::: Csak úgy #20
A Csak úgy… a művészetről sorozatban írtam az épületekről, a szobrokról, a színházról, a filmekről, a zenéről, a könyvekről és a versekről. Pontosabban arról, hogyan kapcsolódtak hosszú, sok rétegű, ellentmondásokkal teli életemhez, melyek váltak sorsom szerves részeseivé, meghatározó alapelemeivé. A festményekkel találkozás késői élmény, viszont 24 éves koromtól vezérlő csillagommá váltak, még a költészetet is háttérbe szorították. Ezért írok a sorozat lezárásaként a képekről. Nem képelemzéseket (nagyon sokat írtam főként az Arnolfini Szalon esszéportálon és a Liget folyóiratban, több kötetem is megjelent – Föld-hajó, 1993; Más-kor. Festők, képek, kiállítások, 2009; Képekről 1. 2. 3, 2014; Képekről, 21 esszé, 2020). Megkísérlem végigkövetni a képekhez vezető utat.
Nagykanizsa, Gyékényes
Amíg Nagykanizsán laktunk, vallásos katolikus anyám eleinte a 18. században épült barokk, ferences Alsóvárosi Szent József templomba járt minden vasárnap misére, majd amikor a Sugár úti dupla kertes házba költöztünk, a Felsővárosi Jézus Szíve templomba. Mindenféle ürügyet kitaláltam, hogy kibújhassak a kötelezettség alól. Utóbbi is a 18. században épült barokk műemlék. Nagyon kedveltem előtte ücsörögni a Deák téren, bámulni a közeli eklektikus, szecessziós épületeket, verset olvasni hangosan. Egyik templom belseje sem vonzott, amikor negyven év múltán visszatértem, rémültem szembesültem azzal, hogy semmire sem emlékszem. A főoltár és a mellékoltárok képeire sem.
És ugyanez vonatkozik a gyékényesi Szabadság téri Szent József katolikus templomra is, amely 1830 és 1838 között épült. Ha nagyapámnál voltam, nem volt kérdés, hogy vasárnap délelőtti program. Együtt mentünk a templomig, ő kint várt rám (sosem ment be a szemközti kocsmába a többi férfival). Rábízott anyai nagyanyám rokonára, az alacsony, dundi, 3 gyereket nevelő Horváthné Aracsi Katica nénire, vele mentem be. Szívesen hallgattam az orgonát, az éneket, a többi nem érdekelt.
Természetesen voltak Keresztút képek a falakon, sosem néztem meg. Falusi rokonaim gyékényesi, őrtilosi, perecsenypusztai, zákányi otthonaiban nem voltak festmények, csak néhány szentképnyomat és esküvői fotó. Anyám fiatalon komoly kézügyességről tanúskodó gobelinképeket készített jó színérzékkel, ezek aranyozottnak tűnő blondel keretben voltak a lakásban. Testvéreim kedvelték őket, engem inkább taszítottak, főként témájuk (például vadászat) miatt. Viszont a konyhában lévő, általa hímzett falvédők humora, groteszksége és főleg a feliratok vonzottak. A falusi rokonokat is ellátta hasonlókkal (például: Jó vizű kútnak sok a merítője, csinos dolgos lánynak akad is kérője, jaj de bajos a szerelmet titkolni, tövis közül is ibolyát kiszedni; Az én asszonyom nagyon örül, ha nem járok a korcsma körül).
A számomra mintaadó Róthné polgári lakásában nyilvánvalóan voltak festmények a falakon, de nem emlékszem ezekre, nem figyeltem fel rájuk. A zongora érdekelt, a könyvek és az aranyozott szélű 19. századi, virágmintás meisseni porcelán csésze, amelyből minden látogatásomkor a kakaót ittam, illetve az a Zsolnay lila mályva virágmintás csésze, amiből Róthné itta a teát.
Kanizsán majdnem elindult a találkozás a festészettel. 1954 őszén ötödik osztályosként a rajztanárom, a sokgyermekes Pasqualetti néni hamar felfedezte, hogy kétbalkezes vagyok, ha rajzolni vagy festeni kellene, de be nem áll a szám, ha képeket mutogat. Mondom, mondom megállíthatatlanul, hogy mi minden látható és láthatatlan bennük. 1955. január elején Budapestre költöztünk, és ugyanez folytatódott a rajzórákon. Tanárunk (aki később a Vígszínház neves díszlettervezője lett) hamar felajánlotta, hogy üljek ki a tanári asztalhoz, meséljek az órai feladathoz kapcsolódva, ő pedig elkészíti helyettem a kötelező feladatot.
Budapest, 1955–1967
Képzőművészet ügyben szinte semmi nem történt ebben a periódusban. A Benczúr utcában laktunk, testvéreim gyakran jártak a jégpályára, én egyszer sem, és hiába volt közel a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok, nem vonzott, nem látogattam meg egyiket sem.
A szomszédunkban lakott egy kanizsai család, a lányuk grafikus tervezőnek tanult. Nála láttam először képzőművészeti könyveket és színes reprodukciókat. Kettőre figyeltem fel. Monet Három halászhajó (1840) című képe a normandiai tengerparton készült, a formai és színhatások hatottak rám, a tenger tajtékzó hullámainak és a levegő áramlásának érzékeltetése a széles ecsetvonásokkal. A másik: Van Gogh: Horgászcsónakok a tengerparton Saintes-Maries-de-la-Mer-ben (1888). Kölcsönkaptam egy-egy francia nyelvű albumot mindkét festő munkásságáról. Emlékezetem szerint ezek voltak az első képzőművészeti könyvek, amiket megismertem. A gimnáziumban franciául tanultam négy évig, nem okozott gondot a szöveg megértése. Valami mintha megérintett volna, de annyira unalmasak voltak számomra a kötelező művészettörténeti órák, hogy elhessegettem magamtól.
1967 – fordulat Leningrádban
A nem várt és nagyon is meglepő fordulat 1967-ben következett be, Leningrádban. A Néva folyó torkolatához közel, a Finn-öböl partján álltam, megrendültem a tenger láttán. A Dráva és a Duna iránti elkötelezettséggel szuszogva, mélyeket lélegezve próbáltam felfogni a tenger látványát, az áramlásokat, a változó színeket, az illatát. 23 éves voltam. Valami alapvetően megváltozott bennem. Hirtelen egy fiatal pár futott előttem, követtem őket, ameddig lehetett. Később gyakran megnéztem az Egy férfi és egy nő című francia romantikus filmdrámához a tengerparti jeleneteket (a két főszereplő, Anouk Aimée és Jean-Louis Trintignant lettek a kedvenc színészeim), hogy újra és újra átéljem a számomra szimbolikussá váló futást a szárazföld szélén. A fiúról tudtam, hogy szobrásznak tanul, ő szólított meg a hosszú vonatúton, néztük az ablakon át az elfutó orosz tájat, és megállás nélkül szobrokról és festményekről beszélt. A balti-tengeri találkozás után együtt néztük meg az Ermitázst (az első múzeum életemben), a Puskin Emlékmúzeumot, a Szent Izsák székesegyházat. Dombrovszky István Tuta kitűnő idegenvezető volt. Kaptam tőle egy reprodukciót – Rembrandt: A tékozló fiú visszatérése (1668). Ez volt az első festmény reprodukcióm, sokáig őrizgettem.
Nagyon sok jelentős múzeumba vezetett a sorsom, néhányat elég jól megtanulhattam (Louvre, Le Centre Museum, Musée d’Orsay, Párizs; Gemäldegalerie, Altes és Neues Museum, Pergamonmuseum, Berlin. És felsorolhatatlan, de ezért néhány még a legkedvesebbekből: Paul Klee Zentrum, Bern; Beyeler Museum, Bazel; Musée Marmottan Monet, Párizs; National Etruscan Museum, Róma). És nagyon sok tengert láthattam, úsztam bennük, hajóztam rajtuk (csak a legek: Földközi, Égei, Krétai, Adria, Északi, Balti). Mindig minden múzeumban az elmúlt évtizedekben, illetve mindig minden tengerben, tengeren újra és újra átéltem a 23 éves kori élményt a Finn-öböl partján: valami egészen új kezdődik az életemben.
Nem sokkal hazajövetelünk után Tuta meghívott Keleti Károly utcai, 6. emeleti műtermébe. Szinte az első látogatáskor feltette a kérdést: miért nem foglalkozol inkább velünk, ma élő-alkotó képzőművészekkel? A rajzait nézegettem éppen. Ma a Keleti Károly utcai lakásom előszobájában látható az, amelyet először nekem ajándékozott. Nem sokkal ezután barátaival együtt kivittek Rákosligetre, ahol egy lerobbant szocreál művelődési házban a Művészetbarátok Körének támogatásával Tóth Tibor festőművész, rajztanár rendezett zsűri nélküli bemutatókat különböző szemléletű alkotóknak, fiatal avantgárdoknak is, és a helyi művészeknek is (Czimra Gyula, Laborcz Ferenc, Parrag Emil például). A Kádár-korszak hivatalos 3T (támogatott–tűrt–tiltott) rendszerébe az is belefért. A „zártkörű klubestnek” nevezett bemutatókra, beszélgetésekre meglepően sokan vállalták a hosszú utazást a belső kerületekből, köztük én is, hiszen egy új világ nyílott ki előttem, beletanultam a képzőművészeti nyelvbe. 1967 nyarán elmentem Mohácsra művésztelepre Tóth Tiborral és tanítványaival. Órákon át figyeltem, hogyan rajzolnak, festenek az alkotóművésznek készülő kortársaim. Ősszel kirándultunk Zebegénybe a Szőnyi István Emlékmúzeumba, Szentendrére, a „festők városába”. Egyre több képzőművésszel alakult személyes kapcsolatom (Kováts Albert, Schéner Mihály, Illés Árpád, Váli Dezső és mások), jártam hozzájuk bámulni, csodálni, ahogy dolgoznak, ahogy teremtik a művet, hosszú beszélgetésekben tanulni tőlük, és elolvasni mindent, amit ajánlottak.
Ország Lili bizalma
Tóth Tibor 1968 szeptember elején közölte velem, hogy október 13-án Ország Lili-bemutató lesz, melyet én fogok rendezni, az előkészítéstől a képek hazaszállításáig mindent intézni, szervezni. 24 éves voltam. Semmi. Se diplomám, se szakmám, tévelyegtem egyre türelmetlenebbül a saját útkeresés labirintusában. Ma sem értem, hogy Ország Lili mért fogadta ezt el, mit látott meg bennem. Ő akkor már túl volt a nagyon sikeres székesfehérvári kiállításán, magángyűjtők vásárolták a képeit. Meg volt elégedve a képek kiválasztásával, a rendezéssel, a beszélgetés irányítgatásával. Velem. Amikor visszavittem neki a gondosan becsomagolt képeket, marasztalt. Nézte a tenyeremet, az írásomat, a születési dátumokat. Én földhözragadt hitetlen voltam, szóhoz sem jutottam az ő karizmatikus egyéniségétől, magasrendű műveltségétől. Megbízott bennem. Rendszeresen meglátogathattam a kicsi lakásban, ahol a monumentális írásos festményeket teremtette. Egyszer csak kiderült, hogy a földre tett farost fölé guggolva alkot. A csaknem monokróm felületen betűk, kövek, írástöredékek, falmaradványok, elmúlt civilizációk romjai, monotípiának tűnő felület, motívumok lebegése az időben és térben. Elvarázsoltak. Ország Lili 1969-ben festett olajképe, a Románkori Krisztus máig a hozzám legközelebb álló festmények egyike. Szakrális jelekkel, utalásokkal teli. Talán a Siratófal Jeruzsálemben? Talán archaikus korabeli várfal vagy középkori templomrom? Nem tudom megfogalmazni a hatását. Elementáris volt, mint a Dráva felett öt éves koromban először látott villámcsapások, mint 1956 elején a Benczúr utcában átélt földrengés, mint a váratlan vihar 1967-ben a Finn-öbölben a Balti-tengeren.
