::: Egy volt gimnazista emlékeiből
Miskolc olyan város, igazából a szél is csak hosszában tud rajta végigsöpörni, a Szinva keskeny medrét követve Lillafüredtől le egészen az állomásig és még tovább, nyugatról indulva és kelet felé tartva rendületlenül. Valamikor, ha az esőzések megindultak, medrébe bele nem fért. Nem tűrte a rá épülő gátat, hidat, gazdasági épületet, elárasztotta a szűk völgyet, a pincét, udvart, házat is. Vitt mindent, ami az útjába került. Megszelídült aztán. Kiszívták tápláló forrásait, vezetékbe fogva innen látták el vízzel a várost. A leapadt erecske megadóan magába fogadta a papírgyár mocskát, s nem maradt ereje tiltakozni akkor sem, amikor a vasgyárak szennye barnára és vörösre festette vizét. Az embernek az alvadt vér jutott róla eszébe. De így is a városé maradt, végigszelte, kettéosztotta, és egyáltalán: volt. Most ismét tisztább, okát ismerjük, hogy jó-e, jobb-e, nem tudom.
Második vagy harmadik gimnáziumba jártam. A villamos a Kiliánból a Győri kapun át a villanyrendőrig hozott − biztos pont a tájékozódáshoz és randevúkhoz. Átkelve a Szinva-hídon felsétáltam az iskolához, ahová csupa-csupa lány járt.
Sötétkék vagy fekete köpeny volt a kötelező iskolai viselet, matrózgallérral. Utáltuk kellőképpen, s próbáltuk egyénivé tenni − ki így, ki úgy − de a lényeg azért megmaradt: az iskolában egyformák voltunk. Hallókné, a magyartanárnő, még a hajamat is átfésülte reggelenként. Bejött az osztályba, ott ültem az orra előtt az első padban, kérek egy fésűt, mondta, és mindenki tudta, újra én vagyok műsoron: a Beatles-frizurámat oldalt szépen kettéválasztotta, hogy „emberi módon nézzek ki”. Aztán magyaróra után visszafésültem. Jó játék volt. A magyart egyébként szerettem, még ma is emlékszem a versekre, amiket az ő, a magam és Kiss Ernő bácsi, az etika- és latintanárunk kedvéért megtanultam.
Miskolc a Szinvával és ezzel a gimnáziummal kezdődött. Abban az évben kerültünk oda, az egész család, messziről, hegyek közül, másik országból, másik világból, kis alföldi kitérővel, aminek monotonitása hozzásegített, hogy a Bükkhöz simuló várost megszeressem. Az alföldi falu után nem volt nehéz, mert ha fenyvesek alig, de erdő volt bőven, s hegy is, vagy olyasféle.
A Szinva két történetet idéz fel bennem. Akkoriban egy évadot Miskolcon játszott kezdő színészként Koncz Gábor. A fél iskola szerelmes volt belé. Az egyik negyedikesnek udvarolt, s tanítás után a Szinva-hídnak támaszkodva várt rá. A randit mindenki látni akarta, tódultunk kifelé, amikor a lány, úgy emlékszem, szemrevaló, elindult az iskolából. Gabi is tett pár lépést felé, ahogy észrevette, elvette tőle a táskáját, és a maga hóna alá csapta. Később eltűntek a szemünk elől, ugye mégse mehettünk utánuk. A táskát a karunkon hordtuk, alulról ölelve és a csípőnknek támasztva, vagy a hónunk alatt. Sokan, kijőve az iskolából, nekivetkőztek, azonnal lehúzták magukról az iskolaköpenyt, belegyúrták a táskába, hogy minél kevésbé látsszék iskolás mivoltuk.
A másik emlék egy barátság története. Abban az időben élénk szimpátiát mutattam mindazok iránt, akik tollforgatással foglalkoztak. Írni magam is próbálkoztam titokban, talán azért. Elkeveredtem egyik osztálytársammal, Soós Mártival az Észak-Magyarország szerkesztőségébe. Ezekben az években ott dolgozott újságíróként Baráth Lajos. Felnéztem rá, kicsit belehabarodtam, könnyen ment akkoriban. Kislányként kezelt, amin magamban s a háta mögött igen méltatlankodtam. Ő ismertetett meg Akác Pistával. Vele igazi, bensőséges kapcsolatba kerültem. Így aztán nekem is jutott valaki, aki várt a Szinva-hídnál. Persze nem vont maga után olyan látványos érdeklődést, mint Koncz Gábor randevúja. Pista verseket hozott, kortárs írásokat és klasszikusokat. Készültem én is ezekre a találkozásokra. Dsidát vittem és francia költőket, ő meg József Attilát, Jeszenyint olvasott nekem és a saját költeményeit. Szép időszak volt, de hamar vége lett, mert − ahogy Onagy mondaná − elgázolt a szerelem.
Későbbi férjem nem várta, hogy majd felnövök. Megfogott, alig voltam tizenhét éves, és féltékenységében mindenkit elhajtott mellőlem. Elmaradtam Pistától, el még a lánybarátaimtól is. De gondoltam rá, főleg az utóbbi években, noha, miután elkerültem a városból, évtizedekig nem is hallottam felőle.
Emlékszem, róttuk a főutcát, lementünk egészen az állomásig, oda és vissza, kétszer-háromszor is. Szerettünk erre járni. A zsúfolt központ zajában nem lehetett beszélgetni, a gépipari technikumtól az állomásig csend volt. Akinek erre volt útja, villamosra szállt. Néha behúzódtunk a selyemréti bérházak mögé a parkba, s egy padon órákig beszélgettünk. Pista érzékeny és fogékony volt, ráadásul számomra a nagy, élő költő. Rajongtam érte, ha nem is mutattam. Hogy észrevette-e, s mit érzett ő, ma sem tudom. Csak az gyanús így utólag, hogy mindig ráért, amikor én.
Egyszer megálltunk az állomás előtt a Szinva-hídnál. Nézte, ahogy a belehullott ágakon felakad a szemét, a víz küszködik, elsodorná, de nem bír vele. Megszólalt: „Tudod, azért szeretem a jó nagy zuhékat, mert akkor megdagad a patak, s leviszi mind a város szennyét. Az enyémet is.”
„Ne csepüld a barátomat”!, csattantam fel. „Vagy nem is vagy a barátom?” − kérdeztem provokálón. „A barátod vagyok, kicsi lány”, válaszolta komolyan, megfontoltan. Nézte tovább a vizet elgondolkodva, aztán visszafordult és elmosolyodott. Máig ezzel a mosollyal emlékszem rá.
Láng Eszter
Jó írás. Gratulálok!
Éva
Kedves Eszter-ke,
hálás köszönet érte. A Miskolci emlékeimből, egy nagyon szép és kellemes filmkockát elevenített meg. Ilyen írásra ritkán akad az ember. A Miskolci Szinva-part (itt fizikai magasságok nélkül, az írásában, de lelkileg érintő) a selyemréti nyári szellő árvalányhajas területét idéző múlt (a strand felépítése előtt jártam azon a területen előbb, a Martin telepről, a Szinva patak átlábalása révén, mint tízéves gyerkőc) még mindég nem fakult ki – jelentéktelenné lényegülve – az emlékezetemből. Majd később 63-64-ben visszatérve Miskolcra, újabb élményekkel bővülve csodálhattam Lillafüredtől a Tiszai pályaudvaron keresztül le egészen a Sajóig. Nem az illata adta ezt a képzetet; maga, hogy emlékezhettem arra a területre, ahol már egyszer valamikor jártam.
És most írja, hogy Akác Istvánt is ismerte? Számomra ez nagy kincs. Pár éves ottlétem alatt A. Pista – Miskolc törzsgyökeres költője – volt az egyik legjobb barátom. Nemsokára aztán mentem utamra, avagy sorsomra? Határokon keresztül, az óceán másik oldalára. Nem olvastam egy sort sem azóta Pistáról, sem a verseiről. Nagyon megilletődött állapotba hozott szép Szinva-parti visszaemlékezése. Tudom, hogy sok konzis lányt ismert Pista, ő volt akkor, nekem úgy tűnt, a szerelem egyetlen rab madara a világon. Sokszor nagyon pesszimista hangulatok árasztották el érzeményei miatt. Kereste ő is az igazit. És sürgette saját életideje is. Vagy talán a költői karrierje késett? És lehet, sohasem tudott felkapaszkodni a ranglistán, hogy országosan elismerjék? De azt látom, hogy te tartottad valakinek. És örömmel olvastam a Nagyvilág rejtett morzéi között szellő-könnyed üzeneted.
Köszi érte.
D. N. László