::: A Kollázs – önkifejezés és terápia című kiállítás elé
Amióta van papír, kollázs is van. A naiv festészetet talán jobban ismerjük, de több ország népművészetében már régóta helye volt a kivágott elemek újrarendezésével ragasztott képeknek. Picasso és Braque tehát nem kitalálta, hanem inkább megújította és behozta a műfajt a galériák falai közé, amikor először kombinált festéssel hétköznapi anyagokat, újságkivágásokat, tapétadarabokat. Később a dadaisták már csak a talált anyagokra koncentráltak. Felhasogatták a vizualitás megszokott járatait. A szó szoros értelmében összeszedték a világ darabjait. Újrarendezték a talált elemeket, s ezáltal új mondanivalóval ruházták fel az így készült kompozícióikat. „Szép, mint a varrógép és az esernyő váratlan találkozása a boncasztalon.” Ez a mondat Lautréamont Maldoror énekei című verses kötetéből származik, és a szürrealizmus óta rendszeresen idézett meghatározás a kollázs mibenlétére.
A festők, szobrászok többnyire tudják, hova akarnak eljutni, a fejükben megvan a kép jövőbeli alkotásukról, annak megvalósítása felé haladnak. A kollazsiszta agya pontosan fordítva működik. Ő nem valamilyen benne meglevőt akar megjeleníteni, hanem olyanból merít, ami kívül a világban már létezik, abból rendez újat. Addig szemlélődik, míg a gazdát kereső képi elem rá nem talál. Szándékosan fogalmazok így: a legtöbb esetben ugyanis a kép kiáltozik, keresve új gazdáját, és nem fordítva.
Amikor kollázst készítve a képi nyersanyagok között válogatunk, egyetlen kérdés lebeg a szemünk előtt: vajon a megtalált elemek tudnak-e majd egymással harmonizálni? Kollázst nem lehet előre tervezni, egy konkrét motívumot hosszadalmas lapozgatással sem lehet megtalálni, de ha elvárások nélkül, látszólag céltalanul keresgélünk, tudatalattink elénk teszi azt, amire abban a pillanatban igazán szükségünk van. Mindig. Aki pedig megtapasztalta ezt az élményt, nem akar többé másképp alkotni. A kollazsiszta az univerzális véletlent fogja be a szekerébe.
A kollázsolás tehát alkotás, az önkifejezés egyik formája. Több mai nemzetközi kollázsművész rendelkezik klasszikus képzőművész képzettséggel. Van, aki a festészet irányából jön, más alkalmazott grafikai tudását építi be a kollázsaiba, és vannak fotóművészek, akik saját fényképeiket vágják szét és ragasztják újra. Ezek az alkotók a tökéletes kibontakozást és a végtelen flow-érzést a kollázsolásban találják meg. Tiszta szépség, gondolatgazdag üzenet, precíz mesterségbeli tudás, szokatlan technikai megoldások, formai egység jellemzi a munkáikat.
„A művészek kollázsokat készítenek, az emberek pedig szeretik nézegetni a kollázsokat, mert a mi időnkről mesélnek. Nem meglepő, hogy a kollázs általában akkor éri el a csúcspontját, amikor a társadalom megpróbálja kitalálni magát” – mondta nemrégiben a kortárs szaklap, a kanadai Kolaj magazine főszerkesztője, Ric Kasini Kadour.
De létezik egy másik út is. Vannak, akik nem tanultak a kompozícióról, a színek harmóniájáról, nincsenek biztos eszközeik egy effektus elérésére, munkájuk, hivatásuk távol áll a művészettől, mégis kiváló kollázsokat készítenek. Szabadidejükben egyszerűen valami manuális kikapcsolódásra vágynak. Vagdosással, ragasztgatással indítják újra az agyukat. Megint mások kiégésről, betegségről, veszteségekről mesélnek, melyből váratlanul egy hirtelen felfedezett művészi technika, a kollázs segítette ki őket.
A kollázs azért népszerű és jár viszonylag hamar sikerélménnyel, mert nem igényel technikai előképzettséget, bárki azonnal belecsaphat. Ám szükséges hozzá egyfajta érzékenyítettség, iskolázható formaérzék, fejleszthető színérzék, mely gyakorlatozással egyre magasabb szintre emelhető.
Művészi kibontakozást eredményező hatása mellett a kollázs kiváló eszköz az öngyógyításra is. Olyannyira, hogy amikor ez az új művészi önkifejezési forma az 1920-as években felbukkant Európában, az első világháború okozta sokk kollektív terápiás eszköze lett. Ezt a tulajdonságát aknázza ki egy ideje Dr. Horvát Márta művészetterápiás csoportfoglalkozásain, ahol tanítványaival a tudatos jelenlét, az érzelemszabályozás, a társas kapcsolatok rejtett bugyrainak kibontásain dolgoznak. Kollázsmunkáik bemutatásához – s ahhoz, hogy e munkákat szemlélve új csatornákat nyissunk meg magunkban – aligha kínálkozhatna megfelelőbb helyszín, mint az Art Brut Galéria; ezért is örültem annyira, amikor felkérést kaptam e tárlat megnyitására. Az art brut kifejezés durva, nyers, ösztönös művészetet jelent. A nem tépelődő, magát nem szebbnek láttatni vágyó, belülről jövő alkotás fogalma. Az autodidakta, az öngyógyító művészeté.
Egy kollázsban kivétel nélkül mindenki mást lát. Az alkotó elkezdi a keresést, kivág ezt-azt, összeragaszt, hátralép, nézegeti a képet. Arra már nem emlékszik, honnan indult ez az egész, de hogy hova érkezett meg, az hirtelen világossá válik számára. Ha pedig megmutatja valakinek az eredményt, abban az a másik valami egészen mást lát, és ettől az élménytől mindketten gazdagodnak. A kép alkotója egy beszélgetés során maga is képes hirtelen hátralépni és új perspektívából szemlélni saját munkáját. Harag, düh, tehetetlenség, kiégés, fájdalom hirtelen teljesen más megvilágításba kerülhet. Terápiás szempontból ilyenkor lehetséges egy komplett újraindítás, leválás egy régi önképről, és elszakadás magától a megalkotott képtől is.
Ez a tárlat különleges alkalom arra, hogy elgondolkozzunk a művészet hatásáról általában. Mester és tanítványai típusú kiállításokon gyakran látunk epigonokat, akik tanáruk hatása alatt észrevétlenül is másolják annak stílusát. Itt most egy teljesen más konfiguráció tanúi vagyunk. Gyógyulni, egy effektív módszert alkalmazva, nem azonos az önfeledt alkotással.
Mi is a különbség? Ha bajunk van, keressük a gyógyulás útját: orvosságra, orvosra, terápiára van szükségünk, hogy megszabaduljunk tőle. Szervezetünk, személyiségünk öngyógyító erejét akarjuk mobilizálni. A kollázsművész más csápokat nyújt ki, mást radart kapcsol be. Ha a világot pásztázza nyersanyag után, tudatosan gyűjt, technikákat dolgoz ki, látvánnyal és anyagokkal kísérletezik. Ha önmagát adja, ha olyan világot alkot, ahová mások is élvezettel tesznek látogatást, akkor munkáival örömöt tud okozni, inspirál, elgondolkodtat, s arra ösztökél, hogy kiállításának látogatói magukkal akarjanak vinni egy-egy alkotást, hogy otthon mindennap nézegethessék. Harmóniát teremt, vizuális költeményekkel lepi meg nézőit.
Az, hogy valakiből művész lesz, nem elhatározás kérdése, inkább organikus folyamat, ami ha beindul, akkor az egyén nehezen tud neki ellenállni. Horvát Márta orvos, 25 éven át orvosszakértőként dolgozott, művészet iránti vonzódása azonban már gyermekkorában, a Vajdaságban megalapozódott, egy remek keramikus rajztanár oldalán. Zágrábban megkezdett, majd – a háború elől Magyarországra menekülve – Budapesten befejezett orvosi tanulmányai mellett fokozatosan élete részévé vált a munka utáni alkotás. Szabadidejében művésztanárhoz is járt, első igazi „őskollázsa” is nála készült, 2011-ben. Mikor rátalált a technikára, nem volt megállás, hirtelen abszolút magáénak érezte a kollázsolást, és mindent meg akart tudni róla.
Egy szentpétervári kollázscsoport kurzusán való kreatív megvilágosodás után határozta el, hogy képzőművész-terapeutává képezteti magát. Azóta művészetterápiás csoportfoglalkozásokat tart. Sokoldalú alkotói útjának bemutatására technikák és témák sokasága közül igyekeztünk a legpregnánsabbakat közösen kiválogatni erre a tárlatra.
Alkotásait szépség és harmónia jellemzi, ollóját és ragasztóját sokoldalúság irányítja. Precízen összeillesztett, klasszikus történetmesélő képei mellett vadul felszabdalt tájakat is felfedezhetünk. Magabiztosan váltogatja a harmonikus és diszharmonikus elemeket, s bátran kísérletezik magával az anyaggal is. Összegyűrtségükben simára vasalt, tömörített városképei minden tolakodás nélkül vezetnek rá minket arra, hogy elgondolkodjunk urbanizációs problémákon, természeti katasztrófákon és a környezet védelmén. Meseszerű képekkel ábrázol gyermeki félelmeket, tematizálja az öregséget, s bemerészkedik a szépség, a tökéletesség, a női szerepek tövises erdejébe is.
Nekem a legkedvesebbek festői szépségű, minimális vizuális eszközökkel, monokróm fotókból alkotott művei. A kollázsolás ugyanis szüntelenül túlburjánzásra csábít. A keresgélés fázisában mindig eljön egy pont, amikor elkezdenek áradni a képi elemek és egymást túlharsogva kínálják magukat. Aki képes ennek ellenállni, és egy telepakolt képről biztos kézzel ledobni a felesleget, hogy csak a lényeg maradjon ott, azt nevezzük mesternek. Márta már ezen az úton jár.
Tanítványainak szívből kívánom, hogy megtalálják a megkönnyebbülést, a megoldást a problémáikra, az enyhülést a bajaikra, és mindemellett azt, hogy a kollázsolást sose hagyják abba!
Lakner Zsuzsa