Mona Lisa nem létező szemöldöke

::: Daniel Arasse festménytörténeteiről


Daniel Arasse, a francia kultúrtörténet egyik jelesének világhírű könyve egy rádiósorozat 26 epizódját foglalja össze. A kötet számos nyelven számos kiadást megért, mivel szerzője úgy tud beszélni a művészetről, anélkül, hogy a szakmaiság csorbát szenvedne, hogy azt az átlagember is tátott szájjal képes hallgatni. A művészettörténész, miközben betekintést enged egy évszázadokon átnyúló folyamatba, nem restell érzésekről beszélni a képzőművészet kapcsán, és a rácsodálkozás őszinte áhítatával teli szavai magával ragadják az olvasót.

Bennem is felidéződött az a gyermekkori, furcsa érzelmi állapot, amibe akkor kerültem, amikor először lapozgattam egy színes, holland képzőművészeti albumot, aztán még jó néhányszor éreztem hasonló, elementáris érzéki élményt felnőttként is egy-egy kép előtt álldogálva Bécs, Párizs, Leningrád múzeumaiban, vagy amikor Torok Sándor egyik nagyméretű kozmikus képével találkoztam. Olyankor, amikor megérzem egy festő belső világának szépségét és tisztaságát, mindig elfog a revelációnak valamiféle hihetetlen érzése. Most, amikor Arasse-t olvasom, örömmel tölt el, hogy egy ilyen jelentős, nemzetközileg ismert és elismert művészettörténész sem restell(t) hasonló gondolatokat megfogalmazni – ritka pedig a tudományban. Arasse-t elolvasva már nem szégyenkezem magamban, hogy a Mona Lisa nem vált kedvencemmé, sőt, szeretetemet sem vívta ki, hiszen neki is több mint húsz esztendejébe került, hogy megszeresse és csodálni tudja.

„A 20. század második felében élő néző szellemi állapotában” nem könnyű visszamenni a középkorba. Ebben segít Arasse: megtanít arra, hogyan nézzük a képeket. Könyvében számos olyan „titkot” fed fel, például a Mona Lisa kapcsán, ami talán nem is tudatosul a nézőben, s a szakemberekben sem mindig. Például hogy nincs mosolygó portré a Mona Lisa előtt (leszámítva Messina Nevető emberét), s hogy Mona Lisa titka „nem abban rejlik, amit kitalálnak róla, hanem magában a festményben, s a történelmi elemzés hatására érvényét veszti minden, amit Mona Lisa mosolyával kapcsolatban kidolgoztak”. Bennem felrémlik a csarodai református templom mosolygó szentjeinek párhuzama. Ezek az ikonok a templom reformáció előtti idejéből, a restaurálás folyamán, a sok fehér festékréteg lehántásával kerültek napvilágra, s egyediségük épp a mosolyukban rejlik: csak Tákoson van ezen kívül olyan középkori szent-ábrázolás, ahol az alakok mosolyognak, sehol másutt, sőt, az ellenkezője jellemző.

ArasseA mosolyról, Mona Lisa mosolyáról, a női alak és az üres természeti háttér közötti különleges kapcsolatról szóló Arasse-i fejtegetést ráhagyom az olvasó fantáziájára, még inkább kíváncsiságára, aminek következtében majd kézbe veszi a könyvet, hogy a szerzővel együtt gondolkodjon el az időről. Arasse feltételezései talán (vagy bizonyára) erősen szubjektívek, de hát ki merné azt állítani, hogy más művészettörténészeké, akik szintén ismerik az adott kort és megpróbálnak behatolni a múltba, nem ugyanolyan szubjektivitással jellemezhetők. Egy dolog bizonyos: Mona Lisa mosolya titokzatos, és a kép lényegét az a sokféleképpen magyarázható titokzatosság képezi, ettől nagyszerű és egyedülálló. Ez az a kis „plusz”, ami egy festményt műalkotássá emel.

Képi és intellektuális szempontból is izgalmas az a „nyugodt vizű folyó” – ahogy az általa vizsgált hosszú korszakot nevezi –, amelynek alrészeit a perspektivikus ábrázolás köti össze, s amelynek során megismertet (több fejezeten és alkotón keresztül) a teljesen egyfókuszú, központi perspektívaábrázolás születésével, fejlődésével és elterjedésével, az építészettel és szobrászattal való összefüggéseivel. Hogy aztán elhisszük-e neki, hogy Veneziano szándékosan követte el azt a hibát, hogy az Angyali üdvözletet ábrázoló kis festményén az ajtó nem illeszkedik a perspektívába, függetlenedik tőle, nem mérhető vele, mert a Megtestesülés szimbóluma, vagy csak egyszerűen nem sikerült az ábrázolás, az a mi problémánk vagy kétségeink kifejeződése. Ezt is szabad.

