Csak úgy a zenéről

::: Csak úgy… #15 – unokaöcsémnek, Gaál Rezsőnek


A „Csak úgy…” önéletrajzi sorozatom újabb részeiben megkísérlem megfogalmazni, hogyan alakult a kapcsolatom a hosszú évtizedek során megkedvelt művekkel. Az előző, épületekről szóló fejezetben nem volt nehéz dolgom, hiszen kanizsai gyerekkoromban a Fő utca és környéke eklektikus és szecessziós épületeinek vonzása, hatása annyira meghatározó volt, hogy 1987 februárjától, 43 éves koromtól a BME-n tanítottam város- és lakásszociológiát építészhallgatóknak, majd a rendszerváltást követően művészettörténetet 2019-ig, 75 éves koromig. Valahogy az épületek négyéves koromtól bele voltak kódolva az életembe.

A zene váratlanul jött és egész életemben a számomra megmagyarázhatatlan, megközelíthetetlen rejtélyek közé tartozott. Minden zene, ami érzelmi hullámokat keltett bennem, fájdalomcsillapító rezonanciát váltott ki a testemből és a lelkemből (ez utóbbiról nem tudom, hogy micsoda, de a zene bizonyossá tette, hogy van). Zenehallgatáskor megváltozik a légzésem és a szívverésem tempója, érzem, hogy élek, vagyok, s hogy a létezésem összekapcsol a természettel, más emberekkel és valahogy átemel más dimenziókba.

Népdalok és citeraszó a pusztán

Az első zenehallgatás, az első hangszerek látványa Perecsenypusztához, Zákányhoz, Őrtiloshoz kapcsolódik, ahol gyékényesi nagyapám rokonai éltek szerény körülmények között, nehéz küzdelemben földművesként (a háború előtt szegényparasztként, urasági cselédként). Főként ünnepi alkalmakkor, de gyakran hétköznapokon is énekeltek népdalokat, melyek rám is igen jótékony hatással voltak. 4–5 éves koromtól 11 éves koromig töltekezhettem és rendkívül gyorsan bekapcsolódtam az éneklésbe. (Jóval később éveken át altattam az unokáimat a somogyi dalokkal, például Hej, halászok, halászok; Édesanyám rózsafája; Cinegemadár stb. Még ma is, ha éneklem ezeket, megjelenik a tágas puszta, a közeli Dráva, hallom az erdő és a férfiak, nők változatos, tiszta paraszti hangját.)

Az az unokatestvérem, akiről már szóltam a Csak úgy… sorozatban, és aki végigmesélte a téli havas estéket, többféle hangszerrel rendelkezett. Vándorcigányoktól szerezte őket nagy kerek kenyérért, tyúkért, tojásért. Volt egy téglalap alakú, hasas, kisfejes citera, asztalra fektethető, pengetéssel megszólaltatható. A citera magyar népi húros hangszer, kvintelő, a dallamhúrok hangolása G hangra történik. A bariton hangmagasság tökéletesen megfelelt az én 4–5 éves kori lelkiállapotomnak. Egyébként a görög kithora pengetős hangszer leszármazottja, a vázaképeken, domborműveken a Kr. e. 6. századtól ábrázolták Apollón kezében.

A másik hangszer, amit különösen óvott, a két verővel megszólaltatható húros hangszer, a cimbalom (görög elődje a kümbalon, közép-ázsiai eredetű, négyezer éves). Az Ószövetségben is szerepel ilyen hangszer. Legkorábbi ábrázolása az 1139-ben íródott bizánci Egerton Kódex elefántcsont könyvborítóján létható, Dávid Király játszik rajta. „Az acélhúros hangszerek királynőjének” is nevezik. Itthon a 19. század végétől a cigány kultúrában, majd a polgári közönség között is népszerűvé vált. A 20. században a dzsesszmuzsika és a modern zene aktív szereplője (Bartók Béla I. rapszódia, Boulez, Kurtág, Jeney művei).

Utcai cimbalmos a harmincas években (Fotó: Fortepan / Kármentő Éva)

Unokatestvérem megengedte, hogy a citerából hangokat csaljak elő, de a cimbalomhoz csak akkor nyúlhattam hozzá, ha ő is jelen volt, állt mellettem és dicsért: érzékeny zenész leszel Katica (ez sem vált be, mint annyi minden, amit belém láttak gyerek- és kamaszkoromban). Szerettem hallgatni a cimbalmon az akkordfelbontásokat, a futamokat, a tremolókat. Messzebbre kuporogtam, hullámzottak, lüktettek, vibráltak a fejemben, a testemben a ritmusok és azon tűnődtem, hogy egész életemben egyedül leszek, de nem leszek magányos.

Két úgynevezett magyar dudát is hallgattunk rendszeresen, az egyik kecskebőrből, a másik birkabőrből készült. Évtizedek múlva Erdélyben, főleg a déli részeken kipróbálhattam néhány sípszáras, kontrasípos változatot. Olyanok voltak, mint az őrtilosiak. Negyvenes éveimben jártam és visszahozták a gyerekkoromat, a meséket az ördöngös dudáról, amely akkor is szólt, ha szögre akasztották. Táltosnak véltem az unokatestvéremet és évtizedekkel később a dudákat megszólaltató pásztorokat is. Egy 15. századi Corvin-kódex keretdíszítésén látható az első itthoni ábrázolása. Amikor először voltam Edinburghban, nem akartam hinni a fülemnek, a kockás szoknyás marcona férfiak őrségváltáskor skót dudán skót népdalokat fújtak. Görcsbe rándult a gyomrom, le kellett rogynom egy padra és nagyon mélyről felszakadó sírás rázott. Valami végképp odaveszett. Akkor ért véget bennem a gyerekkor és a kamaszkor.

Petőfi írta 1843-ban Pozsonyban: „Kis lak áll a nagy Duna mentében; / Oh mi drága e lakocska nékem! / Könnyben úszik két szemem pillája, / Valahányszor emlékszem reája. // Bár maradtam volna benne végig! / De az embert vágyai vezérlik; / Vágyaimnak sólyomszárnya támadt, / S odahagytam őslakom s anyámat.” Én pedig nagyapám házát, Őrtilost, Perecsenypusztát, a Drávát, Julcsika nénémet, az angyal-Mariskát, mesefa, zenebolond unokatestvéremet s az ő citerája, cimbalma, dudája keltette álmokat. (Második skót utamon vettem magamnak egy skót dudát, de annyira fájt a közelsége, látványa, hogy zeneértő kedvesemnek ajándékoztam.)

Unokatestvéremnek volt még egy basszusos és egy orosz tangóharmonikája, valamint többféle szájharmonikája, melyeken többnyire csak ünnepi alkalmakkor (Új kenyér ünnepe, disznóvágás, lakodalom, keresztelő) játszott. Sokrétű hangszer a tangóharmonika, a klasszikusoktól a könnyű zenéig bármi játszható rajta. Furcsa módon se gyerekkoromban, sem későbbi zenekedvelő korszakaimban nem tudtam közel kerülni ehhez a fújtatós hangszerhez, a hangzásvilágához. Magától a hangszertől is idegenkedtem. (Csak jóval később, amikor Párizsban, a Center Pompidou előtt 1988 és 1994 között hallgattam a téren a felhangzó slágereket – Edit Piaf tangóharmonikán! –, akkor döbbentem rá, hogy mindig is zavartak a vállszíjak, a többféle szíj, például basszus szíj. Sosem hordtam övet, karkötőt, nyakláncot is csak ideig óráig.)

Utolsó perecsenypusztai ottlétemkor olyan zenei élményem volt, amit soha sehol semmi nem írt felül, pedig sokszor sokfelé voltam lélegzetelállító zenehallgató helyzetben. 10 éves voltam, már tudtam, hogy a tél folyamán felköltözünk Budapestre. A tanya Zákány falutól délre, Kápolnahegytől északra, Őrtilos és Gyékényes között feküdt. Apai rokonaim – Nagy, Jáger, Bódis családnevűek – paraszti munkát végeztek a földeken, a kertekben és az állatokkal. Legalább kilenc gyerek növekedett a tágas tájban, szabadon, és hallgattuk a meséket, a zenét unokatestvérünk előadásában. Azon az utolsó naplementén tudtam, hogy ez a búcsú, soha többé nem látom a tanyát, a kutyákat, lovakat, a semmi másra nem hasonlító szabadságot. Mire a 33. születésnapomkor visszamentem, már az épületeket is lebontották. Csak a csend volt olyan végtelen megszakíthatatlan, mint életem első szakaszának lezárulásakor. És akkor váratlanul a hang. Erős, tiszta, rusztikus és vad. Úgy éreztem, az énem, személyiségem egyik fele szólal meg ebben a tágas, nagy teret befoglaló dallamban. (Később sokszor olvastam arról, hogy a tárogató egy nagyon speciális, kényes, labilis intonációjú, nehezen megszelídíthető instrumentum, például Kiss Gy. László Liszt Ferenc-díjas klarinétostól, aki rendszeresen bemutatja azt a közel harminc, tárogatóra írt zeneművet, amit a kortárs zeneszerzők neki dedikáltak.) Két derék cigányember hozott két tárogatót unokatestvéremnek. Ő rögtön kurucdalokat adott elő. Később nagyon megkedveltem a szaxofonokat, de a tárogató hangja fájt, nagyon fájt, mély, éles titkokba hasított a lelkembe, amikről tudni sem akartam.

Bogácson (nem messze Mezőkövesdtől) nyaraltunk az akkor még óvodás Samuval és Rolival, szüleikkel, nagyszüleikkel és a 90 éves dédivel, amikor az idilli nyári csöndbe az este közeledtével belehasított váratlanul egy hosszú, hangos szólam. Az előző fél évben kommunikáció szakos hallgatóknak a művészettörténet órán kívül tartottam „festményeken a zene” címmel szemináriumot. Amikor körbetekeredett rajtam a távolról is tisztán, keményen hangzó tárogatódallam, középkori festmények sora jelent meg a szemem előtt, amelyen erőteljes angyalok fúvós hangszereket szólaltatnak meg. Számos falfestményen klarinétot. Csak a magyar naiv művészetből (például Vankóné Dudás Julinál) ismerek olyan zenélést, táncot megjelenítő festményeket, amelyeken tárogató és duda is látható.

Dunaújvárosi halászcsárda 1973-ban, Vankóné Dudás Juli alkotásával (Fotó: Fortepan / Bauer Sándor)

Mindenki tudja – én is 4–5 éves koromtól –, hogy az érzelmek kifejezésének legadekvátabb, legszebb módja a zene. Mintha olykor az univerzum dallamai szólnának (például Bachnál szinte mindig), mintha angyalok (léteznek? vagy mi – illetve a festők – teremtettük őket?) közvetítette üzenetek volnának. Hallom a tárogatót – nagyon fáj –, és látom Giotto, Leonardo, Paul Klee angyalait. Olykor néha a sajátomat is szép, éteri megjelenésben, és akkor mindig szól a tárogató.

A hegedű hangja

Nagykanizsához – eltéphetetlenül, utolsó lélegzetvételemig – a hegedű köt. Mentem haza az Ady Endre úti iskolából, amikor a Sugár úti zeneiskola nyitott földszinti ablakaiból kiáramló harmonikus, romantikus zene megtorpanásra késztetett! „Ez az!” – kiáltottam hangosan. Sem akkor, sem később nem tudtam, hogy ez mit jelent, de ha hegedűszóló hangzott fel a közelemben, hangosan szakadt ki belőlem, hogy ez az… Csoda történt. Az ablakban háttal álló tanár, Fentős Ferenc – a későbbi igazgató, koncertmester – határozottan kiszólt az ablakon: gyere be, és kijött elém, kezében a hangszerével. Tudod, mi ez?, kérdezte. Persze, hegedű. Kipróbálod? Igen. Három gyerek várt bent és kezembe adott egy klasszikus hegedűt (az a hegedű örökre a kezemben, bennem maradt). Megengedte, hogy végighallgassam az órát, és meghívott máskorra is. Mentem, magamba roskadva ültem, borzongtam, volt valami a hegedű hangjában, ami nagyon eltért kedves falusi hangszereimtől. Arisztokratikus volt – nyilvánvaló, hogy nem tudhattam, mit jelent ez a megjelölés, nyilván nem is használtam, de a törékeny túlélő Róthnéhoz kötöttem, akihez évekig jártam kakaós, kalácsos vendégségbe művészeti könyveket nézegetni és hallgatni igényes Steinway zongoráján az általa előadott zongoraszonátákat (csak két évtized múlva tudtam beazonosítani: főleg Mozart és Schubert szonátáit játszotta elegánsan, visszafogottan, csodálatos fegyelemmel). Ő maga, környezete, zongorajátéka volt az, ami messze fölé emeltek őt az általam megismert hétköznapi létnek. Nagyon sokáig őhozzá kapcsoltam a hegedű hangját.

A nagy tekintélyű tanár úr egyszer csak megkérdezte, nem akarod megszólaltatni? És kezembe adott egy tanulóhegedűt. Fogtam a korpusz felső tőkéjébe illeszkedő, hegyi juharból készült nyakat, belesimult a tenyerembe, a másik kezembe a meggyantázott, körülbelül 75 centiméteres vonót, és amikor sikerült megrezegtetni a húrokat, úgy éreztem, angyalok repkednek körülöttem nagyon is hallhatóan. Tanítani foglak, mondta határozottan Fentős Ferenc. És én éreztem, hogy ez nekem szól, nem az egykori polgármester lányának.

Anyám nem engedte… Pedig még Gizi néni, a tanár úr felesége is győzködte. Arra hivatkozott, hogy nincs rá pénzünk (ingyen tanulhattam volna), meg arra, hogy én sok mindenbe belekapok, aztán hamar abbahagyom (ez is csak féligazság; volt sok minden, amire igaz, és sok minden, ami hosszan kitartott). Anyám így állt bosszút rajtam, amiért nem érdekelt a házimunka, se a varrás, kötés stb. A rendszeres pofozások hatástalanok voltak, de amikor egy vándor cigányzenésztől zenebolond unokabátyám szerzett nekem egy kis méretű hegedűt, tönkretette – és ezzel végképp a kettőnk közötti kapcsolatot is.

Budapestre költözésünk után ismertem meg a legidősebb anyai nagynénémet, aki a Hunyadi téren lakott és három hegedűt birtokolt. (A fia az auschwitzi lágerzenekarban hegedült, amíg engedték, aztán – a többi rokonhoz hasonlóan – elégették.) Akkoriban kezdtem rendszeresen klasszikus zenét hallgatni a Duna-parton lévő lakásban, ahol kanizsai ismerős család lakott. Az elsőnek megismert Beethoven-szimfóniák összekapcsolódtak bennem a budai hegyek panorámájával és a Duna mozgásával. Hegedűszonátáinak hallatán fogalmazódott meg bennem, hogy a hegedű az énem, személyiségem zsidó részét (bármi is legyen az) érinti meg. A tárogató, a duda, a cimbalom, a citera a bennem továbbélő apai rokonaim hangszerei, a hegedű viszont anyai zsidó rokonaimé.

Yehudi Menuhin és Hepzibah Menuhin a Magyar Rádió stúdiójában, 1972-ben (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)

Nagyon hosszú ideig tartott, míg többé-kevésbé kibogoztam ennek a jelentését, hozadékát, hátrányait. Szinte mindenben végigkísért ez a kettősség: művészettörténész és szociológus lettem, s mindkét területen teljesítettem is, ami elvárható. A hegedű többszörösen is traumatikus élmény az életemben. És mégis: elmondhatatlan éteri élmény is. Azok az effektusok, legatók, spiccatók, tremolók, amikre csak a hegedű – a hegedűs – képes, azonnal kiemelkednek a hétköznapokból és átemelnek egy másik létformába. Csak néhány a legeslegkedvesebbekből: Bach: Koncert két hegedűre D mollban; Beethoven: Hegedűverseny; Vivaldi: Négy évszak; Mozart: Hegedűverseny és hegedűszonáták; Paganini Caprice-sorozata; Bartók hegedűversenyei és hegedűszonátái. És néhány a nagyon kedvenc hegedűművészeim közül: Yehudi Menuhin, David és Igor Ojsztrah, Jascha Heifetz, Itzhak Perlman (nagyon közel áll hozzám fényes, tiszta hangzású és melegszívű játéka), Anne Sophie Mutter (a maiak közül a kedvencem).

A Varázsfuvola igézetében

Budapestre költözésünk nyarán (1955) apám és anyám elvittek Huszka Jenő Bob herceg című operettjének a bemutatójára. Már a környezet is abszurd volt: színpad az Állatkertben. Az 1902-ben íródott első magyar nyelvű operett nagy sikert aratott akkor is, később is. Film és tévéfilm is készült belőle. Engem nem érintett meg, kétségtelenül fülbemászó dallamai nem keltettek bennem rezonanciát. Anyám rengeteg operettdalt énekelt főzés és sütés közben (időigényes foglalatosság volt a hat tagú család részére, főként hétvégeken). Gazdag repertoárja volt Lehár Ferenc, Kálmán Imre, Huszka Jenő, Fényes Szabolcs könnyed dallamvilágú dalaiból, kellemes mezzoszoprán hangon énekelt. Nekem nem volt humorom se az operetthez, se a két háború közötti slágerekhez. 11 és 21 éves korom között kifejezetten sznob voltam, korán ismerhettem meg Beethoven mélységesen mély és tágas szimfóniáit, romantikus-klasszikus hegedűszonátáit és 12–13 éves koromban szoktam hozzá, hogy „végigolvassam” a 19. század kiemelkedő angol, francia, orosz, német, világszemléletemet meghatározó nagyregényeit (például Dickens, Balzac, Dosztojevszkij, Mann műveit). Amúgy is lassú, nehézkes, filozofáló, túlságosan komor alkat voltam, valahogy nem illettünk össze, az operett meg én. De az idegenkedésemben szerepe volt az anyámmal való tartózkodó kapcsolatunknak is (még hetvenéves korom körül is bántott, ha a családi fényképek láttán valaki ki merte mondani, hogy külsőre mennyire hasonlítok rá).

Apám ötlete volt, hogy egy operabérlettel a zenekedvelő baráti családdal megismerjem, végighallgassam a Magyar Állami Operaházban és az Erkel Színházban az olasz (Rossini, Puccini, Verdi), a francia (Gounod, Bizet, Ravel), a német (Wagner, Weber, Strauss) és a magyar (Erkel, Goldmark, Bartók) operákat. Nem vált kedvenc műfajommá, kamaszkoromban is ambivalens maradt a kapcsolatom, néhány kivétellel. A kékszakállú herceg várát (1907) többször is megnéztem és itthon is gyakran hallgattam. Néhány modern operát is kedvelek, mint például Philip Glass: Einstein a tengerparton (1975) Akhnaten (1983), Ligeti György: Le Grand Macabre (1977), Benjamin Britten: Halál Velencében (1973). Kurtág György első operáját, a Végjátékot, mely Samuel Beckett drámájának adaptációja, sajnos nem láttam, nem hallottam élőben, de részleteket ismerek hangfelvételről. Kompromisszummentes, őszinte, aszketikus zene, írják a kritikusok.

Külön ki kell emelnem A varázsfuvolát (Die Zauberflöte, 1791), Mozart zseniális, megfejthetetlenül sokrétű utolsó operáját. Végigkísérte az életemet kamaszkoromtól máig, legismertebb áriáit rengetegszer énekeltem magányosan örömömben és bánatomban, tenger mellett és magas hegyeken, amikor megerősítésre volt szükségem és amikor szerelmes voltam.

Amikortól itthon is már látni lehetett Ingmar Bergman 1974-ben készített televíziós filmváltozatát (Trollflöjten címmel), megnéztem, meghallgattam legalább 18–20 karácsonykor, megunhatatlanul. Nagyon sok értelmezést olvastam az operáról is, a filmről is. A lényeget nem tudom megfogalmazni. Számomra egyrészt mindannak az összegzése, amit az európai kultúra 4–5 ezer év óta jelent. Művészetek, tudomány, hit, szimbólumok. Másrészt párbeszéd emberek között, érintések, az ember (lélek, személyiség, sors) mélységei, magasságai. Titkok, rejtélyek, allegóriák, és persze a felvilágosodás (szabadság és egyenlőség) és a szabadkőművesség (Jan Assmann szerint A varázsfuvola „nem egyéb, mint a szabadkőműves misztériumkoncepció esztétikai performansza”. „Az éjen át a fény felé.”) Többen írták róla: az univerzalitás egyszerű és megismételhetetlen csodája. Az ember alkotta remekművek egyik kiemelkedő alkotása, mely nemcsak a beavatottakat képes megszólítani.

Festmény egy 1815-ös német Varázsfuvola-előadásról (Forrás: Wikipédia)

Zenészhallgatók között

A gimnáziumi érettségim évében, 1962-ben kezdtem járni a Fiatal Művészek Klubjába (Andrássy út 112.) ismeretterjesztő előadásokra, zenei programokra, képzőművészeti kiállításokra egészen 1971 végéig, amíg Miskolcon kezdtem dolgozni művészetszociológusként. Generációm fontos találkahelye volt, a közös esti ivászatokon próbáltuk megváltani a világot (nem hagyta magát). Különleges, szabálytalan művészek sokaságát ismerhettem meg, Halász, Szentjóby, Kovásznay, Lugossy, Dalos, Háy, Pór, Kamondy, Dixi, Bódy – köztük sok karizmatikus figura. Többekkel alakult személyes kapcsolatom. (Sokáig volt nekem is, másoknak is a tévképzete, hogy jó költő leszek. Ez is tévedésnek bizonyult, mint annyi más. Pszichológus se lettem, és hatgyerekes családanya sem.)

Furcsa módon 1968-ig operaénekesek és zenészhallgatók baráti csoportja fogadott be, a klubbeli rendszeres találkozásokon kívül más programjaikban is részt vettem, és akinek volt külön szobája a családjánál, azokhoz engem is meghívtak. Volt egy neves, szigorú énektanáruk, aki a Damjanich utcában lakott, elvittek hozzá és végighallgattam néhány órát. Mondjuk így: megismerkedtem az emberi hanggal, mint az énekes hangszerével, a hangképzés alapelemeivel. A nagytekintélyű tanárnő végül is rávett arra, hogy 2–3 kedvenc népdalom elénekeljem. Akkor még nagyon erős, tisztán csengő hangom volt, még enyhe tájszólással. Dél-somogyi tanya? kérdezte, majd közölte, hogy érdemes volna képezni a hangom. Zavarba jöttem és elutasítottam. A húgom nagyon szeretett volna énekelni tanulni, szép, telt hangja volt. A szülők ellenezték: nem támogatjuk, hogy kurva legyél! (Ok: a bárgyú kispolgári előítélet.) Tudtam, hogy a zene, az éneklés sem az én utam, mint ahogy a költészet sem (pedig 9–10 éves koromtól folyamatosan írtam, a gimnáziumban még latinul is).

1968-ban teljes fordulat: a Fiatal Művészek Klubjának alkotóművész tagjaival Moszkvába, Leningrádba utazás tolmácsként. Az akkor megismert ifjú képzőművészek (mindenekelőtt Dombrovszky István Tuta szobrász) itthoni műtermei beszippantottak a saját világukba. Ez azonban már egy másik történet…

Bach hatása alatt

A zenei ízlésem 28–30 éves koromban stabilizálódott. Főleg azután, hogy első értelmiségi munkahelyemen (Világirodalmi Lexikon Szerkesztősége) elsőnek egy jó minőségű lemezjátszóra sikerült összegyűjtenem a pénzt. Az Andrássy úton az Írók boltja melletti zeneboltban sikerült megalapozni lemezgyűjteményemet. A legelsők Bach, Beethoven, Bartók, Philip Glass, Mozart hegedű- és zongoraszonátái voltak. Erősen befolyásolt Ország Lili, ámbár az általa gyakran hallgatott művekből nem minden került közel hozzám (például Fauré, Mahler). (Amikor 16 évvel ezelőtt elköltöztem a Cseresznye útról, ahol 27 évig éltem, körülbelül ötszáz lemezt osztottam szét barátaim között, és nemrég Roli, a 17 éves unokám is elvitt több mint százat.)

1975-ben a doktori védésem után kaptam ajándékul a Das Wohltemperierte Clavier (1722, Bach így nevezte el) prelúdium- és fúgasorozatát. Hetekig a hatása alatt voltam – és ma is. Számomra azóta is ez a mű a zeneművészet abszolút csúcspontja (nem is mindegyiket fogtam fel).

 

Mivel ez az írás is rólam szól (önéletrajzi esszé), megengedem magamnak, hogy Bachot beállítsam abba a sorba, ami számomra a legzseniálisabb, legeredetibb gondolkodókból áll: Ehnaton, Arisztotelész, Leonardo, Bach, Darwin, Freud, Einstein. Ez nem azonos azzal, akiket legjobban kedvelek, szeretek, mint például Rembrandt, Thomas Mann, Paul Klee, Bartók – ez a személyes létezésemhez kapcsolódik; az előző sorban lévők minden emberi határt átléptek, átjutottak minden kapun, falon, zárt téren, csillagként fénylenek az örökkévaló világmindenségben.

A Das Wohltemperierte Clavier címlapja és egyik kottalapja (Forrás: Wikipédia)

Mivel ez az írás is rólam szól (önéletrajzi esszé), megengedem magamnak, hogy Bachot beállítsam abba a sorba, ami számomra a legzseniálisabb, legeredetibb gondolkodókból áll: Ehnaton, Arisztotelész, Leonardo, Bach, Darwin, Freud, Einstein. Ez nem azonos azzal, akiket legjobban kedvelek, szeretek, mint például Rembrandt, Thomas Mann, Paul Klee, Bartók – ez a személyes létezésemhez kapcsolódik; az előző sorban lévők minden emberi határt átléptek, átjutottak minden kapun, falon, zárt téren, csillagként fénylenek az örökkévaló világmindenségben.

Élőben hallgatni Schiff Andrást Ittingenben (Svájc) és Zürichben, a Tonhalléban (gyerekkori pszichológusomból lett „nagynéném”, Magda jóvoltából) a teljesség, a tökéletesség élményének lehetőségét adta. Emellé kell tennem a tákosi fakazettás református templomban elhangzó tiszta szerkezetű, harmonikus Bach-négykezest, amelyet barátaim, Gádor László mérnök és műszaki szerkesztő, valamint gyerekpszichológus lánya adtak elő. Nem is értem, hogyan fért be a pianínó a kicsi templomba. Bach betöltötte a szakrális teret, bennem utakat nyitott a kinti természeti környezethez. Gyönyörű, tágas zene a hibátlan szépségű szűkös, ám univerzális gótikus templomban, és a két ember bensőséges vallomása önmagukról a zenén keresztül. Ide kapcsolódik, hogy szűk körben halhattam Kurtág György és Márta előadásában Kurtág két Bach-korál átiratát (Átiratok zongorára, négy kézre).

Még írhatnék a kortárs zenéről, amelyet csak lassan kedveltem meg, mindenekelőtt Kurtág Györgynek köszönhetően. Csak néhányat említek: Ligeti György (különösen a hegedűverseny, 1993), Philip Glass (Akhnaten, illetve kamarazene), Steve Reich (repetitív zenéje).

És még: öt nehéz műtét és a hosszú rehabilitáció elviselésében, túlélésében segített a zene. Mindenek felett Bartók öttételes zenekari Concertója (1943). A hangszerek virtuóz megszólalása az életkedvet erősítette. Azt írják, hogy az Elégia tétel Bartók mélységes honvágyáról szól. Nem tudtam, de azt éreztem, hogy nem halhatok meg anélkül, hogy még egyszer lássam a Drávát, az őrtilosi templomot, a Zákányon átvezető tájat és magnóliafákat Gyékényesig.

És legvégül: az a szívbéli és zeneértő barátom, aki Tákoson négykezest játszott a széphangú pianínón (a templomot nevezik „Mezítlábas Notre Dame-nak is), rokonságban állt Banda Ede csellóművésszel, a Tátrai-vonósnégyes csellistájával. Abban a kitüntetett szerencsében volt részem, hogy hallhattam az otthonában is gyakorolni, játszani. Az addig kedvenc hangszeremet, a hegedűt lassan háttérbe szorította a cselló, melynek hangolása egy oktávval és egy kvintettel van lejjebb a hegedűhöz viszonyítva. A cselló lett felnőtt korom kedvenc hangszere (csak 42–45 éves korom körül váltam felnőtté, 1989-ben megszületett Tomi is, aki a csellót választotta hangszeréül, amikor zenét kezdett tanulni). Az alkatomhoz, az idegrendszeremhez valóban a cselló áll legközelebb. Ráadásul felidézi bennem a perecsenypusztai, őrtilosi paraszt rokonaim tiszta, tágas, messze zengő énekhangját az erdővel és Drávával a háttérben. Vagyis a gyerekkorom békés, derűs, boldog részét. Bármikor szívesen hallgatom Vivaldi csellóversenyét (37-t írt). Nagyon közel áll hozzám a vonósnégyes (két hegedű, egy brácsa és egy cselló, Bartók 6 vonósnégyesre komponált kamarazenéje, Philip Glass, Kurtág, Mendelssohn, Mozart, Schubert és így tovább).

Banda Ede gordonkaművész, Schiff András zongoraművész és Rolla János hegedűművész trióestje az MTA Kongresszusi Termében, 1977-ben (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)

Ének és tánc

A fentiekben leírtakkal szemben zenei mindenevő vagyok. Szívesen hallgattam, tanultam, énekeltem népdalokat. A gyerekkori dél-somogyiak mellett más magyar vidékekét is (például balalajkával kísért oroszokat, a skót dudán előadott skótokat, keltákat, a hárfagitáron előadott angolokat stb.). A hetvenes–nyolcvanas években nagyon szerettem táncolni, főleg rockzenére rock’n rollt (gitárok, dobok, fúvósok). Kiváló partnerem volt hozzá, nagyon is érezte a lényeget: „billegj és forogj, kergülj meg egy kicsit, csavarodj be”. Dinamikus, mozgalmas táncforma, nagyon megfelelt az én akkori tevékeny, törekvő életformámnak (Elvis Presley, Little Richard stb.). Szívesen táncoltam argentin tangót (meglehetősen improvizatív módon) és hagyományos bécsi keringőt, de csak olyan partnerrel, aki érezte a szépségét, harmóniáját.

Jarrett közelében

A jazz-zene viszonylag későn vont a bűvkörébe. A nyolcvanas évek vége felé Németh Géza festőművésznél hallgattuk Keith Jarrett 1975-ben megjelent Kölni koncertt, mely négy nagylemezen a zeneszerző előadásában zongora-improvizációit tartalmazza. Olyan erős, megrendítő hatással volt rám, hogy a végén szó nélkül felálltam, és a VIII. kerületből a Gellért-hegyen, a Hegyalja úton át rohantam haza a Farkasréti temető közelében lévő lakásomba. És bőgtem, hangosan kiáltoztam az egyre sötétebb éjszakába. Nagyon ritkán voltam olyan extatikus állapotban, mint akkor. Alapvetően indulatos, izgága a természetem, de ez más volt, nagyon más. Legszívesebben kiszaladtam volna a világból önmagam elől menekülve.

Jarrett zenéje és játéka hozzákapcsolódott az 1986 májusában a Louvre-ban átélt furcsa élményekhez, amelyeket a nagyméretű groteszk Ehnaton portré-dombormű látványa keltett bennem, és amellyel lezárult életemnek egy másfél évtizedig tartó szakasza. A konszolidációé, a megkésett szocializáció, a tudományos kellékek (doktorik) megszerzése és egy furcsa szerelem lezárulása. Másnap kocsival loholtam Bécsbe, megvásárolni a Kölni koncert-lemezeket díszdobozban és CD-n. És még más koncertfelvételeit. Sokan sokszor leírták, hogy a legnagyobb élő jazz-zongorista, akinek vérében van a klasszikus zene is (Bach). 2016-ban a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben (Müpa) élőben hallhattam őt, és megvettem a duplaalbumot is, a Budapesti koncertet. 75 éves volt akkor. Varázslatos, lélektől lélekig, írták róla gyakran. Tökéletes kompozíció. 1989. március 22-én a Zeneakadémián is hallhattam és láthattam őt, egészen közel ülhettem hozzá. Az évek, évtizedek során sokféle jazz-zenét kedveltem meg (Chick Corea, Herbie Hancock, Miles Davis, Jan Garbarek, Mary Lou Williams stb.). Sokakat hallgattam szívesen, de Jarrett állt – áll – hozzám a legközelebb. A játékmódja, improvizációs készsége, kifinomult technikája, kapcsolata a zongorával, alkata, gesztusa. Mágus volt, mint a törzsi zenék kreatív alkotói. A modern európai–amerikai kultúra legmagasabb csúcsán.

A természet zenéje

Nem tudom folytatni, és nem tudom befejezni. Hiszen nem írtam a természetről. Hogy számomra mennyire tele van zenével minden. A mindenség, a vizek (az esőcseppektől a tengerig), a hanghullámok a levegőben (a madárcsicsergéstől az emberi beszéd rezonanciájáig). Arról is lehetne ékesszólóan beszélni, hogyan van benne a zenében a természet, olyan hangszeres kompozíciókban, mint például Beethoven VI. Pasztorál szimfóniája, amelyben a kürt, a duda és a pásztorsíp megszólalása a gyerekkori Drávát, Perecsenypusztát idézi, az ottani természet hangját, amik benne vannak a fülemben, amíg élek. Ahogy a madarak hangját utánzó zene felhangzik, aztán jön a vihar, a zivatar (a kottában Allegro tempójelzéssel), fütyül a szél. „Örvendezzünk, mert szép és gazdag az élet.”

A szöveg itt véget kell érjen. A zene soha.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2022 őszén, Budapesten

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.