Az érzékelésen túli valóság nyomában

::: A tarpai kőbányától a Poliuniverzumig


A levélben a fát

Tarpai születésemet nemcsak fizikai, hanem szellemi értelemben is hangoztatom. Őszintén mondom, hogy lényeglátásomat, így egész alkotói pályámat a gyermekkoromban megszerzett tudás, tapasztalat határozza meg. Köszönhetem mindezt a családnak, szülői háznak, a falu természeti környezetének.

Nem attól lesz valaki absztrakt-geometrikus művész, hogy a geometria alapelemeivel építkezik, sokkal inkább az számít, hogy rendelkezzék az absztrakció iránti érzékenységgel. Személyes tapasztalatom ez ügyben már apró gyermekkoromban megvolt. Naphosszat tanulmányoztam az állatok mozgását, a rovarok, az ízeltlábúak szerkezetét. Művészi értelemben ez a világ egyszerre volt kubisztikus, geometrikus és kinetikus. A kőbányában talált köveken és a Tisza partjáról begyűjtött kavicsokon a csillogó kristályokat, fémes elfolyásokat kutattam. A fák leveleinek végtelen finomságig szerteágazó erezetét figyeltem, mígnem megláttam a levélben a fát, a fának a szerkezetét, úgy is mondhatnám, a cseppben a tengert.

A hátborzongató végtelen

Egyszer, amikor már nem láttam a kedvenc öreg nénikémet a lócán üldögélni, mert meghalt, megsuhintott az elmúlás szele. Napokon át vigasztalhatatlan szomorúság töltött el, elbujdostam és sírtam. „Miért is születtünk meg, ha úgyis meg kell halni!” – hüppögtem magamban. Egyik este idősebb nővérem felfigyelt rám, kivitt a szülői ház udvarára és az ég felé mutatott. „Látod azt a sok fényes pontot? Az a néni, akit annyira szerettél nem halt meg, a lelke csillagként ragyog ránk föntről, és egyszer majd mi is oda kerülünk.” Attól a pillanattól kezdve éveken át szinte minden este néztem az égboltot. Az így megfigyelt csillagok és galaxisok szerkezete, tere éreztette meg velem a végtelenség hátborzongató fogalmát. Gondolatban, mintha lépcsőfokok lennének, tovaszökelltem rajtuk, egyre messzebb és messzebb – mígnem az ismeretlen, a végtelen tér magába szippantott.

SAXON Szász János: Barangolás a Poliuniverzumban - Kör 6
SAXON Szász János: Barangolás a Poliuniverzumban – Kör 6

Később megfogalmaztam, hogy a világ valójában más, mint amilyennek látjuk, halljuk, tapasztaljuk, és csak annyit érzékelünk belőle, amennyit saját és megnyújtott „segéd-fizikai érzékszerveinkkel” képesek vagyunk felfogni. Létezik tehát egy, az érzékelésen túli valóság, amelynek feltárására nemcsak a tudós-feltaláló, hanem a művész is hivatott. Ez az ars poetica kíséri végig pályafutásomat.

A mikrokozmosz egyben makrokozmosz

Valójában matematikus szerettem volna lenni, de a középiskolában egy gyógyíthatatlan szembetegség lezárta számomra a külvilágot, ezért átprogramoztam magam a képzőművészetre. Ma már a két terület egybeért nálam, számos tudomány-művészet szakmai konferenciára kapok folyamatosan meghívást.

Az iskola a tanulást, a tudás megszerzésének otthonát jelentette, nagy érdeklődéssel fordultam a reáltantárgyak felé, hiszen szerettem volna választ kapni a teremtett világ csodáira. A matematikából nem volt elegendő a kötelező tananyag, sportot űztem az egyre nehezebb képletek megoldásából. Felfedeztem a példákban a természetben is megtalálható logikát, vagyis azt, hogy a nehezebb feladat megoldása a kicsit könnyebb feladatban van elrejtve. Ha elindulunk az 1×1-től és nem hagyunk ki egy lépést sem, akkor a legnehezebb matematikai feladat is 1×1-gyé válik.

Így történt meg az első találkozásom a molekuláris szerkezetekkel és az atom-modellekkel, amelyeken keresztül elképzeltem a naprendszereket, a galaxisokat, és arra következtettem, hogy az atomok is lehetnek csillagok. Ez nagy felfedezés volt! Biztosan minden gyerek számára az, amikor rájön, hogy a legkisebb egyben a legnagyobb – a mikrokozmosz egyben makrokozmosz. Én ezt összekapcsoltam a többi felfedezésemmel és kialakult bennem egyfajta világlátás, amit későbbi pályám során Poliuniverzumnak neveztem el.

Absztrakt-geometrikus hímzések

SAXON Szász János: Terítő, 1969 körül
SAXON Szász János: Terítő, 1969 körül

A festést, rajzolást egyszerűen szerettem. Nem csak tanórákon gyakorolhattam, hanem szakkörre is jártam, sokszor pályáztam, aszfalt rajzversenyeken vettem részt, díjakat nyertem, bár a természet hű másolása nemigen kötött le. A művészet iránti érdeklődésemet valóban a családi környezet, a szüleim és nővéreim alapozták meg. Édesanyám díjnyertes hímzőnő volt, és asszonytársaival fantasztikus absztrakt-geometrikus „Rákóczi keresztszemes” csillagmintás terítőket hímezett. Úgy ötévesen egyszer én is kiköveteltem magamnak egy kis darab vásznat, és kivarrtam életem első terítőjét, amit mind a mai napig őrzök. Később is, sokszor besegítettem a családi hímzésekbe, különösen szerettem kiszámolni a lehetetlenül bonyolult mintákat. A fúrást-faragást édesapám mellett gyakorolhattam, aki ezermester volt. Nagyapámtól, akit én nem ismertem, nagyon sok kéziszerszám maradt rá, máig barkácsolgat velük.

Édesanyám volt a család motorja, mindent megtett a taníttatásunkért és boldogulásunkért. Egész életében alkotni és teremteni akart abban a világban, ahol akkor még csak a föld, az ég és közte az emberi kéz álltak rendelkezésre. Sajnos idejekorán elvesztettük őt. Egy Triptichont szenteltem az emlékének „CrossEye” címmel, amelynek darabjai a három gyermekéhez kerültek, és a fizikai-lelki-szellemi egység/átalakulás érzetét hordozzák.

Zene az időprésben

Körülbelül ötéves voltam, amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy tévét vesznek, elsősorban gyermekeik okosítására. Először nekünk volt tévénk az egész utcában; egy tehén árába került, ami akkor csaknem egy éves fizetés volt. Jól döntöttek, mert számomra ezen keresztül szűrődött be a tudomány, a film, a klasszikus kultúra.

Egyszer a nővéreim kaptak egy Sokol márkájú táskarádiót. Az volt a legnagyobb előnye, hogy ha a szüleimet már kellően idegesítette az „úgymond” komolyzene, nem kellett kikapcsolni, mert el tudtam vonulni vele a kertünk leghátsó szegletébe. Ott hallgattam végig a nekem tetsző darabokat, és megtudtam azt is, mit játszanak. Legtöbbször Bartók Béla nevét hallottam, és már akkor megéreztem, hova tartozom. Ifjúkorban, amikor saját lemezjátszóm lett, újra és újra visszahallgattam ezeket a darabokat, mígnem a fejemben is le tudtam játszani bármikor.

SAXON Szász János: Barangolás a Poliuniverzumban - Négyzet 12
SAXON Szász János: Barangolás a Poliuniverzumban – Négyzet 12

Egy idő után, mivel tudtam már az elején, mi következik, felgyorsítottam a folyamatot egészen addig, amíg egy pontba nem sűrűsödött a zenei mondanivaló. Így alkottam meg, igen korán, az Absztrakt Zenei Projektemet. E szerint egy zenedarab legkisebb egységei a hangok, amelyeket egy-egy hangjegy szimbolizál. Ezeket a hangokat a szerzője meghatározott ritmusban beleágyazza az idő folyamába. Így áll össze a zenemű térben és időben. Ha a zenedarabot egyik dimenziójától megfosztom, olyan módon, hogy folyamatos időprésbe helyezem, akkor előbb-utóbb eljutok odáig, hogy idődimenzióját egyetlen időpillanatba sűrítem, ami azt jelenti, hogy valamennyi hang a neki megfelelő hangszeren egyszerre fog megszólalni. És a mű, bár megtartja tartalmát, összeomlik, az adott pillanatra hulló hangok tér-interferálódnak, s az idő fájdalmasan feljajdul.

Atomfelhőkkel körülvéve

Tinédzser koromban a pont jelentette számomra a legnagyobb fejtörést, miután az a meghatározás, miszerint a pont matematikai értelemben kiterjedés nélküli, legkisebb egység, egy axióma, nem elégített ki. Hiszen ez a kiterjedés nélküli végtelenül kicsi pont építi fel a vonalat, a síkot és a teret, világunkat, s a végtelenül nagy univerzumot is. A pont tehát érzetében hordozza, emlékezik valamennyi dimenzióra. Akár úgy, mint az egyenes metszete, vagy a sík mikro sík-alkotója, továbbá a tér tér-elemecskéje – voltaképp a fekete-lyuk, majd fehér-lyuk állapot határa, ahol az adott dimenzió-struktúra valamennyi tér-idő dimenziói összeroppannak. Számomra mind a mai napig a pontban van elrejtve a legnagyobb titok, mert a pont egyben a kezdet és a vég, egyszerre a legkisebb és a legnagyobb.

A pont körüli dilemma nemcsak mentálisan, hanem fizikailag is hatással volt rám. Szerettem volna szabad szemmel meglátni a legkisebb részecskéket, vizuálisan betekintést nyerni az atomikus világba. Borzasztóan frusztrált, hogy a körülöttem lévő tárgyak tele vannak űrökkel, az anyagban végtelen számú részecske zizeg, és mindezt nem láthatom. Ez nem a technika akkori fejletlenségén és hozzáférhetetlenségén múlt, hiszen ma is lehetetlen, hanem a fizikai korlátokon. Ugyanis nem láthatunk a szemünk szerkezeténél, molekuláinál kisebb elemeket. A fizikai korlátokat áthidalva ezért megalkottam saját mentális segéd-érzékszervemet, az egy léptékkel finomabb összetételű „Atomszemet”. Ekkor a tárgyi világ lebomlott előttem és éveken át különböző sűrűségű atomfelhőket kezdtem érzékelni magam körül.

A világok világa

Az emberiséget léte kezdete óta foglalkoztatja az őt körülvevő világ megismerése, működésének és felépítésének megértése. A törzsfejlődés véleményem szerint mentálisan az egyedfejlődésben is megismétlődik, ezért minden születendő gyermek értelmi fejlődésének legmeghatározóbb része a szűken és tágan vett Univerzum feltérképezése, megértése. Az Univerzum klasszikus, materiális felfogását – az anyag végtelen láncolatának egységét a térben és időben – durva megközelítésnek éreztem.

SAXON Szász János: Barangolás a Poliuniverzumban - Háromszög 24
SAXON Szász János: Barangolás a Poliuniverzumban – Háromszög 24

A Poliuniverzumhoz filozófiai értelemben a végtelen kiterjedésű „polidimenzionális pont” szemlélődésén keresztül jutottam el. A ceruzával papírra vetett pont ugyanis nagyítóval nézve töredezett felületű síkot alkot. Tovább vittem a gondolatot és feltettem a kérdést: vajon az atomi részecske pontnak tekinthető-e a Földgolyóhoz képest, a Földgolyó a Tejútrendszerhez képest, a Tejútrendszer a galaktika-halmazokból szerveződő beláthatatlan világokhoz képest; vagy egészen közeli példával élve, a petesejt az emberhez képest? Ha igen, akkor a pontot egy sokdimenziós érzetű tüneményként definiálhatnánk, minden dimenzió és dimenzióstruktúra, tér-idő sűrítményeként – mert a pont a különböző léptékű világok lenyomata, a világok világa.

Tehát az általam felfejtett Poli-Univerzum egyszerre Sok és Egy. Másképpen fogalmazva, az Egynek Sokféle kiterjedése van és a Sokféleség az Egyben összpontosul.

SAXON Szász János


Saját újraközlés | Forrás: Arnolfini KépíróKör
Megjelent az Arnolfini KépíróKör harminchetedik hetének netnaplójaként, 2010. november 8-a és 14-e között

Comments

  1. Papírszabó says:

    A napokban láttam egy érdekes műsort a tévében a káosz elméletről és akkor jöttem rá, hogy nekem Szász Jani képei magyarázták el a Mandelbrot elméletet.
    A Szász Jani-féle Poli-Univerzum minden kétkedőt azonnal meggyőz arról, amiről a rossz tanárok sosem tudtak, nevezetesen, hogy a matematika nem egy absztrakt valami túl okos fickóknak, hanem az élet, amiből keletkeztünk mindannyian, amiben élünk és alkotunk.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük