::: Csak úgy #7
Az állatok sokaságához való vonzódásom (mondhatni spirituális és mágikus) négy–öt éves koromban alakult ki a Gyékényes– Őrtilos–Perecsenypuszta térségben. Apai nagyapámnál egy kuvasz kutya, Bógáncs őrizte a többi élőlényt: három lovat, két tehenet, két disznót, 10–12 tyúkot s egy kakast. Perecsenypusztán volt még egy komondor, két ló, két tehén, 8–10 liba, 15–20 tyúk és három disznó. Két rokon család élt ott és egy idős asszony, a nagyapám testvére (gyerekei Zákányban sok állattal). Perecsenypusztán éltem át az első kellemetlen tapasztalatokat a háziállatokkal. Egy gúnár megkergetett és sikerült hátulról összecsípni a lábszáramon a bőrt, éles fájdalmat okozva. Négyéves voltam, és akkor tanultam meg, hogy az egyetlen esélyem, ha megtanulok gyorsan fára mászni.
A Csak úgy… sorozat harmadik fejezetében végül is csak a kutyákról írtam, mindenekelőtt nagyapám tekintélyes kuvasza ott a főszereplő – Bógáncs, az ő élénk fekete, fürkésző tekintetével és fekete, érzékenyen szimatoló orrával. Bizonyos, hogy felnőtt életemnek a vele való kapcsolatom következtében lett lakótársa 15 évig az élénk, okos Bagett (koromfekete mudi), majd 9 évig a nyugodt, megbízható Marcipán (fekete-aranyszőke hovawart).
Nagyapám lovai
Először négyévesen találkozhattam nagyapám lovaival, amikor eljött értem Kanizsára és elvitt magához a 30 kilométerre lévő Gyékényesre (és jó sorsomnak köszönhetően még sokszor). Az egyik húzó erőteljes, nagy munkabírású magyar hidegvérű igásló volt, hasonlított a Kanizsán a tüzelőszállításkor megismert és a piac körül várakozó testes muraközi lovakra. Jóindulatú kanca, vele valahogy nem alakult ki személyes kapcsolatom, viszont láttam vemhesen, és ott lehettem – tisztes távolságból csodálni –, amikor megszülte, tisztára nyalogatta és lábra segítette vörös csikóját. Ő koromfekete volt, a neve Bársony. Ez találó volt; ritkán simogattam és keféltem a ragyogó szőrét (ellentétben a másik kettővel), de tényleg olyan volt a tapintása, mint nagyanyám bársony fekete mellényének. (Nagyanyámmal mesebeli kapcsolatom volt csak. A születésem előtti években halt meg ő is és nagynéném is tébécében, mindkettőjük neve Katalin.)
A másik ló a fogatban a pej színű, szikárabb, nyugodtabb vérmérsékletű Bella, aki a nevéhez méltó módon, igen szép tartású nóniusz volt; a Hortobágyról származott, eredetileg a honvédségnél szolgált, fiatalon került nagyapámhoz, aki fegyelmezett, jó munkabírású lóvá nevelte és hozzászoktatta a kocsi húzásához is. Azt figyeltem meg, hogy a két igásló közül inkább ő volt az irányító (intelligensebb, alkalmazkodóbb is). Kedveltem a meleg tekintetét és békés kortalanságát. De a szívem csücske a harmadik ló volt, egy mén, egy nemes lipicai. Szerelem volt első látásra. Hasonló gyönyörű, varázslatos, kecses lényt csak Párizsban láttam, 1981-ben, a Cluny Múzeumban, a Hölgy az egyszarvúval középkori falikárpiton. Hátborzongatóan misztikus találkozás volt, 37 évesen, Brúnó textilbe szőtt gótikus változatával. Nem hiszek a reinkarnációban, de biztos, ami biztos, elolvastam, amit csak lehetett a ló alakú mitikus állatról, összegyűjtöttem róla nagyon sok ábrázolást (Schongauer, Dürer, Raffaello, Moreau stb.), középkori címerállatként való megjelenítésüket is. (Az Arnolfini Szalon esszéportálon 2017-ben volt egy Lények című sorozatom, abban írtam a Ló-lényekről, közöttük a szerencsét hozó, vörös lófejű, fehér lótestű unikornisokról.)
Csak a pletykás szomszédoktól és kedvenc dundi unokanővéremtől hallottam (akit ugyanúgy hívtak, mint a csak elbeszélésekből ismert rátarti nagyanyámat: Aracsi Katalin), hogy nagyapám Bábolnáról hozta, igen fiatalon; nagyon drága volt a kitűnő vérvonal miatt. Rövid időn belül felismerhetők voltak utódai a falu és a környékbeli lóállományban. Brúnó a két szukánál alacsonyabb volt, izmos hátú és farú, feltűnően nagy fülű, szívesen csimpaszkodtam magasan illesztett rövid nyakába és bármeddig elnéztem ügetését, magas lábemelését, mozgása ritmusát. Kiváló munkaképességű fogatló volt. Nagyapám egyetlen egyszer beszélt arról, hogy hasonló szürke lipicaiakkal dolgozott, amelyekkel hintót is, fogatot is, szekeret is hajtott. Urasági kocsis volt 1946-ig.
Tanulékony, intelligens, engedelmes, igen bátor, öntörvényű lény volt Brúnó. Természetesen négy–öt évesen még nem tudtam, csak érzékeltem, hogy a szabadság és az akaraterő megtestesítője. Nagyon közeli, bensőséges kapcsolat alakult ki közöttünk. Ha csak lehetett, a közelében aludtam az istállóban, később, 7–8 évesen már egyedül vezettem ki kantárszáron a legelőre. Jött velünk Bógáncs is, annak ellenére, hogy tartózkodó volt a viszonyuk. Bógáncs és Brúnó is érzékenyen reagáltak az emberek mimikájára, testbeszédére, érzelmi megnyilvánulásaira, kicsit, mintha féltékenyek is lettek volna egymásra. Brúnó szeretett felágaskodni, és így még hatalmasabbnak látszott. Ilyenkor a kutya hátrált, figyelt és szemmel láthatóan szomorú lett. Nagyapa szerint a lóban volt valami ösztönös félelem a farkasokra emlékeztető kuvasztól. Ámbár Bógáncs a másik két lóval kifejezetten jóban volt, még játszottak is együtt, sokszor kergetőztek. Igaz, ezek nőstények voltak, Brúnóban és Bógáncsban is erősen megvolt a férfi dominancia – ámbár nem tudom, hogy ez csak a fajtatársak körében meghatározó, vagy a más-más fajtákhoz tartozók viselkedésében is számít.
Az evolúció során a kutya és a ló háziállatokká szelídültek, megszokták az együttélést az emberekkel és a nem-fajtárs élőlényekkel is. Bógáncs és Brúnó különlegessé tették gyékényesi és perecsenypusztai tartózkodásaimat. Társaságukban belenőttem a tájba, a természetbe, segítettek tájékozódni, megtanítottak arra, hogy kölcsönösen függünk egymástól. Csodálattal szemléltem a Dráva, a táj, a növények, az állatok szépségét. Magányosságom látszat volt, sokat és hosszan beszélgettem és hallgattam együtt a kuvasszal és a lipicai lóval, fehérségük és okos sötét szemeik növelték biztonságomat és bizalmamat. És nemcsak irántuk, hanem általuk a világmindenség iránt, a csillagos égtől a katicabogarakig és pipacsokig.
Tudtam, hogy a falusi, tanyasi létformám idilli számomra, de ha követni nem is tudtam, éreztem az egyre nehezebb mindennapokat, a környezet beszűkülését, a felnőttek súlyosbodó rosszkedvét. Az ötvenes évek eleje, beszolgáltatások, padlások lesöprése, állatok elvitele. Nagyapám éppen csak megúszta, hogy kuláknak minősítsék (20 hold földje, szőlője, erdője volt, nagyon szegény cselédsorból teremtette meg a saját gazdaságot és tett szert – munkabírása, föld- és állatszakértelme révén – tekintélyre). 1953 nyarán már csak Brúnó volt meg, a másik lovat és a teheneket, disznókat már elvitték. Gyékényes, Zákány, Őrtilos határsáv volt, még a gyerekeknek is minden alkalommal új belépési engedély kellett, 1948 nyarán lett a szomszédos Jugoszlávia ellenség, kommunista vezetőjéből, Titóból „láncos kutya”. Gyakoriak voltak az éjszakai katonai ellenőrzések is; engem kétszer igazoltattak határőrök a Drávánál és vittek be az őrsre, de szerencsére a vasútállomáson dolgozó rokonom, Aracsi Mihály hamarabb ért oda, mint velem a kísérőim. A falusi hírterjedés mindent felülmúlt.
A testes, az elegáns és a vad
Könyvnyi terjedelemben folytathatnám a lovakról. Három apró, számomra fontos élmény még. Az érettségi után (1962 nyara) kötelező volt elmenni kukoricát címerezni (a kukorica porzójának, azaz hímvirágzatának eltávolítása) Dalmandra, Tolna megyébe, az állami gazdaságba. Komikus jelenetek sorát idézhetném az egyetemre készülő kispolgári, polgári családban felnőtt lányok és a helyi körülmények ellentmondásosságáról. Inkább arról a magyar hidegvérű, testes lóról írok, aki egyszer csak odajött hozzám és meglökte a vállamat, ami egyértelműen a kapcsolatfelvétel igényét jelezte. Fiatal gazdája, aki a harminc vihogós pesti lány munkáját felügyelte, kellően meg is lepődött. Értesz hozzá? – kérdezte. Nem, csak a nagyapám, de ő nagyon. Végül még sétáltattam is, és kétszer is kocogtam vele. A munkalovakat ritkán használják hátaslóként, ő elfogadta ilyen irányú késztetésemet. Boszinak hívták, mint nagyapám önjáró, öntörvényű, túlméretezett fekete macskáját.
És még egy kalandomról, Párizs közelében, a Loire völgyében. Festőművész barátom vitt el magukhoz pár napra a 18. században épült udvarházukba. A vacsora utáni birtoknéző sétánkon egyszer csak odajött mellém az egyik ló, felvette a mozgásom ütemét, majd fejét a vállamhoz érintve hangosan horkangatott. Szépsége, élénk mozgása, néhol sárgás szürkesége első látásra lenyűgözött. A rómaiak alapította Boulogne-ból származott, magas, elegáns élőlény, büszke testtartással. 1989 és 1996 között Gyuri jóvoltából többször is találkozhattam vele, természetesen azonnal megismert. Gyuri lovai mind különleges színűek és nem mindennapi személyiségek voltak.
Kizárólag a vadlovak miatt vállalkoztam kevés turistaútjaim egyikére, hogy viszonylag közelről csodálhassam őket a Husztáj Nemzeti Parkban, Mongóliában. A sztyeppe óriási, tágas, a kék terepjárón átfújt a hűvös, száraz szél, harapni lehetett a csendet. Aztán különös robaj, a hustai dűnében vágtáztak a legendás takik. Az első gondolatom, hogy ezeknek az apró, de erőteljes fizikumú őslovaknak az őseivel bonyolították 1241-ben az európai mongol inváziót. A látogatóbázison egy jurtában éjszakáztunk, hajnalban újra láthattuk (főleg távcsöveken át) a talaj színével egybeolvadó vadlovakat, mongol gazellákat, szibériai vadjuhokat, vörös szarvasokat is. A taki nagycsaládok a domináns csődör és vezérkanca irányításával tiszta vizű itatók, patakok közelében legelnek. Ott értettem meg igazán, hogy a ló alapvetően változtatta meg az emberiség kultúráját.
Talán a legszebb bizonyítéka ember és ló kapcsolatának a 15–17 ezer éves lascaux-i barlangban megőrződött falfestménysorozat. Nekem a vadló képe a kedvencem, mintha az ő késői utódja száguldott volna át előttünk a mongol sztyeppén ottlétünkkor.
Az európai városok tele vannak győztes hadvezérek, királyok, politikusok lovasszobraival. A legszebb a 2. században élt Marcus Aurélius filozófus császárt ábrázolja a Michelangelo tervezte Capitolium téren (1558), kétszeres embernagyságban. Ez az ókor egyetlen fennmaradt lovasszobra. Ehhez csak Donatello Gattamelátája (1447–1453, Padova) és a Bambergi Dóm közel életnagyságú, homokkőből készült gótikus lovasszobra fogható. Számomra a nagyon sok igényes, minőségi, kiemelten esztétikus ló-szobor közül a leginkább lenyűgözőek a Tarquiniából, a Királyné Oltáráról származó etruszk terrakotta elegáns szárnyas lovak (Kr.e. 6–5. sz.), pegazusok. Hasonlítanak a Chiusi környékén talált Cusuccini-kriptában látható, fiatal fiúk által hajtott lovakat megörökítő falfestményekhez.
A velencei Szent Márk székesegyház különleges lovaival zárom az európai lovasszobrok sorát, de nem hagyható figyelmen kívül, hogy mindenütt igen régóta fontos a ló a művészetekben. Egyetlen meggyőző példa még az 1974-ben Kínában felfedezett terrakotta hadsereg: a 8 ezer katona és 130 szekér mellett 670 ló maradt meg a földben a Kr.e. 3. századból.
Bölények, bikák
A spanyolországi Altamirában 1975 májusában láthattam a paleolitikum idején, 10–15 ezer éve készült felülmúlhatatlan szépségű falfestményeket. A 280 méter hosszú, több teremből álló mészkőbarlang mennyezetén, sötétszürke sziklafalán mintegy 600 élénk színű festmény és 1500 karcolat, környezet, tájelemek nélkül: bölények, mamutok, vadlovak, szarvasok, vaddisznók. Azonnal arra gondoltam, hogy ezeknek nem a vadászathoz van köze, hanem a magdalénien kultúra hitvilágához, ez egy szentély, így kezdődik és tart máig a képzőművészet. Az úgynevezett „bölények termében” 21 vörös és fekete bölény. Ezek annyira erőteljesen hatottak rám, hogy azonnal azt éltem át: valójában ezek az én totemállataim. Bensőséges, intenzív, érzelmes kapcsolatom volt Bógánccsal és Boglyával, nagyapám kutyáival, és a különös Brúnó lóval gyerekkoromban, majd saját felnőttkori kutyapajtásaimmal, Bagettel és Marcipánnal. Nem tudjuk, mit szimbolizáltak ezek a megfestett lények és miért, de nem zsákmányállatok, hanem kreatív, igényes alkotások, 10–20 ezer évvel ezelőtti tehetséges emberek önkifejezési vágyainak, az örökkévalósághoz kapcsolódási igényüknek a megnyilvánulásai. A művészet az ember természetéből fakad, a messze kezdetektől a végtelen jövőig. A bölény, ez a hatalmasa testű élőlény, elképesztően gyönyörű a képeken még halottként is, az égő vörös, a csodás okker és mellbeverően fekete színek, a határozott faszénnel felvitt kontúrvonalak, az alakok mozgása, vonulása, az irányok érzékeltetése, a látványos felületkitöltés mind-mind bizonyítják, hogy a készítőik mesterműveket, remekműveket alkottak. Amikor a rendszerváltás után a rektor javaslatára művészettörténetet kezdtem tanítani a Műegyetemen, az altamirai bölényekről és a lascoux-i lovakról tartott óráim váltották ki a legnagyobb érdeklődést, talán azért is, mert sok hallgató nehezen hitte el, hogy több tízezer évvel ezelőtt ilyen esztétikus, hiteles, nagyszerű művek születhettek.
1975-ben, a spanyol úton, hagytam magam rábeszélni egy bikaviadal végignézésére. Egyszer csak én is a torreádornak drukkoltam, és megértettem, hogy az embernek el kell pusztítania az önmagában feszülő Minótauroszt. Számomra ez az életéért küzdő, győzni, akár gyilkolni képes bika az altamirai bölényekre hasonlított (eleinte bikáknak vélték őket, később azonosították bölényként), és az ógörög vázák Minótauroszaira. Őserő, vadság, harciasság, hatalom, a cél elérése, dominancia, siker. Igyekeztem sokfélét olvasni az ikonikus bölény-bika-Minótaurosz legendáriumból, szakkönyveket is (talán itt most Dürrenmatt balladáját emelem ki).
Altamira után mindent elolvastam a bölényekről, amit csak lehetett, főként mint totemállatról. A zsoltárok könyvében is az erőt szimbolizálják, ami lehet az Úrtól kapott erő, és lehet az ellenségé (nekem a hetvenes években erőre és akaratra volt szükségem, hogy szakítsak vad, fékezhetetlen, meggondolatlan ifjúságommal, az underground léttel és megépítsem szakmáimat, lakásomat, önmagamat). Egyes népek a bölényt a természetfeletti istenek, mások a Földanya küldöttének tekintik, a bölcs Lao-ce bölényháton utazott, a taoista legendákban a bölény zöld színű. A dél-afrikai zuluk szerint a bölényben emberi lélek lakozik, az indiai védákban a holt lelkek bölényháton utaznak. 1977-ben vonattal és stoppal, 1985-ben autóval elmentem Bialowiezába (Lengyelország), abba a rezervátumba, erdőségbe, ahol 1932 óta élnek európai bölények és más európai őshonos állatok (például az ősi lengyel ló, a tarpán).
Sünök vonulása
1979 májusától, amikor végre beköltöztem a saját lakásomba, megváltozott a kapcsolatom az állatokkal is. A 27 év alatt, míg ott laktam, előbb volt három macskám, majd két kutyám (mindig csak egy), egy papagájom (mivel ugatás utánzásával bosszantotta Bagettet, az okos mudit, el kellett ajándékoznom), és évekig próbálkoztam akváriummal is (főként Farkas István hatására, aki könyvkiadói cégének irodájában is tartott halakat és madarakat). Ezeket is elajándékoztam, mert rosszul viseltem, hogy nemcsak születnek, hanem pusztulnak is.
Farkasréti társasházunk kertjében nemcsak sokféle fa, bokor, virág volt, hanem sokféle állat is. Sünök, fekete bundájú vakondok, mókusok, denevérek, fehérhátú molnárfecskék, harkályok, cinegék, rigók, olykor feltűnt egy-két nyest, és persze csigák, rovarok, gyíkok. Igazából csak a sünikkel volt kapcsolatom. Két család élt a kert különböző részében, egymást és a kutyákat is gondosan kikerülve. Nem volt könnyű megfigyelni ezeket a kicsi, legfeljebb 35 centiméteres különleges élőlényeket, hiszen éjszakai életmódot folytatnak, könnyen elrejtőznek az aljnövényzetben, ráadásul ha veszélyt érzékelnek, tüskés labdává gömbölyödnek össze. Áprilistól októberig főleg alkonyatkor és hajnalban lehetett megfigyelni őket, amint libasorban, egymás mögött haladtak enni (főleg gilisztákat és meztelen csigákat), illetve inni. Gyakran eszembe jutottak róluk a gyékényesi és őrtilosi tehenek, akik este libasorban haladtak az út szélén hazafelé a mezőről, és annak ellenére volt bennük valami hasonlóság, hogy a léptékbeli különbség ezt szinte lehetetlenné teszi. Talán a megfontolt bandukolásukban.
Félszáz elefánt
Amszterdamban, 1987-ben, a tulipánpiac szélén, egy varázslatos kőzetekből, féldrágakövekből, mindenféle ásványokból készült tárgyakat árusító boltban, a matt és smaragdzöld malachitok között (ez a kedvenc ásványom) megláttam egy mohaapátból készült tenyérnyi elefántot. Két nagy, elálló zöld fülében zárványok, mohához hasonló mintázatok, széles orrlyukaira támaszkodik. Azonnal megszólalt bennem a Medáliák: „Elefánt voltam, jámbor és szegény, // hűvös és bölcs vizeket ittam én, / a dombon álltam s ormányommal ott / megsímogattam a holdat, a napot, // (…) most lelkem: ember – mennyem odavan, / szörnyű fülekkel legyezem magam” (József Attila). Rögtön megvettem, és most is itt van az íróasztalommal szemben, kiemelt helyen, a zenelejátszók tetején, fölötte a falon két Ország Lili-kép. Azóta az elefánt a totemállatom.
Körülbelül 45–50 darab van a lakásomban mindenféle, néhány centiméterestől egy méteresig, faragott fa, elefántcsont, textil, féldrágakő; Indiából, Indonéziából, Kenyából, Tunéziából és különböző európai városokból. Vettem, kaptam, barátaim hozták egzotikus országokból. Kettőt Samu varrt 5–6 éves korában (több mint egy évtizedig őrizték a kocsimban a jó szerencsémet), egyet Roli rajzolt (a hátára szárnyas angyalként engem, ma is a hálószobaajtómon az ágyammal szemben, elalvás előtt ezt látom utolsónak és ébredéskor elsőnek).
Ez a hatalmas testű élőlény rendkívül mozgékony és érzékeny. Erős, drótszerű, gyér szőrzete is bizonyítja, hogy forró égövi állat (valójában nincs is szüksége rá). Érzékei elképesztően fejlettek, főleg a hallása, szaglása, ízlése, tapintása. Igen ősi totemállat Ázsiában és Afrikában is. A háborúkban félelmetes volt az ellenség számára. Hannibál, a könyörtelen karthágói hadvezér, a második pun háború végén (Kr.e. 218) 37 harci elefántjával és 12 ezer lovassal megmászta Európa legnagyobb hegyláncát, az Alpokat.
Már Arisztotelész megállapította, hogy az elefánt „minden más élőlénynél bölcsebb és szellemesebb”. Az afrikai mesékben bölcs ítélkező, kedves és nemes, több törzsnél a korábbi törzsfőnökök megtestesülését látják benne. Az indiai elefántok évszázadokon át a különböző vallási szertartások, ünnepségek fontos szereplői. A buddhisták szerint elefánt jövendölte meg Buddha születését.
Megint ugyanazt kell megismételnem: könyvtárnyi irodalmat olvastam az elefántokról, eszességükről, kiváló memóriájukról, szolidaritásukról, gondoskodó családi életükről (a nagymama szerepe), hűségükről, tanulékonyságukról és így tovább. Berlinben a kiállításrendezések után órákat töltöttem az állatkertben figyelésükkel. Megtanultam tőlük játszani. Az unokáimmal volt alkalmam nézni őket Veszprémben, Nyíregyháza-Sóstón csakúgy, mint Bécsben és Berlinben.
2004-ben, 60. születésnapomra a tanszéki nem-oktatóként dolgozó munkatársaimtól kaptam egy elefántot a budapesti Állatkertben. Örökbefogadási akció keretében a nevemre íratták. Egyetlen egyszer – mikor már megszokta a jelenlétemet és szemmel láthatóan felismert – gondozói kíséretében megérinthettem. Aznap éjjel repülő sárkányokkal álmodtam és a Csendes-óceánnal. Talán kamaszkorom vonzódása a bölényekhez, aztán felnőttként az elefántokhoz, összefügghet a saját alkatommal is. 21 éves korom óta száz kiló feletti, nagy darab, erős ember vagyok, nem igazán nőies, inkább Földanya-szerű (Willendorfi Vénusz). Ahogy a bölények szabad mozgását, viselkedését figyeltem a tágas lengyel térben és az elefántokét a berlini állatkertben, hozzájuk való vonzódásomban lelki, természetbeli hasonlóságokat is felfedeztem (de ebbe most nem mennék bele).
Bagolyles-program
Az elefántok felfedezésének évében fedeztem fel a baglyokat a szigligeti Alkotóház lelkes művészeinek köszönhetően. Évszakoktól függően, vacsora előtt vagy vacsora után, nyolcan–tízen vonultunk ki az autóbejárattól a házig tartó fasoron élő baglyok szürkületi élelemszerző repüléseit figyelni. Ez a bagolyles-program különösen költés, a fiókák születése utáni időszakban – márciusban, április elején – volt látványos, amikor az éhes fiókáikat is etetniük kell. Bár a magas fák odvaiban csipogva várakoztak, gyakran lehetett látni tátogó csőrüket. Főleg erdei fülesbaglyok köröztek (ez Magyarország leggyakoribb bagolyfaja), hogy hallásuknak és látásuknak köszönhetően vihessék a bélelt fészekbe az apró emlősöket, pockokat, egereket, bogarakat, bogyókat. A fiókák még röpképességük előtt elhagyják biztonságos otthonaikat, megkapaszkodnak a faágakon, ugrándoznak és hangos, magas, elnyújtott hangon vijjognak májustól augusztus végéig. Este panaszos hívószóval jelzik hollétüket. Röptük nesztelen, nagy fejükön a méretes szemek előre néznek, fejüket minden irányban képesek 270 fokot elmozdítani.
Titokzatos, rejtőzködő, éjszakai életmódjuk miatt sokféle hiedelem, babona kapcsolódik hozzájuk. Ez már a bagolyles beszélgetéseinek tartalma. Költők, írók, irodalmárok, olykor festők hosszasan elemezték Pallasz Athéné szent madarának jelentésváltozásait. Az Akropolisz őrzője a magasabb rendű bölcsesség, a tudomány jelképe, nagy számban tartották a görög templomokban. A kereszténység terjedésével halálmadárrá változott, a titokzatos sötétség, az alvilág madara, a középkorban a boszorkányoké. Gyerekkorom boldog helyszínein (Gyékényes, Őrtilos, Perecsenypuszta) rossz ómennek tartották, kísérteties árnyként suhanása a sötét éjszakában, megrémítette a babonás embereket. Ha meghallották éles hangját (főként a kuvikét), úgy hitték, valakiért eljött a lélekmadár, nemsokára meghal valaki. Vannak mediterrán országok, ahol szerencsemadárnak tartják. A keltáknál és Kínában a kovácsok szent állata. Dzsingisz kán életét egy bagoly mentette meg. Számos amerikai indián és afrikai kultúrában totemállat.
Mindezeken túl, miközben mindenki izgatottan figyelt és számolta, hányféle és főleg hány baglyot látott kirepülni a fákon megbújó fészkekből és hányat visszarepülni (a tét egy üveg vörösbor volt – én sose nyertem a 10 év alatt), versek is elhangzottak. Arany János, Szabó Lőrinc (Lóci-versek), Csukás István, Benedek Elek, de Tamási Áron és Fekete István regényeiből is részletek, sőt Shakespeare se maradhatott ki.
Még egy hihetetlen élményemről kell beszámolnom. Egy téli délután a munkából hazatérve az erkélyem korlátján egy hóbagoly ült magabiztosan. Rögtön felismertem, mert nem sokkal előbb Norvégiában láttam néhányat. Azt hittem, csak Skandináviában és Szibériában él. Szerencsére egy halbiológus barátom rögtön felhívta az Állatkertet; fél órán belül megérkeztek és befogták. Nem volt semmi baja. Az erkélyajtónál belülről bámultam, meg se mozdult. Talán fél méteres lehetett, mint egy uhu, tollazata fehér, sötét mintázattal. Nagyon szép példány, mondták, akik elvitték.
Delfinek, vízben és falon
A nyolcvanas években az elefántokon és a baglyokon kívül még egy különleges élőlényt fedezhettem fel. 1983 augusztusában, anyám halála után, rábeszéltek egy munkahelyi szervezésű görög utazásra. Főként Kréta vonzott. Amikor egy este Pireuszban hajóra szálltunk, tele voltam várakozással, nyugtalansággal. Fent maradtam a hajó nyitott tetején egész éjszaka – szerencsémre. Ugyanis nem sokkal Athéntől való eltávolodásunk után váratlanul kísérni kezdte hajónkat egy 10–15 főből álló delfincsapat. 1972. májusi megrendítő, a képzőművészet történetéhez való kapcsolatomat megváltoztató első görög úti élményeim után vágyakozni kezdtem arra, hogy a nyílt tengeren, természetes közegükben nézhessem meg ezeket a visszhang alapján tájékozódó, különleges kommunikációs képességű élőlényeket. (Írtam egy esszésorozatot Lények címmel – Arnolfini Szalon, 2016 –, ennek első darabja a Delfinekről szól, mitológiai és szakrális kötődéseikről, arról, hogy a delfin a 16. századtól a tenger szimbóluma.)
Tudtam, hogy Krétán, a Heraklion Múzeumban, látni fogom a Knósszoszi palotában, a legnagyobb bronzkori épületegyüttesben a királynői lakosztályt díszítő delfines freskót, az európai művészet egyik zseniális alkotását (Kr.e. 1600–1400). A hajónk körül ugráló, ficánkoló, izgő-mozgó, különböző méretű delfinek hasonlóan kékek voltak, mint a freskón megörökített őseik. A festő képes volt érzékeltetni testükön a víz áramlását. A görög legendákban a krétai delfinek valójában átváltoztatott emberi lények. Hajnalban a rajtuk tükröződő korai napfény igazolta ezt a hiedelmet. Évekkel később Krétáról hajóval Santorini szigete felé haladva megerősödött ez az élmény. Akrotiriben egy kétméteres frízen minószi, krétai hajók körül derűs, élénk, vidám delfinek (Kr.e. 16. sz.). Vannak közöttük közönséges, kardszárnyú és palackorrú delfinek, akárcsak az éjszakában a tengeren délre tartó, Krétára igyekvő hajó körül ficánkoló, hangoskodó lények között. Delfinek láthatók nagy számban a görög fekete és vörös alakos vázákon, a krétai kerámiavázákon, tálakon is.
Homérosz is elismerően ír róluk. Hérodotosz szerint a Leszboszról származó lírai költőt, kezében egy lírával (zeneszerszám) egy delfin vitte a hátán Korintoszba. A legkedveltebb legendám (a középiskolai latin órák óta) Ovidiustól ismerhető: szerinte a Kr.e. 7. századi Ariónt, a mitikus költőt, zeneszerzőt egy zenekedvelő delfin mentette meg, amikor Szicíliából hazafelé a hajóról a kalózok a tengerbe dobták (népszerű volt ábrázolása a római mozaikokon és a 16–17. századi németalföldi metszeteken, rézkarcokon is).
A delfin az életöröm, a harmónia, a barátság, a telepátia szimbóluma. A tengeristen, Poszeidón kocsiját húzták és kísérték Apolló Delphionoszt, a tengerjárók istenét. Ők őrzik Atlantisz elsüllyedt kultúrájának univerzális tudását. A keresztény ikonográfiában az 5. században jelent meg, mint Krisztus és a feltámadás szimbóluma. Ravennában, a S.Apollinaire Nuovóban Péter halászatát ábrázoló mozaikon látható (6. sz.).
Háromszor sikerült Berlinben az Akváriumban végignéznem a delfinek nyilvános etetését. Viszonylag közelről figyelhettem ezeknek a kedves külsejű lényeknek a viselkedését, táncát, vidámságukat, mosolygásukat. Nem vagyok tévénéző típus, de amikor abbamaradt a tanszékvezetés, sok dokumentum- és játékfilmet néztem ezekről az okos, intelligens, gyors reagálású, csoportokban élő emlősökről. Memóriájuk állítólag az elefántokéval vetekszik.
Tengeri csikó és botsáska
A két kisebb unokám megváltoztatta, gazdagította az állatokkal való kapcsolatomat. Pompásan lett ez kitalálva – akár az evolúció, akár az istenek által. Amikor az életkor előrehaladtával szűkülni kezd az ember érdeklődése, programok iránti figyelme, nőnek az unokák és velük az állatkertek, bábszínházak, operák, játszóterek látogatottságának sűrűsége. A budapestin kívül nagyon megkedveltük a Nyíregyháza-Sóstón lévő állatkertet (többször aludtunk is ott az állatkerti hotelben a miskolci nagyszülőkkel együtt), és ahányszor Berlinbe mentünk, a Zoo-n kívül az akváriumokat is lelkesen látogattuk. Amikor megérkeztünk akár kocsival, akár repülővel, rohantunk a szállásunktól öt percre lévő Seelife gyönyörű, különleges akváriumába (amíg a szülők berendezkedtek) a csodás tengeri élőlény kedvenceinkhez. Közülük néhány: bohóchal, tengeri csikók, medúzák, polipok, korallok és a fejünk felett úszkáló, embernél jóval nagyobb cetfélék.
A balatoni nyaralásokon összegyűjtött bogaraikat, csigáikat is próbáltam elfogadni. Roli óvodás volt, amikor rávett arra, hogy a tenyerembe tesz egy akkor született zöld szemű gyíkot, hogy megnézzem, milyen szép. Addig távol tartottam magam az ízeltlábúaktól és a hüllőktől. A biológusnak készülő Samu gekkót, színes békát is pátyolgat a szobájában, ám a többféle, számomra idegen élőlénye közül a botsáskák igazán felkeltették az érdeklődésemet. Addig azt sem tudtam, hogy vannak ilyenek. A testük mintha egy bot töredéke volna, de azokkal ellentétben megtapadnak az akvárium oldalán. Hat lábukkal balett-táncosként izegnek-mozognak. Samu szederlevéllel eteti őket. Elképesztő szín-, forma- és méretváltozatban léteznek a trópusokon mindenütt, a meleg és mérsékelt égövön is. A peterakás után már több generáció felnövekedését is nyomon követhettem.
Ide most valami bölcs mondat kellene az élet – az állatok, a fák, a virágok – elképesztő és felfoghatatlan gazdagságáról. Egykor kultúraszociológusként meg voltam győződve, hogy a kultúra a felesleg, a sokféleség, a változatosság. És az állatok esetében?
Ugye, nem kell bizonygatnom, hogy csodálattal tölt el a teremtés, az evolúció?
S. Nagy Katalin