Megdöbbentően lenyűgöző, ahogy elmagyarázza a keresztény vallás két alapmisztériumának ábrázolását, a Megtestesülést és a Feltámadást, és meggyőzően bizonyítja, hogy néha „a festő tudatában volt annak, milyen alapértéket hordoz a pillanat, amikor a mérhetetlen a mérhetőben, a véges a végtelenben, a Teremtő a teremtett lényben, az ábrázolhatatlan az ábrázoltban, a kimondhatatlan a kimondott szóban jelenik meg”. Ugyanakkor a 21. században „istengyilkos népnek” nevezni a zsidó népet, enyhén szólva is visszatetsző, általánosító és hamis, rossz gondolatokat sugalló!, és ellentétes a Bibliával is, hiszen abból világosan kiderül, hogy Krisztust a zsidó nép vallási vezetőinek kérésére ítélték halálra, és az ítéletet a hatalom képviselője hozta meg (Poncius Pilátus, Róma képviselője, tekintve, hogy Jeruzsálem a Római Birodalom része volt), és annak katonái hajtották végre. A zsidó népre hárítani a felelősséget nem tisztességes: világos kell legyen, hogy a főpapság kívánta Krisztus megölését, Róma közreműködött, és Krisztus áldozata minden emberre érvényes, hisz mindenki bűne volt az igazi ok. És ebbe a mindenkibe beletartoznak a keresztények is… Egy nép vezetése nem azonos magával a néppel. Hát ennyit részemről pontosításként.

Mindemellett rengeteg ismeretet közöl, például Lorenzetti Angyali üdvözletéről, annak toszkán vonatkozásáról, a teológiai és történeti kérdések, továbbá a tér is idő ábrázolásával összefüggő problémákról, azaz a végtelen mérhetőségéről, Mária és Éva szembeállításáról, tehát hogy számos angyali üdvözletet bemutató műalkotáson miért van ábrázolva a bűnbeesés. Rámutat teológiai képtelenségekre is, például hogy a Pradóban őrzött (Fra Angelicónak tulajdonított) Angyali üdvözlet miért nem lehet Fra Angelicóé. És persze az ábrázolásban rejlő titkokról is tudomást szerezhetünk, köztük Fra Filippo Lippi „gomblyukas” madonnájáéról (én nevezem így), ahol a művész az ábrázolt alakhoz fűződő bensőséges kapcsolatát festette meg, kamalduli szerzetesként, s amelynek modellje Lucrezia Butti pratói apáca volt, akit aztán a legenda szerint megszöktetett a zárdából, s a frigyből megszületett Filippo Lippi, a 15. század egyik legjelentősebb festője. Hogy így volt-e, nem tudni, mindenesetre szép történet.

A 15. század végére a szabályos mértani perspektíva „kiment a divatból”, s a kép szereplői fontosabbak lettek a helyszín ábrázolásánál. Bár a festők később is szívesen alkalmazták a perspektívát (például Tintoretto), Raffaello Az Athéni iskola című munkája után, mely klasszikus példája lehet a perspektivikus ábrázolásmódnak, maga is hamar lebontja ezt a rendszert, és Leonardo, aki a perspektivikus szemlélettel a mozgást kívánta megragadni, egyáltalán nem válik rabjává, sőt, megmutatja, hogy „a perspektíva rendszerén belül mennyire haladható meg maga a rendszer”. A perspektíva csak a 17. században válik újra a festészet jelentős eszközévé (a barokk kor trompe l’oeil eljárásai), lehetővé téve „a törés nélküli átmenetet a véges ember és a végtelen Isten között”. Tartott ez a 19. századig, amikor az impresszionistáknál még használatos eszköz, de az utánuk következő festészet képviselői (szimbolisták, kubisták, absztrakt művészek) már nem alkalmazzák.

Az olvasót elsősorban a finom emlékezések, történetek, a kutató ember felfedezései ragadják meg Arasse könyvében, valamint az a hatalmas ismeret, amely lépten-nyomon megjelenik, mind a történelem, mind a művészettörténet terén, s hivatkozásaival, utalásaival magunk is részesei leszünk Frances Yates, Michel Butor, Pierre Francastel, Michel Foucault gondolatainak. Arasse segítségével beléphetünk Andrea Mantegna freskói közé a mantovai herceg magánlakosztályának boltíves termébe (camera picta), összevethetjük Raffaellóval és Michelangelóval, feltárhatunk közöttük összefüggéseket és különbségeket, újra bejárhatunk már feledésbe merült történelmi utakat, és világossá válik, hogy a manierizmus megjelenésének oka a művészetre nehezedő politikával magyarázható, s az is, hogy a művészet célja nem ugyanaz, mint Alberti idejében: már nem a hű ábrázolás, hanem a művész gondolatának kifejezése a cél. Amit Arasse manierizmussal kapcsolatos gondolatrendszeréből érdemesnek tartok kiemelni, az abbeli véleménye, hogy e fogalom csak nagyon szűk értelemben használható, mert csak megfelelő történelmi keretek között van értelme, és nem tekinthető a barokk előfutárának.

Noha Arasse elsősorban az itáliai reneszánsszal foglalkozik, egy fejezetben kitér Vermeerre is (Lány gyöngy fülbevalóval), amiért magam külön hálás vagyok neki, mert akárcsak ő, én is gyermekkoromban csodálkoztam rá erre a képre, erre a különleges arcra, s ugyanúgy belém ivódott, ahogyan belé. Íróasztalomon máig ott egy csempére festett másolat róla, s magamban, ha ránézek, nem is ezt, hanem a valódit látom, amely Hágában, a Mauritshuisban látható, a világ festészeti gyöngyszemeinek egyikeként.

Az anakronizmus problematikájára több fejezetben visszatér a szerző, s értelmezi a festészetben. Miképpen a képekben rejlő titkok, úgy a fogalmak kapcsán is kérdéseket tehetünk fel önmagunknak, úgy, ahogyan Arasse is teszi. Tanulni lehet tehát a képek értelmezésének módszerét, és segítségével önállóbbakká is válhatunk. Miközben egy-egy műalkotás tanulmányozásakor tudnunk kell, hogy egy adott pillanatban, jól meghatározott körülmények között létrejött történeti tárggyal van dolgunk, észre kell vennünk, hogy a benne rejlő gondolat kiléphet, és érvényes lehet egy másik korra, akár a sajátunkéra vonatkoztatva is. Így juthatunk el Tiziano Urbinói Vénuszától Manet Olympiájáig.

Sok szó esik a könyvben a művészettörténet alakulásáról, többféle történetírás egymásra rakódásáról, a részletek fontosságáról, a művészet társadalomtörténetéről mint kutatási területről, a restaurálás problematikájáról, anakronisztikusságáról és veszélyeiről, az ezzel kapcsolatos vitákról, a szerző személyes kötődéseiről. Legizgalmasabb részei a könyvnek azok a fejezetek, ahol a restaurálás alatt lévő művekkel ismerkedik, végigkísérve a folyamatot. Firenze egyik kápolnájában például kamerával fél milliméterre behatolva a freskó festékébe, feltárulnak Masaccio és Masolino falfestményének legintimebb részletei, de az is, amikor „a szavakba nem foglalható festészetről”, Fragonard A retesz című művéről beszél. És persze zárásként kitér napjaink művészetére, felismerve, hogy „gazdagabbá vált a művészeti gyakorlat”, és arra is, „milyen gyümölcsöző lehet a klasszikus megközelítés egy kortárs munka megítélésében”.

Daniel Arasse-nak ez a munkája, miképpen a többi is, egy varázslatos intelligenciájú, elmélyült, tudományos alapon vizsgálódó személyiség tevékenységét tükrözi. A művészettörténet öt évszázadán átívelő keresztmetszeti áttekintés minden bizonnyal érdeklődésre tarthat számot mind a szakemberek, mind a művészet iránt érdeklődő közönség számára. Bernard Comment szavaival élve azt mondhatom, talán nemesebbek lehetünk tőle, s megtisztulhatunk a hétköznapok ostobaságaitól.

Láng Eszter


Átvett újraközlés | Forrás: Spanyolnátha
Elsőként megjelent a Spanyolnátha művészeti folyóirat 2015/6. számában, Daniel Arasse Festménytörténetek című kötetének recenziójaként | Typotex, Budapest, 2011 (harmadik kiadás); 285 oldal

Comments

  1. Képszabó says:

    „nem restell érzésekről beszélni a képzőművészet kapcsán”
    Ez a legnagyobb elvárható. Ha nem lehet, akkor a művész nem érte el a célját.
    Vagy tévedek?

  2. SNK says:

    Jó, hogy megírtad ezt, Eszter. Sokat tanultam tőle.
    SNK

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük