Egy derűs arc a szomszédból

::: Stuttgarti jegyzetek 1.


Városrészünk egyik legderűsebb embere a temetkezési vállalkozó. Teljesen mindegy, milyen év- vagy napszak van, amikor kopott farmerjében és színes, kapucnis melegítőfelsőjében végigmegy az utcán, mindenkire mosolyog, aki az útjába kerül. Ez nem vicc, nem is egy Stephen King-horrortörténtet indító sora, ez a valóság itt mifelénk, Stuttgart egyik zöldövezeti negyedében.

Én azóta ismerem, amióta pár évvel ezelőtt egy napsütéses őszi napon elszáguldott mellettem, és odaszólt: „Jó illata van!” Lelassítottam a döbbenettől. Németországban, ahol élek, nem divat az ilyesmi. Itt nem füttyögnek utánad az építőmunkások, a férfiak ritkán engedik előre a nőket az ajtóban, és ha flörtölni akarnak, akkor is olyan szemérmesen teszik, hogy ezzel totális meghasonlásba taszítják a direktebb bánásmódhoz szokott francia cserediáklányokat. Az ominózus esetnél, miután ránéztem a mondathoz tartozó arcra, valahogy rögtön éreztem, ez nem támadás volt, ezért zavartan megköszöntem a bókot. Majd amikor a pizzás dobozzal siető férfit beértem a piros lámpánál, röviden elbeszélgettünk az időjárásról.

Stuttgarti temető (Fotó: Lakner Zsuzsa)
Stuttgarti temető (Fotó: Lakner Zsuzsa)

Pár hét múlva a helyi újság cikket közölt S. úrról, amelyből megtudtam, hogy a bókoló úriember temetkezési vállalkozó, aki lefüggönyözött Chryslerrel dolgozik, de emellett halálos betegeket is végigkísér utolsó hónapjaikon, megírta a helyi temető s a benne nyugvó helyi nagyságok történetét, továbbá két kisfiú apukája, és mindeközben fest is.

A városunkban van egy másik temetkezési vállalat is. Ők kicsit olyanok, mint egy üzletlánc: akármerre járunk, mindenhol egy portáljukba ütközünk, ami folyton a halálra emlékeztet – akármilyen jót is sétáltunk a környéken, bármennyire finomat is főzött a mesterszakács, ahol aznap ünnepeltünk.

A megálló mögött, ahol a 82-es buszra szoktam várni, szintén van egy irodájuk. A menetrend melletti kirakatukban egy bőrönd, s mellette cédulára írt kívánságok: mielőtt végleg elmegyek, szeretnék száguldani egy Ferrariban; szeretnék ejtőernyővel ugrani; szeretnék mindenkinek megbocsátani, aki bántott életemben… Alig győzöm kivárni, hogy befusson a busz, s ne kelljen azon gondolkodnom, tényleg a száguldás és a megbocsátás hiányzik-e leginkább az életemből.

A minap, hazaérkezve a nyaralásból, egy új halottszállító autóra lettem figyelmes. Az elegáns Volvo ajtaján S. úr épp egy apró horpadást vizsgálgatott, miközben vidáman csevegett a szomszédos ház ablakán kikönyöklő egyik idősebb lakóval. Mellette engedelmesen álldogált hegyes fülű keverék kutyája.

S. úr láthatólag jó barátságban van az élőkkel. Szereti az életet, noha naponta szembesül vele, hogy nem tart örökké. Vagy talán éppen azért…

Lakner Zsuzsa


Exkluzív elsőközlés
Készült 2014 szeptemberében, Stuttgartban

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük