::: Krajcsovics Éva kiállítása elé
Megírtam a mondókámat, mert bár jobban szeretek szabadon beszélni, nem akarom Önöket terhelni a magamfajta túlmozgásos tanáremberek fegyelmezetlen kitérőivel, a szavak dadogó keresésének, suta mondataim utólagos korrigálásának az alkalmi beszéddel járó esetlegességeivel. Megírtam azért is, mert a rögzített szöveg fegyelme talán mégis megfoghatóbbá teszi a megfoghatatlant, amit e képek láttán érezhetünk – pontosabban, talán megfoghatóbbá teszi a megfoghatatlanságát annak, amit érzünk. Kicsit olyan helyzet ez, mint Platón írásművészetéé: Szókratész szavai elszálltak a szélben, mert nem volt hajlandó dialogikus élőbeszédben megképződő igazságainak rögzített és végérvényes formát adni – és egy Platónnak kellett eljönnie, hogy írásba foglalja és szövegekké alakítsa őket, hogy ennek révén valami mégis maradandóvá, azaz örökíthetővé váljék az igazságnak a sztoa folyosóin ellebbenő hangjaiból.
Mert hát illékony dolgokról, valami valószerűtlen kipárolgásról, megfoghatatlan misztériumról kellene nekem is beszélnem Krajcsovics Éva poétikus képei kapcsán, és ilyesmit sugall a kiállítás enigmatikus címe – A festék illata – is. A cím ráadásul nagyon találó, amennyiben közvetlenül nem magas rendű szellemi képességeinkre, spirituális érzékenységünkre, műveltségünkre vagy intellektuális fölkészültségünkre apellál, inkább lényünk, ha tetszik, közvetlenül közönséges testi dimenzióit szólítja meg. Ez meglepő lehet, de magam – bár foglalkozásom és szakmám szerint művészettörténész, akadémiai ember volnék – azt szeretem, ha a művészet zsigeri-érzéki módon tud engem mint befogadót felvillanyozni: ha esztétikai stimulusainak olykor animális ereje gerjeszti fel bennem a vágyat, hogy szellemileg is birtokba vegyem és megkíséreljem alkalmasint intellektuálisan, történetileg megragadni és értelmezni is, amit elsődlegesen az aisthesis, az érzéki észlelés testies közvetlensége váltott ki bennem.
Ebben a címben – A festék illata – ráadásul van valami provokatív is: a szaglásra való utalás Hegel művészetfilozófiájának híres felosztását juttathatja eszünkbe, aki különbséget tett egyfelől a nagy művészet megalkotására hivatott „elméleti” érzékeink – a látás és a hallás –, másfelől „gyakorlati” érzékeink, a szaglás, ízlelés és tapintás között. Hegel szerint ez utóbbiakat a mulandó testekkel és elbomló anyagokkal való túl közvetlen érintkezés alkalmatlanná teszi arra, hogy jelentős művekben objektiválódjanak. Tény, hogy a konyha művészete, bár hosszú története van és pazar ízek, mesés illatok előállítására képes, sosem termelte ki a maga Homéroszát, Dantéjét, Michelangelóját vagy Bachját. A parfümök kotyvasztói közül sem vált senki az idők során a szaglás örök mércéül szolgáló Shakespeare-évé vagy Beethovenévé. Mert az efféle „műveket” elfogyasztja, és nem szemléli, olvassa vagy értelmezi, aki magába fogadja őket: gyakorlati érzékszerveink túl közel maradnak a testhez, az érzékelés anarchisztikus közvetlenségéhez, és így rajtuk szerzett tapasztalataik sem tárgyiasíthatók és nem is örökíthetők tovább. A költő persze mondhat olyat, hogy „a csókok íze számban hol méz, hol áfonya”, de eszköze, a nyelv – a szavak, ritmusok, rímek játéka – költői fantáziánkra, nem ízlelőbimbóinkra bízza a különbség megélését.
Mit tegyünk hát itt, a kiállítótérben a festék illatával? Ne annyira nézzük, mint inkább szimatoljuk Krajcsovics Éva képeit?
