Humusz, avagy a hely szelleme

::: S. Nagy Katalin Micsoda útjaim… című kötetéről


A St. John´’s College kertésze voltam, mikor Dr. SNK Oxfordban tanított. Gyakran elbeszélgettünk a vízköpőkről (gargoyles), amelyek annyi épületet díszítenek a városban, és művészeti albumokat nézegettünk az utca túloldalán működő könyvesboltok egyikében. Szabad napjaimon gyakran kirándultunk ősöreg Mininkkel Stonehenge-be. Lepréseltem pár virágot is, amelyek a mágikus földből nőttek, melynek hatása olyan táltosítón hatott a szervezetemre, ahogy a hévízi tó vize.

Baselben a Beyeler Alapítvány tágas termeiben üldögélünk néha a Vizililiomok előtt. Egyszer, amikor fotót akartam csinálni belülről a kinti kertről, a teremőr udvariasan figyelmeztetett, hogy ezt nem szabad. Ő sem tudja, miért – szabadkozott szégyellős mosollyal –, de sajnos ez így van, próbálkozzam kintről. A Migros éttermeit mindketten szeretjük, én St. Gallenben szoktam ott nézegetni délutánonként a kávézgató nyugdíjasokat.

Amsterdamról eltér a véleményünk, de a tulipánokért egyformán odavagyunk. Legközelebb mindenképp megkérdezem tőle, hogy lehet az, hogy a Van Gogh Múzeumban annyi a napraforgós kép, a könyvekben meg mindig ugyanaz az egy van.

Lakner Zsuzsa fotója
Lakner Zsuzsa fotója

Párizsban megnéztük megint a Jules és Jim-et. Én ugyan nem tudok franciául, de már annyit láttam, hogy élőben megy fejemben a szinkron. A film hősei valóban éltek. Az idén 93 éves Stéphane Hessel, aki az év elején Indignez-vous! (Háborodjatok fel!) című, önálló gondolkodásra buzdító esszéjével kavarta fel az európai olvasókat, a filmbeli német fiú (Oscar Werner) és a szép francia lány (Jeanne Moreau) fia.

Koppenhágában megkérdeztem SNK-t: mondtam-e már, hogy Susannia névadását Cristiania szabad állam sugallta? Antibes-ban, kinézve Picasso szobájából, pedig azt, nem kéne-e inni egy pastist odalent, mielőtt elindulunk Seillans-ba megnézni Max Ernst és Dorothea Tanning házát. A térről, ahol Ernst golyózott a helyiekkel, és most a Bastille zsenije című szobra áll, nagyon szép a kilátás. Elismerően összenéztünk; hiába, volt ízlése az öregnek…

A Föld folyton suttog hozzánk, és aki rendesen hegyezi a fülét, megérti az üzeneteket. Akárhol járunk, ott vannak a többiek is, akiket összeköt a hely varázsa. Aztán meg létezik a jelenség, amit a németek Zeitfensternek, időablaknak neveznek, amely akkor nyílik ki, amikor minden lehetőség összejön egy bizonyos tettre, találkozásra, helyváltoztatásra, egyebekre, csak gyorsan le kell csapni rá. E két dologról szól a Micsoda útjaim…

Meg arról is, hogy az Arnolfini archivátorai nagyon értenek az ilyen ablakok nyitogatásához. Hajszálon múlott, hogy S. Nagy Katalin megtartsa magának az élményeit. De ez már súrolja a csoportkarma fogalmát is, amiben ő biztosan nem hisz. De ez nem baj…

Lakner Zsuzsa


Átvett újraközlés | Forrás: Susannicon
Megjelent 2011. augusztus 24-én, a Susannicon kultúrportálon, S. Nagy Katalin Micsoda útjaim…– 13 város című kötetének recenziójaként | Arnolfini Paperbook No26, 2011

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük