::: Erdész Erika kiállítása elé
Játszótér esti, kísérteties fényben; hegyek, melyek valójában gyógyszerszelvények; dombok, melyek sötétből elővillanó félgömbök. Ipari anyagok ipari tájban, egy disztópikus világkép élményei. Elhagyatottság és metafizikus magány.
Erdész Erika realista és metafizikus-szürrealista képei egy meglehetősen pesszimista létélmény lenyomatai. Mintha egyetlen eldobott tárgyból építené fel a világot. Olaj és tojástempera, klasszikus festészeti megoldások, a síkplasztikai anyag is szinte ipari pontosságú.
A festő kimért, minimalista nyelven szól hozzánk. Kiszámítottan pontosak a fények, az árnyékból előragyogó színek (vörös, sárga, ezüst). A kompozíciók kiegyensúlyozottak, akár egy Magritte-képen. Apropó Magritte, az ő szín- és formanyelve közel áll Erdész művészetéhez. Csak míg Magritte elbeszélő festő, addig Erdész Erika jelzéseket, jeleket teremt képein, és ezekkel az egyszerű motívumokkal emel túl a valóságon. De milyen valóságon? Egy jövő nélküli valóságon leginkább. „No future, no future” – énekelte a Sex Pistols, s mintha Erdész Erika munkái is ezt a kilátástalanságot sugallanák.
Az elhagyatott éjszakai játszótéren mindig csak egy tárgyat veszünk észre, s játszani vele, felmászni rá nem merünk. Az erdő vasszögszerű hegyes ékei, a kiállhatatlanul rideg vas és beton meg műanyag tárgyak, a betongyűrűből beáramló fény mind-mind a jövőtlenséget sejtetik. Vagy az arról mesélő álmok.
Hiszen felfoghatjuk ezt a mívesen megfestett világot az álmok világának is. Álmok, melyben a tárgyak az égig érnek, a vasszögből erdő lesz, a játszótéri mászóka pedig valami csillagjárművé magasztosodik. Álmok tehát, és jövő nélküli valóság. Mindez szinte egy matematikus gondolkodásával, vagy egy rendszerelmélettel foglalkozó tudós gondosságával elbeszélve.
Erdész Erika kortárs festő, mégis olyan barokkos megoldásokat is alkalmaz, mint a trompe-l’œil, azaz a szemet becsapó illuzionisztikus festészet. Hol van a mászóka egyik vagy másik vége? Fentről nézzük-e a torony csúcsát, vagy épp alulról? Ki tudja. Mint ahogy a címek és a képek is erős konvergenciában vannak. Összefüggenek, összetartanak, ugyanakkor asszociációkat is sugallanak (lásd a hegyes szögeket mint kertet jelölő címet).
Erdész Erika „mindent és semmit” alapon alkot. Egyszerre mindent és semmit sem hagy a képzeletre. Új világot teremt a meglévő elemeiből. És ebben kell élnünk vele. Szigorú társas magányban. És megfigyelni, figyelni, figyelni.
Végezetül álljon itt egy részlet Németh Gábor „A semmi könyvéből” című kötetéből:
„A könyvben van egy pince. Majdnem üres, csak egy biliárdasztal áll a közepén. A poros, zöld posztón három golyó és egy kőrisfa dákó. Az asztal aljára újságpapírt ragasztottak. Egy nevet írtak rá tintaceruzával. A pince ablaka néha felragyog a fényben. Néha ráfagy a többnapos hó. Vagy nem így; egész másképp. Néha elhúz egy autó, távolból jövő, zavaros kiáltások törik meg a csendet. A ház fölött az Égben rend van; minden konstrukció.”
Sinkó István