::: Gondolatok az Áramkör–4 című kiállításhoz
Egy héttel az első nemzetközi elektrográfiai triennálé megnyílása után, ahol a Magyar Elektrográfiai Társaság tagjai szép számban vesznek részt, és néhány héttel a társaság Bartók 32-ben rendezett tárlatát követően, újabb MET-kiállítást köszönthetünk, ezúttal itt, a Szépháromban. Belakják az elektromos és elektronikus eszközökkel készült képek a teret, és nem csak a teret: nyilvánvaló, hogy helyüket akarják megszilárdítani a képzőművészet széles spektrumában. A művek alapján azt mondhatni, elsősorban a grafikában, másodsorban a festészetben, de a kettő közötti átmeneteket is láthatunk; talán nem is kellene skatulyákat keresgélnem a kategorizálás során.
Vajon miért szeretik annyira a művészek közül egyre többen az elektronikus eszköztárat? Sokan értetlenül állnak az érdeklődés láttán, fejüket csóválják, hitetlenkednek és kételkednek az ilyenfajta eszközökkel létrehozott képek értékében, miközben azt sem tudjuk valójában, mi is az érték. Hiszen ez is olyan kategória, amelyet örökösen vitatnak és újradefiniálnak, a művészetben ugyanúgy, mint a közgazdaságtanban, de erre most ne térjünk ki. A művészet területe egyébként is olyan, amely tele van kérdésekkel az elektrográfián kívül is. Miért várhatnánk tehát, hogy épp ez utóbbi műfajt ne vitatnák? Minden újabb eszköznek és módszernek megvan a kritikája, a szembenállás. Ha örökösen a múlt, a régi győzne az új felett, az ember még kövek összeütögetésével csiholná a tüzet, és pattintott kőlapocskákkal hámozná az őszibarackot. Na, azt mondjuk nem, ennyire kifinomult ízlése nem lenne, és a ma ismert gyümölcsök sem léteznének, mert nemesítés sem lett volna. Georges Bastide: De la condition humaine című művének egyik – a filozófiáról mondott – gondolatát parafrazeálva azt mondhatom: „A művészet hagyomány és elhivatottság. S a hagyomány és az elhivatottság között ugyanaz a különbség, mint ami a megszokást elválasztja a szabadságtól.”
Az élet minden területén folyik a kísérletezés, amihez a szabadság ad teret. Mert az ember mindig próbálgatja a maga határait, a művész meg különösen, hiszen eredendően a kíváncsiság hajtja, és önmaga megvalósításának igénye. És persze millió egyéb is, például meg is szeretne élni képzőművészeti tevékenységéből, akkor is, ha ez többnyire nem sikerül.
Itt most 48 művész alkotásait láthatjuk a falakon, többségében olyanokét, akik az elektronikus eszköztáron kívül hagyományos technikákkal is dolgoznak, vagy dolgoztak korábban. Csízy László – az Új képkorszak határán című kötetben – már 1987-ben így fogalmazott: „Én nem értem még csak a problémát sem, hogy az emberek miért tekintik a komputerrel létrehozott dolgokat másnak. Ugyanabból a számítógépes grafikai sorozatból én mást fogok kiemelni, mint egy másik ember.” „Sok ember semmiképpen sem tudja saját, merev világába illeszteni az újat, vagyis saját értékei nincsenek, valójában. Ha valaki azt szokta mondani, hogy ez a kép ábrázol, mondjuk, egy vitorláshajót, akkor nem valószínű, hogy rá tudja húzni a komputeres kísérleteket erre az analógiára. Idegen számára, elutasítja. Létrehoz egy művilágot géppel, mert csak ezt tudja csinálni.”
Miért is ne használnánk ki tehát a 20. és 21. század legújabb technikáit? Hiszen ezt tették az elődök is, a megismerés akarása hajtotta a művészeket. És a legjobbak soha nem elégedtek meg a valóság hű tükrözésével (ami mellesleg végletes formában úgyis lehetetlen), mindig meglebegtettek valamilyen titkot, misztériumot, rejtélyt, talányt. Valami pluszt tehát, és a tökéletesség felé törekedtek, noha tudhatjuk, tökéletes csak Isten, de talán még ő sem. És itt újfent beleakadunk egy fogalom tartalmának tisztázhatatlanságába, nevezetesen a tökéletességébe. (Itt egyébként ajánlanám elolvasásra Magén Istvánnak a Pont Kiadónál tavaly megjelent regényét.)
A falra került művek érdekesek és változatosak, csoportokba rendezhetőek különféle tulajdonságaik szerint. Vannak látványosak és visszafogottak, figuratívak és elvontak, színesek és monokrómok, geometrizálók és foltokból építkezők, szigorúak és emocionálisak, fegyelmezettek és kevésbé azok. A műfaji meghatározás az elektrográfián mint gyűjtőfogalmon belül sokféle. Ez egyrészt mutathatja azt, hogy még kiforróban van az elnevezés, azért a heterogenitás, és hogy az alkotói szabadság nem korlátozott ezen a területen sem. Másrészt azt is jelzi, hogy számos leágazás lehetséges a modern technikát alkalmazó alkotói terrénumon. A következő műfaji meghatározásokkal találkozhatunk: giclée, számítógépes grafika, digitális nyomat, elektrofestmény, c-print, digitális montázs, komputergrafika, vetített képek digitális keretben, printlux, színes xerox, lambda print, digitális kollázs, digitális print, digitális fotogram, inkjet print, tintasugaras nyomat, nyomat, print, elektrográfia, CGD, digitális festmény, vegyes technika.
Már az elnevezések is átjárást biztosítanak az egyes, hagyományos műfajok között, ideértve az egész képzőművészeti skálát, sőt a fotográfiát is. Az az érzésem, igaza van Csízynek, amikor azt mondja, hogy „az elszigetelt, önálló művészetek, tudományok szemléletével szemben teljesen a komplexitás felé haladunk”.
Láng Eszter
Informatív – köszönjük! snk
Nagyon klassz, Eszterünk. Hamarosan megnézem a kiállítást is.
Felnőttkorba érkezett az elektrográfia.