Repeta, azaz sült kolbász, újratöltve

::: Egy gasztroperformance elé


A repeta szónál kevés szó alkalmasabb a szinesztézia fogalmának demonstrálására. A repeta szó hallatára megjelenő képnek íze, illata, textúrája, színe, zamata, zsírossága vagy fényessége, formája, szaftja-leve van. De mindenekelőtt mennyisége. Terjedelme, számossága, kiterjedése. Az, hogy több, hogy sok, hogy annyi, amennyit én akarok. Nem annyi, amennyit adnak, ami nekem jutott, amennyi az én porcióm, részem. Amennyit más gondolt nekem elégnek, megfelelőnek, kielégítőnek. Hanem amennyit én szeretnék, kívánok, sőt megkívánok, vágyok, érzek. A repeta nem az evésről szól, hanem a zabálásról, a kielégítetlenségről, az elemi ösztönökről, a felfalásról. A civilizáció áthágásáról, az orgiáról, a szabályok és keretek pillanatnyi megtagadásáról.

Hű, azért ez már nem igaz. Mert a repeta éppen hogy arról szól, hogy vehetsz még egyszer, na jó, esetleg kétszer, hogy mégis van egy kis engedékenysége az úrnak, hogy kapsz egy kis ráadást, hogy most az egyszer az örömök nem arra az egytányérnyira korlátozódnak, hanem megmutatják neked a határátlépés gyönyörét, még egy fél merőkanállal.

Amikor Ervin barátunk – áldassék a neve naphosszat – jelentkezett a jubileumi fesztivál címével, a Retrospektívvel, hogy hogyan tudnánk azt gasztroartilag megformázni, akkor azon minutumban ott volt, adta magát kérés nélkül a repeta, mint az ismétlés fogalmának gyomortáji megjelenése.

A gond csak az volt, hogy ennek a Retrospektív fesztiváli Repeta performance-nak már abban az első, legelső pillanatban illata volt, mégpedig semmivel össze nem téveszthető, nyálcsorgató, ellenállhatatlan, jellegzetes, szaftos, magyaros, zsigeri illata. Sült kolbász. Semmi más.

Sülő kolbászok égi fényben (Fotó: Draskovich Edina)
Sülő kolbászok égi fényben (Fotó: Draskovich Edina)

Merthogy az Arnolfini fesztiválok kétdeká(d)nyi sorában felvonultattam én már indiait és mexikóit, absztrakt szendvicseket és mogyorómellbimbós muffinokat, túrótortát, ezerféle salátát, barokktól a posztmodernig terjedő ételkölteményt, az úri közönség idegeit borzoló halkocsonyát és még százféle étket. De az agytekervények járataiba egyik sem tudott olyan mélyen belerágódni, mint a sarki hentes műhelyéből, és szégyenszemre nem az én jó kis konyhám melegéből származó sütnivaló kolbászka. Hát így jártunk. Vannak dolgok, amik legyőzhetetlenek, erősebbek, nyomulósabbak, erőszakosabbak, agresszívebbek, mint mások. Amik jönnek a maguk tankszerűségével, szállonganak-terjengenek, és beisszák magukat a vágyainkba olyan mélyen, hogy azt semmiféle indiai-mexikói-olasz fűszervarázs vagy akár békebeli monarchiás finomkodás sem tudja legyőzni.

Mert a sült kolbász verhetetlen, a maga végtelen egyszerűségével, primitív ösztönlénységével. Ahogy egyesíti magában a sült szalonna hasonlóképp ellenállhatatlan illatát a legmagyarosabb, legautentikusabb, leghazaibb, kalocsai mintás terítő nélkül is helyjelölőként működő fokhagymás-paprikás illattal. És ahogy mégiscsak egyedi, mindentől különböző, csak rá jellemző sült kolbász illata van. Amiből bizony bármikor képes az ember repetázni.

Pedig a Facebookon Társ-ként megjelölt hozzátartozómmal kiskéshegyig menő vitába keveredtünk az esemény kapcsán, hogy az én eddigi gasztroperformance-aimnak nem súlyos, megszégyenítő meggyalázása-e ide, retrospektív előadásként más tollaival ékeskedő sült kolbászt hozni? Meg hogy miért kell ezzel a magaskultúra (zárójelben urbánus) élvezetét célzó eseményre ennyire alantas, övalatti érzékiségeket benyomni, miért kell a képző-alkotó-szellemi művészeteket belefojtani a sült kolbász tocsogó, paprikapiros muskátliablakos, kalocsai mintás szaftjába.

Hát én meg erre csak annyit tudtam tisztelettel megjegyezni, hogy azért, mert finom.

De hogy azért tényleg ne csak a sarki hentes performáljon ezen a jeles napon, felidézném az elmúlt tizenöt fesztivál (hihetetlen, fantasztikus vagy Ervin!) liblingjei közül az indiai lencsesalátát és a Kentucky káposztasalátáját is.

Az ismétléshez pedig jó étvágyat, a la Kolbász újratöltve.

Hoffmann Márta


Elsőközlés | Forrás: Arnolfini Archívum
Elhangzott 2013. október 12-én Szigetszentmiklóson, a 16. Arnolfini (Retrospektív) Fesztiválon, a Repeta, azaz sült kolbász, újratöltve című gasztroperformance bevezetőjeként

Comments

  1. Arnolfini Szalon says:

    Indiai lencsesaláta (eredeti neve: Dhal Makhani) – Hoffmann-verzió

    Hozzávalók 4 személyre: 25 dkg vörös lencse (bioboltokban mindig van) – azért jobb, mint a hagyományos lencse, mert nem kell sokáig áztatni és lágyabb, nincs héja; 1 evőkanál vaj vagy olaj; 1 kis fej hagyma; 1 fél literes sűrített paradicsom konzerv (én a sűrű- passzírozottat szeretem legjobban, a papírdobozosat, de bármilyen jó); 2 dl tejszín (főzőtejszín, de lehet habtejszín is). Készülhet joghurttal is, csak nem lesz olyan krémes. De ha van görög joghurt, az a legjobb. Fűszerek: őrölve, mindenből egy kávéskanál – gyömbér, szegfűszeg, fahéj, római kömény, kardamom (dupla mennyiség!), pici cukor, só; 1 darab lime/zöldcitrom reszelt héja és leve. Ha van Garam Masala fűszerkeveréked (ami annyit tesz hindiül, mint fűszerkeverék) akkor csak kardamomból rakj még bele plusz adagot, az adja a jellegzetes ízt leginkább.

    A lencsét alaposan, váltott vízben átmossuk, majd körülbelül fél órára langyos vízbe beáztatjuk, időnként átkeverjük,hogy ne álljon össze. Az apróra vágott hagymát a vajon megpirítjuk és hozzáadjuk a fűszereket pirulni. (Ne égjen oda!) Ráöntjük a lencsét és annyi vizet, hogy ellepje, lassan főzni kezdjük. Megsózzuk, picit cukrozzuk (barna cukor vagy méz a legjobb). Amikor a vizet beszívta, hozzáadjuk a paradicsompürét és még egyszer annyi vizet, ezzel tovább főzzük. Körülbelül fél óra alatt puhára fő, de nem kell teljesen puhára főzni, mert készen is tovább fog még puhulni. Ha kevés a víz rajta, lehet pótolni apránként. Amikor már elég puha, hozzáadjuk a lime levét és belereszeljük a héját is. Hozzáadjuk a tejszínt, azzal már nem főzzük, csak összemelegítjük, fedő alatt tartjuk, amíg ki nem hűl. Ezt is lehet később utána fűszerezni, például fahéjjal vagy szegfűszeggel, őrölt kardamommal, ha nem elég jellegzetes az íz. Én időnként szoktam belevágni maradék zöldségeket, például cukkinit, uborkát, sütőtököt, főtt karfiolt – ami megmaradt valahonnan. Szépen felveszi a lencse, az íz meg „integrálja” a különféle zöldségeket, állagokat.

  2. Képszabó says:

    Szinte látom, ahogy a szomszédok kapaszkodtak a kerítésbe és lihegve sasolnak befelé…

  3. Sok évet vártunk erre a repetára, de megérte! Jó volt látni, hogy az íz soha nem megy ki a divatból, legfeljebb kis időre retróvá válik, de azért itt van velünk.

  4. spájzcetli says:

    …A kolbászokra vetülő égi fény: a szállongó, párálló illatokat beszippantva még az Úr is kíváncsian félrehúzta a firmamentum felhőfirhangját, – és mosolyogva letekintett a szívvidítóan sercegő fűszeres süleményekre… :)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük