::: New York-i gondolatfutamok 2.
Az Egyesült Államokban nem szubvencionálják a kultúrát. Németországban az elmúlt hónapokban heves vitát kavart négy szerző közös munkája, amelyben differenciáltabb elbírálást követelnek az egyre csökkenő állami büdzsé felhasználására, s anyagilag kevésbé sikeres művészeti produkciók támogatását nehezményezik. Elgondolkodhatunk azon, vajon az emberiség történetében mennyi értékes mű maradt eddig fiókokban és a padlások porában, mert élelmesség vagy egy érzékeny és jóindulatú mentor hiányában nem sikerült közönségével találkoznia.
A Broadway színházaiban majdnem kizárólag musicaleket játszanak. Ezek nyolcvan százaléka franchiseként a világ több színpadán folyamatosan látható: Az oroszlánkirály, a Chicago, az Evita (amelyben itt most Ricky Martin vette át Che Guevara szerepét), a Wicked, a Jesus Christ Superstar meg a Mamma Mia! Eldalolják Mary Poppins történetét is, és a remek ausztrál film, a Priscilla, a sivatag a királynője sem kerülhette el a sorsát. A Bette Midler finanszírozta produkció három transzvesztita utazásáról az egyik legfrissebb darab New Yorkban.
A prózai színházak is biztosra mennek. Tennessee Williams, Gore Vidal és Arthur Miller darabjait nagy nevek viszik: Candice Bergen (idősebbek A dominó-elvből emlékezhetnek rá), Angela Landsbury (Gyilkos sorok-sorozat) és a Truman Capote megformálásáért Oscar-díjjal jutalmazott Philip Seymour Hoffman, aki Az ügynök halálában Willy Lohmant alakítja. A musicalek vonzzák a turistákat; az egyszerű meseszövésű, látványos történetek követéséhez nem kell nagy nyelvtudás és sok háttérinformáció. Az, hogy mi kell a megélhetéshez, illetve miből lesznek korszakokat átívelő alapművek, majd idővel elválik, csak ki kell várni.
A világhírű múzeumokba borsos a belépő, ám ezek neve sem garantál mindig maradandó élményt. A Guggenheim grandiózus épületében leplezetlen csalódottsággal kóborolnak a látogatók a kortárs szobrász gigantikus préselményei között. Annál nagyobb a tumultus az oldalszárnyakban, ahol még sosem örültünk ennyire Henry Rousseau, Picasso és Van Gogh műveinek.
A Soho galériáiban viszont ingyen nézegethetők a 21. század tendenciái, például kínai művészek munkái. Liu Bolin, akiről nemrég láttunk riportot egy német adón, nem csinál mást, mint Max Ernst, majd a híres golden sixties fotómodell, Veruschka: belefesti magát a háttérbe. Míg Ernstnek falak, Veruschka von Lehndorffnak pedig a természet adta a mimikrit, addig Bolin újságos standok, építkezések és városképek kaméleonja. Meg kell hagyni, nagyon hatnak ezek az óriás fotók!
New York vájt fülű közönsége a Metropolitan Operát és a Carnegie Hallt látogatja. Előbbiben Wagner megy, aki operáit szintén nem tudta volna nagyvonalú és befolyásos támogatók nélkül nyugodtan megírni. A Carnegie Hallt éppen renoválják, a felállványozott bejárat fölött az aktuális koncertek plakátjai. A többi nagy között ott a Takács Quartett és Schiff András neve is. Milyen jó, hogy a zene nem ismer határokat.
Lakner Zsuzsa