Bálint Endre bűvkörében

::: Műtermek VI.

---

Bálint Endrét 1968 szeptemberében ismertem meg a Rákosligeti Művelődési Házban Ország Lili kiállításának megnyitójaként. Már szövegének felolvasása előtt felfigyeltem arra, hogy ezt a törékeny, bozontos hajú, ám kissé kopaszodó, feltűnően magas homlokú, nyugtalanul mozgó embert mennyi figyelem, tisztelet, szeretetteli gesztus veszi körül. Érzékeltem az Ország Lili és őközötte lévő erős kölcsönhatást, egymás felé fordulásuk szokatlan intenzitását. Szinte semmit sem tudtam erről a két emberről, de az elismerő, méltató megnyitó elhangzása közben – Tóth Tiborral együtt – mellettük álltam, és meglepett az az intenzitás, ahogy belevonzanak egy belőlük kisugárzó kapilláriarendszerbe (hogy ez hogyan történt meg, valójában erről szól a műterem-látogatásokról íródott, íródó esszésorozat).

Sokan voltak a megnyitón, és legalább annyian tülekedtek Bálint körül, mint Ország Lili körül. Mintha mindenki velük akart volna beszélni, megérinteni őket, bizonyítani, hogy fontos a jelenlétük. Az is meglepetés volt számomra, hogy Bálint Endre mutatott be mint a kiállítás rendezőjét – holott alig egy órája találkoztunk – a baráti körüknek („a Rottenbiller utcaiaknak”), műgyűjtőknek, festőknek, mintha régi ismerősök volnánk. Kis fekete-fehér fotók készültek: mindenki látható rajtuk a különböző korosztályokból, akikkel az elkövetkező hónapokban Bálint Endre műtermében megismerkedhettem (például Vajda Júlia, Mándy Stefánia, Kolozsváry Ernő, Szántó Piroska, Bálint István, Fekete Nagy Béla, és persze Anna Margit is ott volt).

1968. november 16-án két monotípiát ragasztott az Emlékkönyvembe. A másodikba zöld tollal írta bele egy fehér téglalapnyi részbe: „Bálint 68 szeretettel Katinak.” A két jellegzetes Bálint-motívumra épülő grafika közötti lapra pedig: „Szép és eredményes fáradozásokat kívánok – megéri. Bálint E.” Bálint 54 éves volt, én 24. Tüdőbeteg 1936 óta és munkaszolgálatos az én születésemkor.

Ország Lilitől tudtam, hogy többször is élt Párizsban, 1957 és 1962 között ott talált önmagára, saját stílusára. Jelentős festményein kívül bibliaillusztrációkat készített, elindult a sikeres életpálya felé, mégis hazajött a felesége hívására. Már sokan tartották őt a legfontosabb modern művészek egyikének, iskolateremtő mesternek. Lassan átkerült a „tiltott” kategóriából a „tűrt”-be némely kultúrpolitikus kegyéből. 1969-ben a Corvina Kiadónál megjelenhetett Szabadi Judit könyve róla, a köznyelvben csak „16 forintos” sorozatnak nevezett művészettörténeti kiadványok egyikeként.

Tárgyak mindenütt

1968 és 1973 között nagyon gyakran kerestem meg Budafoki úti műtermében, amelybe 1967-ben költöztek a Rottenbiller utcai nagyméretű, ám zsúfolt lakásból. (Felesége, fia mellett ott lakott Vajda Júlia festő, Bálint Iri testvére, két gyereke és második férje, Jakovich József szobrász. És ott őrizték Vajda Lajos hagyatékát!) Néhányszor Ország Lilivel, kétszer Mérei tanár úrral (igen nagyra becsülték egymást) és egyre többször tanítványaival: Dobos Emőkével, Donáth Péterrel, Karátson Gáborral, Kecskeméti Kálmánnal, Németh Gézával, Váli Dezsővel – és nem emlékszem mindenkire. Szívesen hallgattam, ahogy beszélt, magyarázott festőnek készülőknek, ahogy elemezte munkájukat kivitelezésük, formai megvalósításuk, színkezelésük szerint.

Műtermét varázslatosnak találtam. Akkor is, azóta is úgy érzem, ilyennek kell lenni egy elmélyülten dolgozó, igen kreatív lírai festő műtermének. Festményein kívül sokféle tárgy a falakon és körülötte mindenütt. Mielőtt a tárgyakról írok, kiemelem a műterem számomra leglátványosabb és megszokhatatlanul különös műalkotását, a Nagy keresztet (1959, olaj, fa, 110 × 100). Monumentálisnak hatott, pedig valójában nem is volt akkora. T alakú háromágú fakereszten felül a keresztre feszített, alatta a függőleges száron Bálint jellegzetes motívumai (jóval később tudtam meg, hogy ez a fajta kereszt a IV. századi Remete Szent Antal attribútuma). Akkoriban kezdtem tanulni a Zsoltárok könyvét és e csodálatos T alakú kereszt vágyakat keltett bennem az istenhit iránt: „A mélységből kiáltok, Uram, hozzád… halld meg a szavam!” Ma sem tudom, hogy Bálint Endre hívő volt-e vagy sem, de a nagy kereszt szakrális tárgy volt és a szakralitásba emelte a körülötte lévő profán tárgyakat. (Erről Mircea Eliade írt igen meggyőzően. Amikor először olvastam őt, azonnal Bálint műterme idéződött fel bennem, aztán egyre többször ez a kereszt. Azt hiszem, néhány falusi útszéli pléhkrisztus mellett ez a legkedvesebb keresztem. Ott kezdett igazán érdekelni az úgynevezett népi vallásosság.)

Ezek a zömében paraszti, falusi iparos, kézműves tárgyak, eszközök szerves tartozékai voltak Bálint világlátásának, motívumokként megjelentek festményeiben és grafikáiban, elválaszthatatlanok voltak a művektől. Rendkívül közel álltak hozzám, hiszen egyrészt megidézték gyerekkorom kisvárosi és falusi környezetének használati tárgyait, másrészt azt a zsidó vallási közeget is, amelybe a hatvanas évek végén belekerültem, és megtanulni, érteni igyekeztem. Mondjuk így: hazataláltam intellektuálisan is és az emlékezetemben elraktározottak révén érzelmileg is. Ami azért is különös, mert bár Bálint finom színátmenetekkel, sejtelmes formákkal, ismerős motívumokkal teli festményei és maga a műterem, úgy, ahogy volt, erősen megszólítottak, Bálint személye nem került közel hozzám, és az a gyanúm, neki is inkább tartózkodó, érdeklődő, kíváncsi, de nem igazán elfogadó volt a viszonya hozzám. Talán úgy a pontosabb, hogy a Bálinttal való kapcsolatunk inkább intellektuális, szakmai jellegű volt, és nem annyira elragadtatottan, kicsit túlfűtötten érzelmi is, mint többekkel az ő nagyszerű, nagy egyéniségű festőbarátai közül. Őszintén szólva, nekem ez akkor nagyon is megfelelt, megnyugtató volt. Csak azért hozom szóba, mert Bálint Endre párizsi és a hatvanas évek végi műveinek nagy része is kifejezetten érzelmi alapú, lírai, valójában sok közülük szeretethimnusz, költészet a legnemesebb, legtisztább módon.

Hangsúlyosan megismétlem: nagyon-nagyon jól éreztem magam a műtermében és legalább 10–15 festményét nagyon-nagyon szerettem. (Az Itt már jártam valaha… mindhárom részét a magyar festészet legkiemelkedőbb darabjainak tartom. Akkoriban olvastam André Malraux 1947-ben megjelent kultúrafilozófiai könyvét, A képzeletbeli múzeumot, amely megalapozta művészetszociológiai szemléletemet, és már akkor és azóta is Bálint Endre ezen festményei az én „képzeletbeli múzeumom” magyar részének alapművei – Vajda Lajos, Ország Lili, Anna Margit, Gedő Ilka, Csontváry és 1978-tól még Farkas István, Tihanyi Lajos néhány képe és Schaár Erzsébet, Berczeller Rudolf szobrai mellett.)

Talán ezért is szerettem másokkal együtt menni hozzá, nem egyedül. Ráadásul akkor szabadon járkálhattam a körülbelül ötven négyzetméteres, mindig hűvös (nem lehetett kifűteni rendesen) műteremben, és közelről ismerkedhettem a festményein motívumként, átalakított, stilizált formaként megjelenő tárgyakkal. A régi aratási vízhordó kancsók, a geometrikus és organikus mintázatú bokályok mellett (egyértelműen ezek és az Anna Margitnál látottak hatására kezdtem a gyulai művésztelepen a környékbeli falvakban hasonlókat gyűjteni – egy részük ma is megvan a konyhámban) a XVIII. század végi, XIX. század elejei üvegképek, tükörképek nyűgöztek le, erőteljes színeik, egyszerű formáik és a sváb feliratok. Nagyapám is gyékényből font telente tároláshoz használt kosarakat (hol másutt, mint Gyékényesen – nomen est omen). De leginkább a vas munkaeszközöket, szerszámokat, vasalókat kedveltem és a lovacska mézeskalács-kiöntő formákat. Sajnos eszembe se jutott megkérdezni, hogy Bálint Endréhez honnan, hogy kerültek. Kisebb méretű falusi keresztre feszített fa Krisztusok és zsidó ünnepi gyertyatartók tették számomra szakrális hangulatúvá ezt a hiteles tárgyegyüttest. Akkor fedeztem fel a népi barokk szürreális, csodálatos, nagyon emberközeli világát, és fogtam fel, miért válhatott a népi barokk paraszti, kisnemesi épületeinek, tárgyainak rendezett világa a karizmatikus Bálint Endre és Anna Margit festészetének kincsestárává. Megdöbbentő volt átélni, hogy a 13-14 évnyi budapesti létem után hogy találtam rá magamban a gyékényesi, őrtilosi jámbor, esendő népi barokk tárgyak, az archaikus népi imádságok, búcsújárások, falusi ünnepek emlékére. Bálint műterme és főleg papírsablonokkal festett képei, hosszú, keskeny fatábláin a paraszti motívumok segítettek természetesnek és jó, kegyes adottságnak elfogadni kettős identitásomat: a gyerekkorom boldog részéből hozott apai, nagyapai falusit, illetve az akkoriban, elsősorban Ország Lili és Gedő Ilka szellemi hatására kibontakozó anyai eredetű és addig igen nehéz terhet jelentő zsidót.

Fénnyel telítő festmények

A rideg, hodályszerű, az ötvenes évek penetráns hangulatát árasztó Pestimrei Művelődési Házban 1969 tavaszán rendeztem neki kiállítást, amelyen barátai, Kurtág Márta és Kurtág György zongoráztak egy lehangolt nagy fekete zongorán, ami általuk mégis lenyűgözően szólt a hodály nagyteremben. Bálint Endre festményei fénnyel telítették meg a termet, az alig pislákoló lámpák ellenére. Kurtág Györgytől akkor hangzott el az egész életpályámat meghatározó megállapítás tenyérnyi irodámban: „Ez itt Európa.” Néhány Bálint Endre-, Ország Lili-monotípia, Anna Margit korai önarcképakvarellje, Pauer Gyula szobra, Pilinszky-, Radnóti- és József Attila-versek az iroda falán. „Fogunk mi még együtt kiállítást csinálni a Műcsarnokban” – mosolygott kisfiúsan, huncutkásan Bálint (1984-ben volt kiállítása a Műcsarnokban, de én akkor épp elkötelezett empirikus szociológus voltam).

Ennek a pestimrei abszurd kiállításnak köszönhetem, hogy Bálint megengedte: két évtized alatt gyűjtött, lerajzolt, archivált motívumait bármikor tanulmányozhassam, elbűvölten nézegethessem. Azonosítottam a motívumokat a festményen látottakkal, és felfogtam azt a munkafolyamatot, amelynek során a kivágott alakzatok segítségével teremtette meg a kompozíciót a vásznon, fadeszkán vagy a papírlapon. „Papírsablonokkal festek, mint ahogy az ikonfestőknek a sablonja” – vallja egy írásában. Amikor észrevette, mennyire érdekel maga a készítésmód, a technika, a kivitelezés, a hogyan – szívesen és készségesen vagdosott ollóival különféle alakzatokat, mutatta a műnyomó kartonon a nyomdafesték használatát. Az anyám is fehér csomagolópapírból vagdosott ornamentikákat a kamra polcára, gyerekkoromtól kezdve irritáltak, és akkor ott, Bálint hatására azonnal megértettem fontosságukat. „Cselédfolklór” – mondta Bálint, és azonnal felfogtam bennük a művészi indíttatású kreativitást, esztétikai szándékot. Talán az 1969-ben készült Szentendre nyolcadik temploma című szárnyas oltár formájú ikonosztáza ötvözi legmagasabb szinten ezt a világot.

Érzékeny önirónia

Hosszú interjút készítettem vele 1971 elején. Amilyen rövidre sikerült Ország Lilivel, aki tárgyszerűen válaszolt a feltett 44 kérdésre, olyan hosszan Bálinttal. A Rorschach-tesztre is rengeteg választ adott (vele készítettem az első felvételt, Mérei tanár úr közvetítésével). Bálint szeretett beszélni, magyarázni, szerepelni, széles körű műveltséggel rendelkezett és sziporkázott, csillogó intellektusa, groteszk humora, érzékeny öniróniája elkápráztatta hallgatóját. Olyankor élénken villogott a szeme, bonyolult mimikával és érdekes gesztusokkal kísérte mondandóját. Őszintén szólva, bármikor bármeddig szívesen kísértem elágazásait, sokrétűségét, akár órákon át, és közben bámultam, csodáltam rendkívüli, vonzó, érzelemgazdag festményeit. Akkor még sok ott volt a műteremben, amelyek aztán a győri fiatal tanár, Kolozsváry Ernő hibátlan gyűjteményébe kerültek, majd később Vasilescu Jánoshoz is. 1971 októberében a Magyar Nemzeti Galériában általam rendezett Kísérleti Kiállítások II.-n a műtárgyjegyzék tanúsága szerint Bálint Endrének két festménye szerepelt: az 1969-ben festett Búcsúfa (olaj, fa) és a Kiskereszt (olaj, fa). Anna Margitnak is, Ország Lilinek is két-két festménye volt kiállítva (Halász, 1970, olaj, vászon; Madárdal, 1970, olaj, vászon és Nevető Bizánc, 1970, olaj, farost; Katedrális ablakai, 1970, olaj, farost).

Bálint Endre képei sokkal inkább megfogták még a különféle újpesti és csepeli gyárakból odaszervezett „szocialista brigádok” munkásait, érzelmileg hatott rájuk rejtélyes, titokzatos színeivel, szimbolikus, elvont, ám mégiscsak azonosítható alakzataival. 1972 októberében a Miskolci Galériában a Kísérleti Kiállítás III.-on, amelynek Film és festmény volt a címe, és megnyitotta Mérei Ferenc pszichológus, Bálintnak 20 fotómontázsa szerepelt elkülönítve. Itt 30 festő (Anna Margittól és Bolmányi Ferenctől Keserü Ilonán, Kováts Alberten át Vajda Júliáig) 54 festménye volt kiállítva. Az 500 példányban kinyomtatott műtárgyjegyzékben a Bálint-fotómontázsok címei külön lapot foglaltak el, amelyek Bálint remek abszurd humoráról, ironikus és egyben keserű világlátásáról tanúskodtak. Némelyik szinte groteszk novellának tűnt.

1972 szeptemberében a Miskolci Képtárban rendezett Kísérleti Kiállítás II.-n, melynek Tér és idő volt a címe, Bálint Endrének két jelentős és akkor új festménye szerepelt: az Allegro Barbaro (1972, olaj, vászon, 45 × 120) és az In memoriam Bartók (1972, olaj, vászon, 45 × 120).

Bálint írni is jól tudott. Családi örökség is, apja, Bálint Aladár a Nyugat képzőművészeti kritikusa volt, nagybátyja, Osvát Ernő pedig a Nyugat főszerkesztője, akiről Rippl-Rónai József festett portrét. Még javában jártam Bálint műtermébe, amikor megjelent könyve, a Hazugságok naplójából (Magvető, 1972). Még 1969-ben kaptam tőle egy példányt a Magyar Műhelyből (addig azt sem ismertem), amelyben Ország Liliről jelent meg érzékletes írása. Egy mondata belém vésődött: „Az idők maszkjait cserélgető időtlenség misztériumjátéka zajlik előttünk” – mármint a festményeken.

Lekésett monográfiák

Nagyon hamar eldőlt Bálint Endre műtermében, hogy ők az „én festőim”. Bocsánat a fogalmazásmódért, ez még akkoriból ered, hogy az én szemem, agyam, lelkem az ő műveikre rezonál, minden apró képrészletre fogékony vagyok. Anna Margit, Bálint Endre, Ország Lili, Gedő Ilka, Korniss Dezső és persze Ámos Imre és Vajda Lajos. Ők álltak legközelebb a számomra akkor és azóta is a képzőművészet csúcsát jelentő Paul Kleehez – még ha természetesen más-más képi nyelven fogalmazták is meg ugyanazt. (Valószínű, hogy a szociológia helyett egy alapos Európai Iskoláról szóló monográfia megírásába kellett volna beletennem másfél évtizedet, mint ahogy arrafelé terelt volna dr. Székács István pszichoanalitikus és Mérei Ferenc tanár úr is – de épp a műteremsorozat írása óta sikerült végre válaszokat találnom arra a kérdésre, amit 2009-ben fogalmaztam meg többféle formában magamnak is, másoknak is. Akkor, amikor 11 év után végre véget ért a BME-n a Szociológia és Kommunikációs Tanszék vezetése, mert 65 éves lettem. Hogy miért a szociológia? A BME-n ugyan hat éve már „csak” művészettörténetet tanítok, de Nagykanizsán, szülővárosomban az általam kitalált, akart és sokak segítségével létrehozott főiskolán csak most, az őszi félév végén hoztam meg a nehéz döntést: már nem akarok többet szociológiát tanítani. Amikor még Bálint Endre műtermében sok időt töltöttem, akkor tanultam bele előbb a kultúra- és művészetszociológiába, majd a szociológiatörténetbe, módszertanába (még Max Weberhez is a zeneszociológiáján keresztül vezetett az út). Most már lekéstem néhány monográfiát, amit kétségtelenül meg kellett volna írnom. Mindenekelőtt Anna Margitot, Gedő Ilkát és a „Rottenbiller utcai” kört, amelyet végre kezdenek felfedezni (de legalább az Ország Lili- és a Farkas István-monográfiákat megírtam 1989 és 1994 között; ezeket is most kéne újraírni, amikorra összeért, összeállt bennem sokféleségük megközelíthetősége). Mindenkinek a maga sorsa…

Nagy hatású képek

Bálint Endre párizsi korszakában (1957-től 1962-ig), majd a hazajövetele utáni években készült festményei között legalább egy tucat olyan van, amelyről akkor is (pedig alig-alig ismertem még a magyar és európai XX. századi képzőművészetet) és ma is (lassan húsz éve tanítok művészettörténetet) azt gondolom, hogy nemcsak a hazai, hanem a képzőművészet egészének szerves tartozékai, mint azt Kolozsváry Marianne 2014-ben, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett Bálint Endre-életmű-kiállításához készült monográfiája egyértelműen bizonyítja. Néhány az akkori nagy hatású képeiből: Itt már jártam valaha, 1960; Csodálatos halászat, 1960; A nyolcadik templom, 1969; Triptichon-ikonosztáz, 1973–1974. Kurtág György, az értő barát, sokkal hitelesebben fogalmazta meg az Hommage à Bálint Endre című művében festményeinek összetettségét, különösségét, mindennapiságát és misztériumát. A zene nyelve érzékletesebb, gazdagabb, mint az írott szövegé (hacsak nem költő – például Pilinszky – valaki). Írok majd képelemző esszében begubózott bábmúmiáiról, lófejeiről, ördögvilláiról, koponyáiról, angyalairól, kísérteteiről, halottairól és motívumain, szimbólumain túl sejtelmes, álomszerű, sokrétű színvilágáról.

Törés

És most itt tulajdonképpen abba is hagyhatnám. De nem tehetem. Sajnos.

A Miskolci Képtárban 1972-ben rendeztem Bálint Endre grafikáiból kiállítást. Készült egy fekete-fehér leporellókatalógus is, benne 10 darab művének a reprodukciója és egy homokszínű betétlapon Mándy Stefánia írása. Ebben Bálint Endrét Vajda Lajos tanítványának és Ország Lili tanítójának nevezi. Már a művek válogatásakor is voltak vitáink: bizonyos grafikákat nem akartam kitenni a magas minőségűek mellé. Aztán írtam egy ismertetőt a kiállításról a Napjaink részére. Szokás szerint a közlés előtt megmutattam Bálintnak, akinek nem tetszett. Írt egy hosszú levelet (megőriztem), amelyben megfogalmazta, hogy kritikáimat újra kellene gondolnom, mert ha ez így megjelenik, elterjed, hogy én is átálltam a „másik oldalra”, hogy az addig kizárólag az avantgárdot, a modernizmust pártoló fiatal művészeti író azért rúg bele Bálint Endrébe a grafikái ürügyén, hogy bizonyítsa kompromisszumkészségét. Szörnyű volt. Valóban kifogásoltam, hogy Bálint grafikái között akadnak nem túl igényesek, és nem értek egyet nyilvánosság elé kerülésükkel, sem azzal, hogy ezeket odaajándékozza az őt igen nagyra becsülőknek (néhányat én is kaptam). Nem volt könnyű meghozni a döntést. Visszavontam az írást, nem engedtem megjelentetni, de eldöntöttem, hogy soha többet nem írok kritikát. Ha ennyire figyelni kell a kultúrapolitikai közegre, ha nem írhatom meg őszintén, amit gondolok, ha latolgatni kell, hogy mit igen és mit ne, akkor ez nem nekem való terep. Ezt Bálinttal is közöltem – cseppet sem úrinő módjára. Ráolvastam dühödten, hogy az egyre durvuló művészetpolitikai közegben ő megjelentette a Magvető Könyvkiadó könyvében a harmincas évek végén a Népszavában írt éles, elítélő kritikáját Korniss Dezsőről. Akkor már sorozatban tiltottak be progresszív kiállításokat, amelyek potenciális résztvevői között sok volt a Korniss-tanítvány és a szellemileg Kornisshoz kötődő. 1972 nyarán Bálint Endre fiát, Bálint István költőt, Halász Péter underground színházának munkatársát – nekem 1969 óta szívbéli barátomat, mint ezt az Emlékkönyvbe írt verse is tanúsítja – a BM Vizsgálati Osztályán kihallgatták.

Ország Lili és Anna Margit egyetértett azzal, hogy nem jelentetem meg az írást, de azzal messzemenően nem, hogy nem is folytatom. 1968 és 1973 között viszonylag sokat, sokakról írtam az Életünkben, a Napjainkban, a Nagyvilágban, az Ipari Művészetben, a Valóságban, a Magyar Építőművészetben, aztán 1989-ig egyáltalán nem. 16 évig. Ország Liliről szóló írásokkal kezdtem újra a Ligetben, a Műhelyben, a Fotóművészetben. Kiállításkritikákat ritkán: 1973 után az elsőt 1990-ben Anna Mark – Márkus Anna – Vasarely Múzeumbeli kiállításáról a Magyar Naplóban. Ők is ajánlották, majd 1996-ban a Szombat szerkesztősége – de nem ment, Bálint levele erősen gátolt még akkor is. Ez a levél és a saját döntésem erősen eltávolítottak a kortárs képzőművészettől, és intenzíven eltoltak a szociológia felé, de még azon belül is lassan a művészetszociológiától a lakásmód-, mindennapi környezetkutatások felé. Kompenzálásként? Bizonyítási kényszerből? Nagyon sokat publikáltam a hetvenes években a kutatásaimból és egész más fórumokon, mint eddig (Kultúra és Közösség, Rádió és Televízió Szemle, Népművelés, Valóság, Világosság, Mozgó Világ, Pszichológiai Szemle stb.).

Dedikált ajándék

Bálint Endre 1973 elején – Ország Lilin keresztül – meghívott a műtermébe. Akkor már hónapok óta elkerültük egymást még kiállításokon is. Egy hosszú, nekem készített kollázst kaptam tőle kedvenc Bálint-motívumaimmal (tudta, hogy erősen kötődöm a lovakhoz nagyapám gyékényesi lóistállója miatt). A kollázs jellegzetes Bálint-mű, igen kiváló minőségű, dedikált. Igen küzdöttem a könnyeimmel abban a szégyenlős állapotban, amikor átvettem. 11 éve a hálószobámban lóg az ablaktól balra. Együtt látom a százéves fákkal, aranyesőbokrokkal és az unokáim fényképével, Nádas Péter regényei fölött. Mementó az ifjúságról.

Azt írja Nemes Nagy Ágnes a Mesterségemhez című versében: „erkölcs és rémület között, vagy erkölcstelen rémületben, mesterségem, mégis te vagy, mi méred, ami mérhetetlen…”

S. Nagy Katalin

---

Exkluzív elsőközlés
Készült 2016 márciusában, Budapesten