::: Csak úgy… #9
Hetvenhetedik születésnapomra, 2021 októberében jelent meg könyvalakban az Arnolfini Szalon Csak úgy… sorozatában publikált 8 esszém (Csak úgy… – önéletrajzi jegyzetek; Arnolfini Books). Számomra meglepetés volt, mekkora érdeklődést váltott ki a kötet. Családtagjaim, barátaim, volt tanítványaim kértek, biztattak, hogy folytassam. A döntő érv a jó humorú, műszaki érdeklődésű miskolci nagypapától hangzott el: „Kata, ez nemcsak rólad szól, hanem rólam is. Rólunk.”
Megpróbálom. A folytatásban – jó utazást, derűs olvasást kívánva hozzá – először a könyvekről írok.
Az első saját tulajdonú könyv
Az első könyv, amit olvastam, a Mindentudó professzor címet viselte. Címlapja olyan pontosan rögzült bennem, hogy amikor a 70. születésnapomra – 2014-ben – unokáim szülőanyjától kaptam belőle egy antikváriumban beszerzett példányt, minden részletre pontosan emlékeztem. A kék alapon fekete és fehér színekkel festett kompozíción egy nagyméretű földgömb mögött magyaráz egy kackiás bajszú, mosolygós tanár, körülötte négy figyelő gyerek és egy fekete holló makettje. A 111 oldalas könyv – szerzője Zravko Szrebrov – kilenc fejezetből áll, a fekete-fehér illusztrációkat K. Janzen grafikus készítette.
A könyv 1950-ben jelent meg az Athenaeum Könyvkiadónál. Hatodik születésnapomra kaptam apámtól októberben, akkor már másfél hónapja iskolába jártam, mindent elolvastam, amihez hozzájutottam. Még ötéves sem voltam, amikor már folyamatosan olvastam Kanizsán a Fő utcai kirakatok feliratait (elsőként a velünk szembeni Vas és Edénybolt kiírást). Négyéves koromtól rendszeresen látogathattam az ékszerész, gyermektelen Róthné nagypolgári szalonját, és amíg ő zongorázott, nagy színes természettudományi és művészettörténeti albumokat nézegettem, böngésztem a szövegeket. Legtöbbet egy hatalmas méretű, német nyelvű kiadványt a világ legnagyobb buddhista épületegyütteséről (Borobudur, Indonézia, Jáva szigete, i. sz. 800 körül), illetve egy olyan méretes térképtörténeti könyvet sok színes ábrával, amelyben a 10. és 17. század közötti, hajózáshoz készült térképeket mutatták be, rajtuk bizarr lények, titokzatos tengeri szörnyek metszetei illusztrációként. (Az ebben megismert világtérképek – mappa mundi – összekapcsolódtak bennem Verne Gyula Utazás… könyveivel: Utazás a Holdba, Utazás a Hold körül, Utazás a Föld középpontja felé stb.).
Az első saját tulajdonú könyv fontosságát növelte a címe. Apám négyéves koromban anyám rólam szóló panaszaira (nem hajlandó varrni, horgolni tanulni, kivonja magát a házimunkából, főzésből, csak a kert érdekli) ingerülten válaszolt: „majd egyetemi tanár lesz, mindentudó professzor, és lesznek cselédei.” (Igen, így lett, annak ellenére, hogy sokáig megpróbáltam szembe menni a sorsommal; cselédeim természetesen nincsenek, de a háztartási munkákhoz jó ideje igénybe veszek segítséget.) Ez után a könyv után – amit legalább háromszor végigolvastam – két fantasztikus, meghatározó könyvet kaptam Róthnétól. Mindkettő a Szikra Könyvkiadó Természettudományos Kiskönyvtár sorozatában jelent meg, fekete-fehér illusztrációkkal. Címlapjukra szintén máig emlékszem. Viktor V. Lunkevics A Föld a világmindenségben (1950) című könyvében számomra akkor a legfontosabb kérdés az volt, hogy körülutazhatjuk-e a Földet. A szerző olyan meggyőzően írt az első földkörüli utazásról és Kolumbusz tengeri útjairól, hogy határozottan eldöntöttem, sokat fogok utazni, lehetőleg megismerni a Földet mind a négy égtájon. Ez részben sikerült. Európát – Portugália kivételével – keresztbe-kasul bejártam autóval, vonattal, gyalog. Nemcsak a városokat, hanem a hegyeket (főként az Alpok, Kárpátok, Triglav, Skandináv-hegység) és a szigeteket is (mindenekelőtt Kréta és Santorini), láttam a sarki fényeket Tromsóban (Norvégia), Inariban (Finnország) és Svédországban több helyen. Nem sorolom a többi természeti élményt (például folyótorkolatok a tengernél), de a korai gyerekkorban legtöbbször olvasott könyvek gyakran felidéződtek a látványok hatására. Voltam Ázsiában (Üzbegisztán, Mongólia, Észak-Korea és Izrael), voltam Észak-Afrikában (Egyiptom, Marokkó, Tunézia). Nagyon sajnálom, hogy a Machu Picchu (Peru) végül is kimaradt.
A Róthnétól kapott másik könyv nemcsak a Föld iránti érdeklődésemet erősítette, hanem nyitottá tett a mitológiák, az emberi hiedelmek, képzetek világa iránt (aminek gyökerei az őrtilosi nyári nyílt tűz és a téli kemence melletti mesélésekbe, unokatestvérem lenyűgöző történeteibe nyúlnak vissza). A K. F. Ogorodnyikov: Mi tartja a Földet? (1949) szintén a Szikra Kiadó Természettudományi Kiskönyvtár sorozatában jelent meg, fekete-fehér illusztrációkkal, melyek közül 65 év távlatából is több kedvencemet fel tudom idézni. Mindenekelőtt az óceánon úszó három bálnán nyugvó lapos Földet, amelyet az indusok egy úszó teknősbéka páncélján álló négy elefánt hátára képzeltek (ilyen szobrot láttam Észak-Koreában egy szigorúan őrzött szentélyben). Ebben a könyvben olvastam először Newtonról és Galileiről, és először itt láttam róluk illusztrációkat (az olvasottak nagyban hozzájárultak ahhoz a 30 éves koromig tartó illúziómhoz, hogy a tudósok nemcsak okosabbak, hanem jobb emberek is a többieknél. A doktori disszertációm megvédése során ezzel a tévedésemmel is szembe kellett néznem).
Ennek a három ismeretterjesztő könyvnek köszönhetem máig meglévő olthatatlan kíváncsiságomat az élet, az anyag, a lélek, a világmindenség működése iránt. Volt ezekben a szovjet népszerűsítő természettudományi sorozatokban valami naiv báj: feltétel nélküli hit abban, hogy a világ megismerhető, felfedezhető, belakható. Igen, ez kitartott bennem legalább 65 éves koromig. És ez döntötte el, hogy másfél évtizednyi kutatói pálya után, 1986 februárjában, a BME-t választottam főállású munkahelyként. Akkor is, utána is sokan csodálkoztak, hogy miért nem az ELTE-t vagy a Corvinust, esetleg az Iparművészetit (mindhármon tanítottam). Reménykedtem, hogy a Műegyetem kutatásai, laboratóriumai közelebb visznek azokhoz a válaszokhoz, amelyek a Mindentudó professzor olvasásélmény kapcsán bennem megfogalmazódott kérdésekre adhatóak. Bevált. 42 éves koromtól 75 éves koromig tanítottam és főleg tanultam, tájékozódtam a BME-n.
Nyelven túli valóság
Gazdálkodó, iskolázatlan, okos nagyapám kizárólag a minden évben megrendelt Szabad Föld Kalendáriumot olvasgatta, továbbá volt egy Bibliája (ez utóbbit sosem láttam a kezében). Amikor lelkesen, kipirult arccal meséltem neki a három, egymás után többször is elolvasott könyvről, megengedte, hogy lapozgassam a régebbi, gondosan őrzött kalendáriumokat. Mindent elolvastam, az első sortól az utolsóig. A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején a kisparaszti birtokon főként igás állatokkal dolgoztak, munkagépek még alig voltak. A szövegek nagy része a napszámosokkal végeztetett munkákról és a traktorosok hiányáról szólt. Szántáskor, vetéskor, aratáskor gyerekként szívesen kapcsolódtam a munkákhoz, de az írások nem kötötték le a figyelmemet. Azt is kénytelen voltam megtanulni, hogy az írás sem szentség, hiszen nagyapám és dolgos rokonaim igyekeztek a mindennapok valóságáról tájékoztatni (padláslesöprésekről, begyűjtési tortúrákról, kulákká minősítésekről és a Gyékényes közeli jugoszláv határsértésekről), azaz a kalendáriumi idilli állapotokkal szembeni realitásról.
Viszont a Szabad Föld Kalendáriumokban olvastam először verseket. Körülbelül úgy hatottak rám, mint 4-5 éves koromban a szénaboglya tetejéről követett csillaghullás az augusztusi éjszakában. Vagy mint a tenger, amit 1967-ben, 23 évesen láttam először Leningrádban (ma Pétervár). Petőfi Sándor és Juhász Gyula versei voltak az elsők… És itt most abba is hagyom. Talán megkísérlem majd megírni, hogy vált mindennapi szükségletemmé a versolvasás 7–8 éves koromtól, majd 9–10-től a versírás 29–30 éves koromig, a felnőtt életem megkezdéséig. Az biztos, hogy a versek térítettek el a természettudományos érdeklődéstől. A jó versek nyelvezete, architektúrája, ritmusa és a képzettársítások szövedéke közelebb vitt a megérteni vágyott mindenséghez.
A nyelven túli valóság megjelenítése olyan rétegeket mozgatott meg bennem, mint majd 24–25 éves koromban a festők műtermeiben látott festmények (mindenekelőtt Vajda Lajos, Ország Lili, Bálint Endre, Korniss Dezső, Anna Margit művei). Hazataláltam. Negyven évi hol sikeres, hol közepes, hol bukdácsoló tanításaim közül én a leginkább testhezállónak a miskolci szociológus hallgatóknak 1991 és 1996 között tartott Pilinszky–Kurtág–Ország Lili szemináriumot tartom, amely a művészetszociológiai tantárgyhoz kapcsolódott. Pilinszky-verseket olvastunk, Ország Lili-diákat vetítettem és Kurtág zenéjét hallgattuk.
„A jó vers élőlény, akár az alma, / ha ránézek, csillogva visszanéz” – írja Weöres Sándor (Vázlat az új líráról). Attól kezdve előbb két, majd három könyves történet fut egymás mellett. Egyrészt a szépirodalom és az útleírások. Másrészt előbb a filozófia (Epiktétosz, Spinoza, Nietzsche), majd a szakkönyvek (és nemcsak későbbi tanult szakmáim: esztétika, művészettörténet, pszichológia, szociológia, kommunikáció). És külön a versek (Ady, József Attila, Radnóti, Pilinszky, Nemes Nagy és Apollinaire, Blaise Cendrars, T. S. Eliot, Dylan Thomas, René Char).
Életem egyik legnagyobb szerencséje az általános iskolai tanítóm, Gelencsér néni. Gyorsan átlátta másságomat, hogy alig hatévesen írtam, olvastam, számoltam, tucatnyi kérdéssel ostromoltam (miért, mi a bizonyíték, és ha mégsem?) és vitatkoztam. Az első padba ültettek (holott egy fejjel magasabb voltam az osztálytársaimnál) az ablak mellé, megengedte, hogy olvassak, vagy csak kibámuljak az ablakon. Második év elején letett a padra elém egy kék fedelű vastag könyvet. Ma is megvan. A fajok eredete. Az 1809-ben született angol természettudós, Charles Darwin máig hatásos fő műve. Az evolúció elmélet megteremtése. 1859-ben jelent meg először, magyarul 1873-ban.
Ma is azt gondolom, hogy minden könyvnél meghatározóbb hatásában fontos szerepe volt annak, amit Perecsenypusztán, Őrtilosban, a Dráva mellett és Gyékényesen megfigyeltem az állatok (mindenek előtt a lovak, a kutyák és a madarak), a haszonnövények, a virágok és a fák világában. A létért való küzdelem. A természetes kiválasztódás. Az életformák változásai. Az ösztönök. Az élőlények egymás közötti viszonya. Valahogy egész életemben mindenben, amit tanultam (viszonylag sokfélét) és abban a több ezer könyvben, amit olvastam, mindig jelen volt Perecsenypuszta, a Dráva, a Lankóczi erdő, az őrtilosi Szent Mihály hegy és nagyapám szőlős kertje a gyékényesi „hegyen”. Az embertől független és az ember által átalakított természet. A Föld számomra legotthonosabb része (amelyet nemcsak a könyvekben való kalandozásaim során láttam újra és újra, hanem vittem magammal mindenhová, az alpesi tájakra, Toscana, Provence, de még az annyira másféle helyszínekre is, mint például Monet kertje Givernybe vagy a nagyon más Skót-felföld).
Darwin könyvének máig meghatározó a szerepe abban, hogy folyamatosan olvasok az élet eredetéről, az agykutatásokról, az etológiáról, a genetikáról, az evolúcióról – próbálom követni és érteni az alapkérdéseket (mi az élet, ki az ember, hogy működik az élőlények és környezetük egymásra hatása… stb.). Természetesen nem hiszek a teremtéstörténetekben, de a gimnáziumi latin órák óta kedvelem a mitológiákat és a húszas éveim közepétől képzőművészeti megjelenésüket. Abban, hogy nem lettem istenhívő többszöri kísérletezés ellenére, elsődleges a szerepe A fajok eredetének. Darwin elhagyta a vallást saját kutatásai következtében.
11 évesen, amikor Nagykanizsáról Budapestre költöztünk, anyám kikényszerítette az elsőáldozást és a bérmálkozást. Felkészítő papunk nem volt versenyképes Darwinnal. Komoly kísérleteim voltak az anyai családom zsidó vallásával (még héberül is tanultam és jártam Scheiber Sándor péntek esti szertartásaira a Rabbiképzőbe). Szellemi kalandozásaimból még megemlítem az unitárius vallást és a buddhizmust. Hányszor sóhajtottam kedvenc római templomomban, a Basilica di San Clementében: „Fogadj fiadnak, Istenem, / hogy ne legyek kegyetlen árva” (József Attila: Nem emel föl). Nem segítettek a gótikus angyalok sem.
Viszont kárpótlásként – igen, így élem meg – a középső unokám, Samu, biológushallgató az ELTE TTK-n. Kicsi kora óta vonzották a tücskök, bogarak (egyebek mellett botsáskákat és gekkót nevel), majd az evolúció és a genetika. Legalább ő, ha már én eltévelyedtem.
A nagy földrajzi felfedezők
A Darwin-könyv után megkérdezte tőlem Gelencsér tanító néni: miről olvasnál? Felfedezésekről – vágtam rá gyorsan. Előbb Roald Amundsen norvég sarkkutató három magyarul megjelent művét kaptam kölcsön: Északi útja – Az északnyugati átjáró (1923), A Déli-sark meghódítása (1924), Az Északi-sark meghódítása (1926). Legalább háromszor (de lehet, hogy többször) olvastam el mindegyiket. Ez a szokásom máig megmaradt. Ez a legbiztosabb jele, ha lenyűgöz, magába vonz a könyv, nem akaródzik elengedni. A legkedvesebb regényemet, Thomas Mann József és testvéreit eddig tizennégyszer olvastam. Egyszer a Tátrában, míg a kedvesem síelt, egyszer térdműtét után, utoljára, amikor 16 éve beköltöztem a többezernyi könyvemet is befogadó otthonomba. A beköltözésemkor az első könyv, amit olvastam, az osztrák Christoph Ransmayr A repülő hegy című tüneményes, extrém epikus nyelvi éneke. Azóta tízszer olvastam (még az időpontokat, helyszíneket, alkalmakat is rögzítettem. Utoljára 2021. 07. 22-én, amikor megtudtuk, hogy Samut felvették biológushallgatónak), és mindig a kezem ügyében van, gyakran bele-beleolvasok. Utazás ez is, Írországból Kelet-Tibetbe, egy ismeretlen hegy meghódítására. Ransmayr írja a 15. oldalon: „…a múltat jelenné alakíthatta…”. A számomra fontos, meghatározó könyvek és utazások a múltat képesek jelenné alakítani.
Visszatérve Amundsenhez, a Déli-sark felfedezőjéhez (1911. december 14.) és Nansenhez (aki elsőként szelte át síléccel Grönlandot), közel 40 éves koromban miattuk látogattam meg szívdobogva Oslóban a Fram Múzeumot, melyet a Fram (Előre) nevű sarkkutató hajóról neveztek el. Újra átéltem a gyerekként olvasottakat, a zord jeget, a kegyetlen hideget, a napfénynélküliséget, éreztem a téli tenger illatát, és rá kellett döbbennem, hogy Amundsen ereje, céltudatossága, kitartása valahogy összekapcsolódott bennem paraszt nagyapám szívósságával, energikusságával.
Órákig álltam a Bygday múzeumban a hajó mellett, mellyel a mindenre elszánt és nagyon felkészült, kemény Amundsen 1910 és 1912 között elérte a Déli-sarkot. Ez a háromárbócos szkúner volt Nansen sarkkutató hajója is, melyet modernizáltak Amundsen útja előtt (például kicserélték a gőzgépet svéd dízelmotorosra). Aztán két órát töltöttem ámulva-bámulva a kutató hajó belsejében, rögzíteni memóriámban a berendezést, a tárgyakat (a múzeum honlapján egy videó lejátszásával ez bármikor felidézhető). Zakatoltak bennem a gyerekkori könyvolvasás emlékei. Tíz hónappal az antarktiszi partraszállás után érte el Amundsen a Déli-sarkot. Akkor ott, az oslói Fram-múzeumban történt meg velem először, hogy összecsúsztak bennem az idősíkok, az érzelmi emlékek és amit már 8–9 évesen így neveztem el: élettanulságok. Kívülről és egyszerre láttam a nyurga, nyughatatlan, magányos kislányt, aki voltam – kezében könyvvel – és a múzeumban megrendülten ülő, figyelő, szakmai karrierjére készülő kíváncsi lényt.
A hajóút a különleges múzeum elhagyása után az oslói buszterminálig 15 percig tartott. Azt éreztem, hogy a Fram sarkkutató hajó bejárása során részese lettem annak a történetnek, amit az Amundsen-könyv komótos olvasása közben rögzítettem a lelkemben. Valójában ez után váltam elkötelezett múzeumlátogatóvá és a kitüntetett múzeumi látványok felsorakoztak a legkedvesebb könyveim mellé, azaz személyiségem változásaiban döntő szerephez jutottak a könyvek (József és testvérei, Tonio Kröger, Feltámadás, Az eltűnt idő nyomában, A tulajdonságok nélküli ember, Az átváltozás, Mester és Margarita, Emlékiratok könyve és így tovább) mellett a múzeumok (Paul Klee Zentrum, Beyeler Múzeum, Musée Marmottan Monet, Musée d’Orsay, Centre Georges Pompidou, Rijksmuseum, Katalán Múzeum, Muzeo Nacionale Etrusko di Villa Giulia, Heraklion Archeological Museum és még felsorolhatatlanul hosszú lista – elnézést az olvasótól).
Vörösmarty kérdésére egyértelmű a válasz: igen, ment előbbre a könyvek által a világ… És egészen bizonyos, hogy az én életem a könyvek által lett az, ami. „Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit / Agyunk ihlett órákban teremt. / S ha összehordtunk minden kis követ, / Építsük egy újabb kor Bábelét” (Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban). Érdemes volna a Csak úgy … sorozatban könyvtárakról is írni, ahol tanulhattam és dolgozhattam (Bibliothéque Nationale de France, British Library, Dán Királyi Könyvtár, Hamburg Egyetemi Könyvtár, Német Nemzeti Könyvtár, Lipcse és természetesen 1960-tól a Széchényi Könyvtár, majd 1986-tól a BME Könyvtára stb. stb. stb.).
Még volt néhány meghatározó könyv Nagykanizsán. 1955 januárjában Budapestre költöztünk. Addigra számos útikönyvet olvastam első tanító nénim közvetítésével, illetve anyám 40–50 könyvéből, a Franklin Társulat Világjárók sorozatából azokat, amik megvoltak (egyre emlékszem: Philipp Berger: A föld csodái). Pestre költözésünk után minden ünnepre könyvet kértem, az első most is megvan – Thor Heyerdahl: Tutajjal a Csendes-óceánon – A Kon-tiki expedíció. (Természetesen Oslóban ezt a múzeumot is órákon át csodáltam.)
Kétszer-háromszor olvastam el a kedvenc Verne Gyula-regényeket – Nemo kapitány, A rejtelmes sziget, Nyolcvan nap alatt a Föld körül, Utazás a Föld középpontja felé, Utazás a Holdba –, a többit egyszer. Verne víziói, a regényeiben szereplő különös találmányok (például tengeralattjárók, műholdak) megerősítették bennem a földrajzi felfedezésekről, nagy utazásokról olvasottakat: magas hőfokon hittem az emberi zsenialitásban és az akaratban, ami arra sarkalt (körülbelül 60 éves koromig), hogy nagy célokat tűzzek magam elé.
A gimnáziumi latinórákon minden félév elején választani kellett egy jelszót. Nyolc féléven keresztül mindig ugyanazt körmöltem a füzeteimbe és a tankönyvekbe: Perfer et obdura (Ovidius) – azaz elviselni és kitartani a végsőkig. Magamnak így fordítottam át: határozd el és vidd véghez! Mint Amundsen, Nansen (később Leuvenhoock, James Cook, Freud, Margaret Mead, Schrödinger, Hawking – igyekeztem tőlük és róluk és még sokakról minden hozzáférhetőt elolvasni) és Verne Gyula bátor, fegyelmezett, fantáziadús, káprázatos hősei. A mizantróp és mindent tudó Nemo kapitány és a minden nehézséget legyőző, továbbjutó Amundsen voltak az első férfiak, akik felkeltették érdeklődésemet a szerelem iránt. És olthatatlan vágyat a tenger iránt. „A tenger ölén érdemes csak élni! A tenger ölén van csak igazi függetlenség! A tengerfenéken nincsenek urak és hatalmasok! A tenger alatt én szabad vagyok!” – vallotta Verne 1868-ban. Mindig minden tengeren vagy tenger mellett töltött bódult, elvarázsolt állapotomban őt idéztem: „A tenger a mindenség… A tenger a lét csodálatos kiapadhatatlan gazdagságát hordja méhében: csupa mozgás és szeretet. Az élő végtelenség.” (Hajóutak Krétára és Santorinire, két nyári együttlét Bozsava szigetén, az Öresund hídon Malmö és Koppenhága között oda-vissza a tenger felett és így tovább.)
Vernének köszönhetem, hogy a hetvenes években nyitottá váltam a sci-fik, a tudományos fantasztikus művek iránt. Isaac Asimov Alapítványát legalább ötször olvastam, az Alapítvány–Birodalom–Robot univerzum segített az akkorra már eléggé beszűkült olvasmányélményeim (modern képzőművészet és művészetszociológia) újbóli kitágításában, illetve abban, hogy kíváncsi nyitottsággal a természettudományi ismeretterjesztő irodalom felé forduljak. A sci-fik (földön kívüli élet, idegen lények, időutazás, alternatív történelem stb. – mindenekelőtt Lem, Clarke, Bradbury) lassan kikoptak, elmaradoztak; leginkább még az úgynevezett science fantasy irodalmat követtem egy ideig, majd két kisebb unokámmal a kedvenc sci-fi filmjeiket (főként a Star Wars sorozatot, sokszor), ám megerősödtek és máig tartanak Samu fantasztikus ifjúsági regényei, telítve kultúrtörténettel, mitológiai hősökkel. Nemcsak a közérthető szintű ismeretterjesztő műveket olvasom lelkesen, hanem azokat is, amelyekért – a megfelelő ismeretek hiánya miatt – meg kell küzdenem. Amundsennek, Vernének és Jókai Mórnak (A jövő század regénye) köszönhetően máig követni igyekszem a földrajzi és biológiai felfedezéseket (evolúció, genetika, agykutatás, etológia stb.), és rendkívül zavar, hogy számos terület a saját hiányosságaim miatt zárva marad előttem (például biokémia, informatika). A szerzők felsorolhatatlanul sokan vannak, Albert Einsteintől Csányi Vilmosig, Stephen Hawkingig.
Képzőművészet és tudomány
Fogékony és okos gyerek voltam (valószínűen okosabb, mint most): az első olvasott könyv, a Mindentudó professzor 1950-ben életre szóló kérdések megfogalmazására tanított. Ezek egy részére változtak a válaszok az elmúlt hét évtized alatt, egy részükre pedig ma sincs egyértelmű válasz. 1972-ben, magyar és nemzetközi szépirodalommal, társadalomtudományi (filozófiai, pszichológiai, szociológiai) szakirodalommal a memóriámban, szellemi tarsolyomban találtam rá arra a könyvre, amely korszakunk talán legjelentősebb felfedezését ismerteti, és amely egész további szemléletmódomat ugyanolyan erőteljesen meghatározta, mint a gyerekkoromban Nagykanizsán olvasott első könyvek. Ez pedig James D. Watson A kettős spirál című kötete (Gondolat Kiadó, 1972; az eredeti közlemény 1953-ban jelent meg a Nature-ben, a könyv 1968-ban angolul). Az amerikai Watson 25 éves volt, amikor társával, az angol Francis Crickkel Londonban megalkotta a DNS (dezoxiribonukleinsav), a kettős spirál szerkezetének modelljét, a modern biológia egyik határkövét. 1962-ben Nobel-díjat kaptak.
A könyv magyar nyelvű megjelenésekor és olvasásakor 28 éves voltam, az az év volt életem talán legalapvetőbb fordulópontja: megkezdtem tudományos kutatásaimat és publikációimat. Az az őszinte beszéd, ahogy Watson a tudományos felfedezésekről, a tudósok hétköznapi munkájáról, a nehézségekről, megtorpanásokról írt, példamutató volt számomra a rá következő évtizedben. Idézet a műből: „könyvem – remélem – megmutatja: a tudomány ritkán halad nyílegyenes úton, amint a laikus képzeli. Botladozásai (olykor éppen hátrafelé) sokszor nagyon is emberiek, s fontos szerepet játszanak bennük a személyek meg a kulturális hagyományok”.
Még valami abszurdot el kell mondanom lezárásként. Nem jellemző, hogy látomásaim legyenek, de amikor először voltam Krétán, a Knossos palota lépcsőházában tényleg rémülten torpantam meg. A vörös-fekete oszlopok mögött a falon a freskókba mintha a DNS molekula szerkezetét láttam volna bele. Londonban a Természettudományi Múzeumban próbáltam felfogni a DNS szerkezetét, melyet Watson és Crick készített, és első látásra mobil szobornak tűnt. De hogy Krétán, a legalább 3500 éves Palazzóban? Ez az irracionális nonfiguratív falfreskó indította el bennem a képzőművészet és a tudományos felfedezések közötti összefüggések iránti érdeklődést, amelynek betetőzése talán a legjobb, de legalábbis a legérdekesebb szemináriumomhoz vezetett. Tudomány és művészet címmel hirdettem két féléves kurzust tudományfilozófiai doktoranduszoknak. A 40–50 éves hallgatók mérnökök, informatikusok voltak, legalább két diplomával (többségük a Sztakiban dolgozott). A képzőművészetben gyakran hamarabb jelentek meg olyan jelenségek, amelyeket a tudomány később felfedezett. Ehhez a kurzushoz nem jutottam volna el a művészettörténeten és szépirodalmon túli olvasmányok nélkül.
A Mindentudó professzoron 6 évesen elindulva, majd 28 évesen A kettős spirálon át jutottam el a 55 évesen – fenti szemináriummal – a belőlem kihozható intellektuális csúcsra. Leeuwenhoekon, Spinozán, Schrödingeren és a saját szakmáimban számomra meghatározó könyveken (Panofsky, Gombrich, Baxandall, Belting, illetve Max Weber, Simmel, Bourdeau, Goffmann és mások művein) keresztül. A negyven éven át tartó egyetemi oktatásban természetesen nemcsak a szakkönyveket, hanem a szépirodalmat és a természettudományból olvasottakat is hasznosítottam.
Megérteni a külső és belső utazásokat
Ha folytatom a Csak úgy… sorozatban a könyvek hatásáról írottakat, két további részt próbálok majd megírni: egyrészt a töméntelen szépirodalmi műből kiválasztani az életemet, a lelkivilágomat, gondolkodásmódomat meghatározókat (Thomas Mann, Kafka, Nádas Péter, Semprun, Proust stb.), másrészt a minden másból kiemelkedő jelentőségűeket (Epiktétosz, Nietzsche, Freud, Stephen Hawking, Richard Dawkins stb.).
Mivel egyáltalán nem biztos, hogy ezt a két további nehéz fejezetet meg tudom majd írni, itt most azzal búcsúzom, ami 2008 karácsonya óta a leggyakrabban újraolvasott könyv számomra: Christoph Ransmayr: A repülő hegy (németül Fischer Verlag, Frankfurt am Main, 2006; magyarul Kalligram, 2008, fordította Márton László). Ez valójában egy epikus nyelvi ének, szabadversben írt regény, telis-tele rejtett tüneményes haikuval. Utazás, mint Amundsen és Semprun regénye. Fizikai, térbeli, időbeli, lelki értelemben egyaránt. A vidéki Írországból, West-Corkból Kelet-Tibetbe, Khamba, a Himalájába, meghódítani egy addig ismeretlen hegycsúcsot. A legendás Phur-Rit, a Repülő hegyet. És közben Padraic, a történet mesélője nagy utazást tesz emlékeiben. Gyerekkorában, a szerelemben, önmagában.
Ahogyan Nagykanizsán 1950 és 1955 között Amundsen, Nansen, Verne, illetve már Budapesten néhány regény (például Thomas Mann Varázshegy, Lev Tolsztoj: Feltámadás, Jack Kerouac: Úton, Szerb Antal: Utas és holdvilág és így tovább) segítettek útkereséseimben, A repülő hegy segített megérteni külső és belső utazásaimat, és felkészülni átlépni az öregkori ismeretlenbe. 64 éves voltam, amikor unokáim anyjától megkaptam karácsonyi ajándékként. Ez a könyv – sok más könyvhöz hasonlóan – segített „az időn is keresztül visszakapaszkodni a múltba” (Ransmayr).
S. Nagy Katalin