Csak úgy… #18
Amikor életkorom előrehaladtával befejeződött a tanszékvezetés és sok-sok bizottsági elnökség, akkor befejeztem a kutatási tevékenységet, kiléptem a különféle társadalmi elfoglaltságokból és csak a tanítást vállaltam még néhány évre. Hogyan tovább, kérdezték többen is aggódva, és persze én is magamtól. Írd meg az életrajzodat, szólt a biztatás. Megpróbáltam. Pocsék lett, érdektelen (kidobtam a kézzel írt 120–130 oldalt). Szomorúan kellett megállapítanom, hogy nem telik a képességeimből szépirodalmi igényű fogalmazásra. Akkor következtek – baráti rábeszélésre – a képelemző esszék, főként az Arnolfini Szalon esszéportálon. Nagyon sok! Aztán egyszer csak telítődtem.
Így indult a Csak úgy… életrajzi sorozat 2020 novemberétől. Írtam csak úgy a fákról, a kutyákról, a hidakról, a virágokról, az állatokról, a folyókról, a tengerről, a kisvárosokról, a munkákról, a lakásokról – ahogy összekötődtek a sorsommal, ahogy meghatározták a mindennapjaimat és az emlékeimet. Végül eljutottam – a terveim szerinti – utolsó Csak úgy… sorozathoz: ez a művészetekről szól. Ebből eddig elkészült és megjelent a szobrokról, az épületekről, a zenéről és a filmekről szóló fejezet. Most megpróbálkozom a színházzal, amihez nem volt olyan szoros kötődésem, mint az eddigiekhez. Aztán majd a két legfontosabb: a versek és a festmények következnek.
Az első élmények
Nagykanizsán nem voltam színházban, de a tanító nénim – akit igen nagyon becsültem és akinek elmondhatatlanul sokat köszönhetek, a negyedik osztály végén betanított nekünk egy magyar népmesét és a János vitézt rövidítve, melyeket előadtunk az év végi ünnepségen. Furcsa módon nem emlékszem a népmesére, csak különleges nyelvezetére, humorára és a benne szereplő mágikus tárgyakra. A hetvenes években néprajzosok segítségével annyit sikerült azonosítanom, hogy egy úgynevezett Fehérlófia-típusú tündérmese lehetett, nagyszabású hőstettekkel. Egy sárkányölőt alakítottam, mert egy fejjel magasabb voltam a többieknél, vállasabb, erőteljesebb a falun, tanyán töltött nyaraktól, az örvényes Drávában úszástól és a hosszú gyaloglásoktól Perecsenypusztán. A János vitéz tanulásakor kiderült, hogy gyorsan megjegyzem a verseket, de nem éreztem magam otthonosan a színpadon. Fekete csizma, mellény, kalap, fehér paraszting. Mégis: rendkívül erős lenyomata maradt bennem mindkét szerepnek. Soha nem vágytam arra, hogy fiú legyek, természetesen azonosultam női mivoltommal és ez soha nem okozott gondot munkáimban, szakmai előmenetelemben, a betöltött pozíciókban sem. Talán ennek a tüneményes két előadásnak is köszönhetően.
Amikor 1955-ben Budapestre költöztünk, a szüleim – mint első gyereküket, nagylányukat – elvittek az Állatkertben lévő színpadon előadott Bob hercegre, Huszka Jenő operettjére; ez volt az első, amelyet magyar nyelven írtak (1902). Különösen anyám nagyon kedvelte az operettet, főzés-sütés közben rendszeresen énekelte a népszerű dalokat, mint például a „Londonban hej, van számos utca…” kezdetűt is. Hogy úgy mondjam, a legelső alkalommal átéltem, hogy ez a színpadi zenés műfaj engem inkább taszít, mint vonz. A könnyed dallamvilág nem fogott meg (akkoriban kerültem kanizsaiak révén igen bensőséges kapcsolatba Beethoven szimfóniáival). A hetvenes években művészetszociológus barátaim hatására megismerkedtem a bécsi és a magyar operettekkel, hallgattam is, egyszer elmentem a Fővárosi Operettszínházba (Marica grófnő) és 1993-ban Kaposvárra A Csárdáskirálynő előadására, Mohácsi János rendezésében. Valahogy nekem ezek nem váltak igazán színházi élménnyé. Néhány nagy sikerű musicalt is végigkísértem kortársaimmal kötelezően (My Fair Lady, West Side Story, Hegedűs a háztetőn, Kabaré) – de számomra ez a műfaj is idegen maradt. Ma már bevallható: többnyire unatkoztam, sok operaelőadáson is a hatvanas években.
