::: A VárMező Galéria kiállítása elé
A Víz Világnapja alkalmából rendezett kiállításról egy képzőművésznek számos gondolat juthat eszébe. Mindjárt az első, amelyet évtizedekkel ezelőttről idézek fel, miszerint „a víz az élet”. És valóban, biológiai és földrajzi tanulmányaink során megtanulhattuk a víz jelentőségét az emberi életben, hiszen testünk 70 százaléka sem egyéb, mint víz, s a növények életéhez is alapvető fontosságú, nélküle elszáradnak, elpusztulnak. Vízzel főzünk, mosunk, mosogatunk, takarítunk, tisztálkodunk, napi legalább másfél litert megiszunk belőle, rajta közlekedünk egyik földrészről a másikra, vízi sportokat űzünk és fürdőket élvezünk, gyönyörködünk szépségében, felhasználjuk erejét energiatermelésre, vagy éppen féljük veszélyeit, szeszélyeit. Eszünkbe jutnak irodalmi idézetek, például „habár felül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr”.
Ha hiányzik, kilométereket is képesek vagyunk gyalogolni érte boldogtalanabb életfeltételek között, és áldást mondunk, ha eltikkadva forrásra bukkanunk. Mitológiai történetek születtek hozzá kapcsolódóan évezredekkel ezelőtt. Amikor az egyiptomi fáraó parancsba adta a zsidó elsőszülött fiúgyermekek megölését, Mózes anyja újszülött kisfiát egy vesszőkosárban a Nílus vizére tette, ott találta meg a gyermeket a fáraó leánya. Fel is nevelte szépen, hogy aztán az, felnőve, kivezesse a zsidókat Egyiptomból az ígéret földjére. Az ígéret földjének áldásai közé tartozik a vizek bősége is. De a történet ennél is régebbi, mondhatni, parafrázis, mutatja például az, hogy jóval korábban ugyanez a motívum Sarukín akkád király születési legendájában is fellelhető.
A Bibliában, mind az Ó-, mind az Újtestamentumban számos történet van kapcsolatban a vízzel. Éden kertjének túláradó bőségét mutatja, hogy négy folyó ömlik ki belőle. Mózes előtt kettévált a tenger, máskor meg vizet fakasztott a sziklából. A víz tisztító ereje vagy az özönvíz története mind a víz jelentőségét reprezentálja. Jézus Krisztus a vizet változtatta borrá. A megkeresztelkedés is vízzel történik, s a víz, amelyet Jézus ad, örök életre szökellő vízforrás.
Hét alkotó közelít e kiállításon a zavarba ejtően sokoldalú témához. Ha a tematika jellemzői alapján közelítünk, két nagyobb csoportra oszthatók a művek. Egy részük a víz hatalmát és veszélyeit emeli ki, burkoltan vagy kevésbé burkoltan az ember kiszolgáltatottságát, kicsinységét, jelentéktelenségét a vízhez és rajta keresztül a természethez képest. Mintegy arra intve, hogy ne éljünk vissza vele, mert hamarább pusztulunk el mi, emberek, emberiség, mintsem hogy a természetet a végtelenségig, gátlástalanul magunk alá rendelhetnénk.
Ide sorolható P. Boros Ilona vízszintesen strukturált, a fekete és a fehér, továbbá a köztük található átmenetek monokrómiába hajló sorozata (Sötét vizek I, II, III) és Ódor Tünde Destinója, nagy, sötétkéken fodrozódó vízfelületén egy piciny, üres, fehér csónakkal. És persze a kérdésekkel, amelyek a befogadóban felvetődhetnek: Mit jelképez, honnan került oda, miért üres? Ugyancsak ide tartozónak érzem Lencsés Ida Özönvíz V. című digitális printjét. Világosból egyre sötétebb tónusokba váltó képén vízbe süllyedt, geometrikus díszítőmotívumokkal csipkézett épületrészek emelkednek ki a tengerből vagy tetszenek át a vízen, régmúlt időket idézve fel. E munkát tartalmánál fogva akár összefüggésbe hozhatjuk Faragó Ágnes Az elsüllyedt város című festményével, amelyet Szantorini emlékére festett, alcíme szerint. Utóbbi négyes osztatban régies városelemekből építkezik, és a sötét és világos tónusok, elemek egyensúlyán nyugszik.
A másik, szűkebb csoport inkább a víz szépségét, fenségességét hangsúlyozza. Nem a félelem dominálja, hanem a víz, egyúttal a teremtés magasztossága. Ily módon a természet és Isten hatalmának dicsőítése van rejtve jelen. Kecskés Péter elektrográfiája a vizet a fény játékán keresztül tárja elénk, a viszonylag kis képeken is érzékeltetve a víz erejét, szépségét.
Bátorfi Szabolcs, akit elsősorban színes, geometrikus műveiről ismerhetünk, most egy egészen másképpen strukturált, kivételes munkával van jelen, ahol a kékek, lilák párhuzamos csíkjai emlékeztethetnek a vízre, s néhol a vastag, töredezett festékréteg a szikes földet is felidézheti, amely épp a víz hiányától szenved. Révész Ákos szabadon, erőteljes gesztusokkal megfestett műve madárszárnyakat idéz, de hullámok felcsapását, dinamikáját is érzékelteti, a természet játékát, játékosságát, hatalmát, mindent elsöprő erejét, ugyanakkor szépségét, fenségességét is.
A kiállítás címe szerint a szellemek énekelnek a vizek felett. Ezek a művek színeikkel, szerkezetükkel, hangsúlyaikkal érzékeinkre hatva valóban kifejezhetnek valami olyat is, amit dallamokban, hangokban is megfogalmazhatunk, ahogyan erre a közreműködő Dóra Attila klarinétművész – aki kifejezetten erre az alkalomra komponált művét adta elő – egészen konkrétan is képes. És hihetjük talán, hogy csónakunk felett, az elsüllyedt kultúrák felett, a vizek felett szellemek muzsikálnak finoman, éterien, a természet és az alkotás örök hangjaként.
Magyarország szerencsére bővelkedik a vízben. Egy már évtizede elhunyt barátnőm, Balla Katalin szerint országunk legnagyobb kincse éppen a víz. Ne feledjünk áldást mondani rá!
Láng Eszter