::: Géczi János óriásplakát-feltakarásai elé
A művészetben a kollázs ellentéte a dekollázs. Ahelyett, hogy egy képet darabokból állítanánk össze, az eredeti kép részeit eltávolítjuk, visszabontjuk. Géczi János ezt „feltakarásnak” nevezte el.
Nála az anyag talált mivolta, önmagában rejlő szépsége, története a lényeg. Nem alapanyagként használja a begyűjtött plakáttépeteket, hogy esztétikai egységeket alkosson belőlük, mint az új realisták a múlt század közepén, illetve azok, akik manapság a világban ezzel a médiummal dolgoznak. Őt maga a fenomén érdekli. A találkozás a papírronccsal mint önálló látvánnyal.
Az alkotó művész kézen fogva járkál a világban a kultúrantropológussal, amikor a felfedezett papírreliefeket lefejti a falakról. Hogy ezt vajon hogyan csinálja büntetlenül a térfigyelő kamerák korában, maradjon az ő titka. Jacques Villeglé az ötvenes-hatvanas években nagyon elegánsan öltözött fel egy-egy ilyen portyára. Amikor megérkezett a zsákmányhoz, cimborája, Raymond Hains elővett egy kamerát és filmezni kezdte a történéseket. A járókelőket abba a tudatba ringatták, hogy ez egy hivatalos esemény, így mentek is tovább, mondván: biztos a híradómoziba forgatnak.
Jánost a felragasztott plakátok életíve foglalkoztatja. A tényleges üzenettől az enyészetig. Amikor egy több rétegű posztermaradvány szól hozzá, a látvány ragadja meg. Az a komplexitás, ami színekből, feliratokból összeadódik.
Szófoszlányok, amik értelmes üzenetekből értelmetlen, bizarr kreációkat teremtenek. Így történik például ebben az alkotói univerzumban, hogy egy kisállat immunrendszerére ható tápszer eredeti plakátja egy egész kiállítás sőt kötet rejtélyes címévé mutálódik: „immu Pets”. El kell mennünk a kiállításra, és napokig gondolkozni, hogy rájöjjünk, nem buták vagyunk, mert nem értünk egy latin kifejezést, hanem látni kell tudnunk, jobban gyakorolni a nézegetést magát.
Ha már megtanultunk gécziül, pillanatok alatt regisztráljuk, hogy a jelen kiállításon a plakátpanelek hátoldalát látjuk. János munkamódszerében ez valószínűleg akkor került a játéktérbe, amikor munka közben a képpel rendelkező részletek már nem voltak érdekesek és az anyag csak felfordítva hevert egy szögletben. Egyetlen ihletett pillanat elég hozzá, hogy egy ilyen részletet észrevegyünk. De edzett szem kell hozzá. Ez teszi a művészt. Utazzon a szemed, legyen mindig bekapcsolva a radarod, folyton változtasd a szemlélődés fókuszát.
Géczi János látni tanít. Képeivel, akárcsak irodalmi munkásságával, újabb optikákat tesz a szemünkre.
Gyakorlott szeműek ma újabb leckét kapnak látásból. E két hatalmas, kék árnyalatú papírkép a színtiszta időtlenség. Bárhonnan származhat, bármikor készülhetett, mi itt és most csak a színeket és az anyagszerűségeket érzékeljük belőlük.
Egyensúlyban vannak az árnyalatok, az egymáshoz nőtt rétegek. Kis vörös színű vagányság komplettálja a látványt a bal sarokban. Teljes harmóniát érzünk. Jó nézni. Nyoma sincs a brutalitásnak, amit el kellett tűrnie, amíg János leválasztotta a falról, tépegette, vízzel traktálta, méretre szaggatta, optimalizálta a látványt.
Két újszülött bébi szunyókál itt. Ikrek. Megfürösztve, illatosan, elégedetten. Kiegyensúlyozva. Biztos ez az oka, hogy ezeket választotta az „Egyensúly” Fesztiválra.
Lakner Zsuzsa