::: Csak úgy #19
Az első vers, amit 1950 szeptemberében olvastam és kívülről megtanultam, Kónya Lajos Magyarország körös-körül füstölög… kezdetű nem-tudom-micsodája volt. Nagykanizsa, Ady Endre úti iskola, 1. osztály. Akkor már egy-másfél éve olvastam, írtam. Mintha azóta sem múlt volna el a megrökönyödésem, a tátott szájjal ismételgetett szavak keltette idegenkedés. – Ha ez a vers, én soha többé nem akarok verset olvasni, tanulni. Muszáj idemásolnom azt, amire és ahogyan emlékszem:
Magyarország körös-körül füstölög,
Gépek, gyárak, kohók hangja dübörög.
Száll a füstje egészen a kék égig,
Éljen Rákosi elvtárs mindvégig.
Nagykanizsától Őrtilosig sose láttam, hogy füstölögne… Sehol nem dübörögtek a gyárak, kohók, na jó, gépek aratáskor egy rövid ideig. Ám a leghátborzongatóbb sor az utolsó volt. A tanteremben a tábla fölött ott lógott Sztálin, Rákosi és Lenin portréja. Megszoktam. De hogy éljen mindvégig? Ez felfoghatatlan volt. Láttam Perecsenypusztán az elhulló állatokat, a növények hervadását. Gyékényesen nagyapám házával szemközt volt a temető, Bógáncs kutyával az egyik kedvenc bóklászó helyünk. Ez a képtelen nem-vers gyors ütemben szoktatott rá a kételkedésre, az örökös miértekre, arra, hogy csak abban higgyek, amiről empirikusan meggyőződtem, hogy igaz, valóságos vagy intellektuálisan értelmezhető (talán ezért lettem szociológus). A városi általános iskoláknak kiadott Első könyvünkben (1949) a két nyitóvers (Pósa Lajos: Van egy kosár; Ady Endre: Tegnap harangoztak) eltántorítottak a többitől (köztük Babits, Zelk, Csokonai írásaitól).
Találkozás Petőfivel
Megértő tanítónénim egy hangos versellenes tiltakozásom után meglepetésemre elém tette a Szeptember végént. Mai napig a fő kedvenceim egyike. A szavak tágassága, a sorok ritmusa fogódzót, teret nyitott számomra a költészethez. Még a gimnáziumi latinórákon is ez az egy hexameterből és egy pentameterből álló versforma és az elégia volt a kedvenc versformám. Csak akkor tudtam meg, hogy az eredeti görög műfajt fuvolakísérettel adták elő. Bennem ugyanis Petőfi – egész egyszerűen gyönyörű – költeményének első olvasásakor megszólaltak a fuvolák, amit akkoriban hallhattam a kanizsai Zeneiskolában. (Évtizedeken át, amíg itthon, operában, más városokban felcsendült a varázslatos fuvola hangja A varázsfuvolában, a bennem élő hatéves kislánynak hangosan ki kellett mondania: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, / Még zöldel a nyárfa az ablak előtt”, és azt is: „Elhull a virág, eliramlik az élet…”. 21 évesen három, azóta tucatnyi és most Karácsonytól újabb három halottamat – Rezső, Jenő, Magda – búcsúztattam így. A nyár és az ősz közötti természet áll hozzám legközelebb, az az időmértékes, a sorok végén keresztritmusos vers. A titokzatos, misztikus képek hatéves korom óta kísértek természetjáráskor, szerelemben, az elmúlás tudomásulvételében. Minden további versben ezt kerestem, élet, természet, líra, halál sejtelmes együtthatóit.
Elkötelezett híve lettem a költészetnek. Tanítónénimtől megkaptam Az apostolt (Tomival évekig nyaraltunk Sopronban és jártunk át Ausztriába; 10 éves volt, mikor a Soproni Petőfi Színházban megnéztük Az apostolból készült rockoperát, Blum József művét). Szilveszter vándorlásai végigkövették nyughatatlan ifjúságom itthoni csatangolásait, a magyar táj felfedezéseit. Minta volt számomra az is, ahogy a szegénységből, a gyermekkori hátrányokból kinőtt a költő – ereje, tehetsége, szabadságvágya révén. A padlásszoba nyomora sokszor eszembe jutott húszas éveim civilizálatlan albérleteiben (a mélypont a Kispest és Pestlőrinc határán lévő Fáy utca és egy családi ház padlásteréből leválasztott szűk tér; hideg vizes mosdó, WC-árnyékszék a kertben). Akkor és ott olvastam utoljára az eposzi hagyományokat követő, romantikus Az apostolt. 24–25 éves voltam.
Sok erőt köszönhetek ennek a jambikus lejtésű hosszúversnek. A rímek nélküli, szabad szótagszámú sorok azt kopogták a fülembe: lesz szakmám, lakásom, mindent elérek, amit célul tűzök ki magamnak. 2002 őszén, életem csúcspontján a Vittorio Emanuele-ben a Farkas István-kiállítás megrendezése után fentről néztük a Forum Romanumot, tudtam, hogy Róma legelőkelőbb könyvesboltjának kirakatában a via Aurelián ott láthatók az olasz és angol nyelvű Farkas-monográfiáim, és megmozdult Fenya hasában Samu, aki megváltoztatta egész életemet. Hálás voltam kanizsai tanítónénimnek, Magdának, a gyerekkori pszichológusomnak, Becőkének, a gimnáziumi osztályfőnökömnek és Petőfi Apostolának, Adynak, József Attilának és a megszületendő gyermeknek. Ahogy megérintettem Fenya hasát, és először érzékeltem a ficánkoló Samut, Weöres Sándor gyerekversei tolultak fel bennem, és máig is leginkább, ha eszembe jut a tudós egyetemista unokám, felzeng bennem: „Hej, gesztenye úrfi, / Bundácskádból bújj ki! / Ugorj le a fáról! / Érkezésed várom.” (A gesztenyefa erős szeretetenergiát áraszt, barátságosabbá, nyíltabbá tesz bennünket.)
Itt kell megemlítenem, hogy a kétezres évek eleje óta, amióta Samunak és Rolinak végeérhetetlenül olvastam, mondtam a gyerekverseket, elkötelezett híve vagyok ezeknek, ma is tiszta, áradó öröm felidézni őket. A magyar gyerekvers-irodalom csodás, lenyűgöző, igényes költészet. Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Zelk Zoltán, Kányádi Sándor, Gazdag Erzsi, Szabó Lőrinc, Kormos István – felsorolhatatlanul gazdag kínálat.
Három útitárs
Három verseskötet lett az állandó útitársam 1950 és 1954 között kanizsai csavargásaimon, őrtilosi, perecsenypusztai végtelenített mászkálásaimon és a balatonmáriai családi nyaralásokon is.
Petőfi Sándor elbeszélő költeménye, Az apostol – egy 1948-as kiadásban – mindig velem volt, ez volt a gyerekkori Bibliám. Még a gimnáziumi évek alatt sikerült újra rátalálnom, kedvenc Múzeum körúti antikváriusom kitartásának köszönhetően. Meglepetésemre a szerzői autográf felhasználásával készült kiadvány volt (ma is megvan, nem ártottak neki viharos életem hullámverései).
A második verseskönyv egy Vörösmarty-kötet volt. A kanizsai évek hozadéka Vörösmarty Mihály nagymester, a magyar nyelv legnagyobb nyelvi tehetsége, aki magyar irodalom szakosként is csodálatot, tiszteletet, áhítatot váltott ki bennem, pedig az volt a legvadabb, legkritikusabb, legelutasítóbb korszaka életemnek. Nyolcévesen olvastam először és tanultam meg az 1846-ban írt Az emberek című versét. Álltam az örvénylő Dráva szélén, hallgattam az áprilisi szél süvítését és szabálytalanul, hangosan dobolt bennem a szív (ez is megmaradt máig: ha versolvasás, zenehallgatás, képnézés közben ez megismétlődik, tudom, hogy a sors újabb csodát kínált). „Az emberfaj sárkányfog-vetemény…” Először 43 éves koromban mondogattam Oxfordban a kiváló angol költő-műfordítónak – a kedvenc kortárs költőim, Pilinszky, Nemes Nagy fordítójának –, hogy ezt a sort, aztán az egész verset fordítsa le. A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején, amikor a Farkas István-monográfián dolgoztam a Szigligeti Alkotóházban, számos ott dolgozó költőnek, műfordítónak ajánlottam, és ugrattam őket: fordítsák le.
Vörösmartynak köszönhetem azt is, hogy rendkívül intenzíven és fogékonyan fordultam a szimbólumok felé (ez is kitartott máig). Ez a zaklatott hangvételű rapszódia, az optimistább Gondolatok a könyvtárban (1844) című nagyívű vallomással együtt, egyrészt a magyar irodalom kiemelkedő, verbális közlésekben gazdag gondolati és verstani teljesítménye (1974-ben kaptam középiskolai magyartanári diplomát az ELTE-n, ez itt most tekintélyt erősítő érv), másrészt személyes megalapozói világképemnek. „Ez őrült sár, ez istenarcu lény” – ez az ember. És újra és újra: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény”. És persze a megidézett kettő mellé az Előszó és A vén cigány.
A Kanizsán olvasott költő-triumvirátus harmadik tagja Arany János. Kitartóan olvastam a Batthyány utcai, magára hagyott kastély romos kertjében, a hatalmas magnóliafára mászva, vagy a barokk Felsőtemplom előtti padon, és arra vágytam, hogy sose legyen vége. Érettségire az anyám a hagyományoknak megfelelően aranygyűrűt, nyakláncot vagy karkötőt akart venni (sose hordtam egyiket sem). Jó néhány pofon után apám mentette meg a helyzetet, elmondva, hogy már kinézte az antikváriumban az 1880-as években megjelent Arany-összest, Ráth Mór aranyozott egészvászon-kiadását, aranyozott lapélekkel, kissé kopott borítóval. Ma is megvan, 61 éve vagyok büszke tulajdonosa. (Amikor még paraszt rokonaim hatására a gyékényesi temetőbe készülődtem – vagyis a temetésemről gondolkodtam –, ezeket az Arany-köteteket, az 1920-ban a Tevan kiadónál megjelent Az apostolt és Ország Lili egy, a prágai zsidó temetőről készült grafikáját kívántam magammal vinni.)
Arany Jánostól tanultam meg magyarul. Lehet, hogy ez így itt most nagyképűnek tűnik, pedig igaz. Szeretem azt a veretes magyar nyelvet, amit őrtilosi, perecsenypusztai rokonaim beszéltek, és ezt Arany János balladái erősítették meg bennem. Később Babits Mihály és Nemes Nagy Ágnes versei. Talán szívesen élnék, tanítanék Oxfordban, Koppenhágában, Berlinben, de azt is tudom, hogy a magyar költők által beszélt nyelv tisztán artikulálható, magánhangzóink harmonizálnak egymással, mássalhangzóink nem torlódnak, gazdag jelentésváltozatokat adnak a hangutánzó, hangulatfestő szavak és így tovább. Több nyelvet próbáltam megismerni; időrendben: horvát, sváb, német, orosz, latin, francia, ógörög, angol és végül héber. Szépségüket többé-kevésbé érzékeltem, de mélységüket nem. Még a logikájukat is tudom követni valamennyire, de csak az anyanyelvem bőségét, szinonimáit, trükkjeit érzékelem.
A nagy kék füzet
Beszélni is nehéz erről, hát még írni.
Azon a nyáron, amikor közeledtem a kilencedik életévemhez, egyszer csak elkezdtem verseket írni. Váratlanul, minden előzmény nélkül. Mivel mindennapi gyakorlattá vált, megkértem apámat, vegyen nekem egy nagy kék füzetet, és abba másoltam be azokat, amelyeket elfogadhatónak véltem. Közben még több verset olvastam, megkértem apámat, hogy írasson be az 1951-ben újjá alakult Városi Könyvtárba (ő, mint Kanizsa utolsó szabadon választott, igen népszerű polgármestere, sok mindent el tudott intézni, ami nem volt szabályos). Olyan gyakran mentem és olyan rengeteg könyvet kölcsönöztem, hogy egy fiatal könyvtáros felfigyelt rám. Segített olyanokkal, amik a versíráshoz adtak tanácsokat, költészettanról szóltak. Lassan sajátítottam el a lírai nyelvet, rímeket használtam, metaforákat, alliterációt, versformákkal kísérleteztem, megtanultam a különféle műfajokat és ösztönös érzékem volt a klasszikus időmértékes verseléshez, valamint a különleges rímekhez.
Sokkal érettebb voltam a korosztályom tagjainál testileg is, magasabb, testesebb, de lassúbb. Viszont gyalogolni és úszni végtelen ideig tudtam, és közben peregtek bennem a megírandó versek. A megőrzött látványok – a Dráva, az erdő, a fák, a felhők vonulása, a fények – és a hozzájuk kapcsolódó álmok. Egyáltalán nem az úgymond realitásban éltem, hanem egy kreált világban, melyek a verseimben realizálódtak 21 éves koromig.
A nagy kék füzetet Budapestre is elhoztam magammal, és 16 éves koromig folytattam. A gimnáziumban matematika–latin tagozatos voltam, és igyekeztem latinul is, magyarul is mindent elolvasni a római kori irodalomból. Utánoztam Ovidiust, Vergiliust, Catullust, Horatiust, elégiákat, lírai párosverseket, hexametereket, szapphói strófákat, epigrammákat írtam – hol tudatosan, hol ösztönösen. És 16. születésnapomon már bizonyossá vált bennem, hogy költő leszek. Ezt erősítették tanáraim, osztálytársaim, az első fiú, akivel órákig tartó Duna-parti és Gellért-hegyi sétáinkon eleinte kedvenceinket szavaltuk (én Radnótit, Apollinaire-t, Blaise Cendrarst), majd a sajátjainkat. Nem így lett. Pedig meg is jelent néhány versem színvonalas irodalmi újságokban, s 1966-ban budapesti, 1967-ben pedig országos irodalmi verspályázatot nyertem. Így kétszer is eljutottam Moszkvába és Leningrádba, és megismerhettem orosz avantgárd költők munkáit; Marina Cvetajeva, Anna Ahmatova, Bella Ahmadulina és Oszip Mandelstam is közel került hozzám. Fordítani is próbáltam tőlük a kedvenc verseimet, a franciák közül pedig René Char írásait, az orosz- és franciatanáraim szerint elfogadható színvonalon.
Saját verseimből alig emlékszem néhányra. Csak a fák (ez még kanizsai), egy késői költemény nyitósorára („kicsiny fiam, te vörösbegy fiú, a harmatlepte éjben…) és az Április című abszurdra („Egy csiga haladt át az úton – az idő neki vajon mennyit ér?) A legszebb szerelmes verset (Egy reggelen) 1962-ben írtam, 18 éves születésnapomon („hajad csillogó pókháló-fonal szemed frissen hasadt dió bőröd kérges tenyerembe hajló akác”). Egyszer, egyetlen egyszer nem tudtam ellenállni a kísértésnek, 2001 októberében, Szigetszentmiklóson, a Mérleg-fesztiválon felolvastam néhányat a születésnapjaimon írott verseim közül. (A fiamnak írottat 1965-ból, amelynek fent idéztem az első sorát, az utolsó meg ez: „s tehertelen hasamat megfeszítve magamat egy páfrány gyökeréhez lemerítem”. És egy 2001-ben írott, az Akkor este kezdő sorai: „Valaha volt szerelem. Valaha volt kegyelem. Most csend. Csak a fák susogása.”)
Aztán személyes életem keserű fordulatai után kihátráltam ugyan ebből is, de sokáig nem hagytak el a versek. Egy-egy szerelem verslavinákat indított el bennem, még öregen is. Azt hiszem, gyáva voltam ebben is. Persze hogy fáj, persze hogy hiányzik, de józanul szólva: művelt, középszerűnél tán igényesebb verseim meg sem közelítik a számomra mérvadó költőket.
A Szív utcai általánostól a bölcsészkarig
Budapestre költözve a családdal, szinte első kedvelt helyszínem lett a Múzeum körúti antikvárium, ahol a legtöbb időt a verseskötetek lapozgatásával töltöttem. Ez feltűnt egy szelíd, szép arcú eladónak. Sokáig csak csendesen figyelt, majd amikor végre hosszasan visszanéztem rá, halk baritonján megszólított. Ady Endrét ajánlotta, az 1906-ban megjelent Új verseket (Athenaeum Rt. kiadása). Még nem volt pénzem, hogy megvegyem. Nekem ajándékozta. Csak úgy fogadtam el, hogy az első fizetésemből kiegyenlítem. (1957. július elején, amikor Nagyvásártelepen megkaptam az első fizetésem – 13 éves voltam –, első dolgom volt leróni a tartozásomat.)
Ahogy a kezemben volt a könyv, siettem a Dunához, a Lánchíd közelében lévő lépcsőkhöz. Egyvégtében olvastam végig, Akkor és azóta is az életemet meghatározó élmény volt az Új vizeken járok („Röpülj, hajóm, / Én nem leszek a szürkék hegedőse.”). Arcul ütött a Harc a nagyúrral. „Lét-harc vers”, sodró, feszültségekkel teli ballada. Meghökkentett a drámaisága, a szaggatott előadásmód. Sose vállalkoztam versek elemzésére, de egysíkúnak tartottam, amiket erről akkor és később is olvastam, sokkal összetettebb, mint hogy csak a pénzért való küzdelemről szólna. Az arany szimbolikus tartalma is sokrétűbb. Sokáig voltam szegény, csaknem 30 éves koromig. Ez a vers meghatározóvá vált a pénzhez való viszonyomban is, eldöntöttem, hogy nem akarok gazdag lenni, pénzt gyűjteni, de megteremtem a hozzám illő környezetet és mindig annyi munkát vállalok, ami biztosítja azt, amennyire szükségem van.
Az Új versek révén kezdtem vágyakozni a tengerhez (ez a találkozás 1967-ben Leningrádban, majd Gdanskban történt meg) és megtanulni Párizst. Ady 1904 februárjában járt először Párizsban, aztán 1911-ig még kétszer. Az istenek kegyeltjeként 1981-ben akkor voltam először Párizsban, amikor Párisban járt az Ősz. Ady 1906-ban írta ezt az elégikus dalt. Igen, azonnal beleszerettem a Szent Mihály sugárútba (a Boul. Saint Mich-be). Már Őrtilosban tudtam 4–5 évesen, hogy Szent Mihály kíséri át a lelkeket a túlvilágra a magyar néphagyomány szerint. Ezt a Vér és arany című kötetben (1907) megjelent dallamos sanzont a ritmusa, jambikus lüktetése bennem Petőfi Sándor Szeptember végén című kedvencem mellé emelte.
https://youtu.be/hIg59okWSeo
Aztán a sorsom 1989 és 1995 között a Farkas István-monográfia munkálatai révén szinte második otthonommá tette Párizst, munkahelyemmé a Bibliothéque Nationale-t, a Beaubourgot, galériákat, múzeumokat. Barátaim műtermében laktam, dolgoztam. Az utcákon járva Ady, Radnóti, Apollinaire, Blaise Cendrars és René Char voltak az útitársaim. És folyton-folyvást zakatolt bennem: „Ballagtam éppen a Szajna felé / S égtek lelkemben kis rőzse-dalok: / Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, / Arról, hogy meghalok.” Párizs még akkor is a „szép ámulások szent városa” volt számomra, amikor leendő unokáim szüleit meghívtam nászajándékul Párizsba 2002-ben. A Szajna partján című versében írta Ady: „A Szajna partján él a Másik, / Az is én vagyok, én vagyok”.
Sok versét kellene megidéznem Az ős Kajántól az Őrizem a szemedig. Amikor a Világirodalmi Lexikon szerkesztőségében dolgoztam (1969–1972) lehetőségem volt Király István főszerkesztővel, az 1970-ben megjelent Ady-monográfia szerzőjével a költő verseléséről, verstanáról, ritmikai kérdésekről eszmét cserélni. Végül is ez vezetett ahhoz, hogy 1973-ban megírtam magyar irodalomból a szakdolgozatomat és 1974-ben végre meglett az első diplomám.
Beleszerettem Radnótiba
Amikortól pénzt kerestem (13 éves koromtól), rendszeresen kijártam az Ecseri piacra könyveket vásárolni. 15 évesen fedeztem fel Radnóti Miklós Járkálj csak, halálraítélt kötetét. Az 1936-ban a Nyugat kiadásában megjelent, Bálint Györgynek dedikált könyvet egy forintért vettem meg (ma is őrzöm). A két kedvenc vátesz költőm, Petőfi és Ady mellé azonnal harmadikként bekerült az önmagát halálraítéltnek látó Radnóti. A baljós hangulatú címadó vers valahogy a római klasszikus költők etikájára emlékeztetett. Radnótira ugyanaz a szelíd, okos antikvárius hívta fel a figyelmemet, mint aki Adyra. Egyszer csak lekísért a Duna-partra és az eclogákat mondta sorban, majd lent, a víznek hátat fordítva, rám nézve a Levél a hitvesnekkel fejezte be. Nem mertem elhinni, hogy engem szólít meg ezekkel. Intellektuálisan nagyon érett voltam, okos, érzelmileg viszont éretlen, visszamaradott. Kilencévesen, amikor verseket kezdtem írni, menstruálni is kezdtem („nagylány” lettem, mondogatták), de nagyon későn fogtam fel, hogy nő is vagyok. Ebben meggyőző segítségemre voltak Radnóti szerelmes versei. A Tétova óda ma is „a” szerelmes vers számomra. Ilyenre vágytam („s magától csendül egy üres vizespohár. / Boldog, mert véled él.” „Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, / de benned alszom én is, nem vagy más világ” – igen, egyszer volt ilyen néhány évig. Amikor úgy dolgoztam, hogy „óvó tekinteted érzem kezem felett”). És a Bájoló és a Két karodban és a Levél a hitvesnek.
https://youtu.be/78ual08mqMQ
Beleszerettem Radnótiba. Annyira hatása alá kerültem, hogy eldöntöttem, egy irodalmi színpadon bemutatom a szerintem legfontosabb verseit. 16 éves voltam, 1960-t írtunk. Egykori barátai (Tolnai Gábor, Ortutay Gyula) akkoriban kezdtek írni róla, Bori Imre könyve 1965-ben jelent meg. Kiderítettem, hogy özvegye, Radnóti Fanni, Fifi néni a Jurányi Közgazdasági Technikumban tanított franciát (később a Színművészeti Főiskolán). Nagyon meglepődött, és nagyon hamar a bizalmába fogadott. Rendszeresen látogathattam a Pozsonyi úton, a Radnótival közös lakásukban. Alig-alig hitt a szemének, fülének, mikor meghívtam a Király utca és a Nagymező utca sarkán lévő Művelődési házba a Radnóti-estre. Akkoriban ez még szokatlannak minősült, csak a vájt fülűek tudták, hogy milyen értékes az életmű. Hosszú történetünk során a nyolcvanas évektől gyakran voltunk egyszerre a Szigligeti Alkotóházban. Meg volt elégedve a kortárs költőkre vonatkozó ízlésemmel (Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Székely Magda, Beney Zsuzsa, Weöres Sándor), és nem értette, miért nem foglalkozom a költészettel, költőkkel. Nagyon idegenkedett a szociológiától, le akart beszélni róla („fontalan tudomány” – állította), de újabb és újabb festő felfedezettjeim megnyugtatták.
Francia kapcsolat
Radnóti Fifivel való korai találkozásom, Radnóti Apollinaire-fordításai, a nagyszerű Serey Éva franciaórái a gimnáziumi évek alatt (francia nyelvkönyve és műfordításai) egy irányba tereltek: beleszerettem a modern francia költészetbe, máig kitartóan. Apollinaire Búcsú, Kikericsek, Ősz, A megsebzett galamb, Égöv, Egy szép vöröses szőkéhez – csak úgy hirtelenjében. Bibliaként hordoztam magammal 16 és 21 éves korom között az 1940-ben megjelent válogatott verseket, melyeket Radnóti és Vas István fordított, és amelyekben Picasso-illusztrációk voltak. Cs. Szabó László tanulmánya eltérített az irodalomtudománytól, mert tudtam, hogy sosem tudnék ilyen értőn, érzékenyen elemezni verseket. Próbáltam képverseket írni, de nem sikerült. Amikor végre 1981-ben ott álltam a Mirabeau-híd alatt, ahol „fut a Szajna”, „a hullám fut az örök tekinteteket únván”, magyarul és franciául ordítottam bőgve a refrént: „Száll az idő itthagy engem”, „Les jours s’en vont je demeure”. Akkor megértettem végre, hogy ez a lengyel anyától, svájci-olasz apától, Rómában született, olasz, majd német városokban felnőtt költő, író, újságíró, kritikus, Párizsban az avantgárd meghatározó alakja, kubista, végül önkéntes frontkatona sok mindennel hatott rám, általa váltam az avantgárd máig elkötelezett hívévé.
Amikor 1989 és 1994 között Farkas István párizsi élete (1911–1914 és 1924–1934) után kutattam, így a párizsi művészközösségek után is, a Montmartre-on és a Montparnasse-on alkalmam nyílt találkozni sokféle formában Apollinaire-rel is. Nagyon sokszor és sokat idéztem őt, amikor 1990 után elkezdtem művészettörténetet tanítani a BME-n főként építész és formatervező hallgatóknak. Az izmusok, Picasso, Braque, Kandinszkij és a többi nyelvújító festő értelmezéséhez őt hívtam segítségül (az „orfikus festészet” elnevezés tőle származik, „tiszta festészetnek” nevezte az absztrakt műveket. Idéztem Az ablakok című versét.)
S az ugyancsak nagyon megkedvelt Blaise Cendrars költőt idéztem (Húsvét New Yorkban, 1912), aki a tízes években Chagall, Delaunay, Picasso, a modernek baráti köréhez tartozott, többek között Modigliani festett róla portrét.
Ez az írás is rólam szól, ez esetben a versek ürügyén. Így hát vallomás következik: a több tucat vers közül, ami az életem mindennapi része, a legkedvesebb Apollinaire Búcsúja (L’Adieu) Vas István fordításában. Mindössze öt sor, 1903-ban írta, 23 évesen. A „Letéptem ezt a hangaszálat…” ott zakatolt bennem az Alpokban sokszor sok helyen, és a szlovén, az erdélyi magaslatokban, és a Tátrában, és a Caspar David Friedrich-képeken. „Ó idő szaga hangaszálak”… Most, hogy közeledek a 80-hoz, most kell rádöbbennem, hogy ez a vers valójában az életem metaforája. Radnóti azt írta: „Szabad szerettem volna lenni mindig / s őrök kisértek végig az uton.” (Negyedik ecloga) Engem a halottaim kísértek, kísérnek. Sokan. Anyám ötödik hónapos terhes volt velem, amikor 84 éves nagyanyámat, testvéreit és 28 unokatestvéremet elvitték Auschwitzba (amikor cukorbeteg lettem, akkor tudtam meg, hogy az öthónapos magzat hasnyálmirigye elkezd inzulint termelni. Talán ez a magyarázat.) 21 éves voltam, amikor orvosi műhiba következtében meghalt a 17 éves öcsém, öngyilkos lett az egyetlen barátnőm, és elvesztettem a fiamat és az apját. 1969 májusában kiugrott a 6. emeleti műterméből Dombrovszky István Tuta szobrász barátom; akkor csak a lábát törte, de a Koltói Anna kórházból sikerült elrepülnie. Ő találta ki és beszélt rá, hogy foglalkozzam kortárs képzőművészettel. Aztán 1979 decemberében felakasztotta magát Tánczos Gábor barátom, akinek a szociológiai kutatásokat köszönhetem. Nem folytatom. Hiába kértem: „Gyülekező halottaimat intsd szét” (József Attila: …aki szeretni gyáva vagy).
És még egy másik búcsú: Goethe Vándor éji dala Kosztolányi Dezső fordításában. 8 sor. A thüringiai erdőben kirándulás közben írta 1780-ban (jártam ott a nyolcvanas és a kilencvenes években). Sokan fordították magyarra. Kosztolányié hasonlít a német eredeti zeneiségére leginkább. (A Wanderers Nachtslied belső rímeit még Tóth Árpádnak és Weöres Sándornak sem sikerült visszaadnia.)
Karácsony után 2022-ben újabb három szerettemtől kellett elbúcsúznom e két verssel, és mindegyiküknek ajánlottam egy-egy kedvenc versemet a ki tudja hova vezető útjukra.
„Drága Attila”
És már csak József Attiláról szólnék egy keveset. Végül is ő a hozzám legközelebb álló költő. Gyermekké tettél, Nagyon fáj, Óda, Vedd a kezed, Talán eltűnök hirtelen, Kopogtatás nélkül, Eszmélet, Kései sirató, Téli éjszaka, Reménytelenül és így tovább.
Radnóti Fifi „drága Attilaként” emlegette József Attilát. Dombrovszky István Tuta, miközben a műtermében készülő szobrait magyarázta, tőle idézett, főleg a verstöredékeiből, s miközben lassan nemcsak a fülembe szivárgott be, hanem szétáradt a testemben, lelkemben, egyszer csak elkezdtem érezni: eljutottam a csúcsra. Petőfi, Vörösmarty, Arany, Ady, Babits, Radnóti és Apollinaire, Blaise Cendrars, Lorca, Eliot, René Char, Sylvia Plath – mind a fejemben (és még sokan mások, oroszok, olaszok, amerikaiak) és a szívemben. 1968-ban egyszerre szerettem meg Tutát, a szobrokat és József Attilát. Ő erős tempóban futott a Duna-partra (előző évben Leningrádnál a tengerparton figyeltem fel szárnyaló futására), én ültem a parton és József Attilát memorizáltam, míg vártam őt. Főként a töredékekből. „Az én szívem sokat csatangolt, / de most már okul és tanul. / Aki halandó, csak halandót / szerethet halhatatlanul.”
https://youtu.be/1ZNbTLMZw7A
A képelemzések számomra örömforrások, és szinte végeérhetetlenül tudtam egy-egy kiválasztott festményről beszélni a tanórákon is, a műelemző esszékben is. Nagyon sok képről írtam. Verseket nem tudok elemezni, írni az értelmezésükről pláne nem. József Attila nagy szintézisverseiről (mint például Óda, A Dunánál, Téli éjszaka, Eszmélet). Szerettem volna beépíteni ezeket a művészetszociológia szemináriumomba és a vizuális kommunikáció órákba – sikertelenül. A fenti versek sokoldalú rétegzettségével, ellentmondásaival, enigmatikus jellegükkel nagyon is tudtam mit kezdeni, nagyon is mélyen érintettek érzelmileg, intellektuálisan, világképileg is, de ezekben is – és általában is a kedvenc verseimben – mindig maradt annyi talány, elvontság, disszonancia, amit nem tudtam megnyitni, a legbelső struktúráig eljutni. Valami távol tartott tőlük, míg más valami egyre beljebb vitt a festményekbe.
A fordulat éve: 1968
Az én életemben 1968 a fordulat éve. Megtalált a képzőművészet, hamar összebútoroztunk és máig nem engedtük el egymás kezét. 1968-ban az első kiállítás, amit rendezhettem: Ország Lilié Rákosligeten. Ország Lili révén nagyon sok festőt ismertem meg (Bálint Endrétől Vajda Júliáig), és költőket, írókat is. Mindenekelőtt Pilinszky Jánost és Weöres Sándort. Revelációként hatottak a Trapéz és korlát (1946), a Harmadnapon (1959) és a Rekviem (1963) versei. Gyerekként Petőfi, kamaszként Ady, Radnóti és aztán az utamra belépéskor, majd az intenzív nekiinduláskor (műtermek, kiállítások, képzőművészeti írások, művészetszociológiai kutatások, doktori stb.) Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes és Weöres Sándor. És még sokan mások: Székely Magda, Beney Zsuzsa, Áprily Lajos, Nagy László és az új nemzedékből Takács Zsuzsa, Várady Szabolcs. Általuk és velük sokkal jobban felfogtam a kort, a helyszínt, amelyben élnem adatott. Közvetítésük nélkül nagyon sok mindenre süket és vak maradtam volna.
Rendkívül fontos momentum a versekkel való kapcsolatomban, hogy Körner Éva, a modern művészet szaktudósa, akitől kiállítást rendezni és kortárs képzőművészetet érteni, elemezni tanultam, beajánlott Kassák Lajosnénak a Kassák Lajos összes verseit megjelenésre előkészítő munkákhoz 1969–1970-ben. Kétnaponta mentem Óbudára napi 4–5 órát dolgozni (enni is kaptam, pénzt is, és a végén egy eredeti Kassák-művet). Az a fázis volt a csúcs, amikor Kassákné a kétkötetes könyv példányában a korrektúrát javította annak alapján, ahogy én az eredeti verset lassan, tagoltan felolvastam (1970-ben jelent meg a Magvetőnél, 1218 oldalon). Nagyon kedveltem Kassák 1908 és 1941 között a Nyugatban megjelent verseit, A ló meghal, a madarak kirepülnek hosszú, szürreális, expresszív költeményt kívülről tudtam. De az valami egész más volt: Kassák otthonában, a feleségével együtt – ehhez csak néhány egészen kiemelkedő műtermi élményem hasonlítható, mindenekelőtt Vajda Lajos képei a Rottenbiller utcában felesége, Vajda Júlia festő bemutatásában.
Pilinszky és Ország Lili
A Hét évszázad magyar versei 1–3. (1966) után gyűjteni kezdtem az antológiákat: a Szép versek sorozatot, és a kortársakét. Ma is ott vannak a hálószobámban külön polcon, de egyre ritkábban lapozgatom őket.
A formanyelv új vonásai nemcsak a kortárs magyar költészetben érdekeltek, hanem az 1945 utáni európai költészetben is. Néhány a legkedvesebbekből, leginkább közel állókból: T. S. Eliot, Sylvia Plath, Quasimodo, Dylan Thomas, Allen Ginsberg (Üvöltés, 1967), Paul Celan (Halálfuga, 1981), Jack Kerouac és így tovább, sokan, sokfélék. Az utolsóként emlegetett Kerouac, „a beatnikok királya”, „a hippik atyja” nemcsak az emblematikus Útonnal (1966) hatott rám felszabadítóan, megerősítően, hanem haikuival és szokatlan, őszinte verseivel is. Mikor először voltam Rómában (1970 ősze), azaz Nyugat-Európában, és még 1981-ben is, amikor először Párizsban, komolyan átéltem, hogy igazából clocharde lennék, csavargó, szabad, verseket írnék, filozófiát olvasnék és órákig bámulnám hol a régi Róma, hol a modern Párizs hétköznapjait. Akkoriban még rengeteg verset gyűjtöttem magam köré (nagy részük ma a hálószobámban van), de mióta 18 éve beköltöztem a számomra optimális lakásomba, csak nagyon ritkán veszem kézbe őket. Mintha elmúlt, zaklatott, ellentmondásos, sokáig – 45 éves koromig – tartó heves ifjúságomat tartanám távol magamtól.
Sokfajta műfaj, összetett formák, verskompozíciók, sokféle versforma, eszköz, technika, a szabadvers új változatai. Egy idő után kialakult az a szokásom, hogy elkezdtem festményekhez illeszthető verseket keresni. A kompozíciók, szerkezetek, alakzatok, a nyelvi hasonlóságok foglalkoztattak. Művészetszociológus kutatóként nemcsak arra kerestem a választ, hogy ki a művész, mitől az, hanem azt is, hogy milyen az általuk használt vizuális, képi nyelv (költőkén a verbális), mi által váltódik ki az élmény a befogadóban, nézőben vagy olvasóban. 1969 és 1975 között 120 képzőművésszel készítettem több órás mélyinterjút, közben valódi intellektuális kihívás volt megtalálni a rokon szellemű, hasonló asszociációkat elindító verseket a műtermekben látott festményekhez, szobrokhoz.
1994-ben jelent meg az Ország Liliről írott monográfiám, benne 40 színes reprodukció a jobb oldalakon, balra pedig képelemzés. A felütés mindig egy Pilinszky-versidézet, mely szorosan kapcsolódik a bemutatott munkához. A legkedvesebb Ország Lili-festményem a Románkori Krisztus (1969), a könyvben a cím alatt a legkedvesebb Pilinszky János versemből idézet: „egy jó tenyérnyi törmelék / akkorra már a teremtmények arca” (Apokrif, 1956) – számomra ez a vers a 20. századi magyar költészet egyik legnagyobb verse. „Így indulok. Szemközt a pusztulással / egy ember lépked hangtalan. / Nincs semmije, árnyéka van.”
És még egy példa az Ország Lili-monográfiából: a Barna-fekete írásos kép (1960) alatti Pilinszky-idézet: „ … ami történt, valahogy mégse tud végetérni.” (Passió). „Kipanaszkodom magam ezen a képen” – mondja a festő. Krisztus-fej a kereszten héber betűkből, a keresztnek csak a vízszintes részéből látszik egy darabka. Az arcban függőlegesen egy zsidó betű, a saddaj, mely Isten egyik neve és egyben a héberben a huszonegyes szám. Ez a festmény itt van az íróasztalommal szembeni falon, ha felnézek a fehér papírlapról vagy a nagyképernyős gépről, ezzel nézek szembe és Pilinszky-versek szólalnak meg bennem.
Az „S” betűről
És most eljött az idő és a hely, hogy válaszoljak az elmúlt évtizeded során annyiszor feltett és megválaszolatlan kérdésre: mit jelent a nevemben az „S” betű?
Az egyik születési anyakönyvi kivonatomban a születéskori nevem Ferincz Katalin (anyám első férjének és a nővéremnek a családi neve). Aztán amikor 16 éves koromban személyi igazolványt kellett kapnom, apán, Nagy József elutazott végre Nagykanizsára, hogy elintézze, hogy törvényesen is az ő lánya legyek. Újabb anyakönyvi kivonat: Nagy Katalin névre. Aztán 1972 őszén a pszichoanalitikusomnál elhangzott a kérdés: ki is vagyok valójában? Dr. Székács István, az analitikusom addig levelezett a Nemzetközi Vöröskereszttel, míg megérkezett a német nyelvű, immár harmadik anyakönyvi kivonat: Katarina Rosenheim (Hamburgban született anyai nagyapám családi neve a Rosenheim). De addigra már S. Nagy Katalin voltam. 1968. november 17-én Ország Lili beragasztotta egy grafikáját az emlékkönyvembe és azt mondta, nem lehet Nagy Katalin néven írni, már pedig te írni fogsz, sok könyvet, tanulmányt. Mi lenne, ha mától S. Nagy Katalin lennél? Ez volt a kedvenc betűm. Akkor tanultam héberül, tudtam, hogy mit jelent. Sokfélét a kabbalában is, a Tóra-tanulásban, szimbolizálja a három ősatyát, több jelentése is van: visszatérés, változás. Az egyik legjelentősebb zsidó ünnep, a Ros Hásámnéban kétszer is szerepel ez a kinézetében a koronára emlékeztető betű.
A felfelé törekvés szimbóluma és a bölcsességé (Kínában). Sin, a 22 héber mássalhangzóból a 21. Van neve, hangértéke (ahogy kiejtjük) és számértéke. És nagyon szép a látványa, az alakja, a stabil vastag alsó vonalon háromfelé ágazó, felfelé nyúló forma. Telitalálat! Kevés dologgal voltam elégedett magammal kapcsolatban, de a Katalin névvel kezdettől, hiszen zsidó anyai nagyanyámat és a keresztény paraszti apai nagyanyámat is így hívták. (A név jelentése: tiszta, egyiptomi-görög-német-magyar eredetű). Azonnal magamhoz tartozónak éreztem az Ország Lili által nekem ajándékozott nevet. Az is fontos volt, hogy képírásból származik, hiszen természet-, vers- és zenefüggőségem mellett 1968-tól az életem centruma a kép lett.
Ország Lili nekem ajándékozta ezt a szentképet, ikont, a Barna-fekete írásos képet, ami-aki 45 éve kísérője, társa az életemnek, benne a figyelmeztető, emlékeztető héber S betűvel. Apai nagyapám somogyi, annak tartotta magát – ez is S betű. 18 és 21 éves korom között annak a férfinak, akiről azt hittem, hogy egész életünk együtt történik meg, szintén S betűvel kezdődött a családneve.
Negyven évig egyetemeken, főiskolákon tanítottam kultúra- és művészetszociológiát, művészettörténetet, vizuális kommunikációt, doktori iskolákban pedig a képzőművészet és a tudomány kölcsönhatásáról. Nagyon sok verset is idéztem mondandóm alátámasztásául. Aztán a kilencvenes évek közepén a Miskolci Egyetemen olyan tanítványaim kezdeményezésére, akiknek két-három éven keresztül előadásokat tartottam, elindítottam az egyik legsikeresebb szemináriumomat A hatvanas évek – Pilinszky–Ország Lili–Kurtág György címmel. Részben a hatvanas-hetvenes években átalakuló modern magyar művészetről szólt, melynek fiatalon személyesen átélője lehettem, részben a három ikonikus, emblematikus alkotó műveinek értelmezéséről. Pilinszky és Ország Lili barátok voltak, Pilinszky írta Ország Lili 1968-as római kiállításának katalógusát, megnyitotta 1972-es székesfehérvári kiállítását és temetésekor is ő búcsúztatta 1978 októberében. A jeleket és mítoszokat teremtő festő képeire meghatározó hatásúak voltak Pilinszky versei. Halálakor a pályatárs Kurtág György zeneművel búcsúztatta. Együtt elemeztük a hallgatókkal Kurtág Bornemisza Péter mondásai című concertóját (1963–1968) és a Pilinszky-versekre 1973 és 1978 között zongorára írt dalokat; Pilinszky János Apokrifjét, Passióját, Egyenes labirintusát, Azt hiszem című versét és Ország Lili Rekviem hét táblán, elpusztult városok és emberek emlékére I–VII. (1963), Románkori Krisztus (1969), Ima a halottakért (1968) című festményeit, illetve a Labirintus sorozatból a Zöld ragyogást (1974–1975) és az Ariadné fonalát (1975).
A számomra is kiemelten fontos szeminárium idején 50–51 éves voltam. Akkor és ott értettem meg (az ott, azaz Miskolc mint helyszín fontos része életemnek: egyrészt ott élt a nővérem erdész férjével és két gyerekével, másrészt 1972-ben egy évig számos kiállítást rendeztem a Miskolci Galériában és a Diósgyőri Vármúzeumban – utóbbiban egy Ország Lilit is –, és sok művészetszociológiai kutatást vezettem; a személyimben is az szerepelt, hogy foglalkozása: művészetszociológus), szóval akkor és ott értettem meg, hogy számomra kisgyerekkorom óta a legfontosabbak a fák, az erdők, a folyók, a tengerek, és velük együtt a versek, a zene, a festmények (később aztán három fiúunokám).
Befejezem.
Pilinszky idézi Naplórészlet című versében Simone Weil francia filozófustól: „a tér és idő keresztjére vagyunk mi verve emberek”. Ezt szerettem volna megírni a Csak úgy a zenéről, a Csak úgy a filmekről és a Csak úgy a versekről esszékben. A képek nyelvén szólva: ez az én triptichonom.
S. Nagy Katalin