Pályák fölött az ég

::: A centerhalf visszapillant


A centerhalf a legmagányosabb játékos – a kapusokat most nem vesszük figyelembe, ők egy pszichológiailag külön tartomány, rájuk egészen más szabályok vonatkoznak, a magányosságuk megítélésében is –, de szeretik ezt a magányt, finom érzés, amikor magukra maradnak; még a szélsőhátvédjeiket is viszi előre a lelkesedés heve, azok a felfutásaik a széleken! A centerhalf ilyenkor vár és mereng, lustán odébb kocog, de inkább csak sétál, figyelve a túlsó térfélen zajló eseményeket, de marad ideje a csöndes elmélkedésre, elsősorban persze az esélyek latolgatására. A mérkőzések aztán előbb-utóbb eldőlnek, ilyenkor már végképp nem vár tőle senki semmi meggondolatlant, az edző különösen nem, nem része a taktikának, egyszerűen nem ez a dolga, esetleg szögleteknél felmenni fejelni, de aztán rohanás vissza, mert gól gyakorlatilag soha nem születik ezekből a szögletekből.

Az exlabdarúgó dicsekszik: a Kábel-ifiben a felnőtt-csapat néhány jószemű játékosa a kis-Beckenbauer becenéven szólította, erre félszeg-szégyenlős szemlesütés volt a válasz, de azért persze jól esett nagyon.

Az egykori Magnezit-pálya fölött az ég (Fotó: Okrutay Miklós, 2008)
Az egykori Magnezit-pálya fölött az ég (Fotó: Okrutay Miklós, 2008)

Az angyalok jelenlétéről a futballpályán ritka, de akkor annál súlyosabb jelenségek adtak bizonyságot. Ilyen volt, hogy a hosszú pályafutást nem szabdalták komoly sérülések, viszont amikor bekövetkeztek, angyalok fektettek a pálya földjére, azt hiszem, ehhez legalább hárman kellett jelen legyenek, hűs tenyerükkel oldották a homlok lázas lüktetését, és ami az igazán szép volt tőlük, hogy minden fájdalomtól megszabadítottak – így kísértek még a mentőautóban is. Nem járt ki ez a kegyelem mindenkinek, olyankor nézni – és főként hallgatni! – is rossz volt a földet kaparó játékostárs szenvedését.

Békésebb tanúság, de az igazi égi támogatás valójában ebben volt megérezhető: a hosszas, centerhalfként zajló-csordogáló pályafutás mentes volt az öngóloktól. Soha, egyetlen alkalommal sem! Három év serdülő, ugyanennyi ifi, majd tizenkét év felnőtt-csapat, gyakorlatilag végig középső hátvédként. Ez így gyors fejszámolással – a sérüléses (mert azért a makacs húzódások kikerülhetetlennek bizonyultak) és a csakis az edzői hozzá nem értéssel magyarázható kispados periódusokat levonva – közel ötszáz bajnoki és kupamérkőzés. Öngól nélkül… Égi kegyelem…

Az egykori Erdért-pálya fölött az ég (Fotó: Okrutay Miklós, 2008)
Az egykori Erdért-pálya fölött az ég (Fotó: Okrutay Miklós, 2008)

De történt egyszer, talán a felnőttbeli újonc években, hogy a félpálya magasságában – de a kezdőkörön túl! – a labdát tologató középhátvédre, figyelemre méltó, azaz előbb-utóbb mindenképp figyelembe veendő arroganciával tört rá az ellenfél középcsatára. A törekvések hárítása nagyvonalú, de talán inkább fölényes kívánt lenni, éppen erről a fölényeskedésről szól a példázat. Mert a középhátvéd lazán, az utolsó pillanatban, amikor a labda megszerzése már-már realitássá vált a center számára, megfordult, mintegy megpördült a labda körül és hazaívelte azt a kapusnak. Emlékeztetésül: a félpályáról. Úgy, hogy fel se pillantott a láb lendítése előtt. Aztán meg már késő volt. A kapus kint állt a tizenhatoson, onnan nézelődött, hosszú évek tapasztalatával tudta, hogy most percekig semmi dolga nem lesz, lazíthat, nézelődhet. És ebben a helyzetben sem maradt másra lehetősége. A labda finom ívben emelkedett el a gyepről, szálltának első méterei után nyilvánvalóvá vált, hogy hová tart, úgy, hogy ebben most már senki és semmi sem akadályozhatja meg, nézte a kapus, a játékostársak, a bíró is belefeledkezett a képbe, megállt a levegő, megállt az idő. Néma csend, nem a várakozásé, hanem a bizonyosság beteljesüléséé. A kapus volt az egyetlen, aki mozdult, ahogy átszállt a feje fölött a labda, önkéntelenül is követte a mozgást, fordulva utána. És akkor, senki sem tudja, hogy hogyan – és miért –, csak a középhátvéd, a labda pályájának íve kimozdult a tömegvonzás által diktálttól, emberi érzékszerv számára nem követhető volt ez a törés az ívben: és a labda a felső kapufára érkezett, és onnan a valóban dermedt kapus ölébe. A felharsanó morajban a középhátvéd felnézett az égre, hálaimáját kis mosolynak álcázta és megköszönte a példázatot – ami hosszas pályafutásán végig elkísérte: ez nem az a hely, az a poszt, ahol a fölényeskedésben kipróbálhatja magát, sőt, talán ez nem az az élet, ahol ez számára megengedett.

És még azt is, hogyha visszafordul, mindig áll majd mögötte valaki, akitől ő végtelen kiszolgáltatottsággal függ.

Az exlabdarúgó édesapja is labdarúgó volt valamikor, ez nem is lehetett másként, viszont ő egyúttal exedző is volt – és ameddig az exlabdarúgót már régen elfelejtették, így teljesen jogtalanul használja ezt a titulust, addig az édesapját örök időkig emlegetik majd a kerületben, sőt, főváros-szerte, mert olyan csapatai voltak, olyanok, amelyekben a Máthé Jani játszott és Váradi Béla és a Törőcsik…

És volt egy mérkőzés, amikor a levegő megtelt a szárnyak suhogásával, bajnoki döntő, már a kezdésre is sokan eljöttek, de ahogy alakult az eredmény, és drámaian alakult, úgy egyre többen lettek, sűrű lett a levegő a jelenlétüktől. Abban a bajnokságban két csapat messze kiemelkedett, végig fej-fej mellett, ehhez persze folyamatosan nyernünk kellett nekünk is a meccseket. És az utolsót, ha megnyerjük, mi vagyunk a bajnokok: persze mind ott voltak a rivális csapat játékosai az aznapi ellenfelünknek drukkolva. A félidőben sima egy null ide, de a fordulás után pár perc zavar, és máris az ellenfélnél az előny, innentől fájdalmasan száguldott az idő, hiába az egykapuzás, csak a kétségbeesett ívelgetések… Ekkor állt fel a kispadról az öcsém, aki akkor már hetek óta nem jött ki az edzővel, az nem is játszatta őt, most is csak a cserepadon kapott helyet – és ezen a meccsen már nem is volt több cserelehetőségünk. De ő odalépett a partjelzőhöz, jelezte, hogy most ő beáll, abban az őrült fájdalmas feszültségben már senki sem törődött evvel, az edző sem, ő már nem volt jelen, nem volt elviselhető a pályán kívül a feszültség, tulajdonképpen a pályán sem. És valakit lehívott az öcsém a csapattársak közül, befutott az ellenfél tizenhatosára, szöglettel jöttünk, és ebből befejelte az egyenlítő gólt. Talán még öt perc volt hátra, ekkorra már mindannyian önkívületben, olyan energiák gyűltek össze, hogy nem lehetett másként, mintha nem is érintettük volna a labdát, úgy préselte volna ez az akarat be a győztes, bajnoki címet jelentő gólt.

És az a csapat, amelyiknek a játékosai a pályán kívülről szorították végig ezt a meccset, végignézve a győzelmünkkel járó bukásukat, a következő bajnokságban már nem is indult, felszámolták őket, a pályájukat pedig eladták hamarosan, borzalmas lakópark épült a helyén. A kérdés ott maradt a levegőben, ha azon a meccsen nem győzünk, akkor a mi csapatunkat eresztik szélnek? Az az akkori nagy szárnysuhogás vajon ennek szólt?

Lét és nemlét határán: az ificsapattal a vezetőség lejátszatta a tavaszi idény első mérkőzésének első félidejét, és a szünetben, az öltözőben közölték, hogy ez az utolsó meccsük, a jövő heti fordulóban már nem állnak ki. Ilyenkor nem lehet sírni, nem lehet visszamenni a pályára a második félidőre zokogva, pedig úgy kellett volna. Nem lehetett elhinni, hogy ilyen van. Lét és nemlét határa akkor az az utolsó negyvenöt perc volt.

Nem akartam én ezt az angyalokkal… titkos dolgok ezek, rám bízott, megőriznivalók. Csak lett ez az EX-szel való babrálás, merengések… Exállapot, ami valahol a lét-nemlét határán való egyensúlyozást idézi. És ekkor jutottak eszembe az angyalok. Mert ilyenek ők is. Lét és nemlét határán.

A kiállítás plakátja
A kiállítás plakátja

De előbb a futballpályák voltak, sok-sok pálya, mindegyiken játszottam – egyen nem, a GANZ-MÁVAG-on, de azon meg kissrácként nagyon szerettem volna. Futballpályák, amik elmúltak. Expályák. De már alig emlegeti így őket – a helyüket – bárki is. Már nincsenek. Sorra jártam őket, és volt a gondolat, hogy mindegyiken megállok, mondjuk a tizenhatos és a félpálya között, innen idézem fel őket magamnak. De mindez, hamar szembesültem vele, a legtöbb helyen már lehetetlen. Fizikailag.

Nem a pálya nem létezett, ez várható volt, hanem maga a hely, az a pont a földön, amit előre elterveztem, hogy megkeresek. Mint a Kábel-pályán: csak egy hatalmas gödör, szélén toronydaru, valami áruházat fognak építeni abba a gödörbe. És akkor felnéztem az égre, és az olyan volt, mint mindig, mikor utolsóként maradtam a saját térfelünkön, ilyenkor semmi sem sürgetett, ráérős, lelassult léptek, odaát mindenki, valahogy csend lett ilyenkor, csak távoli csatazaj; és ilyenkor lehetett felnézni ugyanarra az égre.

Hogy futballoznak-e az angyalok? Azt hiszem, nem… De némelyikük nagyon szeretne. Olyanok, akik egykor futballisták voltak, de olyanok is, akik föntről nézve váltak a játék rabjává.

De számukra olyan ez, mint a szerelem. Le kell jönni hozzá a Földre.

Okrutay Miklós


Elsőközlés | Forrás: Arnolfini Archívum
Készült Szentendrén, 2008. májusában | Elhangzott 2008. május 31-én Szigetszentmiklóson, a X. Arnolfini (Ex) Fesztiválon, Okrutay Miklós Pályák fölött az ég című fotókiállításának megnyitójaként

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük