Az időn kívül

::: Egy digitális kollázsperformansz elé


Amikor kicsi voltam, és szépia színű meg fekete-fehér fotókat nézegettem, úgy gondoltam, hogy ami a születésem előtt történt, az mind monokróm volt. Hogy a később rólam készült képek is talán azért fekete-fehérek, mert az egyszerűen a múlt, az elmúlt események színe. Hogy a dolgok az idő múlásával elszíntelenednek.

Arra, hogy ez a hozzáállás mennyire belém betonozódott, akkor jöttem rá, amikor a közelmúltban Hitlerről készült színes fotókat és filmfelvételeket láttam. Hírtelen világossá vált számomra, hogy ha félretesszük napi harcunkat az idővel, és megpróbáljuk a történelem magasságából nézni a dolgokat, kiderül, mennyire relatív az egész, mennyire csak a perspektívától függ.

Einstein szerint az idő az ember találmánya, valaki mástól meg nemrég olvastam, hogy az idő nem létezik, csak folyamatos jelen van. Egy ideje ebből a forrásból táplálkoznak művészeti kutakodásaim; megpróbálok régi monokróm fotókból és színes, olykor teljesen mai kollázselemekből egyfajta időtlen jelent alkotni.

Lakner Zsuzsa: Az időn kívül, 2007 (részlet a sorozatból)
Lakner Zsuzsa: Az időn kívül, 2007 (részlet a sorozatból)

Alapvetően manuális alkotónak tartom magam, szeretem a munkát a papírral, ragasztóval, festékkel, de egy ideje barátom lett a komputer. Épp az említett kutakodás közben értem el ugyanis a határaimra, és fedeztem fel a digitális munka előnyeit, ahol mintegy a ragasztgatást folytatva újabb rétegeket hordhatok egymásra, sőt bele is nyúlhatok a képekbe.

Ez a metódus változatlanul hatalmas lehetőségeket tartogat a számomra. E mostani egy újabb szint ebben a kutakodásban. A komputer adta lehetőség, hogy a képekhez zenét is társíthatok, régi vágyamat váltotta valóra. Azt az elképzelésemet ugyanis, hogy a kiállításaimat mindig zenékkel együtt lehessen nézni, eddig még nem igazán sikerült megvalósítani, pedig a zene alapvető öröm- és inspirációforrás az életemben.

Első kísérletem ez ügyben egy etűd; a címe: Az időn kívül. Weöres Sándortól származik a mondat: Élj az időn kívül, amennyire lehet. Ez egyfajta koan nekem, amit a zenmesterek adnak a tanítványaiknak. Több mint 20 éve próbálom megfejteni és a valóságban megvalósítani. Az utóbbi években készült kollázsaim, akárcsak a digitális változat, egy-egy nekifutás ennek a gondolatnak a felfogására. Köszönöm az Arnolfini Archívumnak, hogy „belevezérelt”, és teret kínált erre a kísérletre.

Lakner Zsuzsa


Saját újraközlés | Forrás: Arnolfini Archívum
Elhangzott 2007. május 19-én Szigetszentmiklóson, a 9. Arnolfini (Retro) Fesztiválon, Lakner Zsuzsa Az időn kívül című digitális kollázsperformansza bevezetőjeként | Hovatovább: Az etűd Mozgóképes változata, zenével

Comments

  1. spajzcetli says:

    …az egész életünk egy óriási, mérhetetlen, világnagy kollázsposzter… Elemeit mi fényképezzük, rajzoljuk, mi vágjuk, szerkesztjük, újraszerkesztjük, átfestjük, átragasztjuk, egyes korábbi részleteit kivágjuk, szemétkosárba dobjuk… De nem feledkezünk meg a „játszótársakról” sem – milyen unalmas volna nélkülük! –, kiknek teret engedünk életünk kollázsának megalkotásánál. Ők is hozzákerekítik, hozzáillesztik a maguk darabjait – hol örömünkre, hol bánatunkra…

    Amennyiben rendelkezünk képességgel nem elveszni a részletekben, nem leragadni egy-egy motívumnál és egyben látjuk az egészet, minden „jelenetet” egyszerre, akkor megélhetjük létünk végtelenségét, időtlenségét – a harmóniát.

    Én is Weörest idézném: a valós élet, „az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.”

    Igazat adhatunk Einsteinnek, miszerint az idő az ember találmánya, egy „beteges” kényszerképzet, az elme szüleménye. Nincs múlt és nincs jövő, csak a jelen létezik. Mindenre, amit a múltból felidézel, most emlékszel; most éled meg, a jelenben. Ahogyan nem tudsz visszamenni a múltba, nem tudod befolyásolni azt, a jövőbe sem tudsz előremenni, mivel mindig „most” van, „itt és most” van jelen. Amikor a múltra emlékezel, vagy a jövőről fantáziálsz, „most” teszed. „Most” csak a jelenben létezik.

    És, hogy tovább „keserítselek”: a jelent nem lehet bebetonozni, odahegeszteni, lehorgonyozni – vagyis mire kimondod, hogy ez most itt a jelen, az már abban a pillanatban meg is szűnt, tehát még a jelen sem létezik. Ezek után belátható, hogy az idő illúzió…

Hozzászólás a(z) spajzcetli bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük