::: Vallomás a mail artról
Egy rokonok által itt hagyott Pesti Műsorban 1995-ben felfedeztem egy hirdetést, amely az első hajdúszoboszlói Nemzetközi Post Mail Art Biennáléra keresett résztvevőket. Hogy mi is a mail art, akkor még pontosan nem tudtam, de a szövegből kirajzolódó dologról nagyon úgy tűnt, nekem való lehet az ügy.
Két képeslapot küldtem rá, és úgy adódott, hogy meg is tudtam nézni a kiállítást, amely parttalan lelkesedést váltott ki belőlem. A kurátorral, Joseph Kadarral kapcsolatba lépve a következő Bartók-kiállításra már tudatosan készülhettem.
A legjobb befektetés
Röviddel ezután, 1996-ban a német televízió egyik kulturális műsorában láttam egy riportot Claudia Pütz Pips nevű assembling dobozáról. Elállt a lélegzetem, mikor kinyitották a kartonokat és bemutatták a sok kis izgalmas, mail art művészek által készített tárgyat, vicces képeket, érdekes bélyegeket, képeslapokat. Megrendeltem a Cyberspacebox című aktuális számot, amely aztán hihetetlen dimenziókat nyitott meg számomra. Azt a 80 márkát, amelyet a dobozért fizetni kellett, életem egyik legjobb művészeti invesztíciójának tartom ma is.
A Biennálé és a Pips doboz résztvevőlistájáról kiválasztottam három nevet: a belga Luc Fierens, a japán Eiichi Matsuhashi és Máté Gyula voltak első levelező partnereim, akiknek segítségével villámgyorsan beleúsztam a hálózatba.
Az első pillanattól fogva lenyűgözött – és tart fogva azóta is – a sokszínűség, a fantázia megállíthatatlan hömpölygése, amely hetente elönti a postaládámat. A mail art számomra az inspiráció kimeríthetetlen forrása. Vannak projektek, amelyekre hetekig készülök aprólékosan előállított dolgokkal, van, aminek azon nyomban nekiülök és elkészítem, néhány mindenesetre állandóan kevereg az agyamban.
Napi gyakorlatok
A mail art folyamatosan jelen van az életemben. Olyan ez, mint egy zongoraművésznek a napi gyakorlás, sportolónak az edzés; nem múlik el nap, hogy nem foglalkozzak valamilyen mail art témával. A változatos projektek lehetővé teszik, hogy olyan dolgokon, összefüggéseken gondolkodjak el, amelyekkel esetleg más úton-módon nem biztos, hogy érintkezésbe kerülnék. A folyamatos nyersanyaggyűjtés következtében jelentős mértékben változott a kollázsoláshoz való viszonyom, megtanultam pecsétet metszeni, bélyegeket készíteni, folyamatosan fejlődöm mások munkáinak hatására.
Számtalan mail art kiállítás, akció és kollektív művészkönyvekben való részvétel után 2000-ben úgy döntöttem, saját assembling kiadványt indítok, 22 néven. Már az első számban nagyszerű kollegák részvételére számíthattam; többek között az angol Patricia Collins, az egykori Dokumenta-résztvevő Jürgen O.Olbrich, a nagy ausztrálok – Pete Spence és David Dellafiora –, valamint az elragadó olasz művészházaspár, Renata és Giovanni Strada fémjelezték a debütáló számot. A francia Pascal Lenoirt is sikerült megnyerni az ügynek, akinek ManiArt magazinja abszolút példaadó volt saját magazinom megalapításában. A magazinnal indult be igazán Planet Susannia – ahogyan egyszemélyes mail art műhelyemet időközben elneveztem – valódi pörgése. A füzetnek hamar híre ment, a kollégák eleinte flyereket adtak tovább, majd az interneten terjesztettük a részvételre felhívó kiírást, amelyre azóta is folyamatosan özönlenek a munkák a világ minden tájáról.
A második generáció
A mail art kezdete hivatalosan a hatvanas évekre datálható, és Ray Johnson New York-i művész nevéhez fűződik, akinek Add & Return-küldeményeit a címzettnek valamilyen művészeti beavatkozással ki kellett egészítenie és visszaküldeni a feladónak. A hálózat percek alatt kiterjedt a világra és művészek generációit lelkesítette akcióival. A nagy pionírok közül sokan még ma is aktívan vesznek részt a permanensen továbblélegző hálózatban, és mi, a második generáció hálásan vesszük, ha betekintést engednek gigantikus mail art gyűjteményeikbe.
A spanyolviaszt persze csak egyszer lehet felfedezni, ezért érthető, ha az ember olykor találkozik nagy öregekkel, akik számára az újabb generációk már csak remake-jei az eredeti „mozgalomnak”, mégis vannak, akiknek lelkesedése nem lankad és változatlan tűzzel fedeznek fel és támogatnak a spanyolviasz újabb összetételén dolgozó ifjú tettestársakat.
Nekem, azt hiszem, még sokáig marad permanens öröm- és inspirációforrásom a mail art. Nagy élvezet kis füzeteket összehordani és spirálozni, majd látni, amint növekszik a kupac. Mint ahogy az is, amikor egy lapot századszor kell ugyanúgy megcsinálni, ragasztani, pecsételni rá, mert amikor David Dellafiora azévi Field Study Reportja megérkezik, az ember egy összehangolt, remekül működő nemzetközi hangyacsapat szorgos dolgozójának érzi magát.
Erős késztetés
Nincs még egy művészeti mozgalom, nincs olyan kommerciális galerista, aki jobban tudna munkára késztetni, mint a mail art. És semmi sem tud nagyobb nyomás alá helyezni, mint egy érdekes téma szűk határidővel, röviddel egy nyaralás, vagy hosszabb utazás előtt.
Kezdetben a részvétel számított. Ott lenni minden kilométerkőnél. Egy ideje azonban csak olyan dolgokon veszek részt, amelyekre nem tudok mindjárt kitalálni valamit, amin gondolkozni, hosszan munkálkodni kell. A magazinomban is azoknak a munkáknak örülök a legjobban, amelyekből sugárzik a szellem és a befektetett munka. Nem véletlen, hogy a legelégedettebb mindig a tematikus különszámokkal vagyok, amiket válogatott csapattal csinálunk.
Azt gondolom, aki energiát fektet egy munkába, az joggal várhatja el, hogy a közös eredmény legalább olyan nívójú legyen, mint a saját munkája. Akikkel ez sikerül megértetni, azokkal olyan energiacserébe keveredünk, amely továbbvisz, és azt hiszem, ez a lényege a szabad akaratból, szenvedéllyel űzött művészi tevékenységnek. Amíg ezt az állapotot sikerül fenntartani, én mindenképpen mailartista maradok.
Lakner Zsuzsa