A cím azért nagyon inspiráló, mert még a magas rendű elméleti érzékszervünkként elismert látás esetében is testies aisthesis, az érzéki autopsia megkerülhetetlenségére figyelmeztet. A kiállítást, amit most meg kell nyitnom, magam is most látom először, úgymond „élőben”, azaz a művek közvetlen, testközeli valóságában. Erre a feladatra készülve persze elkértem Évától az anyagot, át is küldte digitális formában az ide kirakni tervezett képek repróit. Régi mániám, hogy a művészetről való beszéd oly gyakori félresiklásai és sekélyes okoskodásai részben a modern technikai civilizáció kényelmi szolgáltatásainak következményei: például a reprodukciókra való ráhagyatkozásé. Túlságosan is megbízunk a felvételek jó minőségében és a magunk érzéki fantáziájában, s ezért elfogadjuk őket megbízható helyettesnek. Pedig a legjobb reprók sem mondanak érdemlegeset például a művek méreteit és fizikai dimenzióit illetően – a könyvoldalak korlátozott tükörméretei és a képernyők készen talált nagysága szükségképpen nivellálja különbségeiket: a kicsit felnagyítja, a nagyot lekicsinyíti, vagyis döntően és óhatatlanul eltorzítja az eredeti jelenlétében szerezhető képtapasztalatot. És ugyanígy: az analóg fotók, de még a legnagyobb felbontású digitális kópiák is precíz módon informálhatnak a színekről, a formákról, még mikroméretű anyagrészleteket is képesek vizuálisan rögzíteni – de a műtárgy anyagi valóját, súlyát, tapinthatóságát nem képesek közvetíteni. Szerettem volna megfelelni a cím izgalmas kihívásának, ám az Éva által átküldött több ezer pixeles képeken sehogy sem jött át „a festék illata”.
Mivel pedig mindig ragaszkodom a magamnak szabott azon szigorú szakmai protokoll betartásához, hogy – képekkel és szobrokkal foglalkozó művészettörténész-esztétaként – csak úgy nyilatkozom érdemben, ha az adott művet mind az ő, mind az én testi jelenlétében, a fizikai érintkezés valójában is megtapasztaltam, nem volt mit tennem, elővettem azt a nekem dedikált kis Krajcsovics-képet, amelyet néhány hete kedves ajándékként kaptam tőle, és – nem mintha eleve nem értettem volna a cím metaforikus áthallásait – bizony megszagolgattam. Azaz, kezembe vettem, magamhoz emeltem, éreztem a törékeny lécváz és a feszített finom tapintású vászon könnyűségét, végigsimítottam szinte simára eldolgozott felületén, ujjbegyeimmel letapogattam hártyavékony festékrétegeinek hajszálvékony barázdáit – gyakorolni kezdtem rajta az autopsziát, azaz a közös jelenlét ünnepét. Mert hát kettőn áll a vásár, a képen is, a nézőn is. Hogy megszülessen az aisthesis valós tapasztalata, bizony két testnek kell egymásba gabalyodnia, mint a szerelemben: másként nem megy.
Nem vitás, van ebben a nézési gyakorlatban valami perverz, valami fetisisztikus – hogy nem egyszerűen nézem a képet, hanem valahogy összeköltözöm vele. De emellett tanulságos is, és most megpróbálom Önökkel is megosztani, amire eközben jutottam. Kiállításmegnyitón vagyunk, de engedjék meg nekem, hogy elhagyjam a formaságokat, és Krajcsovics Éva ismerhető életrajzi részleteinek ismertetése helyett (no jó, ezek közül egyet nem tudok nem említeni: hogy ez a remek festő minden szisztematikus akadémiai képzés nélkül, autodidaktaként, kizárólag önmagát építve-fejlesztve jutott fel a legnagyobb élő magyar festőművészek csúcsmagasságába), nos tehát efféle háttérinformációk és méltatások helyett engedjék meg nekem, hogy a magam élő autopsziájával csináljak kedvet ehhez a tárlathoz. Bár a kép, amiről beszélek, nincs kiállítva itt a Platz Galériában, mutatis mutandis az itt láthatókra is érvényesíthető – mert számomra legalábbis a Krajcsovics-féle művészi gondolkodásnak egyfajta jellemző példájaként szolgálhat.
A 34 × 24 cm-es, keretezetlen, álló formátumú olaj-vászon munkának a hátoldali saját kezű felirat tanúsága szerint „Füzetlap” a címe, és 2024-ben készült. Fehérre alapozott vászonról van szó, talán másfél centis fehér kerettel: ha volna ennek a szónak értelme, mintha egy fehér papírlapot „ábrázolna” egy fehér terítőn. A papírlap üres, de lemértem, szabvány A4-es darab, ezt fogja körbe a fehér szegély, amely nem pengés élek mentén, de azért markánsan rajzolja körül a téglalapot. Fehér a fehéren; az egyik alig-sárgásan, a másik alig-zöldesen dereng, miközben az ábrázolt papírdarab téglalapja elválik hátterétől, a kettő mégis fölfoghatatlan finomsággal rezeg együtt a másikkal. Mintha csak kedvenc amerikai absztrakt festőm, a New York School második generációjához tartozó Robert Ryman csinálta volna, aki hatalmas és pompás festői életművet hozott létre egyetlen szín, a fehér fölkenésének, szétszórásának, áttöréseinek variációiból.
Hajlamos volnék a „Füzetlapot” konceptuális-minimalista műnek nézni, amennyiben mintha minden festőművészet megkerülhetetlen alapparadoxonának – vagy inkább: paradox alapmeghatározásának – képletszerű, vegytiszta összefoglalása volna. A képsíké, amely egyszerre az átlátszatlan vászon anyagfelülete, amelyre szintúgy átlátszatlan festékanyagnak kell rárakódnia – és „átlátszó ablak”, amelynek síkja mögött egy virtuális „világ” kell hogy megnyíljék. A papírlap és a képzelet tere, amelyben a különbségek, figurák és hátterek (itt tehát az abrosz és ráfektetett a papírlap) játéka kel életre, közelek és távolok, előre türemkedők és hátul maradók küzdenek meg egymással a figyelmünkért. Minden kép per definitionem a képsík-paradoxon foglya: minközben virtuális síkján a szem számára megnyit és láttat egy „világot”, valódi materiális objektumként maga is odatolakszik, belezavar és akarva-akaratlan szellemképessé teszi a látványt.
Ez az én „fehér a fehéren” Krajcsovicsom olyan, mintha a még észlelhető minimumra akarná csökkenteni a különbséget a képsík mint dolog és a képsík mint világablak között: önmagát hordozó, egyszersmind önmagát ábrázoló entitás. Nézem a megfestett fehér lapot, amin elvben valami rajzolatnak, ábrának, motívumnak kellene láthatóvá válnia – de ami láthatóvá válik, az nem valami külső dolog, hanem maga a festék mint rajzolat, az ecsetnyom mint ábra, a síkfelület anyagisága mint motívum. Ezek a rajzolatok, ezek az ábrák, ezek a motívumok éppenséggel narrálnak is: játékukban, vibrálásukban, bújócskáikban maga a festészet beszéli el önmagát. Ha tudunk „olvasni” az efféle finom különbségek nyelvén, azaz megértjük, hogy a képek játékai tisztán és hibátlanul adja tudtunkra és teszi megtapasztalhatóvá az „ikonikus differencia” működését.
Végezetül hadd tegyem hozzá, hogy a cím még valami miatt nagyon találó. A szintagma – „a festék illata” – emberi jelenlétet is feltételez, vagy inkább emberi jelenlétet követel meg. A képek felületes értelemben látni/szemlélni való objektumok, Hegellel szólva tehát kielégíthetik teoretikus, azaz távolságtartó és információkra vadászó érzékelésünk szükségleteit. A művészettörténet mint tudomány azért lehetséges egyáltalán, mert képes gondosan eltolni magától a képeket, hogy objektív vizsgálati módszereinek vethesse alá őket. Mondhatnám képletesen: olyan távolra igyekszik kerülni tőlük, hogy a festékek illata már ne zavarjon bele a higgadt elemző ikonográfiai, formatani, stílustörténeti okoskodásaiba. De vegyük észre: ilyenkor a szcientista kutató a képtest közelségét magát teszi zárójelbe: saját személyes-testi jelenlétét iktatja ki a tapasztalatból. Holott ez a testies jelenlét mindenekelőtt a festőé, aki ecsetjével szétkente a festéket, simogatta a vásznat, ujjaival, tenyerével végigtapogatta a képet: aki a műtermi rumli, rendetlenség és piszok közepette mélyen be kellett hogy lélegezze a festékek, az olajak és terpentinek nehéz szagát is.
Ennyiben a festék illata a festői jelenlét metaforája: hajoljunk hát közel e képekhez, lélegezzünk mélyen, és érezzük meg Krajcsovics Éva szívdobbanását.
Rényi András