Az időről

::: Gondolattöredékek


Az időt nem lehet pénzen megvásárolni. Nem lehet pénzzel mérni. Az idő csak az idővel mérhető. Ha az időnk elvész, elköltjük nem akart dolgokra, pénzkeresésre vagy lustálkodásra, vagy olyan tevékenységekre, amiket nem tartunk fontosnak, értékesnek, nem szeretjük, az az idő elveszett idő, és nem kaphatunk helyette másikat.

Véges időnk van, mivel az időnk az életünk. Nem nyújthatjuk meg, ami adatott, azzal gazdálkodhatunk. Bármire elhasználhatjuk, de amit elhasználtunk belőle, az elmúlt. Nem pótolható be, nem cserélhető el. Nem vehetünk időt, csak gazdálkodhatunk, jól vagy rosszul, azzal az idővel, amink van.

Láng Eszter: Augusztus 20. II., 2008
Láng Eszter: Augusztus 20. II., 2008

Az időnk felhasználása tőlünk is függ. Függ először is az értékrendünktől. Függ a környezeti hatásoktól. Az elvárásoktól, a megfelelni akarástól. Időnk arra van, amire akarjuk.

Az időért, hogy megfeleljen nekünk, a mi időnkért tehát, sokszor áldozatot kell hoznunk. Az idő a legdrágább kincsünk. Mindent lehet szaporítani: az életet (az emberi reprodukciót értem ez alatt), a pénzt, a fogyasztási cikkeket. Csak az idő nem szaporítható.

Az idő csak felhasználható, elhasználható. Ezért kell arra ügyelnünk, hogyan tesszük azt. Az elpazarolt idő a legnagyobb kár. A jól használt idő az öröm igazi forrása.

Jól használni az időt sokféleképpen lehet. Mindenki másképp használhatja jól és rosszul. És még azt sem mindig tudjuk, mi a jó és mi a rossz időhasználat. De lehet törekedni erre a tudásra.

Láng Eszter


Elsőközlés
Készült 2010 júniusában

Comments

  1. spajzcetli says:

    …az én falatnyi gondolattöredékem…

    Életszemléletem igyekszik kirekeszteni az érzékelhető időt! Nincs „idő”, csak esetleg reggelek, nappalok, esték, éjjelek és e napszakokban zajló megélt gondolatok, tevékenységek, történések, események egymásutánisága… „Nincs idő”-re rendezkedtem be; nem hagyom magam az idő által ütődni, vonszolódni. Az időrabszolgaság egyes kellékeitől megszabadultam (25 éve nincs órám), másokat pedig távoltartottam magamtól (nincs, nem is volt soha mobiltelefonom).

    Nem hagyom magam zavartatni az időtől, engem nem lehet „sürgetni”, vagy nem lehet „várakoztatni”, türelmetlenséget kelteni bennem. Korareggelenként a buszmegállóban én nem „várakozom”, hanem töprengek, gondolkodom, visszaemlékszem, elképzelem a napom stb., és egyszer csak megérkezik a busz, ami visz a munkahelyemre…

    Étteremben a rendelést követően – mardosó éhségem ellenére – nem türelmetlenkedve pillogok a konyha felé, inkább gondolok hajdan volt ételekre, régmúlt ízekre… Vagy például én nem akkor reggelizem, tízóraizom, ebédelek, uzsonnázom, vacsorázom, „csipegetek” hellyel-közzel, amikor „itt az ideje”, hanem amikor megéhezem, vagy kedvem tartja – esetleg ha úgy hozza a sors: nincs éhségérzetem, nem is vágyom enni, de váratlanul kapok egy ad hoc ebéd-, vagy vacsorameghívást. Természetesen nem jövök zavarba, nem hezitírozok, még „falból” sem kéretem magam, mert egy időtlenségben élő ínyencet nem csak az éhség visz a terített asztalhoz. Talán sokakban az a látszat keltődik, hogy én gyakorta esem a torkosság vétségébe, de mentségemre legyen mondva, két evés között én sohasem étkezem!…

    Ennyit az időről – az én olvasatomban…(Találhatni Hamvasnál egy mondást, miszerint az igazán éhes embernek mindenről az evés jut az eszébe… Nekem még éhesnek sem kell lennem ehhez…)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük