::: Igaz történetek alapján
Hollywoodi filmekből tudjuk, hogy a főszereplő ritkán hal meg a történetben. Az elbeszélő pedig szinte soha. Egyes szám első személyben a halálról írni lehetetlen, senki sem közvetítheti saját elmúlását egyenes adásban. Nem is csak a téma tabu-volta miatt: de egyszerűen, mert minden tudósítás szükségképpen ideát született, így nem vallhat az odaátról. (A klinikai halálból újjáélesztettek beszámolói sem győznek meg, pontosan azért, mert ezek az emberek mind visszatértek.)
A halál küszöbén előrenézve, szemezve az odaát-tal, a nagyon bátor elbeszélő mégis vallhat saját testének leépüléséről, félelmeiről, a kiszolgáltatottságról, a búcsúzásról, élete összegzéséről, s arról, környezete, szerettei hogyan reagálnak a közelítő végre. Persze csak akkor, ha a hanyatló testbe ép, friss szellem van zárva, ami játékosságával képes kicselezni, vagy legalábbis átlátni és kifejezni a bénító kórt. Ez a közös a két könyvben és a két filmben, mindannyi igaz történeten alapul. Közülük egy is elég, hogy az olvasó-néző a „szerencsére nem velem történt” kábult eufóriájával tápászkodjon fel a székből, s élete viharos átértékelésébe fogjon.
Ulla, az atléta alkatú, négygyerekes svéd riporternő gyors lebénulással és halállal járó, gyógyíthatatlan kórja előrenyomulásáról ír naplót, míg az izomsorvadás és a halál ki nem veszi kezéből a tollat. Paul, a kanadai egyetemista AIDS-től épül le rohamosan, róla barátja mesél. Az agyvérzéstől mozdulatlan francia újságíró, Jean-Dominique (barátainak csak Jean-Do) szelleme, emlékezete ép maradt, ám csak a bal szeme pislogásával képes kommunikálni a külvilággal. Hozzájuk képest Ramón atléta: a balesetben nyaktól lefele megbénult spanyol férfi állapota harminc éve stabil, beszél, ír, eszik, ő mégis saját eutanáziáját szervezi.
Mire képesek a saját elmúlásukkal tisztában levő elbeszélők? Ulla gyönyörű képekben idézi fel gyermekkorát, miközben kíméletlenül dokumentálja leépülését. Az addig maximalista, mindenben megfelelni akaró „mintanőt” betegsége képessé teszi, hogy végre jelen legyen élete apró pillanataiban. Kertész Sorstalanságából merít erőt. Végre van ideje a Gyűrűk urát kézen fogva végignézni a kisfiával, s gyerekeivel, barátaival is átalakul, elmélyül a kapcsolata. Ramón verseket ír, szerkezeteket tervez, összebékíti civakodó családtagjait, bókol a feltűnő nőknek, végül könyvet ad ki, melyben saját, halálhoz való jogáért érvel. Jean-Do is könyvet ír, a moccanatlan testbe zárt szelleme szabadon kalandoz múltjában és a fantáziáiban, emlékei, gondolatai közlése élteti. Paulban egy furcsa játék tartja a lelket: barátjával együtt egy fiktív történetet írnak-mesélnek egymásnak, a helsinki Roccamatio család történetét, amelynek fejezetei a huszadik század eseményeit követik.
A halálutak közelében szinte nyüzsögnek az angyalok: ismerősök, ismeretlenek, barátok és hivatásos segítők igyekeznek megkönnyíteni a szenvedő mindennapjait. Jean-Do végtelen türelmű gépírónője nem rest százezerszer elszavalni az ábécét, hogy a férfi betűnként pisloghassa el a könyvet. A svéd otthonba a társadalombiztosítás elektronikus könyvlapozót és liftet szereltet, hogy az elmúlás kevéske hetét-hónapját megkönnyítse a betegnek. Korábban gyakori vendégek nem jelentkeznek, ugyanakkor új ismerősök tűnnek fel és válnak baráttá, akik közös témát találnak a haldoklóval.
Miért érdemes ilyen történeteket tanulmányozni az elmúlással nem kacérkodó embernek? Mert segítenek egy könyörtelen pillantást vetni az életünkre: valóban a fontos dolgokkal foglalkozunk? Schnabel filmjében a kórházi jelenetek sem olyan jegesen ijesztőek, mint mikor, korábbi életére emlékezve Jean-Do olyan jeleneteket idéz fel, mint egy veszekedés a szeretőjével, vagy vasárnapi apukakánt a láthatás elhagyott gyerekeinél. Mert megmutatják, hogy út ott is van, ahonnan „nem tért vissza utazó”: még az ilyen végsőnek tartott helyzetekben is van, ami célt-értelmet-keretet ad a napoknak. „Valamit utoljára csinálni legalább olyan jó, mint először” – ismeri fel Ulla a búcsúzás szépségét. Hogy lehet méltósággal várni a véget. S hogy milyen boldog ember az, aki még fel tud állni a székből a film után, aki még képes változtatni.
Mártonffy Zsuzsa