortepan / Gárdos György)

A fellegvár a Kr. e. 5. században az attikai fennsíkból meredeken kiemelkedő kékesszürke színű, 150 méter magas mészkősziklára épült. Legmagasabb pontján a sárgás színű Parthenon, melyet a várost védő istennő tiszteletére építettek. Ez a nyolcoszlopos dór templomot, a klasszikus görögség egyik legismertebb épületét a valaha élt legzseniálisabb szobrász, Pheidiasz (Kr. e. 500–430 k.) tervezte (csaknem három évtizedig tanítottam művészettörténetet a BME-n, főleg építészeknek – vállalom a minősítést). Pontosság, rendezettség, harmónia, tökéletesség. Építészeti megoldásai (például az oszlopok finom domborulata, az oszlopsor, a tetőszerkezet, a metopék fríze) plasztikus, szoborszerű megjelenést kölcsönöznek az épületeknek. A templom mindkét oldalán 160 méter hosszan végigfutó fríz domborműveit és a külső homlokzat 92 metopéjának részleteit csak 1984-ben láttam Londonban, a British Múzeumban. De ezek nélkül is teljes, komplett, tökéletes volt a látvány.

Athén, Akropolisz, 1974 (Fotó: Fortepan, Gárdos György)

Amikor beléptem a Propülaián, a hatalmas bejárati kapun, soha addig nem tapasztalt érzések hullámoztak bennem. Levegőhiány, hogy emberek már 2500 évvel ezelőtt csodát teremtettek. Szorongás a léptéktől, arányaitól és az én jelentéktelenségemtől, kicsinységemtől. Valami furcsa, különleges rokonságot véltem felfedezni a kedvenc és csodált gyerekkori kanizsai palota – mely 11 éves koromtól addig (28 éves voltam) sosem jutott eszembe – és a Niké Apterosz, a győzelem szárnyatlan istennőjének ión stílusú szentélye között. A lenyűgöző épületek közül – ki tudja miért – hozzám első látásra is és azóta is az Akropolisz épületei közül az utolsóként megépített Erektheion (Kr. e. 421–406) áll legközelebb. Athéné, a bölcsesség és Poszeidón, a tenger isteneinek tiszteletére emelték, ők ketten vetélkedtek Athén városért. Ez a kecses, attikai ión stílusú, soha be nem fejezett épület sok vonatkozásban eltér a klasszikus görög építészettől. Legismertebb része a déli oszlopcsarnok a kariatidákkal, a ruhás lányokkal. Dúsan faragott domborművek, bronzpalmetták (pálmalevelek), arany rozetták díszítik.

Athén, Akropolisz, Erektheion, kariatidák, 1938 (Fotó: Fortepan / Martinez Judit)

Az Akropolisz harmóniája, az istenek jelenléte, a matematikai számarányok alkalmazása, az optikai korrekciók, a kultikus terek, a szigorúan komponált szobrok, a tökéletes testek és mozgásuk kiegyenlítése – nem folytatom. Az egy hónapos görög út után mindent újra kellett kezdenem, újra kellett építkeznem. És újratanulni a művészettörténetet, a görög mitológiát és filozófiát. Az európai civilizációt jelképező épületegyüttes Európa történelmi fővárosává tette Athént, ma is jelen levő a tudományokban, művészetekben, építészetében, politikájában (és így tovább). És bármennyire nagyképűnek tűnhet itt és most, ötven évvel ezelőtti első találkozásunkkor mintha én is részesültem volna az olajfából, melyet Pallasz Athéné ajándékozott a később róla elnevezett város lakóinak. Mindössze annyit szerettem volna megfogalmazni, hogy 1972-ben még nem voltam európai. Az a folyamat, amit az Akropolisz látványa, felülmúlhatatlan épületegyüttese elindított, 1983-ban, amikor másodszor járhattam végig, európaivá érlelt engem is. Ezt véglegesítette a British Múzeumban, a müncheni Glyptothekban, az athéni Nemzeti Régészeti Múzeumban, a berlini Pergamonmuseumban eltöltött sok-sok idő, ami alatt próbáltam megérteni a cikis kifejezést: „már a régi görögök is”, és egyben újra és újra átélni, miért váltotta ki bennem az Akropolisz látványa 1972 májusában a fizikai és szellemi megrendülést. A masszív oszlopok között az istenek – bárhol láttam görög-római templommaradványokat, akár Rómában a Via Appián, akár az izraeli Bet Shé Nemzeti Parkban, rendkívüli intenzitással tört elő belőlem a fehér márvány Akropolisz, testközelben, szinte tapinthatóan.

A két legkedvesebbet, melyeket kétszer láthattam, még kiemelem és elmondom, hosszasan sírtam a tökéletességük láttán, ahogy a tengert, a környezetet és az épületet összekapcsolták. Az Attikai-félsziget legdélebbi csücskén, a Sounion-foknál áll a Poszeidón-templom, melyet valószínű ugyanazok az építészek terveztek, mint akik a Hephaistos templomot az Akropoliszon. A másik az olasz Tirrén-tenger partjának közelében Pesztumban, a Kr. e. 550 körül épült Héra templom, mely maga a megtestesült fegyelem és harmónia. Az esztétikai enciklopédiák szerint a klasszikus görög építészet és szobrászat jellemzője a harmónia, az egyensúly és az arányérzék. Idealizált formákat és figurákat alkalmaz, melyek egyesítik a szépséget és a hasznosságot. Nem tudtam bizonyítani a tanítványaimnak (talán magamnak sem), hogy ezek ideák, melyek a görögök hitét szolgálják, azt tudniillik, hogy az ember az univerzum legfontosabb teremtménye.

A felfoghatatlan zsinagóga

A következő megrázó élmény Toledóban várt rám, 1975 májusában. Két monumentális zsinagógájának szépsége, különössége felfoghatatlan volt számomra. A Calle Reyes Católicos negyedében áll a 12. században épült Santa Maria La Blanca; valószínűleg már építészek tervezték, de nem az iszlám vallás céljaira. Alaprajza szokatlan, szabálytalan négyszög, amely öt folyosóra van osztva. Hossza 26–28 méter, szélessége 19–23 méter. Az épület közepén fésűkagyló tetejű boltív (ez volt a Tóra-láda helye). A nagy ívű árkádok nyolcszögletű téglaoszlopokon nyugszanak. A 32 pilasztert ananászszárak, rombuszos kompozíciók díszítik, valószínűleg muszlim építőmesterek, kőfaragók munkája. A spanyol zsidóság aranykora a 9–13. század. Ritka az emberiség történetében, hogy három világvallás él együtt békésen, egymást kulturálisan megtermékenyítve: zsidók, keresztények, muzulmánok. Ennek szimbóluma ez a monumentális zsinagóga (a 15. századtól keresztény templom).

Toledo, Santa Maria La Blanca (Forrás: Pixabay)

Érzelmileg is érintve voltam. A születésemkor a hitleri ideológia szerint „kevert fajúnak” (mischung) számítottam, mert anyám zsidó származású volt. Anyai nagyanyám, akit 84 évesen Auschwitzban égettek el nyolc gyerekével és 28 unokájával együtt, Thesszalonikiben született szefárd zsidóként. Nővérem szerint ladino nyelven imádkozott, a családi legenda úgy tudja, az ő őseit is Spanyolországból üldözték el 1492 után az inkvizíció nyomására, és a Balkánon telepedtek le.

Annyira megrendített a Santa Maria La Blanca (fehérsége is), hogy a másik és korábbi zsinagógát mintha fel sem fogtam volna, alig tudom felidézni, míg annak a csodának, amiben először bámészkodtam tátott szájjal, számos részletét tudom magam elé képzelni 47 év elteltével is. Néhány példa: az ablaknyílások speciális szerkezete, a rizsablakok motívuma, a különleges oszlopfők, a geometriai díszítések. Viszonylag sokfelé láthattam muzulmán épületeket (Izrael, Tunézia, Törökország, Egyiptom stb.), sok tetszett is, de nem igazán érintettek meg, ellentétben ezzel az egyedülálló, összetett szellemiségű építészeti remekművel.

Spanyolországban 1975 tavaszán még egy megrendítő építészeti élményem volt: az Alhambra Granadában, a Darro folyó melletti teraszos dombon. 1223-ban kezdték építeni mohamedán uralkodók, arab nevének jelentése: „a vörös erőd”. Nagyon eltér a korabeli európai királyok zárt, rideg váraitól. A természet, a víz, a növények összekapcsolódnak az építményekkel. Az Alhambra falait 27 torony védi, melyek különböző épületekből nyúlnak ki és különböző korokból származnak. Az Alhambrát egy sétaút köti össze a Generalife-fel, a mór kertházzal, a Medence-udvarral. Lerogytam (szó szerint) az öntöző teraszára a látvány elképesztő erejétől, és nem hittem a saját szememnek, fülemnek, szaglásomnak. A vizek csobogása, a madarak éneke, a mediterrán növények illata is bőven elég lett volna. De a közeli és távoli tér, a kilátás összezavart. A Darro és a Genil folyók völgye, a hegyekre felfutó város, a távoli hegykoszorún hó a vakító fényben. Sokan sokféleként próbálták megfogalmazni a palotaegyüttes varázslatának, misztériumának a titkát. Később legendák sokaságát olvastam a helyszínről és igyekeztem szakkönyvekből megtanulni, hogy miket is láttam összesűrűsödvén az akkor adott időben.

Granada, Alhambra (Forrás: Pixabay)

Aztán egyszer csak mintha elszállt volna belőlem a lélek. Itt maradok, mondtam ki hangosan. Itt kezdek új életet. És akkor szorosan átölelt az a háromgyerekes fotós (építész az egyik lánya és a fiú), aki a Széna térről indulásunkkor maga mögé ültetett és így mutatkozott be: „együtt voltunk a jeruzsálemi templom pusztulásakor”. Nem maradhatsz, mert a barátaid és az egész csapat évekig nem kaphat útlevelet. Gyáva voltam maradni? Többet nem utaztam velük, és soha többet nem mentem vissza Granadába. 1975-ben megkaphattam volna a spanyol állampolgárságot Franco döntése értelmében (a magukat szefárd zsidóknak vallókat azonnal visszafogadták). Volt néhány város, ahol szívesen éltem volna (Oxford, Koppenhága és leginkább Berlin). Ezek az intellektusomat vonzották. Granada más volt, megmagyarázhatatlan, időn és realitáson kívüli. Biztosan éreztem a lágerekben elpusztított családtagjaim jelenlétét.

Giotto nyomában

Az első hosszabb európai utazásom 1978 nyarán volt, térben is, időben is. Amszterdamtól vonatoztunk Velencébe, onnan át Padovába, a Scrovegni- (más néven Aréna-) kápolnához, az 1300 és 1305 között épült gótikus, filozófiai és teológiai szempontból is egyedülálló Giotto-freskók megismerésére (fogok róla írni a Csak úgy… a festményekről részben). Ahogy megérkeztünk Firenzébe, siettem az Uffizi Képtárba, hogy megnézhessem Giotto festményeit. Akkor a 2. emeleten a 2. teremben volt látható az Ognissanti (Trónoló) Madonna. Egy elegáns testtartású öntudatos nő, nőies idomokkal, angyalokkal és prófétákkal körülvéve. Elöl egy vázában liliom, vörös és fehér rózsák, a tisztaság és a könyörületesség szimbólumai. Mellette Giotto mestere, Cimabue hasonló műve. Ég és Föld. Szó szerint: Cimabue elegáns festménye szakrális, a katolikus dogmákban hívőket megszólító, Giottóé a gyermek Jézus és az apostolok jelenléte ellenére is szellemi megújítás, a földi hétköznapi lényeket megszólító.

Firenze, Dóm, 1965 (Fotó: Fortepan / Fortepan)

Izgatottan kerestem a Campanilét, a városközpontban álló 84,7 méter magas gótikus, ötszintes harangtornyot. Giotto eredetileg építész volt, az alsó részt és a domborműveket ő tervezte, a színes márványburkolat is az ő ötlete. Felmásztam a 414 lépcsőn a karcsú és szimmetrikus Campanile tetejére. Különleges élmény onnan fentről a Santa Maria del Fiore-székesegyház (Duomo) és a Battistero együttese. És Firenze város látványa is az Arno mentén. Dante, Petrarca, Giotto, Donatello, Ghiberti, Masaccio, Leonardo, a Mediciek, a humanisták városa. Ott álltam fenn, oly közel és oly távol az emberektől, az emberek teremtette logikus szerkezetű várostól, és megértettem a klasszikus görög Athén és a reneszánsz olasz Firenze összetartozását a valóságban is és a művészek, filozófusok, tudósok által is.

A felülmúlhatatlan kupola

Este a szálláson újabb meglepetés. A festő Farkas István (1887–1944) restaurátor unokájának műtermében lakhattam. A csillagokkal teli égbolton egy fényes lézersugár vezette a tekintetemet a dóm kupolájáig. Így szembesültem először a hatalmas, levegős szerkezetű, nyolcszögletes kupolával, melynek magassága 91 méter, átmérője 45 méter. Hangosan, hevesen vert a szívem (mint aztán mindig, ahányszor láthattam). 1420 és 1434 között épült Filippo Brunelleschi (1377–1446) tervei alapján. Nagyobb, mint az ókori Pantheon kupolája, mint bármely más európai kupola.

Reggel rohantam a székesegyházhoz, többször körbejártam, türelmetlenül vártam a kupolával találkozás lehetőségét. Merész vállalkozás volt, hogy nem a megszokottnak megfelelő félgömb alakot formált, hanem nyolcszög alapon nyugvó építményt. Brunelleschi mérnöki zsenijének, építészeti és matematikai ismereteinek köszönhető, hogy megoldotta a rendkívüli kihívásnak számító feladatot. A siker megkoronázásának számított, hogy a Mediciek felkérésére Jenő pápa avatta fel az azóta is Firenze ékkövének nevezett egyedülálló építményt.

Firenze, Dóm; előtérben a Szent János-keresztelőkápolna (Battistero), 1965 (Fotó: Fortepan / Fortepan)

Évtizedekig foglalkoztatott, hogyan volt képes ez a lobbanékony természetű ötvös, rendkívül felkészült építőmérnök (aki Rómában a helyszínen tanulmányozta a görög-római építészeti hagyományokat és mindent megtanult Vitruviustól, amit csak lehetett) ilyen emberfeletti teljesítményre. Azt hiszem, mindent elolvastam, amit csak lehetett Brunelleschiről és a kupoláról. Még az általa feltalált és alkalmazott technikai eszközökről is (emelőszerkezet, bonyolult fogaskerekek, tárcsák, különleges kötelek, emelődaruk, felvonók, téglarakásos technika – évtizedekkel megelőzték korukat). Leonardo többet megörökített ezekből vázlatfüzeteiben.

Amikor 1989-ben a Farkas István-nagymonográfia előkészületein dolgoztam Firenze felett, Farkas István szőlész, borász unokájának udvarházában a festő hagyatékán, kizárólag a kupola miatt mentem le néhány órára a firenzei dómhoz. Akkor leginkább azt csodáltam, hogyan tudta Brunelleschi a munkákat elkezdeni majdnem 60 méter magasságban, illetve hogy sikerült áthidalni a 45 méteres távolságot a nyolcszögletű falak között. Bámultam a kecses kupolát és úgy éreztem (45 éves voltam), hogy az ember is tud tökéleteset alkotni, nemcsak a természet.

2009-ben, 65 évesen felfogtam végre, hogy járóképességem erősen beszűkült, nem fogok tudni utazni, mint az előző évtizedekben. Elmentünk Firenzébe barátaimmal kocsival, hogy elbúcsúzzak a Santa Maria del Fioritól, mindenekelőtt a számomra is szimbólummá vált, zsaluzat nélkül épített kupolától. Egész nap különböző teraszokról bámultam a látványt, amivel 34 éves koromtól nem tudtam betelni és amit nem tudtam megszokni. A sors különös kegyeltjének éreztem magam, mert olyan szállodában laktunk, ahol a tetőn kialakított fogadórészről karnyújtásnyira volt a kupola.

Miközben klasszikus chiantit iszogattunk, újra és újra próbáltam végiggondolni a firenzei dóm geometriáját, falazási módját (halszálkás téglarakás), a támpillérek szerepét, a láncmotívumot és hasonlókat. És újra meg újra azt, miként volt lehetséges a 15. század elején zsaluzat nélkül megépíteni. Valószínűleg többet ittam, mint amennyit szoktam, vagy a különleges formájú, kettős héjú, a megszokottól eltérő csúcsú kupola olyan feszültséget generált bennem, hogy intenzíven próbáltam meggyőzni a legjobb barátaimat: ez a kupola a valaha volt legnagyszerűbb alkotás, amit ember létrehozott. Ez a tökéletesség maga, Európa magas rendű kultúrájának, szellemi energiájának ötvözete. Nem mellesleg az ókori és a gótikus tudások egyvelege, a modern Európa létrejöttéhez az első lépés. Brunelleschi nem hagyott hátra naplójegyzeteket, dokumentumokat, mint Leonardo, de ott volt maga teljességében a mű…

Hazajövetelem után elbúcsúztam a tanszékvezetéstől (három ciklust dolgoztam végig nagyon keményen), és az egész nyarat az építészek könyvtárában töltöttem. Szakdolgozatokat, doktorikat, szakkönyveket jegyzeteltem Brunelleschiről, a dómról (a Santa Maria del Fiore a világ harmadik legnagyobb katedrálisa) és mindenekelőtt a kupoláról (mely mai is a legnagyobb téglából épült kupola). 28 éves voltam, amikor az Akropolisz hatására tágra nyílt előttem a művészettörténet, a művészetfilozófia és szociológia. És 65 éves, amikor a firenzei dóm fenséges kupolájának hatására egységes világképpé állt össze végre, amiről több mint negyven évig olvastam, gondolkodtam, kutattam, láttam.

Knósszosz palotája

Hosszú szenvedés után, 1983. augusztus 4-én, meghalt anyám. A Tömegkommunikációs Kutatóban dolgoztam, munkatársaim rábeszéltek, hogy menjek el a rádiós busszal Görögországba. Így jutottam el először Krétára egy Pireusból induló hajón, melyet egész éjszaka végig kísértek az ugráló, kergetőző, éneklő palackorrú delfinek. Készültem a knósszoszi palotával való találkozásra, de felkészülni nem tudtam rá. (Arra semmiképp, hogy amikor a rendszerváltozás után művészettörténetet kezdek tanítani építészeknek, terméktervezőknek, leendő kommunikátoroknak, a minószi kultúra válik a kedvencemmé. Az egyetlen hely és idő a múltban, amiben szívesen éltem volna.)

A Kr. e. 1700 körüli földrengés után újjáépítették a palotát a régészek szerint, körülbelül húszezer négyzetméternyi területen, mészkőből, négy főbejárattal, ezernél is több helyiséggel (teraszok, lakosztályok, műhelyek, szakrális helyiségek, folyosók, vízvezetékek, csatornák stb.). A legendában fontos labirintus létezése nem igazán bizonyított, de én a legelső ottlétemkor éreztem a jelenlétét, és minden további ottlétemkor (utoljára 1996-ban) egyre inkább meggyőződtem a valóságosságáról. Már a gimnáziumi latinórákon megkedveltem Daedalus és Ikarosz mítoszát (nekik sikerült legyőzniük a természet törvényeit: gigantikus szárnyakon repülve menekülni a labirintusból).

Újabb földrengések és a Santorini szigeten kitört vulkán hamuja megint pusztított, de ami megmaradt, az 1878-ban történő felfedezése óta ámulatba ejti az odalátogatókat. Egyszer kifejezetten azért béreltünk szállást Hersonissosban, mert nem egészen 40 kilométerre van a minószi palotától, és így egész napokat tölthettünk a bonyolult építmény és a gyönyörű domborművek, freskók felfedezésével – a hajnali és esti tengeri úszások közötti időben. Természetesen a Heraklionban található Régészeti Múzeumban is igyekeztem tüzetesen megismerkedni a minószi kultúra – a világon is egyedülálló, páratlan, felbecsülhetetlen – emlékeivel. Kedvenceim a neolitikus korból származó termékenység istennők, az utánozhatatlan harmóniájú agyagedények és a kézzel festett freskótöredékek.

Kréta, Knósszosz (Forrás: Pixabay)

Miközben vezettem az autókat, amivel keresztül-kasul többször is bejártam a Megáloniszoszt (ahogy a görögök nevezik Krétát), és a hegyvidékes részeken tekeregve Zeusz születési helyét keresgélve, gyakran megállásra késztettek a kecskecsordák. Ráértem ábrándozni: Oxfordban élek, egy gótikus college-ben tanítok és minden szünidőmet Krétán töltöm. De szívesen lettem volna brit régész, Arthur Evans munkatársa is, aki 30 évig dolgozott Knósszosz feltárásán, restaurálásán.

Az Athénba való visszaindulásunk napjának hajnalán (1983 nyarának végén járunk), a felkelő naptól csillogó tengerben úszás után a parton azonnal a szemüvegemet kerestem, de nem volt rá szükség, holott 10–12 éves koromtól szinte folyton viseltem. Itthon több szemorvos is elutasította feltételezésemet, hogy talán anyám halála váltott ki pszichoszomatikus hatást, mindenesetre többet nem kellett szemüveg. Nem tudom, van-e összefüggés, de azon a reggelen fedeztem fel a knósszoszi palotában a különleges fényjátékokat. Addig a bronzkori művészet iránti rajongásom és a krétai mítoszok, legendák iráni elkötelezettségem motiválta a minószi civilizáció bonyolult, több szintes épületegyüttese iránti figyelmemet – azt, hogy szerettem volna kívül-belül minél jobban megismerni. A különleges, felfelé szélesedő, pirosra festett oszlopokat és a rajtuk nyugvó, sárga színű gerendákat, a falakat borító megrendítő szépségű freskókat, a nyílásokkal gazdagon ellátott külső homlokzatokat, a külső tér és a természet felé nyitottságukat. Nagyon közel állt – és áll – hozzám a krétaiak természethitre alapuló világképe. És azon az utolsó reggelen fedeztem fel, hogy a különös térkapcsolatokban milyen szerepe van a fényeknek, árnyékoknak. Akkor szembesültem azzal is (szemüveg nélküli létem első napján), hogy a palota felületeiből egyedi fény árad.

Kréta, Knósszosz (Forrás: Pixabay)

Még annyi, hogy a rituális műtárgyak közül kiemelkedő a bika szerepe, a nap és a fény erejét szimbolizálta számos freskón, épületdíszen, agyagedényen. Attól kezdve vált fontossá számomra a fény és az árny szerepe az európai építészetben, szobrászatban és a festészetben (chiaro scur olaszul, clairobscur franciául).

Stonehenge napnyugtakor

Mintha csak a sors rendezte volna. 1984-ben láttam először a leghíresebb neolitikus épületet, alig egy évvel Knósszosz után – Salisbury közelében. Angol barátaink vittek el megismerni a misztikus, rejtélyes Stonehenge-t, amelybe akkor még beengedték a kíváncsiskodókat. Szentély, vallási centrum, csillagvizsgáló, emlékmű, temető funkciójára, eredetére, megépítésének módjára számos válasz lehetséges. Elsőre lenyűgöző a szürreális látvány. Valószínű, hogy a 88 darab, egyenként 4 tonnás oszlop a 400 kilométerre található walesi Prescelly-hegységből került a dél-angliai síkságra. Feltehetően Kr. e. 3100 és 2000 között építették.

Stonehenge (Forrás: Pixabay)

A megalit épületegyüttesről igyekeztem mindent elolvasni, amihez hozzáférhettem. Így amikor az edinburghi középiskolákban tanuló fiaival ott élő egyetemi barátnőm meghívott magukhoz vendégségbe, és együtt elmentünk megnézni ezt az egyedülálló ókori építményt, azt hittem, mindenre felkészültem. De nem, mert megvártuk a naplementét. A körkörösen elrendezett masszív kövek közt vibráltak a vörös fények. Az egykor 88, ma már csak 43 kékkő színeváltozásai bizarr, földöntúli szépséget idéztek (természetesen vannak, akiknek meggyőződése, hogy a több fázisban épült ikonikus létesítményt földönkívüliek alkották a neolitikus kori kultúra megtermékenyítésére). Annyira megrázóan szép volt a látvány, hogy hajlamos voltam akkor ott elhinni a középkori mesét, mely szerint Stonehenge Merlin varázsló keze munkája. A 17. században azt állították, hogy a kelta főpapok, a druidák munkája. Bennszülött britek, európai bevándorlók (dánok) – és sorolhatnánk a feltételezett építőket. Számomra leginkább naptár, a Nap és a Hold mozgásának nyomon követésére, és egyben szertartási komplexum.

Csak azért utaztam el 1994-ben, az 50. születésnapomon Máltára, hogy láthassam az őskori megalitikus templomokat, melyek még az egyiptomi piramisoknál is régebben épültek. A gigantikus bronzkori építmények, a kőépületek változatos formájukkal és díszítettségükkel ámulatba ejtettek. Leginkább az, hogy a Kr. e. 4–3. évezredben mit tudtak az építészek és a kivitelezők. Nyilvánvaló, hogy rituális központok voltak.

Chartres labirintusa

Úgy véltem, az Akropolisz (1972), a toledói zsinagóga (1975), a firenzei kupola (1978), Knósszosz (1983) és Stonehenge (1984) után már nem érhet olyan meglepetés és olyan megrázkódtatás, mint amit ezek az épületek érzelmileg és szellemileg is kiváltottak belőlem. Tévedtem, mint oly sokszor ellentmondásokkal, magasságokkal és mélységekkel teli életemben. 1989. június 21-én nap-éj egyenlőségkor párizsi barátaim (gyerekkönyv illusztrátor és filozófus házaspár) elvittek Chartres-ba, a 13. században épült katedrálisba, ahol ők minden évben más hívőkkel együtt a kőpadlón végigcsúszkálják a körbe zárt labirintust a körön belül. Az, hogy lenyűgözött, nem fejezi ki a mellbeverő hatást. 1972 nyara óta foglalkoztatott a labirintus jelentése, formája, amely ötezer éve van jelen a kultúránkban, s egyben a természet alkotása is (nekem gyakran cseng a fülem, ha valami felkavar; akkoriban tudtam meg, hogy a belső fülünk egy csontos és egy hártyás labirintusból áll). Nem sokkal az első görög utam után rendezhettem Ország Lili grafikáiból kiállítást a diósgyőri vár kazamatáinak középkori falain. Közülük többön is labirintus látható. Attól kezdve nem hagyott nyugodni, mit is szimbolizál a labirintus. Mítoszok (Kréta), misztikum, lélek, halál (Egyiptom), út, utazás, jeruzsálemi út (kereszténység), spiritualitás, alkímia, jóga, meditáció, kertek (Versailles), 20. századi filmek – nem folytatom tovább.

Chartres, katedrális (Forrás: Pixabay)

Sajnos sem az első, sem a további alkalmakkor nem térdeltem le az 1205-ben létrehozott templomban, nem kapcsolódtam be a labirintus-szertartásba. Még őriztem azt a rátarti gőgöt, ami akkor is jellemzett, amikor 12 évesen anyám rákényszerített a testvéreimmel az első áldozásra és a bérmálkozásra. 45 és 50 éves korom között többször visszatértem Chartres-ba és elmentem megnézni az amiens-i és a reimsi gótikus katedrális nyolcszög alakú labirintusait (60 éves korom után alaposan megfizettem a gőgért, mindkét térdemben és mindkét csípőmben protézis korlátozza a mozgásomat).

A hely, ahol a fenséges katedrális épült, druida, kelta, gall legendák földje. Védőszentje Szűz Mária, de már az ősi időkben is kapcsolódtak a spirituális területhez anyaistennők. A templom szimmetriája kiemelkedő építészeti művet eredményezett, a román és a gótikus torony színpompás, impozáns látvány. A hatalmas színes katedrálüveg ablakok a 13. század elején készültek. A rajtuk lévő bibliai történeteken mintegy ötezer alak látható. A Kék Szűzként nevezett ablakon ragyog az a kobalt-oxidból nyert fénylő kék szín, melyet a középkortól máig áhítattal csodál hívő és nem-hívő egyaránt.

Amikor megmásztam a 70 méter magas harangtornyot, azon tűnődtem, hogyan tudták túlélni az üvegablakok és a szobrok az elmúlt évszázadok megpróbáltatásait. 186 ablakból 152 maradt meg épségben! Leírhatatlan a színes üvegablakokon átvilágító fényjáték és az, ahogy a betűző nap színes foltokat vetít a padlóra. Ehnaton már a Kr. e. 1400-as években megfogalmazta Naphimnuszában: a fény az isten. A Zsoltárok könyvében is a fény az isten megtestesítője. A chartres-i székesegyház hatalmas rózsaablakai kívülről és belülről is mágikus fénnyel színezik át az égbenyúló külső és belső teret.

A katedrálisnak kilenc bejárata van. Az 1145–1150 körül faragott bélletes kapukat bibliai személyek, királyok, királynők magas, keskeny szobrai övezik. A Notre Dame de Chartres oszlopszobrai kapcsán sokan leírták, hogy a ciszterci szerzetesek által épített katedrális a világ egyik legrejtélyesebb, legtitokzatosabb temploma. Az alkimisták kőkönyvnek nevezik, amelyben az emberi alkotások (a 289 méter hosszú labirintus, a szimbolikus építészeti megoldások, a fénylő rozetták, a beszédes domborművek stb.) és a spirituális, ezoterikus legendák (egy felirat szerint itt van elrejtve egy titkos kriptában a rómaiak által a Kr. u. 70-ben a jeruzsálemi templomokból elkobzott különleges zsidó ereklye, a frigyláda) tárgyi emlékei az isteni tökéletességet közelítik. Állítólag itt a legerősebb a Föld energiája. Az úgynevezett Királykapu feletti részen egy mandalába komponálva (mely a világmindenség szimbóluma) ül Krisztus a négy evangélista jelképével körülvéve (angyal, oroszlán, sas, ökör), térdére támasztva a Biblia. Ez és a Giotto Padovai freskóján (Júdás csókja, 1304–1306) látható a legszebb, legátszellemültebb, legvonzóbb Isten-fia arc. A chartres-i Krisztus jó, szelíd, elfogadó, segítő, karizmatikus, akárcsak Giottóé.

Chartres, a katedrális egyik kapuja (Forrás: Pixabay)

Igyekeztem mindenütt, amerre csak jártam, megismerni a gótikus katedrálisokat és megtanulni ikonográfiai értelmezéseiket. Sok francia, német, angol gótikus templomot idézhetnék, amelyek erős érzelmi és intellektuális hatást váltottak ki bennem, de Chartres az valami egészen más. Számomra a kozmosz jelképe, az Ó- és Újszövetség egybeforrottsága. Egyiptom, a zsidók, a rómaiak, a druidák – a történelmi, kulturális folytonosság. Az, ami lehetett volna (kellett volna, hogy legyen), ha a hatalomvágy, a rossz emberi értékek el nem torzítják az egyházakat. De az Akropolisztól a chartres-i katedrálisig az épületcsodák segítenek hinni mégiscsak az emberi szellemben. Különlegesek ilyen szempontból is a chartres-i szobrok, melyek a tudományokat, a zenét, a görög filozófiát, a művészeteket szimbolizálják. Annak a középkori létszemléletnek, amit közvetítenek, számos eleme közel áll hozzám (matematika, mértan, rend). És végül: azért is állnak hozzám közel ezek a szobrok, mert szoros kapcsolatban vannak az idővel, a térrel és a mozgással.

Renzo Piano zsenialitása

1989-től 1994-ig a készülő Farkas István-monográfia, majd 1994–1995-ben a Párizsban élő Paul Hargittairól írandó könyv miatt sokszor sok időt töltöttem a Bibliotheque Nationale-ban, 20. századi művészeket bemutató múzeumokban, és sokat dolgoztam a szokatlan külsejű Center Pompidou múzeumban, könyvtárban. Utóbbit annyira megkedveltem, hogy megérkezésem után elsőnek odamentem, majd hazautazásom előtt el is búcsúztam tőle. Kedveltem a kívülre került színes fűtési és légkondicionáló-csatornákat, az átlátszó csőben lévő mozgólépcsőt, mely átlósan keresztezte az épület homlokzatát.

Párizs, Pompidou központ, 1978 (Fotó: Fortepan / Fortepan/Album018)

Attól kezdve kifejezetten érdekelt minden, amit a milánói építész, Renzo Piano tervezett. Közülük megrendítő volt számomra a találkozás a Bázel közelében lévő Fondation Beyeler művészeti múzeummal. Táj, kert, épület és a 20. századi művek olyan harmóniája, amelyről addig leginkább a BME építész karának könyvtárában olvastam. Szerelem első látásra. A tömör alapfalakon nyugvó könnyű üvegtető, melyet hátul fehérre zománcoztak, beengedi az északi fényt, de elzárja az erős keleti és nyugati fényt. A tető messze túlnyúlik a falakon, árnyékolva az üveghomlokzatokat. Fény és árnyék. Többször ültem Monet végtelenített tavirózsáival szemben, majd elfordulva a szívdobogtató festménytől, bámultam kifelé az üvegfalon, ahol a víz felületén úszkáltak a vízililiomok. Ez már szinte sok volt. (Hálás vagyok a sorsnak és Magdának, a gyerekkori pszichológusomnak, aki ahányszor meglátogattam őt Zürichben, elvitt a Fondation Beyelerbe, újabb és újabb modern gyűjteményes kiállításokat nézni.)

1998-ban Amszterdamban bűvölt el a Science Center Nemo (a holland Nemzeti Tudományos és Technológiai Központ), Renzo Piano vízre épült múzeuma, amelynek oxidált zöld színű, rézburkolatú homlokzata és különleges formája egy álombeli tengeri halra emlékeztet. A homlokzat tükrözi a környezetében lévő színeket és a mólón zajló eseményeket. A napfény, a szél, a víz meghatározó szerepű az egyszerre szilárd és könnyed épület látványában. A múzeumon belül a nyitott központi térben is a behatoló természetes fény a meghatározó elem.

Nem sokkal a megnyitása után, 2005-ben látogathattam el a Renzo Piano által tervezett Paul Klee Központba, mely Svájcban, Bern közelében, az Alpok előterében hullámzó dombok között, egy zöld és kék tér közepén található. Paul Klee a legeslegkedvesebb festőm – primus inter pares. Műveinek 40 százaléka látható ebben a gyűjteményben. A múzeum három mesterségesen kialakított domb belső terében helyezkedik el, alakja a környező dombokhoz hasonul, belesimul a tájba. Az acélszerkezetű épületbe a nyugati homlokzat felől engedik be a fényt, és vezetik keresztül az épületen egy áttetsző árnyékolórendszer segítségével. A milánói olasz építész azonosult a hely szellemével (genius loci) és Paul Klee sokrétű, egyszerre földhöz kötött és tudós művészetével. A külső és a belső terek, a szerkezet (bennem ez is hajó gerincének bordáit idézi), az anyagok (üveg homlokzat, szürke acél, íves acélgerendák, tölgyfa padlók), a homlokzat, az épület egészének különleges geometriája, kifejező és finom dizájnja méltó a – festő, Bauhaus-tanár, természettudós, színelmélet-alkotó – 20. századi művészhez.

Bern, Paul Klee Központ (Forrás: Pixabay)

Amikor utoljára ültem a mákültetvények széléről búcsúzva a csendes, nyugodt tájban, hirtelen olyan élményem támadt, hogy ez az egész épület egyetlen zseniális szobor, és Piano szakmai tökéletessége Pheidiászt és Berninit idézi. 70 éves voltam, bőgtem, és azon gondolkodtam, hogy az ókori világ hét csodájához hasonlóan a Paul Klee Zentrumot a 20. század csodái közé sorolnám.

Berlinben a Potsdamer Platz újjáépítésében is kiemelkedő volt Renzo Piano szerepe. Amikor megépültek az általa tervezett impozáns toronyházak, sztárépítészként emlegette a német sajtó. Háromszög alaprajz, kettős üveghomlokzat, elegáns üvegcsúcs. Számomra ezek az új (megújult) Berlin ikonikus épületei.

Elmaradt utak

Évtizedeken át készültem arra, hogy nyugdíjasként sokat utazom. Főként a 20. századi modernizmust és a posztmodern építészeti műveket (például további Renzo Piano-alkotásokat és Rem Koolhaas, Zaha Hadid, Bjarke Ingels építményeit) felfedezni. Feltétlen szerettem volna megismerni a 15. századi inka fellegvárat, a Machu Picchut Peruban (a táj, a hegyek és az épületek csodás együttesét); a khmer Angkort, a 12. században épült buddhista templomegyüttest Kambodzsában, mely körülbelül ötezer szobrász és kőfaragó 30 évi munkája; és mindenekelőtt a jávai Borobudur 9. századi buddhista templomot (melyről 4-5 éves koromban Kanizsán láttam az első nagyméretű könyvet, egy életre lenyűgözött a lépcsős piramis, valamint a sztupák és a mandalaformák).

Borobudur, Indonézia (Forrás: Pixabay)

Mire itthonról is el lehetett volna jutni ezekre a szent helyekre, és ki is tudtam volna fizetni, a térd- és csípőprotézisek annyira korlátozták a mozgásomat, hogy nem vállalkozhattam ezekre a fizikailag megterhelő utakra. 48 évesen voltam Észak-Koreában és Egyiptomban, főként ez utóbbiban számos építészeti élményem is volt. Mongóliában 16–17. századi piramis tetejű, kerek alakú templomok, néhány jurta a sztyeppén, 19. századi kolostorok; Észak-Koreában az újjáépített templomok, a 12–13. századi mongol birodalmi időszakból maradt emlékek, hatalmas, katonákat ábrázoló kőszobrok – ezek jutnak még eszembe. A reformer, az eretnek, a zseni (vagy őrült), az egyistenhitet teremtő Ehnaton új fővárosáról, új szemléletű művészetéről nem itt írok, majd egy másik Csak úgy… esszében.

Hazai templomok

Nem zárhatom le a hazai kedvenc épületeim nélkül az „épületek és én” című önéletrajzi vallomást. A három legkedvesebb itthon látogatható templomom Bélapátfalván, Lébényben és Tákoson áll.

A bélapátfalvi ciszteri apátság temploma 1232-től épült román stílusban, a 15–16. században gótikus stílusban átépítették. A körülbelül 815 méter magas Bélkő hegyen (a Bükkben) a háromhajós bazilikából fenséges a kilátás a természetre. Belül különleges templomi orgona, szószék, bibliai történetek domborművei. Ma is élő vallási helyszín.

Bélapátfalva, szemben a bélháromkúti ciszterci apátsági templom, 1951 (Fotó: Fortepan / Gyöngyi)

A lébényi Szent Jakab apostol-plébánia templom (Győrtől 20 kilométerre) szintén román stílusban épült a 12–13. század fordulóján. Háromhajós, hajónként félkörös szentélyekkel záródik. Az épület tömege zárt, tömör, kevés a díszítés. A félköríves főkapu és a déli mellékkapu viszont gazdag ornamentikájú, levéldíszes oszlopfők (francia és olasz hatás).

„Mezítlábas Notre Dame”-nak is nevezik az 1766-ban épült tákosi református templomot (Felső-Tisza vidék). Malomköveken állt, erre kerültek a nagyméretű talpgerendák. Favázas rendszerű, a vázak között paticsfal. A mennyezet festett fakazettás (először Anna Margittól hallottam ezekről a falusi asztalosok által készített színes csodákról, és az ő hatására igyekeztem minél többet megismerni az eredeti helyszíneken). Sok nagy katedrális (Chartres, Párizs, Salisbury stb.) volt rám nagyon erős, jelentős hatással, de ez a parasztok által fából és sárból épített templom otthonos volt, a lelkem legmélyebb rétegeit rendítette meg, nem sokszor láttam, de nehéz volt otthagynom, mint a gyerekkoromat Őrtilosban és a Dráva mellett.

Persze hogy említhetnék még sok kedvencemet az őrtilosi Szentmihály-hegyi kápolnától a nyírbátori gótikus református templomig és a mellette álló, 1640-ben erdélyi mintára készült fa haranglábig és a román-gótikus lőcsei (ma Levoca, Szlovákia) Szent Jakab-templomig, melynek oltárai a középkori faszobrászat kiemelkedő alkotásai (Lőcsei Pál gótikus főoltára a legszebbek egyike).

Hálás vagyok építész tanítványaimnak (BME), akiknek köszönhetően nagyon sok mindent megtanulhattam az építészetről. Talán ha újraszületek, építész leszek és szakrális épületeket tervezek majd a nem-hívő hívőknek.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2022. július–augusztusban, Budapesten

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.