A fordulat: a „tragikus triász”
A fordulat 15–16 éves koromban következett be. Az Andrássy úton lévő gimnáziumban (1875 és 1970 között működött előbb Mária Terézia, majd Oleg Kosevoj, utóbb Varga Katalin néven) kiváló, nagyon fiatal orosztanárunk, Előd Nóra kedvéért nemcsak az orosz nyelvet és irodalmat, hanem az ókori görög tragédiaköltőket és a görög tragédiákat is hajlandóak voltunk felfedezni. Annak ellenére, hogy már levontam a következtetést, hogy engem a színház nem érdekel, csak a versek és a regények, azonnal jelentkeztem az általa meghirdetett szakkörbe.
A Kr. e. 5–6. században élt „tragikus triász”, Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész drámáit elemeztük. Az ő műveiket olvastuk felváltva hangosan, majd elsőnek kiválasztottuk az Elektrát, hogy színpadon előadhassuk. Hamar megkedveltem az ókori drámákat, többször is elolvastam, amikhez hozzájutottam a könyvtárakban, meg is vettem, amiket lehetett, és lenyűgöztek Előd Nóra magyarázatai, értelmezése – de szerepelni nem akartam. Szophoklész hét fennmaradt tragédiáját sokszor elolvastam, az Oidipuszról szólók egész életemre beépültek a világszemléletembe, és még legelszántabb underground korszakomban is megőrizték bennem a görög kultúra aranykorának, drámaköltészetének és filozófiájának méltóságát, a természetről, a létezőről és nem-létezőről írottak iránti hűségemet.
Külföldi útjaimon nagyon ritkán voltam színházban (még ott is, ahol többször több időt tölthettem), de Krakkóban megnéztem egy Antigoné előadást szokatlan, de nagyon meggyőző feldolgozásban. Örök mintaként rögzült bennem az ókori tragédiák szerkezete, a cselekmények, a kompozíciós elemek. Sok darabot indító monológot és még több dialógust szó szerint megtanultam, szívesen mondogattam, de szerepelni továbbra sem vágytam. Amikor először jártam Athénban (1972-ben, 28 évesen) és elsőként a Dionüszosz színházban, akkor tudtam megfogalmazni, hogy belőlem hiányzik a szerepjáték képessége. A drámát is inkább irodalomként közelítem, nem színházi produkcióként.
Nyitány az Operában
A gimnáziumi évek alatt és utána, a kezdeti bölcsészkari tanulmányok idején se jártam színházba, még az Egyetemi Színpadra sem. Ez utóbbi pedig a szakértők szerint a hatvanas években volt a csúcson. Kivételt jelentettek a Horizont estek, az azonban inkább kulturális folyóirat volt, nem színház. Ott kedveltem meg az abszurd irodalmat (Kafka, Camus, Eliot, Beckett). És ott hallottam először művészetpszichológiai előadásokat.
Az első színházi élményeim az Operaházhoz kötődnek. Apámtól 16. születésnapomra kaptam egy operabérletet (nem a családi költségvetésből, hanem az ő kártyanyereményéből). Egy kanizsai baráti családra bízott rá. Nádasdy Kálmán irányításával gazdag és változatos programot kínáltak a preklasszikusok operáktól (Monteverdi, Händel, Glück) a kortárs magyar ősbemutatókon át (Szokolay Sándor: Vérnász, Petrovics Emil: C’est la guerre) a huszadik századi művekig (Berg, Britten, Sosztakovics, Bartók). A hatvanas években fizikai munkából megkeresett pénzemből igyekeztem elmenni az Operába világhírű karmesterek ottlétekor (Lamberto Gardelli, Giuseppe Patané, Jurij Szimanov) és meghallgatni a jeles külföldi énekeseket (Placido Domingo, Luciano Pavarotti, Giulietta Simionato).
Bartók 1911-ben komponált egyfelvonásos operája, A kékszakállú herceg vára lett legelső hallásra a kedvenc operám, és máig az. Összetett jelentésű, szinte megfejthetetlen mű, amelyet Bartók akkor komponált, amikor az I. világháború előtt terjedni kezdtek Nietzsche, Freud és a francia szimbolizmus eszméi, az elmagányosodás élménye, itthon Ady Endre Új versek kötete. A Kékszakállú története, misztikája összekapcsolódott bennem a Don Juan és a Faust történetekkel, még akkor is sokat olvastam róla, újra és újra meghallgattam az összetett zenét, amikor Ország Lili labirintusairól írtam a készülő monográfiában. Ez a titokzatos zene behálózta az életemet.
Szakértők szerint Kékszakállú pentaton hangja és Judit akusztikus kromatikája a zene alapmotívuma, számomra pedig a gyerekkori Dráva közeli paraszti környezetem hangjainak összefonódása a génjeimben átörökített askenázi és szefárd kultúrának. A zene (mindenekelőtt), a szöveg, a két szereplő, a férfi és a nő kapcsolata, a szimbólumok, a misztériumjáték. Az ajtók mögé rejtett gondolatok és a zene dinamikája, feszültsége. A fő dallamot adó fúvósok és ütőhangszerek. Hallottam a legnagyobb magyar basszus énekest, Székely Mihályt Kékszakállút énekelni 1962-ben, és Polgár Lászlót, Kováts Kolost és a mély bariton Melis Györgyöt is. Juditot Tiszay Magdától és a drámai szoprán Marton Évától is, Sass Sylviát is. Székely Mihály énekelte Sarastrót A varázsfuvolában, mely számomra „a zene” és „a színház” … – nem tudom megfogalmazni: csúcspontja? prima primissa? –, talán csak ahhoz az élményhez hasonlítható, mint amikor először megpillantottam 1972 májusában az Akropoliszt és az teljesen megváltoztatta a világképemet, a képzőművészethez való kapcsolódásomat, vizuális szemléletemet.
A Varázsfuvolát sokszor sokféle formában láttam, hallottam. És amit csak lehetett, elolvastam róla. Leginkább Fodor Géza elemzéseit emelném ki, amelyek nagyon megmozgattak, gondolkodásra késztettek (főleg az 1993-ban megjelent, de a korai is). Magamat az 1968-as nemzedékhez tartozónak vélem, hatottak rám a felvilágosodás és az ellenfelvilágosodás eszméi, alapelvei és a szabadkőművesség eszméi. A csodálatos, összetett zenén, az emberiség csúcsteljesítménynek számító operaáriákon túl (Éj királynője, E-dúr ária, Papageno és Tamina áriája és így tovább), a szereplők korrespondenciáján és kontrasztjain túl csak annyit merészelek hozzátenni, hogy számomra ez a mű „a színház maga”. A színház szó etimológiailag a görög teátron szóból származik, jelentése: nézni. A Varázsfuvola végtelenül nézhető, az előadás, a szcenográfia, a zene, a hang, a szereplők. A látvány, művészet és technika tökéletes kompozíciója. Ezt csak még inkább megerősítette, amikor 1976-ban először láttam moziban, Bergman rendezésében filmként, majd 1979-től a saját lakásomban a televíziós változatot (körülbelül 25 éven keresztül minden évben ennek a filmnek a megnézésével ünnepeltem a karácsonyt és minden újévkor meghallgattam bakelitlemezen a Berlini Filharmonikusok előadásában, Herbert von Karajan vezényletével).
Amikor 1989-ben megalakult a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy, jelentkeztem a szabadkőművesek közé – Mozart (ő is tagja volt) és főként a Varázsfuvola hatására. (Még úttörő sem voltam, semmilyen pártba, semmilyen szervezetbe a szakmaiakon kívül nem léptem be.) Vonzott az alapítók szerinti három nagy pillér: a filozófia, a filantrópia és a progresszió, mindenek felett a Varázsfuvola misztériuma. Jan Assmann A varázsfuvoláról írott könyvében meggyőzően mutatja meg, hogy a zene és a színpadi játék tökéletlen és tökéletes, emberi ösztönös és intellektuális létünk szövevényes labirintusa. Amikor utoljára jártam Krétán a knósszoszi palotában, a legendák és mítoszok helyszínén, egyszer csak hangosan megszólaltak bennem sorban az operából a számomra fontos áriák, mintha arra figyelmeztettek volna, hogy életem új korszaka következik. 52 éves voltam. Így történt. Új nagy szerelem, tanszékvezetés, visszatérés Nagykanizsára, Jung és a tudattalan pszichológiájának késői felfedezése (archetípusok). A Kékszakállú herceg várának és a Varázsfuvolának a zenéje ma is itt van velem, bennem. Az emberi kapcsolatok drámája és az emberi szellem, a lét ellentmondásossága. A szakmámmá, életvitelemet meghatározóvá váló festészetből Mozart és Bartók operája mellé néhány képet idézhetnék Leonardo, Michelangelo, Rembrandt és Klee alkotásai közül.
Színházi élményeim 1967 és 1972 között – amikor eldőlt, hogy az én személyes utam a festészettel kapcsolódik össze – operákkal folytatódtak. Abban az időben rendszeresen jártam a Fiatal Művészek Klubjába, ahol költőkkel és zenészekkel kerültem baráti kapcsolatba. Fura módon egy olyan csapat vonzott magához, akik operaénekesnek készültek. Vittek magukkal az Operaházba, az Erkel Színházba és vidéki városok bemutatóira is. Így a színházélményben meghatározóak voltak a Wagner-előadások (nem kerültek közel hozzám, pedig számomra mérvadó emberek kedvelték, mint dr. Székács István pszichoanalitikus, Pártos Gyuri – gyerekkori pszichológusomból lett barátom, később „ nagynéném”, Magda férje –, akiknek Kleet, Giacomettit és Schiff András svájci koncertjeit is köszönhetem, és Fenya, az unokáim anyja is). A Carmen viszont a legkedvesebbek közé került, mint a szerelem romantikus zenéje, és Carlos Saura 1983-as filmje után ez csak erősödött. Ma is gyakran hallgatom a Youtube-on és nézem elbűvölve, ahogy a fiatal és az idősödő nő flamencót táncol, és Markó Iván operarészletre készített táncjátékát is kedvelem.
A magyar avantgárd
A saját utam 1968-tól összefonódott a modern magyar képzőművészettel. Anna Margit, Ország Lili, Bálint Endre révén jutottam el Vajda Júlia (Vajda Lajos özvegye) Rottenbiller utcai lakásába, műtermébe, és ott ismerkedtem meg a velem egyidős Halász Péterrel, aki akkor az Universitas Együttes tagja volt, avantgárd író, rendező. 1969-ben saját színházat alapított Kassák Ház Stúdió néven. 1972-ben betiltották A skanzen gyilkosai című előadásukat, működési engedélyüket megvonták. Közvetlen munkatársai közül Bálint Endre festő fiával, Bálint Pistivel lettünk testvéri barátok (1976-ban együtt emigráltak Halász Péterékkel előbb Nyugat-Európába, aztán New Yorkba). Ő tanított meg arra, hogy milyen az a színház, ami ugyanarról szól, mint az általam kedvelt, értett kortárs képzőművészet.
Halász Péter és Koós Anna Dob utcai lakásukban nyitották meg szobaszínházukat, ahol alkalmakként 20–25 néző előtt zajlottak a formabontó, ihlető, avantgárd bemutatók 1976-ig (akkor emigráltak Párizsba, bejárták Európát, majd New Yorkban letelepedve létrehozták a Squat Színházat, melyet a nyolcvanas években a város legfontosabb kulturális intézményei között tartottak számon). Az ellenkultúra, a szabad szellem, a klasszikus színháztól eltérő szemlélet bennem a kortársaim által teremtett, az állami kultúrapolitikával szembenálló képzőművészet értelmezését és a mellettük állást segítette (Lakner László, Pauer Gyula, Ország Lili, Donáth Péter és így tovább). 1968-tól, az első általam rendezett kiállítástól (Ország Lili, Rákosliget) nagyon sok kiállítást rendezhettem múzeumokban, magángalériákban, művelődési házakban, egyetemi galériákban (Berlinben, Rómában, Londonban is). Voltak közöttük szakmai szempontból nagyon fontosak (Farkas István, Ország Lili, Anna Margit–Ámos Imre, Lakner László tárlatai, kísérleti kiállítások a Nemzeti Galériában és a Miskolci Galériában és így tovább), de a számomra az egész további pályafutásomat meghatározó kiállítást 1969-ben – 25 évesen, még diplomák, művészettörténeti doktori nélkül – a budai Várban, a Szentháromság téren, a BME kollégiumában, a Mátyás-templommal szemben, a képzőművészeti hatalmat gyakorló Lektorátus szomszédságában rendeztem, hangzatos címmel: Progresszív törekvésű festők és szobrászok. Nemcsak amiatt kötődött Halász Péter színházaihoz, mert kiállítottam a falakon Bálint István és Bálint Kollár Mariann kézzel írt verseit építészeti tervek és avantgárd festmények mellett (köztük Donáth Péter – Halász Péter színházának díszlet- és jelmeztervezője – konceptjei mellett), hanem – remélem – szellemiségében, másságában, nyitottságában is. Készült egy stencilezett katalógus rossz minőségű papíron (pénzünk nem volt), kissé nagyképű szöveggel – én írtam –, tele bizakodással, hogy a bornírt, ódivatú művészeket kiszorítjuk, miénk a jövő. A kiállítást Mándy Stefánia nyitotta meg (őt is a Rottenbiller utcai Vajda Júlia-féle műteremben ismertem meg). A megnyitón ősbemutatóként magnószalagról elhangzott Eötvös Péter elektronikus kompozíciója magyar népmesékre. Egyidősek voltunk, ő is 25 volt akkor (ma világhírű, volt a legnevesebb operaházak karmesetere, operáját a Berlini Opera mutatta be, számos zenei díj tulajdonosa).
Vannak kiállítások, amelyek mintha rendhagyó színházi bemutatók lennének. Kettőt én is rendeztem 1972-ben a Miskolci Galériában Tér és idő, illetve Film és festmény címmel. Mind a kettőt Mérei Ferenc nyitotta meg. 2008 tavaszán rendeztem az azóta megszűnt Manna Galériában Anya címmel tematikus kiállítást nyolc művész (mindegyik nő) munkáiból, és ez is – mondhatni – színházi kísérlet volt. A záróbeszélgetésen sok szó esett a női szerepekről és arról is, ha egy művész vállalkozik anyaszerepre. 2014-től rendezek kiállítást Németh Géza festőművész óbudai galériájában, az Artéziben (őt is 1968-ban ismertem meg, Bálint Endre műtermében). Néhány csoportos, tematikus kiállítás esetében tudatosan törekedtem arra, hogy hasonlítson egy színházi térre, az egész és a részletek keltsenek a színházi látványhoz hasonló élményeket. Szándékom szerint ilyen volt a Genezis 2017-ben, kilenc művész kilencféle genezisértelmezése, aztán a Kháron ladikja (2017), a Tükör (2018) és a Műterem. Bizonyítékául annak, hogy 1969-től, a Vár-beli kiállítástól kezdve foglalkoztatott színház, a költészet, a képzőművészet és a zene kapcsolata.
A 60-as évek végi, 70-es évek eleji színház
Nemcsak a kortárs képzőművészetnek – amelybe akkoriban tanultam bele – volt figyelemre méltó, változatos, nyitott, az európai szellemi áramlatokhoz kapcsolódó időszaka a 60-as évek vége és a 70-es évek eleje, hanem a színháznak is. Több színházi szakemberre, rendezőre, esztétára hivatkozhatnék, akik szerint ez az időszak, amely egyben ifjúságomé is, kiemelkedő színházi bemutatókat, karizmatikus színészeket, újító szemléletű rendezőket hozott. A kommunista ideológia kereteinek tágulása – írják róla az elemzők, akik szerint az 1960 utáni években a magyar drámákban is megjelenik a magánszféra, a magánélet: Hubay Miklós, Sarkadi Imre, Kamondy László, Mészöly Miklós, Szabó Magda, Vészi Endre, Páskándi Géza és mások bemutatóit, kamaradarabjait már úgy néztem végig, mint egy „jótanuló” (lásd Karinthy), kicsit stréber, lelkes kívülálló újdonsült avantgárd festő barátaimmal, vagy a Vitányi Iván körül a Valóság szerkesztőségében szerveződő leendő művészetszociológusokkal.
Akkoriban Kováts Albert festőművész barátomnál és feleségénél, a kiváló magyartanár Pártos Veránál (ő tanított meg írni, műveket elemezni) laktam albérletben. Az ő barátjuk volt Gáli József, 1956 miatt börtönt járt író, akivel gyakran beszélgethettem a kortárs drámairodalomról, aktuális színházi bemutatókról. Ő maga is írt színdarabokat, a Szabadsághegy című, Rákosi kultuszát kritizáló drámáját 1956. október 6-án, Rajk László újratemetésének napján mutatták be a József Attila Színházban. Gáli erősen meghatározta ízlésem, választásaim alakulását, azt, hogy fogékonnyá váltam a modern színházi törekvések iránt és rendszeres látogatója lettem a Stúdió K-nak, a Pinceszínháznak, a Thália Stúdiónak. Azonnal lelkes követőjévé váltam az új világképet közvetítő rendezői színháznak (Ruszt József, Zsámbéki Gábor, Székely Gábor, Ascher Tamás rendezőknek). Örkény István, Spiró György, később Nádas Péter drámái mellett közel került hozzám Bertold Brecht (néhány évre), és persze mint nagyon sokaknak: Tennesse Williams, O’Neill, Arthur Miller, Max Frisch, Garcia Lorca, Sartre. Könyveiket megvettem, többször is elolvastam.
A közönségszórakoztató darabok egyáltalán nem vonzottak. 1973. március 2-án ott voltam a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról bemutatóján (Déry Tibor regényét előzetesen kétszer is elolvastam). Nagyon közel került hozzám a rockzenész Presser Gábor első színházi munkája (ma is szeretem, mint ahogy a legutóbbit, A padlást is), jónak tartottam Adamis Anna dalszövegeit is.
Ez az egész nem csak nekem, hanem rólam is szólt, a korosztályomról. Bármilyen paradoxonnak tűnik, jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy nem mentem el innen, holott erre számos barátom rákényszerült a hetvenes évek elején (Bálint István költő, Ajtony Árpád író, Tröster Vera festő, Lakner László képzőművész). Akkor és azóta is ez a mű számomra az érzelmek erejéről, a körülmények hatalmáról és a szabadságról vall őszintén, magas művészi igénnyel. Még a barátaim, munkatársaim körében is komoly vitákat váltott ki, akárcsak a kritikákban. Volt, aki giccsnek minősítette, volt, aki az amerikai musicalek gyenge utánzatának (sose kerültek közel hozzám a musicalek, még azok sem, amiket érdeklődve néztem, hallgattam végig a budapesti színházakban).
Latinovits, Ruttkai, Töröcsik
A színészek sem vonzottak sosem. Nagyon keveset ismertem közülük személyesen, holott rendkívül sok festőt, szobrászt, építészt és viszonylag sok költőt, zenészt igen. Pedig az igen aktív színházjáró korszakomban, 1968 és 1975 között kiemelkedő, karizmatikus színészek sokasága játszott a budapesti, kaposvári, zalaegerszegi, miskolci, pécsi (és így tovább) színházakban. Nagy formátumú színészek: Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Töröcsik Mari, Psota Irén, Dajka Margit, Darvas Iván, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc, Gábor Miklós, Mensáros László és még sokan mások. Volt, hogy miattuk néztem meg egy-egy bemutatót.
És szinte felsorolhatatlanok azok a színházi bemutatók is, amik egész életre meghatározóak voltak számomra – Ruszt József, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor kaposvári, kecskeméti és szolnoki színházi bemutatói mellett a hatvanas évekbeli Shakespeare-bemutatók a Vígszínházban és a Madáchban (egyszerre fedeztem fel az avantgárd, az abszurd színházat és Shakespeare-t, a színház Michelangelóját). Az 1967 őszén megnyíló Pesti Színházban megrendítően hallgattam háromszor is egymás után az Egy őrült naplóját Darvas Iván előadásában. Néhány még: Dürrenmatt Fizikusok, és Tennesse Williams, Sartre (Altona foglyai, 1968). Örkény István 1969 és 1979 között bemutatott műveinek lelkes híve voltam (Pisti a vérzivatarban, Tóték).
1970-ben alapította Gyurkó László író és Berek Kati színész az első hivatalosan engedélyezett magyar alternatív színházat, a 25. Színházat. A Vitányi Iván köré gyülekező ifjak – többségük később a Vitányi alapította Kultúrakutató munkatársa (én 1973 és 1979 között dolgoztam ott tudományos kutatóként) – gyakran együtt voltunk jelen a Valóság szerkesztőivel a bemutatókon (1969-től francia folyóiratokból készítettem nekik recenziókat, 1970 májusában jelent meg első írásom a lapban). A törzsközönség az én korosztályomból tevődött össze (huszonévesek). Talán csak a Jancsó Miklós rendezte filmek színpadi változatai (Fényes szelek, a Vörös zsoltár) hagytak bennem maradandó nyomokat, ezeket Jancsó állította színpadra. Ott hallottam először élőben Cseh Tamást és Sebő Ferencet, 1974-ben. Törőcsik Mari és Garas Dezső csak vendégművész volt, de azóta is a kedvenceim közé tartoznak.
Kaposvári túrák
A fiatal rendezők – Zsámbéki Gábor, Babarczy László, Ascher Tamás – tevékenysége, a kádári-aczéli kultúrapolitikával való szembenállása, a bemutatott darabok előadásmódja, magas esztétikai minősége mágnesként vonzotta Kaposvárra a budapesti „másként gondolkodókat”, generációm legjobbjait. Mindazokat, akik hinni akartak abban, hogy kell és lehet változtatni korlátozott, korlátolt életünkön, és ehhez az adott körülmények között a leghatásosabb eszköz a művészet. A színház.
Először 1976-ban utaztunk együtt kollégáinkkal (aztán hajnalban vissza) az Állami áruház operett provokatív bemutatójára. Sokak szerint a legsikeresebb produkciójuk Peter Weiss Marat halála drámája volt. Számomra talán egész életem legmegrázóbb és legmeggondolkodtatóbb színházi élménye. Ez már 1981-ben volt, Ács János kivételesen tehetséges rendezésében. A darab címe: Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában. Több mint százszor játszották a darabot, én legalább hétszer-nyolcszor láttam. Mindent újra kellett gondolnom: az 1956-ról olvasottakat és saját intenzív emlékeimet, a normalitás és az elmebaj határait, a fennálló uralkodó politikát (a témát addig mindig kikerültem), a magam lehetőségeit, számos tabutémát.
A szabadság hiányáról szólt a kaposvári bemutató. Végre 37 évesen felfogtam ennek jelentését és jelentőségét. És ehhez a rendkívüli szereplők is hozzájárultak: Jordán Tamás, Lukáts Andor, Pogány Judit és még sorolhatnám. Ez volt az egyetlen életemben, amikor bementem egy színház elzárt tereibe, megszólítottam vagy csak néztem a színészeket. Még inkább eltávolított a politikától. A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején sem tudtak meggyőzni a szakmájukat politikai karrierre váltó barátain, hogy velük tartsak. Gyakran beszélgettünk erről Balassa Péterrel, aki akkoriban az Újhold Évkönyv, a Jelenkor és a Vigília főmunkatársa volt. Összevetettük a kaposvári és az 1972 őszi Nemzeti Színház-beli Marat halála előadásokat. Engem Kálmán György és Váradi Hédi játéka is lenyűgözött, ám 1981-ben Kaposváron Lukáts Andorba és Pogány Juditba igazán beleszerettem, mintha folyók, fák, hangszerek lettek volna. Gőz Istvánt még 1972-ben ismertem meg, amikor Miskolcon dolgoztam, ő a Manézs Színház tagja volt. Megkértem, hogy mutasson be nekik, mert közelről akartam látni az arcukat, a tekintetüket, kezet fogni velük és megérinteni a vállukat (se előtte, se utána sose volt ilyen késztetésem).
Aztán egyre kevesebbet jártam színházba. Alig-alig maradt kiemelkedő élményem (1984-ben Bulgakov Mester és Margaritája az Arvisura Színházi Társaság alternatív színházában a Szkénében). Az 1998-ban alakult Pintér Béla és Társulata néhány bemutatóját kifejezetten a BME-s hallgatóim tanácsára néztem meg.
Természetesen a nyolcvanas években is figyelemmel kísértem a betiltott szerzők és betiltott darabok sorsát (a lengyelekért – Gombrowicz, Mrozek, Różewicz, Witkiewicz – kétszer is elmentem Krakkóba és Varsóba avantgárd kiállításokat és független színházakat nézni). A Szkéné Színház szerepe itthon is fontos volt a lassan változó színházi struktúrában és a független színházak erősödésében. Nagyon drukkoltam Gaál Erzsi és Lábán Kati rendezői pályája kiteljesedésének. 1982-ben alakult meg a Katona József Színház, és rövid idő alatt meghatározó lett a magyar színházi életben, erőteljes, kreatív rendezőkkel és színészekkel. Ott voltam az első bemutatón (Csehov: A manó, 1982. október 15.) Az első igazgató, Székely Gábor (1982–1989) tevékenységét még igyekeztem nyomon követni. Cseh Tamás első önálló estjét is végighallgattam (Jóslat, 1984. március 15.). Elég sok előadás hatott rám (Három nővér, Koldusopera, Übü király), de már nem vonzott annyira a színház, mint fiatalabb koromban.
1987-től munkahelyet, életformát változtattam, a kutatóintézetek helyett az egyetemi oktatást választottam a BME-n, a Közgázon és az Iparművészetin. Erőteljesen visszatértem a képzőművészethez, művészmonográfiákon dolgoztam a kilencvenes évek közepéig (Farkas István, Ország Lili, Paul Hargittai, Németh Géza). Azokban az években már nem jártam színházba. A kilencvenes évek közepétől tanszéket építettem a BME-n, Nagykanizsán, a szülővárosomban pedig főiskolát, nem is volt másra figyelmem, energiám. Kimaradtam az 1990 utáni színházi élet megújulásából, az alternatív színházak bemutatkozásaiból, „a változások korából”. Még elmentem néhányszor a Merlinbe (ott is szerepelt Schilling Árpád, Pintér Béla, Bodó Viktor) és néha a BME központi épületében lévő Szkéné Színházba, ahova építészhallgatóim is jártak.
Színházban az unokákkal
A sors – a Sorsom –, a nagy rendező mégis gondoskodott arról, hogy ne szakadjak el teljesen a színháztól. Tomi 1989-ben született, így vele jártunk a Bábszínházba, a Radnóti Irodalmi Színpadra, a József Attila Színház gyerekbemutatóira. Először – talán 1994-ben – a Szentivánéji álom érzelmekkel, bonyodalmakkal, humorral teli vígjátéka volt a közös élményünk. Az ötéves Tomit (ma játéktervező dizájner) annyira lenyűgözte a díszlet, a színpadkép, a tündérek, hogy nem akart eljönni, követelte, hogy folytassák a mesét, a varázslatos játékot.
Ez a színdarab nemcsak Tominak – kreatív, okos, érzékeny, művészetekre fogékony unokámnak –, hanem nekem is a szívemhez, lelkemhez igen közel állók közé tartozott. Először 1967-ben láttam a Madách Színházban operaénekesnek tanuló barátaimmal, lubickoltam a tündérek, a kézművesek és az udvari emberek világában, és akkor még elhittem, hogy a szerelem mindent legyőz. 1983-ban a Pesti Színházban is megnéztem (akkor figyeltem fel a Puckot alakító, még főiskolás Rudolf Péterre). A szöveget is szerettem, Arany János fordítását is. Leginkább talán a Csányi János rendezte változatot (az akkori kritikák is az év kiemelkedő előadásának tartották, nemzetközi sikere is volt). 60 éves voltam és átéltem, milyen más volt a Shakespeare-darab 23 éves koromban, majd 39 évesen és az öregkor küszöbén.