Eldőlt. A festészet megértése és közvetítése a sorsom. Az én utam. Amikor a nyolcvanas évek végén először láttam az 1150 körül készült sugárzó Krisztus-szobrot a chartres-i székesegyház úgynevezett Királykapu feletti részen egy mandalában, mintha figyelmeztetés lett volna: megérett az idő – és én is –, hogy nekiálljak egy Ország Lili-monográfiának, oeuvre katalógussal. (1993-ban jelent meg, a Nemzeti Galériában mutatták be. Aztán 2013 májusában jelent meg az Arnolfini Szalon esszéportálon képelemzésem a Románkori Krisztusról.)
1967–68-ban Dombrovszky István Tuta, 1968–69-ben Ország Lili indítottak neki a nagy utazásnak. 1967 decemberében jelennek meg először képzőművész nevek abban a naplószerű kockás füzetben, amelybe folyamatosan verseket írtam. És egyre több idézet festőktől. Az első Matisse-tól, aki Tuta egyik kedvence volt, aztán csupa nagy betűvel: Chagall, Rouault, Braque, Kandinszkij, Klee, Pollock, Henry Moore. Éjjel-nappal művészettörténeti könyveket olvastam, albumokat lapozgattam. A semmiből jutottam el 1975-ben az ELTE-n a művészettörténeti doktorim megvédéséhez. Ország Lili ajánlásával ismertem meg Anna Margit, Bálint Endre, Vajda Júlia és Vajda Lajos, Schaár Erzsébet, Korniss Dezső, Gedő Ilka és mások életművét. 1969 és 1975 között 120 magyar művésszel készítettem több órás interjút. Elkezdtem kiállításokat rendezni klubokban, művelődési házakban főként korosztályombeli művészeknek. Közben múzeumok, galériák itthon, Prágában, Krakkóban, Gdanskban és 1970 őszén Rómában. És 1971-ben az első könyvem a Mai magyar művészet sorozatban Anna Margitról (az utolsó Szirmai Imréről, 2022-ben).
Mintha mindig is körülvett volna
Mi történt a műtermekben, a kiállításokon a festmények láttán? Hiszen 23 éves koromig észre sem vettem őket. A versek és a matematika volt a legvonzóbb – a vizek, a hegyek, a fák, a tájak mellett. Szünet nélkül habzsoltam a könyveket, az irodalom mellett a felfedezésekről szólókat, az útleírásokat és a filozófiát (Epiktétosz, Spinoza, Nietzsche). 5–6 éves koromtól „a könyv” volt a mindenség megtestesítője, elválaszthatatlan tartozéka a létezésemnek. Eszköze a tudásnak. Könyvgyűjtő szenvedélyem is nagyon korai (csak folytattam, amit a föníciaiak, görögök kezdtek, a rómaiak honosítottak meg, és anyám szerint bátyjától, Rosenheim Oszkár újvidéki laptulajdonostól, szerkesztőtől örököltem). Rám is vonatkozott, amit Seneca fogalmazott meg: a könyv kedvelése a tanulatlannál a tudomány iránti hódolat, áhítat. Számomra a könyv – szóljon bármiről, bármilyen a külseje – műtárgy volt, akárcsak a középkorban. A könyvek, az írás, a betűk, a könyvtárak iránti elkötelezettségem, olvasásszenvedélyem nem szűnt meg – de 1968 mégis éles cezúra: hirtelen és elképesztő sebességgel derült ki, hogy számomra a festészet az erőteljes megszólító, az érzelmeimet és a gondolataimat megmozgató, a közeg, amiben kezdettől otthonosan mozgok. Mintha mindig is körülvett volna – mint a Dráva, a Balaton, a Duna, a tenger. A tengert (Balti-tenger, Finn-öböl) és a festményeket (Ermitázs, Leningrád) egyszerre ismertem meg. 54 éves koromig rendszeresen és sokat úsztam. Úszás közben éreztem magam szabadnak és fogadtam el testi és lelki adottságaimat (olykor a szerelemben, és néha hegyekkel keretezett tájban). Nem tudom, miért írhatta felül bennem a festészet a költészetet, a zenét, olykor még a természetjárást is.
Az egyiptomiak és a görögök is maguknak tulajdonítják a festészet felfedezését. Ma már 30–40 ezer éves barlangrajzokat, sziklarajzokat is ismerünk. Amikor 1975-ben az óceán közelében lévő Altamira-barlangban szájtátva, elnémulva bámultam az őskőkorszaki, a felső paleolitikumban készült festményeket, átjárt a bizonyosság: én már jártam itt valaha, láttam, tapintottam ezeket, barangoltam a körülbelül ezer méter hosszú kanyargó járatokban, a szénnel, okkerrel, hematittal készült műveket belülről ismerem, a rég kihalt sztyeppei bölény csordájának megörökítésében én is részt vettem (azaz valamelyik ősöm).
„Az itt már jártam valaha” (Bálint Endre festményeinek címe), ezt én is festhettem volna élmény végigkísérte képnézegetéseimet. Azokról tudtam könyveket írni, akik művei láttán átélhettem ezt (Anna Margit, Chagall, Farkas István, Ország Lili, Mózes Katalin, Szirmai Imre). Altamira után 1978-ban Amszterdamban éltem át igen intenzíven ezt a különös, összetett, tulajdonképp irracionális élményt a Rembrandt- és a Van Gogh-képek felfedezésekor, majd ugyancsak 1978-ban nyári európai körutazásom végén Paul Klee-vel való találkozásomkor Zürichben.
Kitérő: festménykutatások
1969-től jó ideig főként festménybefogadás-kutatásokkal foglalkoztam. Múzeumokban: Budapesti Történeti Múzeum, Nemzeti Galéria, Miskolci Galéria (ez utóbbi kettőben az általam rendezett Kísérleti Kiállításokon), művésztelepeken, lakásokban (Budapesten, Borsod-Abaúj-Zemplén és Zala megyében, a televízió képzőművészeti műsorai kapcsán).
A témákhoz kapcsolódóan minden szociológiai, pszichológiai, esztétikai szakirodalmat elolvastam – Madame de Staël és Hyppolite Taine munkáitól kezdve Mannheimen, Antal Frigyesen, Hauser Arnoldon (a szakdolgozatomat a magyar művészetszociológia kezdeteiről írtam), Pierre Bourdieu-ön át (1981-ben voltam először Párizsban az intézetében) Vera Zolberig. És rendszeres múzeum- és kiállításlátogatóvá váltam itthon is és külföldi útjaimon is.
Nem a festmények szépségében rejlik a magyarázat arra, hogy miért ez lett a szakmám, a kutatási területem, legbenső indíttatású érdeklődésem, vonzódásom. Hiszen a zene nem-evilági, spirituális, szavakkal elmondhatatlan, a lélek rejtett régióiba szépsége számomra kötelék a létezéshez (Bach, Mozart, Bartók a szentháromság) 12 éves korom óta. A versek időtlen szépsége, ritmusuk, terük, varázsuk, energiáik kötnek, kötöznek az élethez, segítenek a mindennapokban, az elbizonytalanodásaimban 5–6 éves koromtól kezdve (nincs olyan szentháromság, mint a zenében, sokakban hiszek, sokakban tudok megkapaszkodni. József Attila, Apollinaire, Blaise Cendars, Radnóti, Pilinszky).
És a festmények?
Színek, színfoltok, árnyalatok. Fények, árnyak. Melegség, hidegek, valószerűek és valószerűtlenek. Kontraszthatások. Vonalak. Irányok, függőlegesek, vízszintesek. Perspektíva. A tér, előtér, középtér, háttér. Felület, gesztusok, kézjegyek. És: szimbólumok, allegóriák, motívumok, titkok. Jelentésrétegek. Ez itt az összegzése annak, ahogy 1986 óta képelemzéseket írok. És ez még mindig kevés.
Az észlelés, az érzékelés, az érzelmek. A festményen és a nézőben. Persze, ez már művészetfilozófia (Platón, Plótinosz, Alberti, aztán Heidegger, Gadamer, Lyotard), esztétikai szociológia (a művek befogadásának társadalmi mechanizmusa), a forma (Gestelt) pszichológiája, a művészet pszichoanalitikája, az idegtudományok legújabb felfedezései és így tovább. De ez csak az én korlátolt, korlátozott műveltségem, olvasottságom (alig tudok valamit a kínai, a japán, a hindu, az arab-iszlám képelméletekről, művészettörténetről). A 12. században élt bencés apáca, Hildegard von Bingen a zenét a paradicsomra való visszaemlékezésnek tekinti, elválaszthatatlannak az esztétikától és a metafizikától. A festészet jelentős műveire is igaz ez.
Át- és átszövik az életemet, a sorsomat a festmények, az 1968-ban rendezett Ország Lili-kiállítástól a 2023-ban létrejött Együtt egyedül (Artézi Galéria) kiállításig, és közöttük a számomra legigényesebbek, mint például Farkas Istváné a Budapesti Történeti Múzeumban és a római Vittorio Emanuelében, Ország Lilié a Diósgyőri Vármúzeumban és Londonban, a holokauszt kiállítások a Magyar Zsidó Múzeumban, Rómában és Berlinben, és sorolhatnék számos kedvencemet, köztük például a Második generációról szólót a 2B Galériában. Az előkészületek, a katalógusírások, a rendezés ideje alatt megszűnt számomra a világ, a saját énem, beleléptem a művész (művészek) teremtette makrokozmoszba, a kiállított festmények mikrokozmosza pedig még hetekig magába zárt. Ahogy egy-egy festő életműve belém települt, intellektusom, gondolkodásmódom és érzelmi életem részévé vált.
Bosch triptichonja
Az első festmény, ami megrázott, lenyűgözött és hatása alól máig nem tudtam kivonni magam: Hieronymus Bosch 15. század közepén született holland festő triptichonja Madridban, a Pradóban. Ember és a természet. Növények, állatok szimbiózisa, a középkori keresztény mítosz motívumai, vallási asszociációkat keltő víziók. Ég, istenség, föld, ember, álmok, pokol, bűnök. Amikor 2013-ban az Arnolfini Szalon esszéportálon megjelenő képelemzést írtam, hihetetlenül élesen idéződtek meg az emlékek arról, hogy A gyönyörök kertje (1500 körül) univerzuma hogyan vonzott magához szépsége, önzetlensége, színkezelése, színgazdagsága, kristályos tónusa, ragyogása által. Akkor már elkötelezett híve voltam Panofskynak, felfogtam, mennyire megfejthetetlenül gazdagok a mű jelentésrétegei. 1975-től máig azt gondolom, hogy a sok kiváló értelmezés, sokféle monográfia mellett nem készült még el a Boschhoz méltó könyv. Szakemberek együttműködése hozhatná létre (asztrológus, démonológus, bestiáriumok és flamand miniatúrák szakavatott látói, 15. századi fametszetek történészei, misztikus szerzők ismerői és így tovább). Az én tudásom nagyon kevés, töredékes Bosch megfejtéséhez. Amit alapvetően ebből a festményből tanultam meg: ebben a nyitott kompozícióban, végtelen világban minden mozgásban van, nincsenek statikus elemek a képen.
Szédültem. Katarzist éltem át. Mint 1972-ben az Akropolisz láttán. Igen. Fiziológiai, idegrendszeri, vérkeringési hatást váltottak, váltanak ki belőlem az intenzíven megrázó képek.
Rembrandt önarcképei
A megdöbbentő, felkavaró élmények 1978 nyarán értek. Tíz évvel azután, hogy Ország Lili, Anna Margit, Bálint Endre és Vajda Lajos festményei örökre eljegyeztek, főfoglalkozású képnézegető lettem. Először Rembrandt Amszterdamban a Rijksmuseumban. Mindenekelőtt A zsidó menyasszony (Izsák és Rebeka címen is ismert, 1665–1669).
És az önarcképek (1628, 1661, 1669), Jeremiás (1630), Tóbiás és Anna (1626), Olvasó öregasszony (1631) – nem sorolom tovább. Amennyi időt csak lehetett, előttük töltöttem (később is, amikor Amszterdamban lehettem, például 1998-ban, azaz húsz év elteltével, illetve néhány esztendeje, amikor elmentem elbúcsúzni tőle és a várostól). Gazdag, sokrétű anyaga, fölényes technikai tudása, magabiztos felületkezelése példátlan az európai művészetben. Több rétegű alapozás után alakította az érzékeny textúrát, barnássárga okkerrel teremtette meg az arany fényű ragyogást. Szerettem nyomon követni, ahogy az ecsetnyél kihegyezett hegyével belekarcolt a nedves festékbe, így őrá jellemző változatos, különleges textúrát hozott létre. Annak a magasrendű lazúr festésnek, az ebből következő változatos tónusoknak a zseniális példája A zsidó menyasszony is. (Grafomán voltam, vagyok, rengeteg mindent írtam, ezekből a legszebb írásom az R. úr önarcképei című, már-már szépirodalmi elragadtatottsággal.)
Csak megemlítem, hogy ugyanakkor ugyanott fedeztem fel Vermeert (és amúgy Van Goghot is). A holland aranykor (17. század) elmélyült hangulatú, fénnyel telített életképei közül nekem szentképnek tűnt, a hétköznapi élet átemelése a szakralitásba: a Tejet öntő nő (1658–1661) a lényegre koncentrálás utolérhetetlen megjelenítése. Néhány használati tárgy egy szokvány konyhai enteriőrben, egy feladatát ellátó egyszerű lány, mindössze ennyi. Tulajdonképp semmi különös. Csak éppen a festésmód alapossága, a csend, a fények. A korsóból egy edénybe vékonyan csorgó tej ismerőssége.
34 éves voltam. Akkor és ott kezdtem megtanulni Rembrandttól, hogy mi az ember, ki az ember, milyen az ember. Elsőrangú szakemberektől tanulhattam pszichológiát is: Székács István, Mérei Ferenc, Kun Miklós, de a nagymester Rembrandt volt (bocsánat a nagyképűségért). Amszterdam, többször is, aztán Hága (önarcképek), München, Bécs, London, Párizs, Berlin, Köln – amerre jártam és ahol csak lehetett, mindenütt igyekeztem minél több időt szánni a Rembrandt-képek megismerésére. Tanulni tőle emberismeretet. És önismeretet. Magánélete tragédiákkal teli, meg sikerekkel is, tanítványokkal, népszerűséggel, kudarcokkal. Mintegy 600 festményt, 300 metszetet és 2000 rajzot alkotott. És körülbelül 100 önarcképet. Érzékenység, életszerűség, erős kontrasztok, fény-árnyék játékok. Nagyon kevés festőről állíthatom, hogy az általuk teremtett univerzumban otthon vagyok – Rembrandtéban és Vermeerében igen.
Vermeer képeit is megnéztem, ahol csak tudtam: Bécs, Frankfurt am Main, London, Hága, Amszterdam. Mindössze 34–37 festményt hagyott az utókorra. A természetes lapis lazúrból nyert igen drága ultramarin pigment használata, telített kékek, sárgák, vörösek, később umbra és okker, finom árnyalások. Valószínűleg camera obscurát és „összehasonlító tükröt” is használt. Talán ki sem mozdult Delftből. Tőle tanultam a legfontosabbat: nem az számít, hogy mi, hanem az, hogy hogyan. És számomra mindennél fontosabb az ábrázolás mikéntjeiből a fény jelenléte. Vermeer és Rembrandt a fény elmélyült természettudományi és pszichológiai (érzékelés) tanulmányozói. Mindkettőjüknél a napfény és árnyai. 1978-ban még szigorúan (földhözragadtan) istenek, isten nélküli volt a világképem. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy a magasrendű művek a fény által válnak szakrálissá, a szentségekkel, a transzcendenssel kapcsolatossá. Aztán 1981-ben Párizsban a Louvre-ban beleszerettem (ma is élően) Ehnatonba, és amit el tudtam érni, mindent elolvastam tőle, róla magyarul, franciául, németül. És ki tudtam fejezni, hogy ha tudnék hinni istenben, számomra a Fény lenne Isten. A művészetek közül a fény természetes közege a festészet; lehet, hogy ez ejtett rabul immár 55 éve? Persze a fény fizikai jelenség, az emberi szem által érzékelhető elektromágneses sugárzás, alapfeltétele a szín keletkezésének, az emberi agyban, szemben lejátszódó percepciónak. Nélküle nincs élet. És nincs festészet.
Firenze kupolája
1978 nyarán Amszterdam után Padova (Giotto), Firenze (Fra Angelico, Leonardo, Piero della Francesca, Masaccio, és itt még egy tucatnyi festő neve következhetne). Az Uffizi képtár (Botticelli, Parmigianino, Bronzino és újabb nevek). A firenzei reneszánsz, a város, az építészet, és a festészet, a térlátás, a perspektíva alapvetően átalakította szemléletemet, ideáimat, világképemet, akárcsak 1972-ben az Akropolisz, a görög templomok – de ezek váratlanul értek, meglepetésként zúdultak rám. Firenzét nagyon vártam, igyekeztem felkészülni rá. A helyszínen persze kiderült, hogy ez lehetetlen. Az az igazi, amit a saját szemeddel látsz, ahogy létrejön a kapcsolat. Nem kezdek itt most bele, több oldal lenne. Egy épületet kell kiemelnem, mert az általam bejárt világ épületei közül a legeslegkedvesebb: a firenzei dóm, a Catedrale di Santa Maria del Fiore, amelyet 1296-ban kezdtek építeni, a kupolát 1436-ban fejezték be. Számomra élőlény, a reneszánsz és Firenze szimbóluma. Brunelleschi csúcsíves kettős, tégla kupolája az elmúlt 54 évben sokat segített túlélni, amikor undorodtam az emberiségtől és kénytelen voltam újra és újra szembesülni azzal, hogy „az ember az állatok alja” (Radnóti). Igen, de Brunelleschi, Firenze, Leonardo és Rembrandt, Vermeer, Amszterdam.
És még hátra volt Róma. Szerencsére némileg már megismertem 1970 őszén, mikor először utazhattam ide. A Campo di Fiore, a Piazza Navona, a Trastevere már ismerősként köszöntött, és a Sixtus-kápolna, a Vatikán Múzeum, a Forum Romanum, a National Etruscan Museum. Rómáról sem írok. 17-szer voltam, több kiállítást is rendezhettem. A legkedvesebb templomomat emelem ki: a San Clementét, Ó és Újszövetségi mozaikjait és Masolino korai reneszánsz freskóit (1428 k.). A Szent Katalin kápolnában Alexandriai Szent Katalin élettörténetéből jelenetek. A gótikus alakok már perspektivikusan megfestett térben jelennek meg. Mindig loholtam megnézni, az ablakon beáramló fény, a mozaikok, a Mithras szentély maradványai miatt, nagyon sokszor. Mikor először fedeztem fel, megerősített a keresztnevem (mindkét nagyanyámtól örököltem) elfogadásában. Rögtön megvettem a Legenda aureát (még latinul is), a Jacopoda Voragine által a 13. század végi legendagyűjteményt és tanulni kezdtem a szentekről és főként ábrázolásukról a festészetben (a Szépművészeti Múzeumban és a Nemzeti Galériában is láthatók Alexandriai Szent Katalint ábrázoló festmények).
Zürich, 1978
Mire Zürichbe értem, telítődtem a múzeumokkal, kiállításokkal. Ám Magda, a gyerekkori pszichológusom szinte azonnal elvitt a Kunsthausba (hosszú idő után akkor találkoztunk először). Ahányszor Zürichbe meghívott (sokszor), első utunk oda vezetett, és a Bührle-gyűjteménybe. Svájc legnagyobb múzeumába. Számos modern művésszel ott ismerkedtem meg „élőben”: Chagall, Munch, Magritte, Lipchitz és így tovább. Mindenekelőtt Giacomettivel, aki azóta is a kedvenc szobrászom, és Paul Kleevel, aki a kedvenc festőm. Ott láttam először az idősödő Claude Monet egy hatalmas tavirózsafestményét. Ahányszor visszatértem a „szívem-csücske” városba, első dolgom volt rohanni a Kunstmuseumba Monet világmindenséget értelmező festményeihez (csak víz és a növények, csak szín és a fény). És a nagyon kicsi mágikus Klee-képekhez és Giacometti tépett, rücskös felületű, érzéki plasztikáihoz. Képeslapokat kezdtem gyűjteni (később nagyon jó helyre kerültek, a Rogersbe, ahol unokáim, Samu és Roli békés, boldog éveket töltöttek az óvodában és az iskolában). Hányszor ültem zárás után a Limmatstrassén, hálát adva a sorsomnak, hogy láthattam a 20. század legjelentősebb művészeinek alkotásait, hogy a szemem, az agyam, a lelkem megtelítődtek a képek nyújtotta élményekkel, gondolatokkal.
Itt kell említenem az 1982 után megnyílt, Renzo Piano építette (kedvenc építészem) Fondation Beyeler múzeumot (a kedvenc múzeumom), ahova szintén mindig elmentünk Magdával az ottlétemkor (Bázel közelében, Riehenben). Csak egyetlen mágikus élményemről szólok itt: Claude Monet hat méter hosszú, 1917 és 1920 között festett tavirózsáiról. Egyedül van egy teremben, ül vele szemben az ember a padon, s ha elfárad, balra fordul és az üvegfalon át egy kéklő, hullámzó tavon színes vízililiomokat lát. Monet közeli barátja, Stéphane Mallarmé költő szerint ez az egzotikus eredetű növény a létezés teljességét, oszthatatlanságát, az élet titokzatos forrásait szimbolizálja. Proust regényhőséről, Elstir festőről ír, Monet vízililiomairól is szólhatna: „mindegyik varázsa az ábrázolt dolgok metamorfózisában rejlik”. Víz, fény, tükröződések, villódzások, rezgések – kézjegyek, kalligráfiák, ecsetvonások szövedéke.
Mindannak, ami 1978 nyarán velem, bennem történt a műalkotásokkal történt személyes találkozás során, néhány könyv megírásához vezetett: Chagall (1980), Föld-hajó (1994), Önarcképek (2003), A lakáskultúra története (2003), Képzőművészet és kommunikáció (2013) és a kétkötetes Művészettörténeti tankönyv (2010).
Kapilláris rendszer
Elnézést kell kérnem biológusnak tanuló unokámtól és orvos barátaimtól. Rendkívül tájékozatlan vagyok a természettudományokban, és mégis onnan erednek legabszurdabb gondolataim, feltételezéseim a képzőművészetre vonatkozóan. A nyolcvanas évek elejére annyira behálózott és fojtogatni kezdett a festményekkel való foglalatosság, hogy az új munkahelyem (Tömegkommunikációs Kutató Központ) adta lehetőséggel élve néhány évre kihátráltam a művészeti életből, képzőművészeti közegből. Azt éreztem, hogy ez az enyém egy valódi kapilláris. A kapilláris hatás vagy kapilláris effektus, a hajszálcsövesség azon tulajdonsága a folyadékoknak, hogy képesek szűk, keskeny térben is a gravitációs erő ellenében mozogni. Micsoda könyveket olvastam a kardiovaszkuláris rendszer élettanáról, a vér- és nyirokkeringésről, a növények vízszállító rendszereiről. Aztán, amikor 1987 februártól a BME főállású oktatója lettem, számos tanszéken nézhettem mikroszkópok és elektronmikroszkópok segítségével biopszia metszeteket, geológusok metszeteit kőzetekből és így tovább. A nyolcvanas években előadás-sorozatot hallgathattam Edinburghban a természettudományok és a képzőművészet kölcsönhatásáról. Mindezek következménye lett az a tantárgy, amit filozófus doktoranduszoknak tanítottam Művészet és tudomány címmel. Sokfelé sokfélét tanítottam, ennek a hallgatói voltak a legképzettebb, legigényesebb hallgatóim, és én is sok időt, gondolkodást fektettem bele. Egyetlen mondatban meg tudom fogalmazni a lényeget: tudomány és művészet szimbiózisában kölcsönösen kiegészítik egymást, gyakran a képzőművészetben, festészetben hamarabb jelenik meg annak megmutatása, amit a tudomány állít, bizonyít.
Farkas István
Dr. Székács István pszichoanalitikus, biokémikus, orvos 1977-ben egyszer csak azt mondta, tudok egy magának való festőt: Farkas István. Nevét se hallottam, pedig akkor már doktoráltam művészettörténetből. Mint ahogy a szigligeti alkotóházban, amikor a nagymonográfián dolgoztam, neves és jó költők, írók, festők sem tudták, hogy ki az. A két háború közötti európai, benne a magyar képzőművészet egyik legkiválóbb, legeredetibb, különös világot teremtő festője.
1979-ben jelent meg róla az első könyvem a Képzőművészeti Kiadónál. Aztán majdnem kész lett egy a Gondolat Kiadó Szemtől szembe sorozatában, de épp akkor hátat fordítottam a képzőművészetnek néhány évre, nem fejeztem be. Ám a Sors – a sorsom – máshogy tervezte. 1989-ben megkeresett Paolo, Farkas István fia, hozott egy nagy méretű Seurat-könyvet: ilyent szeretnénk az apánkról, kerül amibe kerül, a három fiú fizet mindent. 1989 és 1994 között erről szólt az életem. A Műegyetemen úgy sikerült összeállítani a munkarendet, hogy akár hetente néhány napot Párizsban és Rómában dolgozzak, és Firenzében, Londonban, Münchenben, Bécsben is. 1994-ben jelent meg magyarul a nagymonográfia (Körner Évát, a korszak legtájékozottabb és legszigorúbb művészettörténészét kértem lektornak). Aztán megjelent angolul és olaszul. Kiállítások rendezése a Budapesti Történeti Múzeumban, Szigligeten, Berlinben, Rómában a Vittorio Emanuelében és a Magyar Intézetben.
2014-ben (70 éves voltam) megírtam az Arnolfini Szalon esszéportálon: Mi mindent köszönhetek Farkas Istvánnak. Rómát (Farkas Charlie-ékat, a várost tereivel, utcáival, a Trasteverét – mely számomra a világ közepe –, az etruszk városokat, a Villa Guiliát és folytathatnám még nagyon hosszan). Párizst (a Bibliothèque Nationale-t – sokszor dolgoztam ott órákon, napokon át, és igen, kávészünetben potyogtak a könnyeim, hogy az akaratos, mezítlábas kislány a világvégi Perecsenypusztáról a világ közepén egy világhírű könyvtárban kutat). És a Farkas-barát költők özvegyei, nagypolgári és arisztokrata kapcsolatai és művészek. A Montparnasse műtermei, a Beaubourg adattára. És Farkas párizsi életének színhelyei, galériák, kávézók és így tovább.
Kanizsáról Budapestre költözni is nagyon nagy váltás, ugrás volt 11 évesen, de 1989 és 1995 között dolgozni, élni, sétálni, emberekkel megismerkedni – igencsak kitágult a világ 45–51 éves korom között.
Még ideírom: sokféle formában fogalmaztam meg, de talán a legpontosabb: lábjegyzet maradok Farkas István művészetéhez kötődve.
1989–1995, Párizs
Farkas István nyomában. Műtermek, galériák, barátai és özvegyeik, kávézók, könyvtárak, lapszerkesztőségek. A kortárs festők műveinek őrzőhelyei.
És közben újra és újra megunhatatlanul múzeumok, kiállítások. Le Centre Pompidou, Musée d’Orsay, Musée de l’Orangerie, Musée du Louvre. És a Bois de Boulogne parkban a Musée Marmottan Monet, Claude Monet legnagyobb festménygyűjteménye. Már 1978-ban Zürichben elementáris hatással volt rám az ott látható tavirózsa festmény, és később másutt is. A Marmottan termeiben négyszer-ötször töltöttem órákat, nem akaródzott megválni tőlük. Feltűnt a teremőröknek, megkérdezték, hogy Monet-gyűjtő vagyok-e. Végül a múzeum egy szakértője beinvitált a raktárba is, mikor kiderült, hogy Farkas István párizsi korszakait (1911–1914 és 1924–1934) kutatom. Olyan érzelmeket szabadítottak fel bennem a tavirózsaképek, amikről addig nem is tudtam, hogy élnek, mozognak a lelkemben, olyan intelligenciát, ami nem tanult, elsajátított, nem műveltség alapú, hanem valahogy bennem terjeszkedő képesség – túl a verbális, térbeli, vizuális, zenei, logikai intelligencián. El kellett mennem a normandiai Givernybe, Monet kertjébe, műtermébe, ahol a vízililiomos képeket teremtette. Monet kertje önmagában is művészeti alkotás, a festő életének utolsó 30 évében festményeinek ihletője. Amikor először álltam a tó feletti gyaloghídon a vízfelületen látható tükröződéseket bámulva (a híd és alatta a vízililiomok 18 kép témája), egyszer csak felfogtam, hogy a szenvedélyes kertész és zseniális fény-festő miért nevezte a színes virágoktól pompázó kertet a Lélek kertjének. Hosszú életemben ritkán voltam olyan boldog, derűs, egyensúlyos, mint Givernyben, Monet közelében. (Csak tengerparton. Az unokák – az más.)
Bárhol láttam a későbbiekben a vízililiom-sorozathoz kötődő képeket, újra és újra átéltem a boldogságra való képesség örömét, élményét. Monet vízililiomai, tavirózsái, felületkezelése, a formák lebegése a figuratív és nonfiguratív között tágították, gazdagították konfliktuskezelő képességemet, önuralmamat, nevelték bennem az empatikusságot.
Még sok-sok mindenkiről kellene írnom, akiket a nyolcvanas-kilencvenes években fedeztem fel és lettek szerves részei, tartozékai az életemnek. Mindenek felett és előtt a falfreskók Krétán és Santorinin, Kr. e. 2000 körül zseniális kézművesek készítették őket (azóta se készült tökéletesebb műalkotás, mint a Delfines-freskó vagy a Bikaugrató vagy Akrotiriben a tavasz megörökítése).
Aztán a bécsi, müncheni, berlini, londoni múzeumok – tucatnál is jóval többször. Brueghel, Jan van Eyck, Caspar David Friedrich, Franz Marc, Chagall és Rothko. A sok képelemző esszében sok festményt elemeztem.
Paul Klee Zentrum, Bern
Nem voltam felkészülve arra, hogy vár rám még egy megrázó élmény. Zürichből utaztunk Magdával Bernbe 2005-ben, nem sokkal a Paul Klee Zentrum megnyitása után a csaknem négyezer művet bemutató gyűjtemény megismerésére. Ahogy közelítettünk a Renzo Piano tervezte egyedi formájú múzeumhoz, már annak látványától is földbe gyökerezett a lábam. Csak álltam megbabonázva. A tájba belesimuló hullámzó tetők formája, a három egység összekapcsolódása, az Alpok mint háttér, a lágyan gördülő dombok előrevetítették, ami belül várt ránk. Az építész tökéletesen azonosult a festő természet- és világszemléletéhez. 61 éves voltam és hallhatóan kopogott a szívem a csodától, attól, ahogy az ikonikus épület finoman kontúrozott vonalai beleolvadnak a hullámzó tájba.
Klee egyedülálló alkotó zsenije a 20. századnak. Már a húszas évek elején a Bauhaus tanáraként Weimarban kidolgozta a tiszta képi eszközök első szisztematikus elméletét, tanulmányokat jelentetett meg tanítványai számára (The Study of Nature). Összekapcsolta a festészetet a természet és a zene ritmusaival, mozgásaival (gyerekkora óta hegedült). A mozgást, a ritmust a létezés alapelvének tekintette. Felfoghatatlan volt a festmények, rajzok, litográfiák, metszetek sokasága. 1935-től már súlyos beteg volt, tudta, hogy gyógyíthatatlan. Angyal-sorozatával elfogadta a halált.
Már 1978-ban meghatározó volt számomra a műveivel való találkozás Zürichben a Kunsthausban, és attól kezdve bármerre jártam, kerestem a vele való találkozást. A számára a család és a svájci polgárok összefogásából létrehozott múzeumban többször szó szerint összeszorult a szívem, a testem, ki kellett mennem a levegőre. Az Akropolisz volt az első 1972-ben, aztán Bosch Madridban 1975-ben, Rembrandt Amszterdamban 1978-ban, Monet vízililiomai Párizsban 1985-ben, Paul Klee Bernben 2005-ben. Az Akropolisz kétségtelen a számomra létező világmindenség közepe, a krétai freskók miatt talán az egyetlen élhető civilizáció. Bosch a nem-hívő misztikus. Rembrandt a valaha volt legérzékenyebb emberismerő. Az idős Monet a látható láthatatlan teremtője. Paul Klee természettudós festő, anyag és szellem együttlétezésének, a formába, színbe öntött csönd és zene összehangolására képes.
Amikor eljöttünk a múzeumból, követtek, velem jöttek Paul Klee 1939-ben, egy évvel a halála előtt fehér papírra, vékony fekete vonallal rajzolt angyalai. „Egykor a Seholban fekszem S egy angyal őriz engem” – írta, ahogy egyre soványabb, áttetszőbb, törékenyebb lett. „Megfoghatatlan vagyok e világon” – írja egy másik versében, Igen. A képei, rajzai is azok.
Végül
A rendszerváltás után, 1991-től kezdtem művészettörténetet tanítani a BME-n főleg építész, terméktervező, majd később kommunikáció szakos hallgatóknak. Elkerülhetetlen volt válaszolni a gyakran feltett kérdésekre: mely korszak a tanárnő kedvence? A krétai-mükénéi kultúra freskói, a minószi művészet. A késő gótikus oltárképek, szárnyas oltárok. A 20. század első felének izmusai. És a kedvenc festők? Paul Klee, Rembrandt, Bosch, Brueghel, Chagall, Vajda Lajos és még vagy két tucatnyian. És a legkedvesebb festmények? Leonardo Szent Anna harmadmagával, Rembrandt Zsidó menyasszony, Bosch A gyönyörök kertje, Brueghel Téli vadászat, Chagall Magány, Klee A mérleg, Giotto Judás csókja, Vermeer Tejet öntő nő, Roger van der Weyden Keresztlevétel, Friedrich Vándor a ködtenger felett és így tovább.
Mark Rothkóval kell befejeznem. Szerencsémre még 2019 nyarán láthattam Bécsben a Kunsthistorisches Museumban. Nem tudok írni róla, meghaladja a képességeimet. Számomra festményei nemcsak fénnyel, színnel telítettek, hanem zenével és filozófiával is. Meditációs források, mint a buddhistáknak a mandalák, megközelítésük, befogadásuk folyamata önmagában is meditatív szertartás.
S. Nagy Katalin