::: T. Horváth Éva Befele című kiállítása elé
T. Horváth Éva a szellem embere, elsősorban nem érzéseivel és akaratával, hanem az értelmével közelít a világhoz. Ezért is nyúlt olyan hosszúra, egy emberöltőnyi időre, hogy kiérlelje vizuális eszköztárát, eljusson az alkotói szabadságig, s ki merje mondani azt, amit az igényesebb emberek nagyon félve mondanak csak ki, hogy immáron alkotóművész. Habár készít szobrokat, installációkat, művészkönyveket, elsősorban – ahogyan ezt S. Nagy Katalin kimutatta – festő alkat.
Rendkívül szimpatikus az az alázat, ahogyan a szakmához közelített – mintha sosem akart volna célzottan művész lenni, egyszerűen elfogadta a tehetség és a kíváncsiság adományát. Nyitottsága, sokoldalúsága nagyon hosszú önképzésében (nyelvek, balett) és tanulmányaiban is megnyilvánult (szakkörök, a szegedi Tanárképző Főiskola rajz szaka, majd a Képzőművészeti Egyetem tanár szaka).
T. Horváth Éva munkáinál sokkal könnyebb tisztázni azt, hogy mi nem ez a művészet. Indulása idején, a hetvenes évek derekén festett szürreális, absztrakt expresszionista, vagy néhol konstruktivista olajfestményein még érezni erősebb hatást, például Gyarmathy Tihamér felől, de kiérlelt utóbbi korszakai már ennyire sem illeszkednek be semmilyen – például neoavantgárd – tendenciákba, távol állnak a koncepttől, nem figurálisak, de nem is absztraktak. Ahogyan S. Nagy Katalin rámutatott, T. Horváth mindig „a saját útját akarta járni – belső törvényei szerint”. Alkotói világát könnyebb körülírni úgy, hogy meghatározzuk, mi mindenről mondott le.
Rögtön a legnagyobb lemondás a szellemi igényesség és függetlenségvágy, mert nehéz vállalni azt, hogy éppen sehova se tartozunk, főleg nem a karrierépítők közé. Ahogyan Tandori is írta (nem szó szerint idézem): nem értem, miért beszélnek mindig állásban vagy munkahelyen történő elhelyezkedésről; én egyfajta elhelyezkedést ismerek, amikor műved valamilyen titokzatos rend szerint elhelyezkedik azok tudatában, akiket érint.
A következő stáció a lemondás a fényűző külsőségekről. Közös barátaink már észrevették és megjegyezték, hogy Éva kerüli a nemes és drága anyagok használatát. Az anyagválasztásban tettenérhető szerénység fontos eleme ennek a művészi karakternek, mint ahogy a kidobásra ítélt, „talált tárgyak” használata is. Sejthető, hogy tudatos lemondás ez, megszabadulás az önkifejezés feltétlen akarásától, és lemondás a csillogásról is. T. Horváth Éva ugyanolyan fegyelmezett, figyelő és mindig tanulni akaró maradt, mint ahogyan arra szülei gyerekkorában dresszírozták. Sosem esett abba a kísértésbe, abba a hazánkban mindig is jellemző gyakorlatba, hogy valaki megtalál egyetlen kifejezési módot (szerintem egy művésznek legyenek időszakai) vagy ideológiát, s akkor abba, mint kényelmes fotelbe, beleül.
Összegezve tehát, T. Horváth Éva kereső ember, művészete kereső művészet – és abban a jó értelemben, ahogyan azt a 20. század eleji modernek, Kernstok Károly és Lukács György értették, amikor még az úgynevezett progresszivitás és a modernitás nem zárta ki egymást. Talán a második világháború elejéig tartott ez az időszak, ott sajnos véget ért. T. Horváth Éva olyan ember, aki nem hajlandó soha semmilyen ideológiának vagy iránynak meghajolni, s ezért szükségszerűen társtalan. Ez az oeuvre nem illeszthető be problémamentesen a mai irányzatokba sem, ám ez egyáltalán nem baj: egy művész dönthet úgy, hogy nem óhajt kortárs művész lenni, hanem megmarad például a modernségnél.
Műveinek zöme a 20. század elején felvirágzó kollázsműfajhoz áll a legközelebb. A kollázs természetesen több puszta technikánál, inkább világnézeti vektort jelentett mindig, és ez így van ma is. Forgács Éva szavaival: „A kollázsok és montázsok [alkotói] pontosan érezték, melyek azok a tartalmak, amelyeket már nem fejezhetnek ki a hagyományos festői és szobrászi eszközökkel. Át kellett értelmezniük a »művész« és a »művészet« szavak jelentését, és fő törekvésük éppen az volt, hogy következetes magatartásukkal bebizonyítsák: nem vállalják elődeik, a »művészek« szerepét. Nem a látvány szépségét, hanem a napi életet szervezték művészi renddé, egyesek számára pedig az jelentette az alkotást, hogy – tragikomikus fintor kíséretében – nyilvánvalóan az elmúlt idők képeit mutatták fel az embereknek.”
Nos, itt meg kéne állnunk, mert Éva munkáiban valamiféleképpen ott vannak a múlt elemei, a mítoszok is, de igazából nem nosztalgikus művész, az ő könnyed derűvel válogató keze nem hajlik el a sokszor biztonságot jelentő régi felé sem, szinte mindegy ennek a kéznek, hogy éppen valami aktuális, vagy már „meghaladott”, amit felhasznál, beépít. És jó ez a tárgyilagosság. A szemlélődő ember ottliki ingyenmozija, kíváncsi érzékenységgel telített „jó durvaság”, illetve egyfajta ráérés. Szomory Dezső édesbús novellái közül a Blidáhból idézek, mely jól kifejezi ezt az emberi magatartásformát, de legfőképp reakciót a világ dolgaira: „Élni ott, mintegy a világon kívül, a napnak ragyogó hevében, mámoros szemekkel s részegen a világosságtól, s érezni a levegőnek meleg rengésében az orrcimpáink kéjes remegését! Érezni szóval önmagunkat, nézni a saját életünk folyását, amint semmi bánat, egyetlen könny sem jelzi, hogy lassan-lassan elmúlik velünk. (…) mintegy az életen kívül éltünk, csak vártunk, elmerengtünk, lebzseltünk és álmodoztunk, néztük szótalan órákon keresztül egyetlen ráncát egy színes selyemkendőnek, és főleg tartózkodtunk minden akciótól… A cselekvést mindig halasztottuk, tologattuk egy napról a másikra, e hétről a jövő hétre, s végre abbahagytuk, lemondtunk róla egészen, mint valamilyen kínos problémáról, amelynek nincsen megoldása. Semmiféle igazságot nem kerestünk, semmiről nem volt véleményünk, azaz hogy mindent szelíden lenéztünk, és bölcsen megvetettünk. És főleg szántuk az embereket, Párizst és a civilizációt.” (Szomory Dezső: Az irgalom hegyén, Magvető, 1964)
Fontos volna megközelíteni azt is, hogy a kollázsműfajon belül hogyan helyezhetők el ezek a művek. Nagyon tág keretek között mozgunk, mert ahogyan Forgács is írta, a kollázsnak és a montázsnak a szó szigorú értelmében nincs technikája, ebben a tekintetben nagyon különbözik például a rézkarctól, ezért itt is előjöhet az a probléma, ami sokszor felmerült az utóbbi 100–150 évben: „mindenki azt hiszi, hogy meg tudja csinálni”. Mert mindenki számára adva van az a kifejezési lehetőség, amelyhez nem feltétlenül kell rajzolni vagy mintázni vagy festeni tudni, de a sok kidobott, használhatatlannak látszó kacat között csak az talál műként elfogadható kollázshoz vagy montázshoz kelléket, aki valamihez éppen megfelelő anyagot keres (Forgács Éva: Kollázs és Montázs, Corvina, 1976). Jól válogatni viszont csak az tud, aki nagy műveltséggel és az érdek nélküli figyelem képességével rendelkezik.
Ezek nagy mesélőkedvű, hosszan kiérlelt munkák (hiszen némelyik évekig készül), s abban a tekintetben irodalmi kollázsok szerintem, hogy az irodalom tolvajművészet, mert tulajdonképpen az összes más művészi ágból eltanul, átvesz valamit, és T. Horváthra is ez gyűjtögetés, kitekintés, szintézisre való törekvés és – elnézést – lopkodás jellemző. Rengeteg dolog öntudatlanul is bekerül ezekbe a munkákba, mintha egy folyam lenne ez, egy sohasem befejezhető áradás, amit T. Horváth művel. Munkáihoz később hozzányúl, kijavítja és folytatja őket, és ezt tükrözően az alkotónak is állandóan olvasni és újraolvasni kell, azaz hosszan, nagyon hosszan kell nézegetni. Sokat felszívnak irodalomból, képzőművészetből, zenékből, akár esetleges véletlen látványokból, faldarabkákból is, szinte mindenhonnan. Ezért én azt mondanám, hogy ezek kollázsesszék, mert többet kérdeznek, mint állítanak, és sosem mondanak le a kísérletezésről.
Ezek a művek sokszor csak sejtetik, nem pedig programszerűen hirdetik a nem evilági, transzcendens erők – például az angyalok – jelenlétét, egyáltalán létezését, ezért is esszészerűek a hivatalos egyházi művészethez képest is. Nemes Nagy Ágnesnek az esszé elméletéről írt szövegében jól kitapintható alkotáslélektani szempontból, hogy milyen is az esszéíró alapattitűdje, amely T. Horváthra is annyira jellemző: „Most már tudjuk is, hogy mennyi mindent nem tudunk (…) Ha jól meggondoljuk, egyetlen betűt sem volna szabad papírra vetnünk”. A tudatosság és a sok tudás akár el is némít(hat)na, mert a tudatosság (ez esetben): a kételyek jelenléte, a nem tudás tudása. („Azért mégis írunk. Több-kevesebb kétellyel.”) (Nemes Nagy Ágnes: Tudjuk-e, hogy mit csinálunk?, Osiris, 2004)
A művek tulajdonképpen méretben és színárnyalatokban társíthatók, nem tematikusan. Láthatunk itt világosabb, bézsesebb árnyalatú, monokróm munkákat; szűrt, piszkos fény dereng ezeken, például az egyik, azúrral megbolondított, szélfútta öreg garabonciássá lágyított reneszánszportré-kompozíción is.
Szigorúan formailag, ha nem is társítható, de szellemi társak, párhuzamos művészi magatartások eszünkbe juthatnak mégis: például a jóval szikárabb, de hasonlóan nagy alkotókedvű igazságkereső, Ország Lili, vagy a szinte szentként tisztelt, aszketikus Vajda Lajos, vagy a derűs örökifjú Vajda-tanítvány, Bálint Endre. Ám T. Horváth Éva világa – annak ellenére, hogy bírja e táj sorssúlyát, ami igazából gránitkemény és mázsanehéz – a teljes képet nézve derűsebb, játékosabb az övékénél. Vajda olykor rémisztő maszkjai, Bálint Endre komor színárnyalatú, enigmatikus bálványfigurái itt valahogy kissé sérült és koszos, talán már levedlett angyalszárnyakkal, tündérkendőkkel eltakarva vannak jelen. A huszadik század rémeit, pusztulását önmagába már beépítő, azt elbíró művészről beszélünk, aki hite szerint nemcsak túlél, hanem fel is támad.
Közel van a húsvét, és valóban, mintha ezeknek a műveknek ez a fehér derengése, titokzatossága Lázár halotti gyolcsának fehér gézanyagától kölcsönözné kissé fájdalmas szépségét. „Amint lassan felült, balválla-tájt egy teljes élet minden izma fájt. Halála úgy letépve, mint a géz. Mert feltámadni éppolyan nehéz” – olvassuk a Nemes Nagy-versben, de itt a feltámadás öröme is megjelenik, sőt még humor is. Szépen látszik ez például az egyik itt kiállított installáción is (amelyet én magamban Lázárnak neveztem el). Éva „a halált is papírmasévá neveti”, s ezt a nagyon bonyolult magyar zsidókeresztény fátumot még éppen elbírhatóvá teszi a képek groteszksége (ilyen például a banánhéjból elkészített rémisztő karom). Szóval munkái láttán inkább szállunk, lebegünk, mint alámerülünk.
Köszönjük Évának, mert annyiféleképpen lehet beledögleni ebbe, ami itt van. Hála neki, hogy intellektusával és elpusztíthatatlan élni akarásával – a keze alatt újraszülető kis anyagdarabok, tárgyak, dobozok, könyvek, tinták áradó vonalain – átlendít minket még a véres mítoszok valóságán is, és csodamód megőriz valami derűt. Művészete sokszor nagyon szenvedélyes, néhol már-már vérfagyasztó (itt az egyik művészkönyv szinte már Francis Bacon szín- és formavilágát idéző húsformáira gondolok), olykor rejtélyesen misztikus (itt a hármasoltár formátumra utalnék, vagy éppen az egyik Kondor Béla-grafikáról ismerős angyalalakokra, a valóságos, de mindig metafizikai térben is küzdő emberfigurákra).
Csenevész angyalszárnyak és angyaltekintetek; alvadtvér-hálózatok; hol szenvedélyes, kiáltozó, hol tusöltések sercegő mintái alatt alvó tájak. Rejtelem, öröm, fájdalom, véletlen tobzódik ebben a befogadótól is sok figyelmet és időt kérő, ezért első látásra nem könnyen megnyíló vizuális világban.
Molnár Eszter