https://www.youtube.com/watch?v=SWR9UBaMVFc&t=2936s
A Szentivánéji álom értelmezése, jelképrendszere, a költő szuverén zsenije, az, ahogyan kezelte a mitológiai hagyományokat, erősen befolyásolta akadémiai nagydoktori disszertációmat, amelyben képzőművészet-szociológiai kutatásaimat kíséreltem meg összegezni. Ugyancsak 1994-ben, karácsony után láttuk a Kolibri Színházban Nemes Nagy Ágnes – Novák János Bors néni című zenés mesejátékát. A másfél órás előadást szünet nélkül adták, és az unokám végig feszült figyelemmel követte (a következő nyáron kezdtük meg autós kirándulásainkat, utazásainkat Sopronba és onnan Ausztriába. „Talla-Gallába”, ahogy a Bors néni után elneveztük. Tomi most kilenc hónapos fiával, a dédunokámmal már nem lesznek ilyen közös emlékeink, de amikor a karjaimban tartom és átélem, ahogy nő, terebélyesedik benne az élet, miközben bennem lassul, csendesedik, szívből remélem, ő is megtapasztalja azokat az élményeket, amiket én az apjának köszönhetek.
Végül még a Micimackóról. Lehet, hogy torzítanak az emlékeim, úgy rémlik tucatszor láttuk, és a 13. előtt lázadtam fel, hogy nekem ez már sok. 1996 tavaszán néztük meg először, Lábán Katalin rendezésében; Tomi 7 éves volt, én 52. A Karinthy Frigyes által fordított varázslatos mesejátékról annyian és annyiszor írtak, hogy nem tudok mit hozzátenni. Autózásaink során sokszor idéztünk belőle. Néhány ezekből: „Pont jókor jössz, mert ez a nap legjobb része. – Melyik az a rész? – Az, amikor te meg én mi leszünk.” „Azok a dolgok tesznek egyedivé, amiben különbözök másoktól.” „Van úgy, hogy valaki nagyon törődik a másikkal. Azt hiszem, ezt hívják szeretetnek.”
Nagyon-nagyon sokat köszönhetek a Micimackónak és Tominak. Mire a kétezres évek elején megszületett Samu, majd Roli, készen álltam arra, hogy jó nagymamájuk legyek. Ők szelídítettek meg, ahogy ennek módja benn van A kishercegben.
2003-ban és 2005-ben, amikor Tomi már kamaszodni kezdett, gimnáziumba járt, megszületett Samu és Roli. Nélkülük sokkal hamarabb megöregedtem volna, kezdett beszűkülni az érdeklődésem, de velük, általuk újra kinyílt a világ. Nagyon sokat jártunk a Bábszínházba. Az Óz, a csodák csodájának közel sem volt olyan sikere, mint amit én reméltem. Kedvencük a Minden egér szereti a sajtot, amelyet Urbán Gyula írt és rendezett. A nagyon is emberi fehér és szürke egerek közötti ellentéteket végül is – Rómeó és Júlia módra – a szerelem oldja fel. Arról az előítélet-mentességről szól, amit nemcsak otthon, hanem a Rogers óvodában és iskolában magukévá tettek a fiúk. Megszámlálhatatlanul sokszor láttuk, és hatására kezdtünk bábokat rendelni, gyűjteni a Villányi úti játékboltban egy iparművész tervezésében. Urbán Gyulát még a hetvenes évek elején ismertem meg, Ország Lili bábszínházi műhelyében, így kétszer is megmutatta nekünk a színpad mögötti részeket, a fiúk számára szinte beavatásként. Samu ma biológusnak készülő egyetemista, gyors választ adott arra a kérdésemre, hogy milyen közös színházi emlékre emlékszik gyerekkorából: A varázsfuvolára.
Így kerek a történet. A varázsfuvola minden kétséget kizáróan az én életemben színházi élményeim csúcspontja volt – szellemi, esztétikai és spirituális értelemben egyaránt. A nyitány közepén váratlanul elhallgat a zene és 3 × 3 akkord hangzik el lassú, kitartott tempóban. Ez a háromszor egymást követő ritmus figyelmeztető jellé vált: ha hangosan megszólalt bennem, megállásra késztetett. És újrakezdésre. Sok részletet idézhetnék, ami jelzéssé vált bennem, például a 2. felvonás fináléjának felcsendülése – Tamino és Pamina egymásra találása – jelezte a szerelem közeledtét. De mind közül a legerősebb a bűvös csengettyű, amely ha megszólal bennem, Tomi, Samu és Roli gyerekhangjait idézi fel.
S. Nagy Katalin